Már három hete, hogy elkezdődött a szemeszter. Új csoport, új tanárok, új tanmenet, szigorúbb időbeosztás. Tanulunk, szintet lépünk, csak ahhoz át kell küzdenünk magunkat a l'imparfait, a future proche, az impératif útvesztőin. A Campus Central megtelt, kiszínesedett. A nyáron befejeződtek a felújítások, új menza nyílt a szomszédban, mégis sorba kell állni az ebédidőben, ebben a szemeszterben 56.000 diák tanul egyetemünkön. A nyelvi intézet, ahol a napjaimat töltöm most, az is zsúfolt. Az egyetem ingyenes nyelvi kurzusokat indított a menekülteknek, tanáraink megnövekedett munkáját a mester-kurzus utolsó éves diákjai segítik, nekik ez jó pedagógiai gyakorlat. Az egyetem is kiveszi a részét tehát a probléma-megoldásból, de a saját döntései szerint és nem központi akarat útmutatásai alapján. A campuson gyűjtőpontokat nyitottak, ahol a menekültek számára gyűjtenek adományokat, az újonnan megnyitott diák-kollégiumban szobákat adtak át nekik. Franciaország nagy hagyományú civil társadalma is megmozdult és a strasbourgi városi tanács szeptember elején össze is hívta a helyi civileket, hogy egyeztessenek a feladataikról, a vállalásaikról. A légkör nyugodt, együttműködésre tekintő, összetartó. A buszmegállóban egy plakátra figyelek minden reggel az egyetemre jövet, amelyen ez áll: „Agir alerter se défendre contre le racisme. Égalité contre racisme.” A megálló mellett egy iskola van, az üzenet továbbítására alkalmasan megválasztott pont ez, hadd olvassanak a gyermekek is valami mást az óráikra menet.

Csoportom új tehát. A tavalyi társaságból csak az ukrán és az egyik dél-koreai kolléga tart most velem. A többiek szétszóródtak. Ki hazament, ki pedig más csoportban van most. Guetemalai kollégánk a nyáron egy intenzív kurzust abszolvált magánszorgalomból, így aztán oly sikerrel vette a nyitóvizsga akadályait, hogy szintet váltott, már „felettünk/előttünk jár”. Ha így folytatja, jövőre egészen biztos, hogy megkezdheti teológiai-filozófiai tanulmányait és kitűnő szeminarista lesz belőle. Néha összefutunk a folyosón, kiegyensúlyozott lelkületével mindig mosolyog, rövid társalgásainkban ő viszi a prímet, szabatosan, szépen, kitűnő kiejtéssel beszéli a nyelvet. Én (még?) nem, de azért így is értjük egymást. A mosolyok mindig átívelnek a nyelvtani akadályokon, mint afféle jó hidak, vagy mint a szivárvány zavaros vizek felett. Talán még nem meséltem el, hogy az előző csoportomban volt egy dél-koreai házaspár. Zenészek ők. A feleség zongorista, az úr pedig operaénekes, tenor. Csak most hallottam, hogy az úr már nem jár a kurzusra, mert állást kapott. A strasbourgi operában. Az asszony áll helyt helyette is most, egy másik csoportban, és otthon, esténként együtt tanulják azt, amit ő nappal az egyetemen abszorbált. Biztosít, hogy Sang-Bee jól halad és szépen énekel francia áriákat is, amiben egyébként biztos vagyok. Hangi adottsága ajándék, dramatikus képességei színpadra hívják, érzelmek széles skálája van benne.

Az a csoport azonban eltávolodott és ez a mostani új élményeket kínál. Két kazah, egy iráni, egy mexikói, egy török és egy indiai hölgy, egy román, egy kameruni, egy brazil, egy török és egy kínai úr, no meg mi, az ukrán és a magyar – kicsiny világunk bábeli, multikulti világ, de Frankofóniában. Magyarisztánból – ahogyan az iráni kolléganő hív bennünket -, ez bizonyára érdekesnek tűnik, de a szemeszterünkön ez teljesen természetes. A szünetekben hallom, ahogyan a különböző nyelvi csoportok vegyülnek. Most egy kicsit több a japán és a német, az angol és török beszéd, mint az előző szemeszteren, de ez nem változtatott a bábeliség lényegén. Az sem változott, hogy persze mindannyian franciául próbálunk kommunikálni egymással. A változás a kommunikáció minőségében van. Az előző szemeszterhez képest most már nemcsak jelenünk, de befejezett múltunk és folyamatos jövőnk is van, már franciául is képesek vagyunk tervezni a délutáni, vagy a holnapi cselekedeteinket. Mint vékony, áttetsző fátyol terül most már reánk a múltunk. Kis társalgási gyakorlatot végeztünk a minap. „Mesélj egy hősödről” - kérte a tanárunk. Egy érdekes hőskészlet állt előttünk a gyakorlat után, nevek és a nyelvtudás korlátai miatt el nem mondott, be nem fejezett történetek gomolyogtak a termünk levegőjében. Nézzük csak: Ayrton Senna autóversenyző és Frida Khalo festőnő, Bogdan Hmelnyickij az „első kozák” és Mao Zhe-Dhong a vezér, Nazim Hikmet költő és Rheza Pahlavi iráni shah, Szentgyörgyi Albert feltaláló és tudós és Abul Kalam indiai politikus, no meg Giuseppe Garibaldi olasz szabadság-hős és Ahmad Ahdjou, a gyarmat-létet levető Kamerun első elnöke. A kínai kolléga ezt találta mondani: „amíg Mao élt, mindenki egyformán szegény volt, de szerencsére (sic!) Mao meghalt ...”. Az iráni kolléganő pedig ezt: „a shah sok jót cselekedett Iránban ...” Identitásaink vékony burka alatt magunkra alkalmazott ismereteink szellemei mocorognak. Így esett, hogy egy kis időt eltöltöttünk egymástól távoli hőseinkkel az egyetem nyelvi intézetének tantermében. Sokféle hős sokféle sorsa kavargott előttünk. Rossz szellemként egyikük sem riaszt másokat azonban. Egyiküket sem kell elfelejtenünk azért, mert más égtájakra sodort a sorsunk. Ez a hőskészlet nem bolygatja meg a csoport viszonyait és nem színezi át közös nyelvünk piros-fehér-kék trikolórját (végül is a trikolór francia hozzájárulás a világtörténelemhez, mint ahogyan a mi, március tizenötödikén viselt kokárdánk is francia mintára született ott, a pesti Pilvaxban anno). Vajon miféle hősöket cipelünk emlékeinkben, ha útnak indulunk?

… Strasbourg, mert szereti őket, így üdvözli diákjait, egyébként: