Az utolsó Soproni Világos
2016. április 09. írta: wootsch

Az utolsó Soproni Világos

 img_0168.JPG

Úgy gubbasztanak azok a nagy, szárnyas gépek a betonon, mint prédára leső madarak. Szárnyaikban már feszültség remeg, körülöttük apró, sárga mellényes emberkék matatnak valamit. A Liszt Ferencre átkeresztelt Ferihegyi-repülőtérről induló gépek majd fele munkásjárat. Poór Péter áthallásos slágere, a „Fekete vonat”, amely titkos értelmezését Schiffer Pál azon dokumentumfilmjével nyerte el, amely megmutatta a fekete vonatokkal ingázókat nekünk, nos, az ma már nem érvényes. Munkásvonat helyett fapados légijárat, kopott mikrobusz, lestrapált autó lett a munkásjárat. Az a sok útvonal anno a pályaudvarokon, most pedig a repülőtéren keresztezi egymást. A csillogó-villogó csarnokra a teraszra felvezető mozgólépcső tetejéről rápillantva is megállapítható, hogy az utasok jó része rutinos várakozóként tölti itt az időt, legtöbbjük fedélzetre felvihető, telitömött kézipogyásszal utazik. A teraszon nyitva van a bár és körülötte a sokadik, utazás előtti cigarettájukat szívó hölgyek és urak, kevesebben egyedül, többen társaságban. „Még egy utolsó Soproni?” - kérdezi a többieket egy úr, kopott pólóján megfakult Fradi-jelvény, dereka körül műanyag övtáska, kikandikál belőle a személyi, a beszállókártya, egy ötezres bankó csücske. A haverja csak bólint, telefonon van éppen, mondja a magáét: „B*d meg, hogy az ördög vinné el, nem mondtam, hogy mondd meg neki, hogy nem várhatok tovább?!” Nem igazán érdekel az üzleti beszélgetés, de kénytelen vagyok mégis hallgatni, mögötte várok a soromra. „Várjál, hogy mondjak még, várjál b*d meg, mer még nem fejeztem be. Mondd meg neki azt is, hogy nem erről vót szó, csak tarcsa magát ahhoz, amit megbeszéltünk. Megjövök majd szerdán … mikor … mikor szerdán, érted! Oszt majd akkor okosba, tudod … persze, hogy!” Mondja, csak mondja az úr, időnként visszareccsen a beszélgetőpartnerének a hangja a távolból, oly közel van hozzám ez a beszélgetés, hogy egy-egy mondatfoszlány is eljut a fülemig, de mert nem szeretek hallgatózni, inkább a pultos kisasszony lassúságában gyönyörködöm, az utolsó Sopronik billegnek a pulton, „kérnek poharat?”- kérdezi, „nem!” - jön a határozott válasz. Mikor már a kávémmal elhelyezkedem a kinti pult mellett, a társaság mellettem csörömpöl az üvegekkel, szívják a cigit, a telefonbeszélgetésnek vége, az ajkak az üveggel vannak elfoglalva, nem beszéddel. Rutin van ezekben a mozdulatokban, falusi kocsmák rutinja, ahol csak akkor adnak poharat az üveghez, ha nem ismerik az embert, a könyöklő mozdulat is hazai, az a hanyag, de testtámasztéknak megfelelő tartás, no meg az is, hogy a kocsmapultnál sokszor kis terpeszben állunk, de alkarunk a pulton van, másik kezünkben a cigit emelgetjük és felfelé fújjuk a füstöt, az asztalon kezünkkel markoljuk a sört, így állnak ott az urak, ahogyan valamelyik munkásjárat földtől elrugaszkodására várnak. Itthonról utazom el, ilyenkor, ha tehetem, figyelem egy kicsit a környezetemet, afféle mezei szociológiai tudásszomjamat oltandó, hogy hová is tartanak az urak, hogy mit dolgozhatnak és merrefelé, mert, hogy utazásuk célja az nem Arp vagy a Blau Ritter művészkörének avantgarde-történeti tanulmányozása lesz, mondjuk a baseli Beleyer Museumban, azt valahogyan biztosan veszem, talán a Soproni miatt is. Az utolsó Soproniból nyert első kortyok hamar lecsúsznak, aztán lelassul az ivás-ritmus, a testtartások felvéve, az otthoni kocsma ideszületett, e repülőtéri pult mellé, a beszélgetés most az engem inkább érdeklő égtájak felé kanyarog. „Az Ildinek bejött” – mondja most az az úr, aki már befejezte a telefonbeszélgetést - „kapott promóciót, aszonta neki a főnökasszony, hogy lehet még belőle szobás is, ammeg jobb pénzt, csak még a nyelv, tudod, ott írni is kell, nem csak dumálni, a duma az megy nekije, az írás, az nehéz.” „Áh, minálunk mindegy” - legyint a Fradi-pólós úr, - „én nem is látom a főnököt, még sose láttam, van ez a Hans, az intéz mindent, oszt mondja, hogy így a főnök, meg úgy a főnök, de azt én soha se láttam, egy kolléga aszonta, hogy jó, hogy, merhogy nincsen az itt soha, mert valahol Réjúnion van, vagy a miatököm, ott van egész évben, mink meg ezzel a Hansszal...” kortyol egy lassút ő is, a harmadik csak bólogat, ide-oda néz, nem szól semmit, így telik el néhány hosszú perc, aztán csak megkérdezi: „Még egy utolsó Sopronit? Mert még van negyed óránk, nem kell nekünk mindjárt sorba állni. … „ megy is, meg sem várva a választ, kérni még egy utolsó Sopronit, mert ki tudja, hogy mikor lesz legközelebb, hazajönni nem könnyű, fapados ide- fapados oda, azért az pénzbe kerül. Amikor aztán a gépen a véletlen egymás mellé sorsolt minket, szinte kéretlenül, így folytatja: „ … Autó meg nincsen, mert az itthon maradt a családnál, mert kell az asszonynak, hogy dolgozni járjon. Majd az asszony is kijön egyszer, hogy együtt legyen a család, csak még nem lehet, a gyerek csak hetedikes, meg kell várni, hogy befejezze a nyolcadikat, majd akkor. Ügyes gyerek, már pötyög egy kicsit németül, de jobban, mint az apja. Anya majd beiratkozik egy nyelvtanfolyamra a nyáron, keresünk neki munkát, lesz ott bőven. Nyári szünetben majd jövök haza megint, leszünk egy hetet a sógorékkal Fenyvesen, Balatonfenyvesen, ott van neki a tanyája, aztán egy hetet otthon is, kellene festeni a konyhát, azt még megcsinálnám, de aztán menni kell majd vissza melózni. Jó helyen vagyok, építkezéseken melózok, van meló elég, ez egy ilyen közepes cég, de épít mindent, most valami lakóparkon dolgozunk, hoznak-visznek busszal, túlóra nincsen, ha vége a munkanapnak csak leállunk, nehogy már többet, ha többet akarnak, akkor fizessenek is, de rendesek ilyen szempontból, van ez a Hans, az a munkavezető, vagy koordinátor, az még dödög egy kicsit magyarul, keleti német vót, oszt jártak sokat a Balatonhoz, Plattensee, így mondja, oszt ráragadt, meg szereti is nagyon, oszt jó lélekkel van irántunk, csak azt nem szereti, ha átbasszák, no, azt nagyon nem szereti, vót már olyan is, hogy kirúgott valakit, aki megígért valamit, aztán nem csinálta meg, aztán már nem is vót ott másnap. „Nem jössz, nem jössz!” kiabálta ez a Hans. Már egy éve csinálom ezt, most voltam itthon harmadszor, jönni kellett, mert beteg lett a mama, szegény, szives, kell neki a sok gyógyszer, leszázalékolták, kicsi pénzt kap nagyon. Kell a pénz, minden fillér számít, én most minden hónapban haza tudok küldeni 600 eurót, abból elvannak, az asszony is dolgozik, de majd kijön, jövőre, ha a gyerek befejezi a sulit, majd tanul kint tovább, azt szeretném, van nálunk ott egy gimnázium, azt néztem ki, ott vannak ilyen srácok, még magyarok is, az szerintem, hogy ott jó lenne neki. Nyugi van ...” - néz maga elé, kicsit hallgat, sóhajt, aztán folytatja a monológját, végigbeszéli az utat.

 

Nyilvánvaló tehát, hogy a Basel-Mulhouse-Freiburg Regionális Repülőtérre induló járat is munkásjárat, a gép teli volt ehhez hasonló történetekkel. A repülőtér kicsiny, de forgalmas. Leszállás után a csarnokból három ajtó léphetünk tovább az utazás következő szakaszára: „Deutschland – France – Switzerland”, így. Én a France felirat felé igyekszem, emberem Németország felé távozik, akkor még látni fogom, mert a német busz, Freiburg felé csak onnan indul, ahonnan a francia buszom a Saint-Louis-i pályaudvarra. A csarnok három ajtaja három munkapiacra nyílik és mennek ezért háromfelé a magyar utasok, a munkásjárat utasai. A férfitársaság egyik tagjának a kezében műanyag szatyorban dobozos sörök vannak: az utolsó utáni Soproni Világos.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr208580752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása