Ez a tavasz ravasz, incselkedik velünk, lenge, könnyű lányként idelibben, aztán elszalad és messziről kacag vissza ránk. Ahol jár, ahová lép, jelet hagy: fehér virágszirmokat, jácint sárga kelyhében reggeli harmatot, felmagasodó fűszálakat, ahogyan zöld hetykeséggel kihúzzák magukat. Egyik reggel még szürke, borús égbolt, gombolni kell a kabátot. Másnap pedig sok a kabát, fel kell tűrni az ing ujját, a szem hunyorog és napszemüvegért hunyorog. A fák frissen ébrednek, egyikük-másikuk már zöldben, a többség azonban még csak a csupasz ágakat nyújtja kérlelőn a nap felé. Ahogyan a vonat most az erdő mellett elrobog, már látszik, hogy itt egy zöld fal épül és készen is lesz hamarosan, a bokrok ágai összeérnek, a levelek majd cserfelnek egymással, levelekkel tömör sövény lesz ez az erdőszél és felettük az ágak majd alagutakat nyitnak a ritka ösvények felett, fekete-barna krikszkrakszokból zöld gótika fejlődik ki itt és a természet e kis templomában majd madárfüttyös fohász, kinyilatkoztatás-trilla. A Tavasz Nő, vagy talán inkább nő-állapot, az, amikor a szertelen, önmagát megutált kamaszból, a gesztusok és durcáskodások csigahéját levetve előbújik az örök nő, a könnyed, a szárnyaló, a pirosodó arcú, szegletességet lekerítő, kebelben, csípőben kigömbölyödő, frissen kacagó Lány-nő. A tavasz csupa női attribútum felvonultatása, az olaszban La Primavera nőnemű, franciául azonban „le Printemps”, németül „Der Frühling”, hímnemű, hogy miért? Mintha egy csőben ülnék most a vasúti kocsiban. Ahogyan a vonat halad, a kocsi két oldalán egyformán süt a nap, mindkét oldalon e fényben lombosodó fák, bokrok zöldje, fehér virágok menyasszonyi ruhájában mocorgó gyümölcsfák, aranyeső harsány sárgája. Az állomás vaskerítésére fonódott borostyán is zöld vált most, friss levelek világoszöldje színezi újra a komorabb-komolyabb mélyzöld, levél-barázdálta felületet. A vonat robog, vonul a tavaszi táj a kocsi két oldalán. Idelátszanak a hegyek, az ott a középkori várrá fagyott császári szeszély, falait vöröslő vonalát a friss zöld csak még jobban kiemeli, kihangsúlyozza. Egyet billen az óra mutatója, pontosan érkeztünk, a peronon nincsen sok utas. A peron szürke, az állomás fala szürkésfehér, a sínpár mellettünk fényes acél. A kocsi belseje is szürkébb lett most, de csak addig, míg mozgásba nem lendülünk megint. Az állomás után azonnal kivilágosodunk, folytatódik a vonulás, ez a tavaszi felvonulás, a színek e tánca, ez a tavaszi lánysokadalom, ez az incselkedés a széllel, friss virágok nyelvet öltenek az égre. Gólyapár néz le a kis kertekre föntről, amott pedig szárnyát tárja ki egy fészket foglaló annak a kis háznak a tetején. A sínek mellett kis falusi temető, összevissza dülöngélő öreg, esőtől, széltől, időtől megfeketült kövek, de körülöttük jácintok, jázminok, friss tulipán-csokor. A virágillatlányok, a színek-lányok áttáncolnak a vén, megsüppedt sírok között, ez a régi, falusi temető így válik a táj természetes részévé és így suhan a képe mögénk már, hogy helyet adjon annak a kis piros traktornak, amely elfoglalja a sárga szántóföld közepét. Tulipánpiros traktor, a felszántott földtábla peremén fehér virágaikkal integető almafák. Robogunk a tavaszban, benne vagyunk már a táncban, lánca a múló időnek rozsdádat lerázom, felfrissül most a világ, az ember, a kertek. A magyar irodalom e szép napján milyen jó lenne pontos verset írni az alkonyatról; egy kávé mellett elcsevegni rég halott írókkal; értő igékből, okos köznevekből, hajlékony jelzőkből értelmes mondatokat összerakni; aztán kiblogolni, hogy mosolyogjanak az olvasók. Jó volna, ha hosszú lenne ez a Tavasz, hogy kiélvezhessük minden szeszélyét, mert csinoska évszak és nem bakfis már, nem is szeplőtelen szűz, flörtöl és csábít, majd elszalad, jó lenne csak úgy utána nézni és karcsú bokája felett azt a drága, ismerős, kék jelet …