Valahol elkallódott és befejezetlen maradt ez a poszt, amelyben arról írtam, hogy 2014-2015-ben nagy évfordulókra emlékezett Európa és, hogy vajon e kerek évfordulókra emlékezés előbbre viszi-e vajon közös európai ügyeinket. Most megtaláltam, felfrissítettem, aktualizáltam, ide kiteszem.

Az ügyvéd úr felöltötte azt az ismerős egyenruhát és kilovagolt a csatatérre. 'Vive l'Empereur!' harsant fel a kiáltás. Körülötte a hentes, a bróker, a nyugdíjas rendőr most Murat, Ney, Groussy és átnéztek a Gárda medvebőr kucsmái, imbolygó puskacsövei felett a másik oldalra. Keresték a tekintetükkel Wellingtont, aki egyébként pék. Azok a skarlát kabátos angol gyalogosok, a francia vértesek, a láthatáron túl gyülekező poroszok és a most még láthatatlan Blücher, aki majd a forgatókönyv szerint időben megérkezik ahhoz, hogy eldöntse a csatát, nos ők mind európai polgárok. Waterloo felett ágyúlövések füstje kavargott, dobszó perdül, sípok zajonganak, ahogyan a csapatok felvonultak. Minden egyenruha tiszta, kifogástalan, méretre igazított, idejöttek a csapatok, hogy lejátsszák a csatát. Büszke egységek, hagyományőrzők, évek munkája van felszerelésükben és minden egyes kicsiny részlet a helyén. A rézgombok ragyogtak, a sújtások aranya fényesedett, a tisztek vállán az epulette aranyrojtai lendületesen mozogtak, ahogyan mozogtak a vállak alattuk, a karok lendültek, a lábak csoszogtak, a felszerelés súlyos volt, éppen úgy, mint egykoron, csatába ment most az ügyvéd és a pék, a bróker és PR-menedzser, az informatikus és az újságíró, az absztinens környezetvédő és az alkoholista doktor. A hétköznapi foglalatosságok helyett itt a Császári Gárda és a vértesek, a 'Scotts Greys' zabolátlan lovasai, a szakállas, bőrkötényes francia utászok (a sapeur-ök), a vállukon a baltával és a dobosok, a skót dudák, a francia pikulások, a hangzavar. A közönség hálásan tapsolt, a csata jól haladt és a Császár idegesen lovagolt fel-alá a dombon. Kétszáz éve volt, itt történt, most turista-látványosság lett belőle, interneten előre rendelhető jegyekkel megtekinthető esemény, az ágyúk vaktöltényei nagyokat dörrentek, a füst fehéren kanyarodott ide-oda, néhány gyalogos elesett, a közönség felmordul, felállva tapsoltak a nézők, kattogtak a fényképezőgépek, itt-ott tableteket emeltek a magasba a népek, a napszemüvegekben visszatükröződtek a csata színei (és a csata részletei internet-szócikké lettek szövegben-képben).

200 évvel ezelőtt, ezeken a mezőkön bizony több volt a vér és az izgalom, több az eltorzult arcvonás, több a félelem. 200 évvel ezelőtt itt verték meg a hősiesen kitartó angolok és az időben érkező poroszok Napóleont, egy nagy fordulat az európai történelemben, az az elasztikus európai térkép átrajzolódott megint és erre emlékeztek aztán később, valamikor decemberben Strasbourgban a Bécsi Kongresszus 200. évfordulója alkalmából megtartott tudományos konferencián. Az időpontot inkább az egyetemi szünet közeledése, mintsem a kerek évforduló tisztelete miatt állapították meg, a konferenciára kétszáz évvel ezelőtt egy kicsit későbbi időpontban kerítettek sort, elébb elrendezték a császár sorsát, no meg ki is kellett pihenni annak az öldöklő csatának a fáradalmait, no meg a hírek is lassabban járták a poros országutakat – aztán Bécsben megtörtént az, ami az európai történelemben korábban soha sem, minden érintett ott ült a Schönbrunnban, átalakították az európai egyensúlyokat, határokat tologattak ide-oda, szigetek cseréltek gazdát, az oroszok, az osztrákok és a poroszok eltüntettek egy országot, Lengyelország eltűnt Európa térképéről, de nem tűnt el a lengyelek szívéből, ne felejtsük el azt sem, hogy Waterloonál ők is harcoltak, Napóleon oldalán, kevés olyan csatatere van ennek a nagy csatákban gazdag európai térségnek, ahol lengyelek ne harcoltak volna. Bécsben anno táncolt a kongresszus és itt Strasbourgban levetítették azt az 1936-ban készített német filmet, amelyben ez látható és az európai tudományos kongresszus résztvevői is táncra perdülhettek a strasbourgi városházán, komoly tudósok, hölgyek és urak, tudományos fokozatokat ha medálként viselhetnék, csörrent-csilingelt volna mindenki a teremben, némely idősebb úr mellén annyi lett volna az érem, mint egy szovjet marsallén. A tudományos konferencia a Bécsi Kongresszust mint az „európai egység” egy korai példáját méltatta.

2014. nagy európai évfordulók éve volt. Nem ünnepek sorozata zajlott, hanem az emlékezés alkalmai teremtettek. Különös és különleges alkalmak, amelyek megmutatták, hogy azt is, hogy mi változott és azt is, hogy hol tartunk mi, mit is kezdünk ezekkel az alkalmakkal. Egy olyan információs korban élünk, ahol az egy napos frissességű hír is azonnal elavul, gyorsan élünk, gyorsan alkotunk véleményt, hirtelen reagálunk, emlékművek előtt megállni sem szoktunk már, arra pedig végképp sem szánunk időt, hogy el is gondolkodjunk azon, ami elér képernyőnkig, retinánkig, sodródunk a napi, percenként változó értékelések áradatával. Az évfordulós megemlékezések pedig a lehetőséget kínálnak arra, hogy meg is álljunk, el is tűnődjünk azon, hogy mi történt anno. Ha ezt is elmulasztjuk, csak az eseménytörténet üres vázát cipeljük magunkkal, emberi jelentés nélküli évszámokat. Azon persze lehet vitatkozni, hogy egy évfordulós megemlékezés alkalmasan pótolhatja-e az iskolai történelem tanítás hiányosságait, amely egy állandó, generációkon átívelő feladat, azon azonban nem érdemes vitatkozni, hogy egy jól megtervezett évfordulós megemlékezés hozzájárul ahhhoz, hogy több méltósággal viseljük el a történeti események terheit és ahhoz is, hogy okosabban nézzünk vissza, mert akkor okosabban nézhetünk előre is. Az évfordulós megemlékezések azonosítási pontokat kínálnak és együttlétet, amely nélkülözhetetlen a kollektív emlékezethez. A méltó megemlékezésnek identitást erősítő ereje van. 100 esztendő az három generációnyi idő, 70 esztendő két generáció életét foglalja keretbe. Dédanyák és nagyapák, ükunokák és unokák között húzunk itt idővonalat, és azokon, mint a frissen kimosott ruhák a szárítókötélen, lebegnek-lobognak színes emlékeink. Azonban, éppúgy, mint a ruhát, emlékeinket viselnünk is kell. Jól elviselnünk.

2014-ben Normandiában jártam (csak éppen 70 évvel a megtörténtek után), Sté-Merie Église kisvárosi főterén álltam, ott ahol 1944. június 5-6-ra virradóra ejtőernyősök ereszkedtek alá, a 86. hadosztály 506. zászlóaljának katonái, akiket messze sodort az eredeti leszállózónájuktól a szél és a pilóták pontatlansága, és a városka német helyőrségére ereszkedtek alá. Többüket már a levegőben, ereszkedés közben lelőttek, legalább ketten egy égő épületben landoltak és ott lelték halálukat, egyikük pedig, John Steele a templom tornyán kötött ki, ejtőernyője fennakadt, mindenki halottnak hitte, így maradt életben, talán egyedül a városkára leereszkedők közül, ráadásul tehetetlenül azt is végig nézhette, hogy végeznek bajtársaival. A városkában van az amerikai ejtőernyősök múzeuma. A templom tornyán pedig ott függ egy bábú, úgy, ahogyan Steele fügött ott. A téren fiatal fák, azokat a fákat már kivágták, amelyen többen fennakadtak az ejtőernyősök közül, a fiatal fák teli voltak élettel, amikor ott jártam, a téren egy tábla az elesettek neveivel. A sarki üzletben ejtőernyős relikviákat árultak valami military boltocskában, még eredeti ejtőernyős kést is, az ejtőernyős rövidszárú fűzős csizma másolatait is, sokféle méretben, a szupermarketben „D-Day Cidre” volt kapható és normandiai kekszek évfordulós csomagolásban. „D-Day keksz”, a dobozon a „Víjjogó Sasokkal”. Az Utah Beach-en a mementoként ott hagyott szögesdrótok mögött, a laza homokban családok hancúroztak, gyerekek építettek homokvárat, valaki szörfölni próbált a parti hullámtörésen. A partól egy kicsit beljebb az egykori német vezetési pont, amely most múzeum és ottjártamkor zárva volt, de mellette a Sherman tank megérinthető közelségbe hozta azt a napot. Normandiában az évfordulón minden egyes városkában, minden egyes falucskában emlékeztek arra, hogy hetven évvel azelőtt mi történt arrafelé, hogyan hogyan is történt ez a felszabadítás (liberation), ahogyan ez a megemlékezés nyelvébe meghonosodott. E helyi megemlékezésekben részt vett a település apraja és nagyja, a helyi sajtó különkiadásaival, kiállítások százaival, kis akciókkal. Normandia nem felejtette el, hogy mi történt velük és a Mont Saint Michel-re néző német temetőben friss virágok voltak itt is, ott is, a temető előtt német turistabusz állt, a temetőben olyan mély volt a csend, hogy mindenki lábujjhegyen lépkedett, hogy ne zavarja meg ezt. 2014 júniusa a D-Day-re való emlékezésnek szentelt alkalom volt Angliában, Franciaországban, az Egyesült Államokban.

2014 júniusa-júliusa az I. világháborúra való emlékezésre való felvezetéssel kezdődött anno. 100 év tiszteletreméltóan kerekded évforduló. A berlini Deutsches Geschichte Museum megnyitotta reprezentatív kiállítását. Belgrádban, ahol akkoriban laktam, a Serbski Istorikej Muzej-ben szintén kiállítás nyílt. Mindkét kiállítást láthattam és mondhatom, hogy nagyon érdekes volt, a német a koncepciója miatt – hat tematikus fejezetben adtak egy imponzás áttekintést -, a szerb a kicsinysége, de az öntudata miatt. Végül is Belgrád alatt dördültek el a Nagy Háború első lövései, a város a frontvonalon feküdt, a Monarchia első hősi halottja is itt esett el, az abádszalóki Kovács honvéd, a jászokat tömörítő és Zimonyban állomásozó helyőrség katonája. Tudom, hogy Gavrilo Princip szobrát csak a minap avatták Belgrádban, tavaly, valamikor a közös magyar-szerb kormányülés táján, ahol akkor kitárgyalták a magyar kormány azon ötletét, hogy kerítést építene a menekültek áradatának megállítására és, hogy ez a kerítés „nem irányul a szerbek ellen”, de az évfordulók makacsul ott vannak a naptárban. A trónörököst lelőtte ez a Gavrilo Szarajevóban, az osztrákok még egy teljes hónapot vártak a hadüzenettel, ez a hónap volt a döntő, csak sikerült mindenkit belerángatni egy helyben is elrendezhető konfliktusba, amely világháborúvá terebélyesedett. Svejk, a derék katona pedig felkiáltott, hogy „Fel, Belgrádra”! A német kiállítás objektívebben és nagyobb látószöggel tárgyalta az eseményeket, a szerb kiállítás szűkebb lencsével az egyenlőtlen küzdelemben helyt álló szerb katonák hősiességére koncentrált, egyébként azt tárgyilagosan „adták elő”. Kerestem akkoriban az interneten azokat a hazai híreket, amelyek arról szóltak volna, hogy van valamiféle magyar-osztrák együttműködés abban, hogy mi is letegyünk valamit az évfordulós megemlékezések oltárára, de csak azt találtam, hogy index fakszimiliében közölni kezdte a korabeli újságokat (és ezért köszönet, mert ez egy sajtótörténeti kuriózum és tanulmányozhatjuk, hogy manipulált a sajtó anno …), másfelől meg azt észleltem, hogy az évfordulós megemlékezések között meglehetős népszerűséget váltott ki a „tábori bordélyházakról” szóló konferenciázás, egyéb eseményeket nem sikerült azonosítaní, persze értesültem arról, hogy nyílt egy „interaktív kiállítás” a frissen felújított Várkert Bazárban és azt is követtem, hogy van egy, a Hadtörténeti Múzeum által üzemeltetett honlap, no meg „emlékmű-pályázat”. Ott, ahol a nyugati front első csatái megkezdődtek, ennél azért sokkal több történt. A belgák Ypres-nél tartottak egy méltóságteljes megemlékezést tartottak az érintett országok vezető politikusainak részvételével (igen, a németekkel is). A francia könyvkiadás kitett magáért, a „soha, korábban nem látott színes felvételek” publikálása mellett egy sor összefoglaló művet adtak ki és eddig még nem publikált dokumentumokat, személyes emlékezéseket. A Grand Guerre kitörésének alkalmából az amúgy mindig példásan karbantartott temetők tovább csinosodtak virágokkal, koszorúkkal, frissen mosott-vasalt zászlókkal és több látogatót regisztrálhattak, mint máskor.

2015. májusában a moszkvai Vörös-téren felvonultak az Orosz Hadsereg diszelgésre kijelölt alakulatai, no meg egy szerb és egy kínai diszalakulat. Május 9-e, a Győzelem Napja ott, hagyományaikból következően emlékeztek: a díszszemle olyan volt, mint egy militarista vernisszázs, divatbemutató, a közeli képeken még az is jól kivehető, hogy az alakulatok élén menetelő tisztek arca sminkelt volt. Túl voltunk már akkor a Krím bekebelezésén és a kelet-ukrajnai háború kitörésén, bizonyára a krími „zöld emberkék” és a „Donyeck-medencében ott sem voltunk” alakulatok katonái is vonultak itt és mindez különös erővel idézte fel megint a történelmietlen, de feltehető kérdést, tudniillik azt, hogy „tanulunk-e a történelmünkből” és ha igen, mit és hogyan, no meg, hogy miért, mivégre. Az Európát egykor fizikai valójában is kettévágó Fal tégla- és betonoszlopsorai helyett egy láthatatlanabb, de jól kitapintható fal vagy vasfüggöny képe úszott be akkor ama virtuális képernyőre, amelynek neve gondolat, hogy az oroszok még mindig úgy gondolják, hogy a sikeres ország ereje a fegyverek erejéből következik. Míg ama fal másik oldalán az emlékezés főszereplője az esendő és kiszolgáltatott ember volt, aki politikusaik háborúba küldtek, addig Moszkvában az emlékezés középpontjában a fegyveres ember állt, mint a győzelem szimbóluma. Aztán hogy nem sokkal e megemlékezés után e fegyveres ember ténylegesen is akcióba lépett, hogy megbombázza Szíriát és ezzel gyorsan magunk mögött is tudhattuk az arról való elmélkedést, hogy mi történt 1945. május 9-én. Ama fal innenső oldalán laktam már tavaly november 11-én, amikor itten egy percre csak, de megállt a napi élet, minden év november 11-én 11.00 órakor így történik ez Londonban, Párizsban, a Fegyverszünet Napjára emlékeznek ilyenkor, az angolok hetekig hordják zakójuk gomblyukában a pipacs szimbólumát, amely azokra a dédapákra emlékezik, akik a francia pipacsok mezein indultak rohamra és maradtak ott, örökre, de a pipacsok alatt. „Green Fields of France”, az egyik legmegrendítőbb dal, amelyet a Nagy Háborúról írt az ausztrál Eric Bogle (ha meg akarják hallgatni, keressék a Youtube-on, de akkor „Finbarr Fury és a Fureys” előadásában ajánlom), no meg Waltzing Mathilda, de ezt Tom Waits hangján és nem Rod Stewart előadásában és 2016-ban még előttünk van a Somme-i csata századik évfordulója, a roham, ahol az angol támadás első fél órájában odaveszett 60 ezer derék angol katona, sokuk csak pár lépésre a saját lövészárkától, egész alakulatok tűntek el a temetők sötét mélyén és vajon akkor hogyan is lesz ez az aktuális ügy ezzel a Brexit-el, kilépnek-e majd az angolok az Európai Unióból, és – ahogyan ismételgetik már egy ideje – az Európa Tanácsból (az Emberi Jogi Bíróság felmondásával, ahogyan pedzegetik már egy ideje), mert a kilépés az nemcsak rövid távú gazdasági érdekről és pillanatnyi politikai konstellációkról szól, hanem arról is, hogy hogyan is látják Európát, mint népek együttműködésének földjét az angol választópolgárok, egyébként azt a földet, ahová elküldték dédapáik a katonáikat és ahol a francia pipacsok földjét példásan rendben tartott angol katonai temetők fehér keresztjei teszik oly misztikussá. E nagy évfordulókra emlékezés személyes munkáját én is igyekeztem elvégezni. Sok könyet átlapoztam, újraolvastam John Keegan kiválóan magyarított (dr. Molnár György) „Az Első világháború”-ját (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014) például, egy könyvben és az egyikben (Peter Chasseaud: Mapping the First World War, HarperCollins Publishers / Imperial War Museum, London, 2013) és azt a megrendítő térképeket találtam, amelyekből egyet alább közlök.

Ha 2016, akkor ez Verdun 100. évfordulója és Verdun ennek a Nagy Háborúnak az esszenciális szimbóluma, a szörnyűségeknek és a katonai hősiességnek, a kötelességteljesítések egymásra feszülésének és ennek következtében megsemmisülő emberi életeknek a története, amelyből a francia „gloire” kikovácsoltatott és ezt csak akkor érthetjük meg, ha bejárjuk a csatateret, amely még most, 100 évvel a nagy csaták után is viseli a tájsebeket, mert olyan a verduni csatatér, mint egy kizöldellő tojástartó-doboz, az ágyútűz kráterei, a lövészárkok mai napig kirazolódó vonalai, néhány sebesült fatörzs, amelyből mostanában friss ágak sarjadnak ki, három tégla, amely egy faluból máig megmaradt, de csak az, meg egy néhány évvel később állított tábla, hogy itt egykoron emberi élőhely volt. Ott, a csatatéren szembesültem azzal, hogy Verdun hat hónapja olyan csata volt, ahol 360.000 ezer máig nem azonosított emberi maradványt rejtenek az osszárium betonkockái, „inconnu” (ismeretlen) felirat monoton ismétlődése konokon és fájón – mind a mai napig exhumálnak, száz évvel a csaták után, Verdunben. Párizsban, a Diadalív árnyékában is egy verduni ismeretlen katona maradványai nyugszanak, ha 2016-ban arra járnak, két szelfizés közben gondolkodjanak el ezen.

Kicsit banális, e lapokat végigpörgetve arra is gondolok, hogy az, hogy itt, Nyugat-Európában hogyan emlékeznek meg ezekről a nagy, a kontinens életét alaposan megváltoztató eseményekről és az a módi, ahogyan mi, magyarok intézzük az emlékezés ügyeit vajon nem ad-e egyértelmű magyarázatot arra, hogy miért vagyunk oly bizonytalan viszonyban identitásainkkal? 2014-ben és 2015-ben azért volt néhány más kerek évforduló is. Egy generációnyi idővel ezelőtt – messze elsőként a kelet-európai országok közül – csatlakoztunk az Európa Tanácshoz (1990. november 9-jén), volt valaki, aki ezt számon tartotta odahaza? Majd egy generációnyi idő talán mégis méltó lett volna valamiféle megállásra, gondolkodásra 2014-ben és abban az évben volt tizedik éve, hogy az Európai Unió tagországa lettünk (sőt 2015-ben volt annak az ismert, szimbolikus üzeneteket kilobogtató kék-arany csillagos zászlónak a 60. „születésnapja” is, de ettől még az nem lobog a budapesti Kossuth-téren). Kicsiny és esetleges, mondhatni ügyetlen emlékezés a Berlini Fal leomlásának 25. évfordulójára – és megnézhettük/megnézhetjük az interneten azt, hogy hogyan emlékezett erre Berlin.

Fekete lyukakban tűntek el ezek az évfordulók Magyarországon, kihagyott alkalmak ahhoz, hogy egészségesebb tudattal szemléljük sorsainkat. Aztán majd 2016-ban a Magyar Forradalom 60. évfordulójára úgy emlékezünk-e, mint az ötvenedikre, amely méltóságteljes megemlékezés helyett hírhedett eseményként maradt meg nekünk és az összetartozás helyett a széttartás és elkülönülés, a megbocsátás és megértés helyett az engesztelhetetlen gyűlölet és a meg-nem-értés magvait hintette közénk? Jó lenne egyszer már végre méltóan és okosan emlékezni Európa Nagy Évfordulóira.

A mondat végére kirakott pont után felnézek a képernyőről, a laptop mellett Fürstenberg sör hűsöl karcsú talpas pohárban, a pultnál a francia törzsvendégek törzstörténetekkel szórakoztatják egymást a kehl-i Down Town Café-nak elnevezett kocsmában, ahol most szomszédolok. A pult véginél két derék sváb nyugdíjas, pokoli tájszólással mélyül el valami napi anekdotában. „Pröstelle” bólintanak egymásra a poharaik – németföldön máshol ez talán „Pros't”-nak hangzana …

(Képmagyarázat: a háború után készített térképen az Ypres körüli csatatér egy részlete látható, ahol a négyzetrács kockáiban kézzel és kékkel beírt számok a négyzet által jelölt területről exhumált elesettek számát jelölik. Egy kocka átmérője 500 yard, a térkép a szövegben hivatkozott könyv 292. oldalán található)