„Lázár János kilépne az Európai Unióból” – olvasom valahol, valamilyen magyar hírportálon, ahol olvasták, hogy így idézte a szavait valami angol napilap, pedig nem is ezt mondta, dehogy. Az Európai Uniós támogatások szak- és célszerű magyarországi disztribúciójáért felelős miniszter úr csak a magánvéleményét hangoztatta. Aztán beindult a nyilatkozatgyár. Mintha egy margaréta szirmait tépkednénk ábrándos szemekkel, hogy szeret, nem szeret … kilép, nem lép ki. Emlékszem, alig valamivel több, mint egy évvel ezelőtt volt már egy ilyen eset. Akkor a halálbüntetésről volt szó, volt akkor is egy ilyen kis nyilatkozatdömping, amelyben több kormánytag és kormánytisztviselő kifejtette a nagy nyilvánosság előtt, hogy ő bizony a halál-büntetés pártján áll, ami persze nem hivatalos véleménye, de magánemberként mégis … akasztatna, ha lehetne. Hivatalosan (nem tették hozzá, hogy sajnos, szerencsére) amúgy az európai szabályokat követjük, így a „halálbüntetés bevezetése Magyarországon jelenleg nincsen napirenden” … mint látom a nyilatkozatok között, az EU-s tagságról szóló népszavazás sincsen napirenden jelenleg. Magyarországon. Már a halálbüntetésről szóló eszmefutattások is rossz szájízt hagytak bennem, mert elképzeltem, hogy a halálbüntetés hívei ott ülnek Magyarország kormányában, és ezt be is vallották, és arra gondoltam, hogy milyen jókat beszélgethetnek erről a kormánynak az ő ülésein, aztán utána majd elmondják, hogy amúgy nincsen napirenden a kérdés. Majd mindenkit úgy tesz, mintha ezzel minden a legnagyobb rendben lenne, felejtsük el, menjünk tovább, semmi látnivaló itten kérem, pedig rendben ez mi a mai napig nincsen, most pedig itt ez a kellemetlen érzés megint, az óriásplakátok árnyékában megint egy „magánemberként”, de miniszteri formaruhában elgurított mondat – és ez a mondat is élni majd a saját életét. Magánemberként miniszter és kormányszóvivő uraknak csak gratulálni tudhatunk nyilatkozatuk pompás időzítéséért, amely érett és előrelátó politikai érzékelésre vall, de hiszen ez a mesterségük most, tudniuk kell, hogy szavaiknak más a súlya a Miniszterelnök Hivatal épületében, mint egy hódmezővásárhelyi játszótéren, és egyúttal gratulálnék Zeman cseh elnök úrnak is magasröptű fejtegetéseiért, hasonló okokból. A gond nem ott van uraim, hogy nem tudnánk, hogy hol végződik a magánember és hogy hol kezdődik a miniszter-ember – az ember általában a miniszteri zakóját is otthon, munkába menetel előtt veszi fel -, hanem ott van gond, ahogyan efféle gondolatokkal valaki ezt a miniszteri/elnöki mesterséget űzi. Az ember érték-világa ugyanis ott van a cselekedeteiben. Ezek a cselekedetek pedig – remélni merjük – összhangban vannak a személyiség teljességével.

Egy Nagy Történetet figyelünk most – írtam tegnapi posztomban. Észre kell vennünk, hogy mennyire bonyolult történet ez, és, hogy mennyi kisebb, de nagyobbra is növő történetet rejt magában. Kis, ma még aprónak tűnő mesterkedéseket, reakciókat, érzelmi-érzelmes megnyilvánulásokat. London utcáin, a metrón beszólások az „idegeneknek”, hogy „menjenek haza”, kis irkafirkák lengyel autókon vagy egy kávézóban, hidegség a köszönésekben, hallgatás és kikerülés a buszmegállóban. Könnyek ott, ahol nem kellene hullaniuk és összeszorított szájak ott, ahol kiáltani kellene. Az angol hagyományokat olyan konokul hordozó politikai pártok szétesése egy pillanat alatt – és ezzel százados hagyományoknak ásott gödrök kitárulása. A „United” jelzővé kopása és áthúzása. Az abban való hit megrendülése, hogy a Premiership League a „világ legjobb bajnoksága”. Persze, ha Ibra is Angliában focizik. … Bármelyikük egy nagy történetté nőheti ki magát, tanulságos, könnyes, nehezen emészthető vagy megőrizendő nagy történetté. Gondolom például azt, hogy a Manchester City öltözőjébe nem fogják kifüggeszteni a plakátot, hogy „Ha Angliába jössz, nem veheted el az angolok munkáját” - és gondolom, hogy ez a Veszprém vagy a Győr kézilabda-csapatainak az öltözőjében azóta is kinn függ, amióta a házak falára kitették … Viccet félretéve, egy profi futballista munkavállaló nem „gazdasági bevándorló”? Miért esik más elbírálás alá ő, mint egy magyar fogorvos, egy lengyel gáz- és vízszerelő vagy egy román idénymunkás?

Nem mellékesen megint elhangzik, hogy mindennek az oka a menekült-válság. Egy éve már, hogy mást sem hall az ember. Miért nem hallja azt soha, a menekült attól menekült, hogy kéretlenül és hivatlanul érkezik valahonnan valahová, de oka van a távozásának és így lesz oka az érkezésének. Ha a távozás okát megszüntetni nem tudjuk, legalább nevezzük nevén és akkor aszerint cselekszünk. Egy nagyon hosszú éve már, hogy bebizonyosodott, nincsen olyan európai ország, amely egyedül úrrá tudna lenni ezen a sok-komponensű ok- és okozatsorozatra visszavezethető helyzeten, amely a nagyszámú menekült-beáramlás miatt előállt. Ha máskor nem, már tavaly megtudhattuk, hogy nincsen olyan kerítés, amely ezt orvosolhatná, a kerítés csak hamis illúziókat kelt és csalóka világképek védésére alkalmas, de magát a problémát nem oldja meg.

Az európai embereknek abban a szerencsében van része, hogy nem kell országaik együttműködési kereteit kitalálniuk. Más kontinenseken azért küzdenek ezzel a problémával (lásd az erre vonatkozó orosz, kínai, latin-amerikai, afrikai kezdeményezéseket). Országok közötti együttműködés tekintetében – ami a politikai kereteket illeti – Európa messze, de nagyon messze az élen áll a világban. Ha van egy mindannyiunkat érintő és megoldandó problémánk, tudunk kihez, hová fordulni és azt is tudjuk, hogy ezt hogyan tegyük meg. Az Európai Unió nem szenved legitimitási válságtól, mert vannak már hagyományai, van eljárásrendje, van döntéshozatali mechanizmusa, van politikai hatalma és van végrehajtó apparátusa. Politikai hatalma nem „csupán” a tagországok kormányfőinek és minisztereinek legitimációjából következik (ők alkotják a fő döntéseket meghozó Európai Tanácsot ugyanis), hanem a tagországok minden választópolgára által megválasztott Európa Parlament képviselőinek legitimációjából is (ők alkotják az ellenőrzés és a döntéshozatal egyik nagyon fontos intézményét az EU-ban) – ha tehát a politikai erők nem mozgósítanak egy országban arra, hogy minél többen menjenek el szavazni az európai választásokon és, ha egy politikai párt káder-temetőként használja ki az Európai Parlament lehetőségét, és nem érdemi európai munkára, akkor magára vessen – csak ne mondja akkor azt, hogy „az EU legitimációs válsággal küzd”. Az most már nem fog menni, hogy az EU-t okoljuk azért, hogy sok menekült érkezett és érkezik Európába, miközben nem adjuk meg nemzeti kormányként a felhatalmazást arra, hogy egységes szervezetként reagálhasson a helyzetre, például, hogy egységes irányítás alatt álló rendészeti erőket mozgósítson az európai határok védelmére.

Mi küzdünk legitimációs válsággal, mi európai polgárok, mert még mindig tanuljuk, hogy európai polgárokként milyen jogokkal és milyen kötelezettségekkel rendelkezünk. A jogainkkal – köszönjük szépen EU – jól elvagyunk, európai kötelezettségeink, nos … Kiszolgáltatottak vagyunk nem-európai megnyilvánulásoknak. Érzelmi húrokat pengetnek politikusaink és arra appellálnak, hogy nem látunk a szitán. Magyarságunkat mozgósítják ott, ahol európaiságunkat kellene és Európára hivatkoznak – amelyet egyébként szeretnek, mint megjegyzik – ott, ahol Magyarországot kellene a helyén látni, Európában. Az EU léte megkönnyíti a populista politikusok dolgát, hogy van, mindig arra lehet kiutalni a problémák megoldásának lehetelenségeit. Lázár János miniszter azért csalódott az EU-ban például, mert a „fizetések nem emelkedtek azóta, amióta tagok vagyunk”. Ez „természetesen” nem igaz (lsd: KSH), de az viszont érdekes, hogy az EU-s tagságot ilyen összefüggésben látja miniszter úr, tudom, hogy magánemberként. Nem emlékszem arra, hogy az EU (ha úgy tetszik, Brüsszel) valaha is azt ígérte volna nekünk, hogy ha belépünk, megduplázódik a fizetésünk. Szerintem, amikor arra szavaztunk, hogy belépjünk, ez nem volt téma. Arra azonban érdemes most is emlékezni, hogy a belépésünkért megtartott magyarországi népszavazás nagyon alacsony részvétel mellett hozott eredményt – és ezért az alacsony részvételért a teljes magyar politikai elitet és a magyar médiát súlyos felelősség terheli. Legitimációs problémák keresésekor itt látunk egy okot …

Életem egy fontos ember, tanítóm, Peter Lauritzen, aki német volt és kezdetek óta lelkes híve az európai integrációnak, még ifjúkorában (22 éves volt akkor) szerepel egy cikkben, valami helyi lapnak egy, az európai integrációról konferenciáról szóló beszámolójában. A cikk címe „Hat tojás egy serpenyőben” (abban az időben az Európai Közösségnek még csak a hat alapító ország volt a tagja), és ebben a cikkben ez szerepel: „/az előadó/ egy rajzos illusztrációval kezdte előadását: hat tojásból rántotta készül egy serpenyőben, a hat tojást hogyan lehet kiválasztani a rántottából? ….”

Sokan ma is azt gondolják, hogy az igazi rántotta az, amelyben minden tojás magyar. Én azt gondolom, hogy a rántottáról nem tudok tojásként gondolkodni. A tojás egy minőség és a rántotta egy másik. Nem lehetetlen ám 28 vagy 27 tojásból sem rántottát készíteni (például Bud Spencer általában legalább 12 tojásból készített rántottát evett bizonyos filmjeiben) … csak ne beszéljünk tojásként a rántottáról. A sok különböző tojásból egységes étellé összeolvadó rántotta az a tojások új élete …

Tegyük még hozzá: észrevették, hogy hogyan használjuk Európát, mint az Európai Unió szinonimáját? Anglia nem Európát hagyja el (mint a bulvárok címsorai sugallták volna), hanem az Európai Uniót … elég nagy vontatóhajónak kellene készülnie valamelyik brit hajógyárban ahhoz, hogy elhagyják Európát …