Csúcsra jár a Nyár most. Nyár-dagály. Arany délutánok. Kipárolgások délibáb-tánca az országutak szürke szalagja felett, mint egy színpadon. Európában most: repülőtér, vasútállomás, autópálya tele van. Nagy nyári áramlások: vakációk, fesztiválok, szabadságok! Forró reggelek, lusta délutánok, megélénkülő esték. Kék ég és hét ágra sütő Nap, „a Nap az Isten” - ahogyan Turner, a festő mondta utolsó sóhajával. A Nap nyári istenség. Itt ül a trónján és ontja, osztja, teríti sugarait ránk, alattvalóira: a tájra, a mezőkre, a városi háztetőkre, a városi járdaszegélyre.
A felmelegedett aszfalton gyorsan csomósra alvad, gyorsan szárad a vér. Fakulnak a rémült rohanásban elvesztett tárgyak, egy cipő, ahogyan nyelvet ölt és mellette egy játékmackó, ahogyan vétlen odaült. Az a fehér kamion, a szélvédőn kifakuló golyónyomokkal, ahogyan elvontatják másnap. Izzadó rendőrök és rendőrnők, kevlár-mellényesen, napszemüvegesen és a strandra vándorlók, ahogyan élénk sárga, piros, neon-zöld gumimatracaikkal caplatnak a plázsra. Micsoda fertelmes képek az áradó nyárban! Csak öt nap ebben az áradó Nyárban, öt hosszú nap – hogy kifordult a Világ ez öt nap alatt!
Úton voltunk másnap reggel, ott, útközben ért utol minket a nizzai merénylet híre. Csütörtökön este még a július 14-ei párizsi programot néztük a tévénken, még a képernyőn is átjött, hogy micsoda hangulatot teremtettek az Eiffel-torony előtt, a Mars-mezőn az énekesek, a szimfonikus zenekar, és a Torony, Párizs Öreg Hölgye fellángolt a pompás és eredeti tűzijáték fellobbanó és kihunyó fényétől, mintha ezernyi csillag hullott volna alá az esti Városra, hogy mosolyokat csaljon az arcokra, hogy az összeölelkező párok arcát megfesse, hogy fény-ritmusra járjon táncot a könnyű gondolat. A mi városunk tűzijátékát ezért csak hallottuk közben, fényei valahol tőlünk távol gyúltak ki és hunytak el. „Le Jour de Bastille”, az Franciaországban a Közös Ünnep, mindenütt tűzijáték zárja a napot, no meg utcabál, együttlét, az összetartozás hangulata. Aztán kikapcsoltuk a tévét, a másnap reggelre készülődtünk egy kicsit, korán akartuk indulni, nyugovóra tértünk. Egy normális és otthonos világ vett körül minket, szokásaink szöszmötölésével kitöltött tereink, a párnánk, a nyitott ablakon beáradó levegő, az ablak előtt merengő fák leveleinek suttogása. Reggel az autó besurrant az autópályán áramló folyamatba, felvettük a pálya ritmusát, szólt a rádió, szaggatottan érkeztek a szavak, a mondatok, kibontakozott a nizzai merénylet a drámája. Ülni és hallgatni ezt, közben robogni az autópályán: súlyos élmény volt.
Majd két éve élünk Franciaországban, megéltük már a Charlie Hebdo ellen elkövetett merényletet, jártuk a strasbourgi utcákat másnap reggel, azután, hogy a Bataclan-ban és a párizsi teraszokon lemészárolt emberekre emlékeztek és nem felejtjük el azt a csöndet, a lassan felocsúdó emberek tétova mozdulatait, a döbbenetnek a sűrű, kocsonyássá összeálló levegőjét, ami betakarta a várost. Most egy német autópályán ért utol minket a hír, nem szólaltunk meg sokáig, aztán csak egymást kérdezgettük, hogy mindent jól értettünk-e, szaggatott hírekből szaggatott beszélgetés lehetett csak a menekülés. Néhány óra múlva néztük csak végig a hírcsatornákat, újabb részletek kerültek elénk, akkor láttam azt a fotót is, ahogyan tiritarka strandfelszerelésben átvonulnak a fürdőzők a merénylet helyszínén, ahol egyébként még tartott helyszínelés.
Pénteken, késő este a szálloda éjszakai portása azzal fogadott minket, hogy „puccs van Törökországban!”. Nem is értettük először, hogy miről is beszél. Olyan izgatott volt, hogy csupa félmondat, tört szó bugyogott ki belőle, akár egy kövekkel elzárt forrásból, ahogyan a víz utat törne magának. „Ich bin Iranisch, aber ich bin Deutsch” - mondta elfúló hangon - „Erdogan ist weg!” „Demokratie!” - kiabálta a kis iráni ember. Lelkesedésében belecsapott a tenyerünkben, mert bevallottuk, hogy mi sem vagyunk Erdogan pártján. Már a szobánkban néztük a CNN-t, más csatorna nem volt fogható, Németországban szokatlan módon, egyetlen török csatorna sem. Sokáig néztük az elkapkodott képeket, amelyeken tankok álltak a Boszporusz-hídon, a helyszínről időnként bejelentkező riportert, akinek már semmi új mondanivalója nem volt – hajnali háromig bírtuk.
Reggelre minden véget ért. Erdogan nem bukott meg. A hídon kiskatonákat lincselt az a feltüzelt tömeg, amelyet az elnök az utcára rendelt. Az Atatürk repülőteret visszafoglalták a „puccsistáktól”, a nemzetközi közvélemény megszólalt, Tusk úr szerencsétlenül megfogalmazott mondatain mérgelődtünk, a tisztogatás méretei még csak kis sem bontakoztak, még csak azon volt módunk eltűnődni, hogy vajon 2300 bíró és ügyész felmentésének mi köze lehet egy katonainak beállított puccshoz, de még ezt is gyorsan ad actává tette a gyorsan múló nyári idő.
E két esemény egymásra csúszott, megkötött az Idő cseppfolyós felülete, ez a nyári idő bekeményedett. Münchenben elállt az eső és kisütött a Nap. A Marienplatzon fesztivál volt, karitatív városi fesztivál. A színpadon egy kerekesszékes rocker Deep Purple-t énekelt. A tér tele volt szelfiző turistákkal, a Heldenplatzon a másnapi koncertre készült a szimfonikus zenekar és a száz tagú kórus, Beethovennel szóltak le a színpadról éppen, amikor arra jártunk. A város ragyogott a meleg napfényben, az Alte Peter és a Frauenkirche tornyai ismerős jeleket rajzoltak a kék-fehér színekben pompázó bajor égre, a Viktualien markt-on nem lehetett áthaladni, akkora volt a tömeg. A Biergartenben nem volt egyetlen szabad hely sem. A korsókban borostyánként csillogott a sör. Az esti koncert – amelyre végül is ide jöttünk – nem volt tanulságok nélküli, de nem is mentett ki bennünket a helyzetből, pedig lehetett volna efféle funkciója is, mint minden jól előadott zenének. Keith Jarrett semmibe vette a közönségét, nem is volt szüksége ránk, így egyre kétségbeesettebben próbáltunk belekapaszkodni korábbi élményeinkbe, de ez sem segített sokat. Még ezt a keveset is lerombolta a „Maestro”, amikor „seggfejeknek” nevezett minket a koncert befejezésekor, mert valaki le találta fényképezni, de ügyetlenül, vakuvillantással.
Furcsán működnek az emberben a rossz hírek: úgy teszünk, mintha már túljutottunk volna rajtuk, működünk, teljesítjük a programunkat, elvegyülünk az önfeledt tömegben, mégis, valami rossz íz ott van a szájunkban, a nyelvünk hegyén. Ezzel az ízzel érkeztünk vissza Strasbourgba. El kell mondanom, hogy jobbára német tévé-adókat nézünk itt, német feleségem miatt is, mert azért is, mert szívesebben követem a korrekt német közszolgálati adókat, mint a bulvárosodó franciákat. Tegnap, azaz hétfőn így ért minket az újabb, most németországi merénylet híre. De még ezelőtt, tegnap délután vásárolni mentem át a folyón Kehl-be, szívesen gyalogok át a Rajnán átívelő, a két országot összekötő közúti hídon, mert onnan jól megfigyelhető, hogyan fejlődik a strasbourgi villamost Németországba átvezető új híd élete. Már jó előre elképzeltem, hogy milyen is lesz az, ha majd átgurul a strasbourgi villamos az oldalán a megszokott felirattal, hogy „Strasbourg Europtimist” … és majd megáll a kehli pályaudvar előtt, a pályaudvar másik oldalán mecset van, két karcsú tornyocska, talán imádkozni is, nemcsak a DM-ben, vagy cigarettáért átjárnak majd villamossal a francia muszlim hívők? A hídon, de már a francia oldalon (az államhatár a folyó, így a híd közepén van) egy vázában vörös rózsacsokor volt, a hídrácsra felkötözött, kézzel rögtönzött rajz előtt, amelyen egy szív és a Solidarité szó szerepelt, meg egy odatűzött, diszkrét német szalag … és ez egy szép, csendesen emberi gesztus volt, mert a gyász napjait éljük itt, az áldozatokra gondolunk, gyászmunkánkat ki-ki maga végzi. Valaki(k) német(ek) például így, ott az Európa-hídon.
Tegnap este az a másik hír is utolért bennünket (mint említettem már, német tévécsatornákat nézünk gyakran), tizenhét éves elkövető, afgán menekült, az integráció első lépcsőfokán már átlépett, már nevelői családba helyezték, jól tanult, igyekvő és csendes fiatalembernek ismerték a környezetében, senki sem érti, hogy mi történhetett. Most halott. A rendőrökre is rátámadt, lelőtték. A Daesh persze lecsapott a hírre és a már megszokott, arrogánsan ostoba közleményben közölte, hogy háborúban állnak ők az őket támadó koalícióval. A halott fiatalember áldozatai kínaiak voltak. Egy turista-úton lévő család. A kínaiak még soha részt nem vettek olyan műveletekben, amelyeknek a célja a Daesh gyengítése lett volna. Mindeközben, hogy versenyt futottak a hírek a különféle csatornákon, láthattuk, hogy Törökországban kibontakozott a megtorlás, ezrek vannak már börtönben, ezrek veszítették el állásukat és váltak megbélyegzettekké, vérszomjas nyilatkozatokat adott Erdogan és miniszterei, szavaznak majd a parlamentjükben a halálbüntetés visszaállításáról … és így tovább …
Öt hosszú nyári nap. Világhelyzet, világállapot, Európa, mi európaiak e fényét bőkezűen osztogató Nap alatt, nyáron, nyaralási főszezonban, úton és útfélen. A strasbourgi Orangerie parkban piknik, napfürdöző polgárlányok és polgárok, egy kis tisztáson labda pattog, gyermekeikkel sétáló édesanyák, édesapák. A városi teraszok tele vannak, poharak csörrennek, itt-ott nevetés gyöngyözik elő, mint egy jó elszászi Crémant-ból a buborék. Hogy körülnézek, láthatom, hogy úgy ülnek, trécselnek, iszogatnak az emberek itt, azzal a nyugalommal, mint akik biztosak abban, hogy van holnapjuk, jövőjük, saját életük. Már megtanulhattuk, hogy a terroristáknak efféle életük nincsen. Halált szövő terveikben jövőkép sincsen. Egy biztos alapokon álló európai élet, amely befoglalta a hagyományait áll szemben a bizonytalannal, a hagyománytalansággal, a kiszámítható a kiszámíthatatlannal, az emberi ésszel és tudással befogható az azzal befoghatatlannal. Élet áll szemben rút halállal, színekben gazdag és reményeket adó nyár színtelen és sivár, évszakok nélküli elmúlással.
Gyászoljuk méltón az áldozatokat. Éljük meg a nyarakat, életüket úgy, ahogyan eleinktől megtanultuk, ahogyan az életet megszerettük. Ennek az öt sűrű napnak sok tanulsága van, de egy biztos, hogy ezek az úgynevezett terroristák eddig sem értek el semmit sem céljaikból, ha észnél vagyunk és tartjuk magunkat az élet parancsaihoz, nem is fognak elérni semmit sem a jövőben sem. Nem kell, hogy feladjuk azon elveinket, amelyekben hiszünk és bízunk, hosszú időn át csiszolták ki ezeket nemzedékeink, becsüljük meg jól ezt a nemzedéki munkát – nem szabad feladnunk őket, bármekkora is legyen a fájdalom emeri életek elvesztése láttán.
Ha most és itt, Franciaországban és a szomszédos Németországban nézek szét ezen a tájon, azt látom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Csak remélhetem azt, hogy fontos politikai tisztségeket vállalók is megérzik, megélik ezt az érzést. Azt is gondolom, ha nem így tennének, nem így éreznének és, persze, hogyha okosan ápoljuk demokráciáinkat, könnyen elveszítik majd a választói kegyelmünkből megszerzett tisztségeiket. Talán még a török Erdogannak is üzenet ez. Miközben mobiltelefonjuk képernyőjére meredő fiatal felnőttek vonulnak az utcákon Pokémonok után kutatva …
