Budapesti pénteken, kertélmény, hogy munka van
2016. szeptember 09. írta: wootsch

Budapesti pénteken, kertélmény, hogy munka van

Beszélgetésfoszlányok. Szövegkörnyezetből kiragadott mondatrészek, félszavak, töredékek. „Egy embernek lenyúlták a mobilját egy kocsmában … ráment valami megosztó-szájtra … megtalálta a palit, akik ellopta a mobilját … felment a féjszbúkra és megtalálta a hapsit és kiderült, hogy az ember Kínában van … és összedobták neki a pénzt és elment Kínába és összehaverkodtak. Na, ez milyen!?” „Az ár csak tájékoztató jellegű … Recepción … Euróba akart fizetni … de minálunk csak forintban lehet fizetni … azon volt fennakadva nő, hogy ő Euróban kapta meg az árat … nem beszélt angolul … rengeteg ázsiai vendéggel találkoztam, de én még egy ilyen durva dolgot nem láttam, felhúzta a szoknyáját és elővett egy guriga pénzt a bugyijából. Forint volt. És nekem meg kellett fogni a pénzt. Hát, figyelj, kiabáltam! Ezek az erdőben élnek, nincsen ám itten kultúrájuk!” Felsorakozott a népszavazás közönsége, úgy látszik. „Ezek így vannak szocializálva!” Fiatalok ülnek körülöttem. Nyitott önéletrajzokkal. Álláskeresők. A lány gyengén beszél angolul, de megérteti magát. „Ha adsz nekik egy pohár bort, már berúgnak. Ha ránéz egy csaj, már attól is. Úgy zavarba jönnek, mintha részegek lennének.” „Nem él a köztudatban a vallásuk.” „Nincs is nekik vallásuk!” „Figyelj, ezeknek!?” Két üveg Borsodi, aztán meg nagyfröccs, de Irsai Olivér. Egy feles. Szatmári szilva. Van-e még valahol egy olyan nyelv, ahol ilyen ízesen iszunk? A sört belökjük, a pálinkát beszopjuk. Bort kortyolunk. Fröccsöt bedöntünk. Koktélt beszívunk és úgy általában, jól beszívunk. Péntek van. Ebben a műintézményben, ahol most érintgetem a billentyűket, a változatosság gyönyörködtet. A szomszéd asztalnál, ez a két leányzó limonádét iszik. Amott a hölgyek előtt rózsaszín rozék. Balra két haver, megszokott felesek, két félig telt korsó, Staropramen, mert itt az csapolnak. Tudja az ördög, hogy mi történik a nagyvilágban, de, hogy ideestem, és most Budapesten, csak látom, hogy a Föld ura, az ember, leszállította az igényeit, itt múlik az idő, de nem telik. A tegnap most osont el a kerítés túloldalán, a terasz közepén víz csobog, Kis oázis ez, a Visegrádi utca és a Kresz Géza utca között. Kiszolgálás a Figaró Kávézóból és a pincérek zöld egyentrikót viselnek, „figyelj rengeteg-féle kézműves sörünk van, legalább tizenöt féle”, tegeződnek mindenkivel. „Szia! Rögtön jövök! Mit hozhatok?” - ez van a trikójuk hátára írva és a trikók háta verejtéktől nedves, mert meleg este van Budapesten, ahová most ideestem. Túl vagyok már néhány beszélgetésen, plakátok-szemlélésen, könyvesboltok homályos tereiben bolyongtam, antikváriusom rám ismert megint és 350 Ft.-al kevesebbet fizettem egy Ferndinandy-ért és bele is olvastam, már a 2-es villamoson, amikor a Kossuth-téren átkígyóztam. A székely zászlót meglebbentette a meleg szél a Parlament épületén, amely fehéren ragyogott a napsütésben. Ráérős emberek ballagtak át turista-járással a tér közepén párló szökőkút vízsugarain. Egy fehér labda gurult a szürke kövezeten. Talán, majd ma este Móricz Zsigmondot olvasok, novellákat, esetleg. Van egy könyvtáram Budapesten is, de Strasbourgban is. Soha nem írtam olvasónaplót és ez most hiányzik. Nem is arról, hogy mit olvasok, inkább arról, hogy mit is indított el, hogy hová is vezetett el egy könyv, a könyvben egy fejezet, a fejezetben egy mondat, a mondatban egy oda kívánt szó. Mikor is feküdtünk ott, azon a réten, ahol verseket olvastam fel valakinek, akinek hosszú, rugalmas combjain pihent akkor a fejem? Weöres versek voltak, a'szem, vagy talán Neruda? Budapesti rét volt az biztos, mert Budapestnek rétjei is vannak, de Budán. Tegnap este bátor voltam és végigbarangoltam az összes hozzáférhető magyar tévé-csatornát, és egy egy hosszú, émelyítő élménynek bizonyult. Szavakat szerettem, rossz képeket láttam és csapnivalóan szinkronizált filmek részleteit. 2016-ban is szinkronnal vetítik a filmeket a magyar csatornák és a nézők élvezik a régi filmek régi, míves szinkronjait. Elképesztően színvonaltalan beszélgetésekbe kukkantottam bele a magyar M1-en, mert ez egy hírcsatorna, ahol egy hányevetien ülő és idegesen rángó lábakkal a kamerák előtt ülő ifjú szakértő „migráncsozott”. A magyar köztelevízió világában vadkelet van vadkeleti emberekkel. Szó-koltokat rántanak folyton elő, mint Wyatt Earp és társai az O.K. Corralnál. De ez Eastern, ha az, nagyon az. A magyar televízióban semmi sincsen a Figaró-terasz valóságából, ahol péntek este van most, az asztalokon poharak vannak, a poharakban színek vannak és idők vannak a poharakban bezárva, amelyet kortyoló ajkakkal szabadítanak fel az itt ülő népek. A beszélgetések alapzajából egy-egy szó röppen fel, mint egy hosszú szárnyalástól megfáradt madár. „Dolgoznék” … „Megpróbálnám” … „össze tudnám hangolni a kettőt” … ilyesmik. Merengésekről szó itt nincsen. Nerudáról sem persze, de József Attilát sem emlegetik. Weöres Sándorról pedig szó sem esik. Munkáról beszélgetnek itt a fiatalok körülöttem, jobbára, kanyargósan, ki-kitérően, de mégis. Falakról beszélgetnek itt a fiatalok körülöttem, amelybe ütköznek, de mégis. Egy zöld trikó perdül elém és én most birsalma-pálinkát kérek és ezt hallván a szomszéd asztal is erre vált, de tényleg. Generációs ellentétek? Ugyan? Ezen a teraszon! Londoni munkákról beszélgetnek itt mellettem, „ami először természetesen furcsa volt.” Zöld trikók, sörök, pálinkák, rozék. Telik az idő a teraszon, hogy az idő, az élet-idő, a magyar élet-idő, hogy munkával telik. Pedig péntek este van. Mégis körülöttem minden asztalnál a munkáról beszélgetnek. Ezek a fiatalok. A terasz hangulata összezár, mint egy függöny. Van most tehát egy belvilág, egy külvilág és én onnan jöttem ide. A 3-as metróval, de tényleg és a 3-as metró is Budapest, a város leghosszabb metró-útvonala is Budapest. Turista-Budapest, élmény-fotók a Parlamenttel, a most éppen foghíjas Várral, a Dunával és a Hősök-terével, amely mögött a turisták látómezejéből kieső Liget-projekt teljesedik, amelyről egy szépnek nem mondható, de színes brossúrát találtam a levélládánkban, amikor megérkeztem. Kell, hogy két nap legyen, hogy beszívjon engem a városom, mint ahogyan mi itt, a teraszon beszívjuk ezt a szatmári illetőségű birsalma-pálinkát. Már megvolt a metróban unatkozó ork, már megvoltak a reggeli fények a Dunán. Már megvolt az első lángos a Fény-utcai piacon, „egy kevés fokhagymával”, egy túlsütött bécsi szelet serpenyős krumplival és kovászos uborkával, de csorba kistányérban, stílszerűen a Bécsi úton. Most Budapest van, nyári melegben ezen a teraszon iszogató magyar emberek vannak. (Ez így nem teljesen pontos, mert jobboldalt három indiai fiatalember pergő beszéde szűrődik át a magyar munka-beszélgetéseken, de a kíséretükben lévő lány magyarul kiabál a mobiljába.) A függönyön innen vagyunk tehát. Odakint ordas-világ, itt nincsen. A budapesti teraszon béke van és füstkarikák vannak, mert sokan dohányoznak. A teraszon mindenki iszik, hörpöl, kortyol, slukkol, ledönt, bedob valamit. Óh, Te Budapest! Kinyíló, elrejtett, bújócskázó teraszaid! Ifjú kortyolóid, akik péntek este, egy teraszon csak a munkáról, csakis a munkáról beszélgetnek. Hogy az indiai kollégák miről beszélgetnek, azt még most nem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr311691661

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása