Amikor az ember átsétál a Palais de l'Europe (az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének üléstermének is helyet adó, a régi „Európai Parlament” épülete) foyer-ján egy vitrinbe botlik, mindjárt az emeletre vezető lépcsősor mellett. A vitrinben egy régi zászló, egy bekeretezett régi fénykép és egy régi irat. A régi zászló az elmúlt hatvan év alatt kissé elvesztette a színeit, kifakult már, a zászló közepén ama kivágott lyuk körül bizony már barnul is egy kicsit. A régi fényképen mosolygó emberek mennek, aki Budapesten ismerős, az felismeri a háttérben a Jászai Mari téri Fehér Házat, innen tudható, hogy ezek a felszabadultan boldognak látszó polgárok a budai Bem térre vonulnak most. A képen mind örökké 1956. október 23-a, délután van. A két előterében egy úr, kezében a zászló, hogy éppen ez itt, vagy csak ehhez hasonló, megállapítani nem tudom, a zászló a képen használatban van és lobog. Kicsit megborzongok, arra gondolván, hogy itt, az ebbe a vitrinbe bezárt zászlónak a megkopott nyele még őrzi a hatvan évvel ezelőtti kezek melegét, lenyomatát, talán azt is, ahogyan kézből kézbe vándorolt. A történelemkönyvekből tudom, hogy amikor az emberek átmentek a Margit-hídon azon az októberi napon, akkor ilyesmiket kiabáltak: „Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!”, vagy azt, hogy „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”, „Ruszkik haza!”, esetleg azt, hogy „Vesszen az önkény, éljen a törvény!”. Körülöttem most ez a nemzetközi forgatag, akik ajkáról ömlik a sokféle szó, de ebből a bábeli hangszőttesből egy szó minden nyelven érthetően kiviláglik, ezért aztán ez a szó betölti a nagy tereket: Demokrácia. Talán ezért is van az, hogy ahogy nézem ezt a vitrint, a zászlót és a nyelét, a régi képet, ahogyan idéződik bennem a sok régi jelszó, elölt egy gondolat és ez az, hogy, hogy de hát Demokráciát akartak akkor a népek! Amikor hatvan évvel később valaki arról beszélt, hogy „lerázták a rabigát”, hogy „kiálltak a független Magyarországért”, hogy „szembeszálltak a mindenható kommunista párttal”, hogy „harcba szálltak a világ legerősebb hadseregével a magyar szabadságért”, csak arról nem beszélt, hogy demokráciát akartak akkor a népek, ahogyan átvonultak a budapesti Margit-hídon a budai Bem József térre menet. Itt ez a zászló és talán még emlékezik - feltéve, ha olvashatnánk egy zászló emlékeiben a lebegés-lobogás és az elernyedés élményeiről – talán még emlékezik arra, hogy a demokráciáért meneteltek alatta a népek, csak nem mondták ki, mert a szótárban nem volt még ez a szó ottan, az emberek szótárában nem volt ott a szó, csak a gondolat, a szabadabb levegő óhajtása, a szabadság megfoghatatlan érzésének a keresése, de a szó maga, az, hogy demokrácia még nem volt ott a szótárban. Ezt a szót keveset emlegették Magyarországon, a háború előtt és a háború után is, a háborúban csak szitokszóként szisszentették, az ötvenes években meg talán csak úgy, hogy „kommenista demokrácia”. Mentek az emberek a zászló alatt, ez alatt is, az most e vitrinben pihenő alatt, ezzel a zászlóval a kézben, elődeim, skandáltak, demokráciát akartak, de nem mondták azt, hogy demokrácia, mert a szó még nem volt benne a szótárukban és így volt ez, és régen volt ez, hatvan évvel ezelőtt. A vitrinben a színeiben megfakult zászló, a vörös elvesztette már élénkségét, a fehér megszürkült egy kicsit, a zöld sárgult egy kicsit, megható, ahogyan lepergett hatvan év a Nagy Homokórán, így hagyott nyomot a zászlón. A zászló közepén a lukon átkandikál az ablakon túli világ fénye. E fény a vitrin sarkában szerényen meghúzódó kis iratra esik, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1956/113 sz. határozata ez, amely így kezdődik, hogy „A magyar szabadságharcosok tragikus rádióüzenetében elhangzottaktól mély megrendüléssel - 'hamarosan meghalunk Magyarországért és Európáért' - kinyilvánítjuk, hogy Magyarország, éppen úgy, mint más Közép-Kelet-Európai országok a Baltikumtól a Fekete-tengerig, Európa részei és azok a szabad országok, amelyek az Európa Tanács tagjai, felelősséget kell, hogy őrizzenek az Európa Család ezen tagjai iránt ...” Mondhatni, Magyarországról nézvést vékonyka egy határozat ez, ott jobban jött volna néhány, Molotov-koktélnál is hatékonyabb fegyver a szovjet tankok ellen, az európai történelemkönyv lapjain azonban több, mint lábjegyzetként helye lenne ennek a határozatnak, hiszen kifejezi azt, hogy gondoltak ránk, nem hagytak egyedül, mint az szeretjük volt emlegetni. Voltak Európában sokan, akik megértették, hogy a magyar emberek akkor, hatvan évvel ezelőtt demokráciát akartak országukban, így értették mindazt, amit láttak, amit hallottak és, ha így, akkor nem hagytak minket egyedül. A vitrinben a régi zászló, egy régi fénykép, rajta elődeim jó kedve, a vitrin sarkában egy régi irat, Magyarországtól távol ránk gondoló emberek üzenetével – hogy lesz mindebből Történelem? Aztán, hogy felnézek ebből a merengésből, nyílt, becsületes, fiatal arcokra látok itt, sok nyelven mondják, demokrácia, s míg mondják és míg sokan mondják, addig ez a szó vitrinben nem lesz soha, hogy ott az elmúló idő pora lepje be. Generációk csiszolták fényesre ezt a szót, generációk tartják meg tisztán, csillogón. Olyan csillogással, ahogyan e régi fényképen látom, elődeim szemében, a Margit-hídon, Budapesten, 1956. október 23-án, délután.