A Szégyen Napja óta eltelt három hét, felkavarodott a magyar politika régóta poshadtnak, békanyálasnak látszó állóvize. A tüntetéseken készített fotók, videofelvételek megadták mindenkinek az élményeket, azoknak is, akik nem voltak az utcán. Látjuk, hogy mi történt, hogy mi és hogyan történik, olvashattuk az üzeneteket, hallhattuk a tömegből kiszakadó hangokat, a rigmusokat, a rögtönzött közösségi tereken a csípőket, bokákat mozgató ritmusokat. Rap, hipp-hopp, ska, regae, semmi pop, semmi heavy metal. Rögtönzések, improvizációk, kis dühök, nagy nevetések. A tüntetések, tömeg-megmozdulások új korszaka. Ügyetlen aktivizmusok határozottan intézkedő rendőrökkel (rendőrt ne fessünk narancssárgára! - ezzel a tanulsággal), no meg az, hogy milyen össze tudja kapni magát az egyébként kínosan lassú magyar igazságszolgáltatás, ha a Kormány igazságáról van szó! 23 ezer forint értékben okozott kár versus elzárással is megváltható 500 óra kényszer-munka lett az aktivisták akció-díja. Esetleg egy jóízű beszélgetés egy csecsen (migráns!) fiatalemberrel. Vágóképekké kimeredt mozdulatok és ugyanazon kép alatt ellentétes értelmű képaláírások. Médiumok csatározásai egymással és a komment-rengetegben az ártatlan Piroska keresi itt a Nagymamát, és ott a Farkast találja. Budapest és Belgrád még soha sem volt ilyen közel egymáshoz, mint az elmúlt hetekben. Összecsúsztatható képek, már meg sem lehet mondani, hogy ez itt az Oktogonon készült-e, vagy amott, az SCK előtt, vagy a Trg Republikán. A mostani tüntetések kreativitása a belgrádi diákok kreativitásával vetekszik. Véletlen-e, hogy a budapesti ügyekkel párhuzamosan Belgrádban is utcára mentek a fiatalok egy érvényes és eredményes választást követően? Vagy valami közhangulat, vagy valami hasonlatosság a politikai berendezkedés stílusában, hangvételében, amely irritálja azokat a fiatalokat, akik nem tetszik a rendszer? Hogy most lett egyszeriben elég? Sajnos Belgrád még mindig nem testvér-városa Budapestnek, a tüntető diákok testvérisége azonban ettől még fennáll. Mindegy is, az elmúlt évek egyik legnagyobb közös mulasztása az, hogy még mindig igencsak keveset tudunk a szomszédainkról, múltbeli előítéleteinken sem tudtuk még túllépni, hiába leng ott a Magyar Törvényhozás épületén ez az új keletű székely lobogó, ez sem segít abban, hogy szomszédsági kapcsolataink természetesebbek, emberibbek legyenek. Tekintetünket Nyugatra tájoltuk és most csodálkozunk, ha a pártpolitika úgy en bloc nyugat-ellenes szólamokkal operál. Jól vették észre a tüntetők, hogy helye van a skandálásnak: „Európa, Európa” és azt, hogy alkotmányos helye van az európai zászlónak a Parlamenten, az utcán, a kezekben. Jól vették észre, hogy ajkukon ez a jelszó a minőséget képviseli a nem-minőséggel szemben. Éppen itt húzódnak majd a magyar politikában, mint mindenütt másutt is Európában a törésvonalak. Ez volt a Brexit, ez lesz a francia elnökválasztás második fordulója, ez lesz a német választások kampány-harcainak fő témája. A frontok tisztázódtak már. Itt az Európában, mint jövőben bízó polgárok, ott az ezerszer kiforgatott múltban hívők. Magyarországon, a pluralitásban, a társadalom természetes sokszínűségében, a XXI. század európai nyitottságában bízók állnak szemben a szürke egypártrendszer, a megfellebezhetetlenül zárt nemzetkarakter és a halálbüntetés híveivel. Senki sem különálló sziget, mindegyikünk e kontinens egy darabkája. Ha Strasbourgban Európáért szól a harang, az szól értünk is. A budapesti tüntetők mégis csak azt fejezték ki, hogy egy sokszínű, de egységes Európában szeretnének élni és nem egy valamiféle kifejthetetlen ideológia-teremtette senki földjén, ahol a málnásban egy orosz medve csörtet és habzsol, ma még „csak” magyar állampolgárok személyes adatait, magyar útleveleket és ezzel bejárást az Európa Unió tájaira, holnap már a nemzeti költségvetést, aztán majd piacokat. A Kétfarkú Kutyapárt Békemenete pedig egy jókedvű fricska volt, kreatív kifordítása annak a sok butaságnak, amelyet a kormányzó párt jelesei érveléseikben összehordtak az elmúlt hetekben, magyarázván a szándékaikat, okosítván a közvéleményt, mérgezvén az összetett, de mégis csak való igazság forrását, kútjait. Mindez, ismétlem még egyszer, megmarad. Ott van a hangfelvételeken, ott a képeken, a videó-riportokban. Ott van az, ami történt, ott van az, amit arról, ami megtörtént másnap mondtak. Senki sem névtelen, senki sem arctalan. Ennyiben még működik az a magyar demokrácia is. Még a tömegnek is arca van. Ezzel kezdődik tulajdonképpen a történet. Ma még nem látható, hogy van-e ezeknek az áprilisi történeteknek valamiféle végkifejlete. Egy látszik csak biztosan, hogy a tüntetők eddig járatlan ösvényekre léptek. A Demokrácia-tanulás új ösvényeit tapossák. Az egyeduralkodó párt által felkínált utak nem felelnek meg nekik. Azokon menetelve Demokráciát nem tanulhatnak. Milyen árulkodó, hogy miközben a Párt (a Kormány) felszólítja a magyar polgárokat arra, hogy állítsák meg Brüsszelt!, azt nem teszi hozzá, hogy ehhez milyen eszközöket kínál nekik! „Jó, jó, én megállítanám – mondhatná az egyszeri panellakó -, de hát mivel is, hogyan is?” Részvétel? Konzultáció? Tisztes feltételekkel lefolytatott nyilvános viták? Információk? Ugyan már! A magyar polgár eszköztelen ebben a kormány által hadüzenet nélkül indított „harcban” (© Magyar Kormány Feje). De akkor miért élnek vissza ilyen csúnyán az ő emlegetésével? A tüntetők pedig úgy járnak most ezeken a friss ösvényeken, mint az egyszeri vándor a behavazott tájon. Hogy út van-e a hó alatt vagy egy szántóföld, azt nem tudja a vándor, arra tör utat a hóban, amelyre úti célját, útirányát sejti. Az egy irányba futó lábnyomok majd másokat is követésre sarkallnak. Ha a vándor visszanézne majd egyszer, láthatná, hogy milyen sokan taposnak mögötte. Az egycsapásnyi ösvény kiszélesedik akkor, keményre taposott, biztonságos út lesz belőle, cél felé tartó útvonal. A Demokrácia-tanulás ezen új ösvényei egyelőre ide-oda kanyarognak, természetesen. Egyik kanyarulata a Parlamenten kívüli ellenzék megszerveződéséhez vezethet, akár egy új civil reneszánszhoz is. Egy másik pedig a következő évben esedékes parlamenti választások felé. Erre a kanyarulatra próbálnak majd így vagy úgy ráülni a most ellenzékben lévő politikai pártok is és attól mentsen meg az isten minden jó szándékú aktivistát, naiv gimnazistát, közéletben most megmártózó PhD hallgatót! Csak azt remélhetjük, hogy ezek az akaratok, ez a lelkesedés végül is a Magyar Demokrácia javát szolgálják majd, amelyre ráfér, hogy magunkénak érezzük. Ezek a tüntetések is feltárták azt, hogy mi magyarok szeretnénk a demokráciát, de csak akkor, ha ez nem ilyen, ha az nem ilyen alakokban jelenik meg, ha az más, mint ahogyan eddig megismerhettük. Tegyük a szívünkre a kezünket, lehet, hogy a magyarok megutálták a demokráciájukat? Ha az Echo TV-t nézi az ember, ha a CÖF-ös vezéreket hallgatja, ha a köztévé híradóját nézi vagy a választások részvételi adatait vizsgálgatja, akkor feltétlenül az a benyomása, hogy a magyarok utálják a demokráciájukat. Ha így van, akkor annak sok oka van, és ideje lenne nekilátni az okok és okozatok feltárásának. Lehet, hogy azért utálják, mert nem érzik a magukénak. Már legalább két ifjúsági nemzedéket veszítettünk el a pártpolitikává züllesztett politizálás miatt (tessék megnézni a legutóbbi választások részvételi adatai között azt, hogy az első választók közül hányan mentek el szavazni pld.). A tüntetők tehát tapossák a Demokrácia-tanulás új tanösvényeit, kipirosult arccal, mosolyogva-ironizálva kiáltják ki, hogy a „mostani király meztelen!”, ki tudja még most, hogy merre vezetnek ezek a tanösvények!? A tanulás és tapasztalatszerzés, a társadalom- és demokrácia tanulás jogát soha, de soha ne vitassuk el a fiatal emberektől!
Zárszó Plakátokkal:
El kell majd mesélnünk az unokáinknak egyszer, hogy 2017. áprilisában a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre mentünk taxival és az utat plakátok szegélyezték. Itt egy „Ti dolgoztok, ők lopnak”, amott egy „Állítsuk meg Brüsszelt” és tudtuk, persze, hogy tudtuk, hogy ezt a „simicskáék” finanszírozták, azt meg a kormány a közpénzeinkből. Némán ültünk a kocsiban, a taxisofőr sem fecsegett, a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út mentén suhantak el a plakátok, így érkeztünk a beszállóhelyre. Aztán Stuttgartba repültünk, ott vonatra kellett szállnunk Strasbourg felé, Karlsruhéban át kellett szállnunk és a peronon egy plakát fogadott és a plakátot a Német Szövetségi Kormány hosszúnevű minisztériuma finanszírozta közpénzeikből és én ez lefényképeztem. Aztán már Strasbourgban az állomás előtt a 2-es autóbuszra vártunk és a buszmegállót ez a plakát díszítette és én ezt is lefényképeztem és ide kiteszem. Majd elmesélem az unokáimnak is egyszer, hogy milyen is volt ez az érzés, az időleges búcsú Budapesttől és az utazás így, ezen budapesti plakátok társaságában.
Egy tábla a budapesti Szabadság-térről ...
A német szövetségi kormány Családi, Idősügyi, Nőügyi és Ifjúsági Minisztériumának plakátja a karlsruhei pályaudvaron ("Ez a plakát nem változtat meg semmit sem. De te képes vagy rá.")
Strasbourg városi tanácsának plakátja egy buszmegállóban: "Helyi demokrácia? Mindig számít!"
