Először figyeljük meg közelebbről, hogy hogyan választanak elnököt a Francia Köztársaság szavazópolgárai. Meg kell mondanunk, hogy van valamiféle franciákra jellemző méltósága a folyamatnak, hiszen a tét nem kicsi. Az Elnök Franciaország. Az első forduló részvételi aránya magas volt (80% felett) és itt még képesek ilyesmiket mondani a szavazókörzet előtt megszólított állampolgárok a tévék mikrofonjának, hogy „persze, hogy szavazok, elég sokan meghaltak azért, hogy én most szavazhassak”. Nem ez az első választás, amit megéltünk itt, de ez az első, amely eredményeként vadonatúj elnöke lesz Franciaországnak. A szó legszorosabb értelmében vadonatúj, hiszen Le Pen még soha sem került ilyen közel az elnökséghez, Macron-nak pedig lényegében még pártja sincsen, az En Avant mozgalma alig egy éves. Tizenkét jelölttel kezdődött a választási kampány néhány hónappal ezelőtt, az első forduló alaposan szétszórta a jelöltek mezőnyét. Ketten maradtak állva, a május 7-én esedékes második fordulóra várva és egyikük sem tartozik a hagyományosan egymást váltó két nagy párt elitjéhez. A Negyedik és az Ötödik Köztársaság történetében még soha sem fordult elő az, hogy sem a szocialisták, sem a konzervatív-republikánusok jelöltje nem jutott be a második fordulóba. A szocialisták talán fennállásuk legrosszabb választási eredményét produkálták, Hollande elnök a „francia történelem legnépszerűtlenebb elnöke” kevésbé kitüntető címet érdemelte ki a közvélemény-kutatások eredményei szerint, ez is hatott, de még inkább azok az ügyetlenségek, amelyeket például a Munka Törvénykönyve módosítása körül csináltak, és rájuk terhelődött a belső viták kisugárzása, amely egy megosztott, több irányba is széttartó párt képét közvetítették. Ez tükröződött le az elnökjelölt személyében is, a miniszterelnöki feladatait aránylag jól és színvonalasan teljesítő Manuel Vals helyett Benoit Hamon futott be az előválasztásokon, átütő erő és szenvedély nélküli figura, nagy és elálló fülekkel – a mindig kihegyezett tollú francia karikaturisták nagy örömére – alig több, mint 8%-al végzett az első fordulóban. A konzervatívok előválasztását Fillon nyerte meg, Jupin és Sarkozy előtt, utóbbi ambícióihoz képest igazán nagy politikai pofont kapott, itt úgy mondják, ha lenne bőr a képén, vissza is vonulna a politikától, egyébként is még mindig vannak folyó ügyei korábbi elnöki mivoltában elkövetett dolgai miatt, korrupciós ügyek ezek, némelyik már bírósági szakaszban. Valószínű, hogy az előválasztások résztvevői ezt sem tolerálták. Neki nagy ambíciói voltak még az ősszel, ezeket az eredmények visszavágták. Jupin és Fillon fej-fej melletti csatája volt az előválasztás, Fillon nyert, hogy aztán csak ne tudjon nyugodtan készülni az elnökválasztási kampányra, a Canard Enchainé színvonalas vicclap színvonalasan megszellőztette az ő ügyét. Kirobbant a Penelopé-Gate (a feleség szakértőként foglalkoztatásának ügye), mindenki azt várta, hogy ezzel Monsieur Fillon-nak vége van, hazaköltözik kis, műemléki védelem alatt álló kastélyába, de nem ez történt. Vitézül végig csinálta a kampányt, a vége felé még javított is a helyezésén, szavazatokban végül alig fejeződött ki a botrány. Pedig az ügyészség elég gyorsan és egyértelmű vádemelési javaslattal át is adta ügyét a bíróságnak. Mindenesetre nem tudta megmenteni a konzervatívokat, már biztosan nem lesz elnökük a következő ciklusban.

Ami eddig az elnökválasztásban történt, az máris a történelmi jelzőt kapta. A nagy hagyományokra visszatekintő politikai váltógazdaságra berendezkedett francia politikai élet megszokott sémái szétestek. Hogy ez a nagy pártok versengésére épülő eddigi parlamentáris rendszer szempontjából mit jelent, azt még nem láthatjuk tisztán. Júniusban parlamenti választásokat tartanak Franciaországban, annak az eredményei tisztábban megmutathatják majd, hogy hol is tartunk ebben a folyamatban. Történik majd, amit a választópolgárok elhatároznak, az itt nagyon gyakori „sondage”-ok (közvélemény-kutatások) most még azt mutatják, hogy a Nemzetgyűlésnek változatlanul a két nagy párt adja majd a meghatározó frakcióit. Nyilván érdekes kérdés lesz az, hogy hogyan elnököl majd egy olyan elnök, akinek biztos és kiszámítható támogatása biztosan nem lesz a parlamentben. Hiszen Macron-nak pártja nincsen, a Front National pedig eddig még soha sem tudott tényező lenni a Nemzetgyűlésben, mert a szavazók a párt fennállása (1971) óta soha sem szavaztak jelentős parlamenti bizalmat jelöltjeinek. Itt egy érdekes és jellegzetesen francia ellentmondásra bukkanhatunk. A helyhatósági és regionális választásokon a Front National rendre jól szerepelt az elmúlt választásokon. Sok polgármesterük van közép-városokban, vidéki kistelepüléseken. Viszonylag jól teljesítettek az Európai Parlamentbe történő választásokon is. Ők vitték be először az euroszkeptikusok hangját az Európai Parlamentbe és – mint azt már megtudtuk – ők voltak azok is, akik „kreatívan” ezt az európai infrastruktúrát használták az integratív Európa elleni lelkes munkálkodásra is. Csekély 5 millió Euró értékben. Ehhez képest még az a Nigel Farage is kispályásnak tűnik, aki ezért szintén finanszírozott ezt-azt európai pénzekből az EU-ból való kilépésre buzdító brit kampányához, amiből lett ez a fejfájós Brexit. A Le Pen klán bizony ott ül még most az Európai Parlamentben, még az időközben eltávolított Papa is, no meg az unokahúg is. Hiába no, minden durva családi veszekedés és viszály ellenére a Család változatlanul központi értéke a Nemzeti Frontnak.

Különös volt látni, hogy az első forduló után közzétett, szavazatokat összesítő választási térképen milyen érdekesen osztott volt Franciaország térkép. Mintha egy éles vonallal ketté választották volna, nagyjából Észak-Nyugattól, Dél-Keletig. A térképen feketével jelezték azokat a választókerületeket, ahol Le Pen és sárgával azokat, ahol Macron nyert. A vonal nagyjából Calais alatt indult Párizs felett haladt el, át az egykori bánya- és iparvidékeken, aztán élesen, egészen a svájci határig futott, mintegy egységes színezetű, itt feketére és ott sárgára osztva az országot. Bretagne és Vendée sárga, Baszkföld sárga, de a nagy mezőgazdasági vidékek a város körül ... Elszász bizony fekete. Ha rákattintunk az elszászi eredményekre, azért azt látjuk, hogy Strasbourg ott áll, mint egy sárga sziget (a város mindegyik szavazókerületében Macron nyert), viszont a környéken, a vidéki városokban a szín mindenütt fekete. A gazdák, a borászok vidéke Le Pen-re szavazott. Ez persze mintsem változtat az elszászi borok hagyományos színvonalán és azon sem, hogy a gazdák jottányit sem engednek a spárga minőségéből.

Különösen ellenpontozta ezt az eredményt a hétvégi esemény, amely a Város ünnepe volt. Hivatalosan is megnyílt a Strasbourg-Kehl villamosvonal. Amióta itt lakunk, figyeltem az építkezés, ahogyan a földmunkák után kibontakoztak az építmények: két vadonatúj híd, az villamospálya, a megállók, a vezetékek, a környezet rendezéséhez tartozó utak átépítése, új parkok, virágágyások, ahogyan összeszervesedik az új villamosvonal a már meglévőkkel. Annak az európai generációnak a tagjaként, akik a visszatartó és elválasztó európai határok másik oldalán nőtt fel, bizony megható volt figyelni ezt a közös buzgólkodást. Az, hogy autók, buszok, biciklik járnak át könnyedén a francia-német határon, az egy dolog, az Schengen, de az, hogy egy francia városi villamos egy német városba megy át és ott van a végállomása, az egy másik minőségű történet. Ezek a szilárd építmények nem ideiglenesen készültek, kifejezik, hogy szilárdulnak meg ennek az új Európának a keretei. Tegyük hozzá, hogy ez egy regionális projekt, egy francia és egy német régió együttműködésében megvalósult beruházás. Francia állami pénz például nincsen is benne, a beruházást a Strasbourg Eurometropole régió, a Baden-Würtenbergi Kormány, Strasbourg és Kehl városai, kis mértékben az Európai Unió finanszírozta és hozzátett valamit a német Szövetségi Közlekedési Minisztérium is. Szombaton és vasárnap áradtak a népek mindkét oldalról, hogy birtokba vehessék a villamost. Szép volt látni, hogy a Strasbourg felől érkező járaton a mostani végállomás neve így szerepel: Kehl Bahnhof (két év múlva a villamos majd bekanyarodik a Stadhalléhoz, két újabb megállóval folytatódik majd a vonal, ezt jövőre kezdik el) és azt is felemelő volt látni, hogy hogyan és milyen udvariasan keverednek össze a német és francia népek a zsúfolt villamosmegállókban. Mindenki ki akarta próbálni azt az élményt, hogy milyen is, ha villamoson kel át az ember a Rajnán. Még az aznapra jellemző zsúfoltság sem vette el az élmény szépségét. Egyébként pedig minden megállóban volt valami attrakció, érdemes volt leszállni, körülnézni, itt meginni egy pohár jó rizlinget Ribeauvillé-ből, ott meginni egy pohár Fürstenbergert, tarte flambée-t enni itt vagy flammkuchen-t amott (ez a nagyrégió étele egyébként is, éppen olyan Elszászban is, mint Kehl-ben vagy Basel-ben). Strasbourg és Kehl elöljárói közös ülésükön döntöttek az új híd nevéről és a győztes a Beatus Rhenanus lett, egy derék humanista volt az úr, a XVI. században, a régió szülötte. Amúgy mindenki csak „trambrückének” vagy „le pont du tram”-nek emlegeti ezt a szép ívű hidat, amelyen szinte hangtalan suhan át most a menetrend szerint járó villamos (nagyjából tíz percenként). Szép volt, hogy a megállókhoz rendelt és szépen épített-gondozott mini-fesztiválokon kitelepültek a városi civil szervezetek is, köztük az immár többoldalúvá vált Pulse of Europe mozgalom is, akik kezdeményezéséről már írtam a múltkor is. Európa pulzált ott, a hídon, a hídfők körül nyüzsgő tömegben, a jókedvűen együtt lévő emberek közötti kommunikációban. A szervezők az alkalomra készített képeslapokat osztogattak egyszerű mondatokkal, hogy segítsék a kommunikációt, pld: Wie geht's ihnen? - Ça va? / Wo steigen Sie aus? - Vous descendez ou? / Quel beau temps aujourd'hui! / Schönes Wetter heute! - és így tovább …

Történt mindez, amikor élesbe kapcsolt a francia választási kampány. Még egy hét és eldől, hogy a modernitás, egy erősebb Európa és megerősített európai együttműködés, egy nyitott gazdaság és egy integratív társadalompolitika köré fűzött elképzelések győznek-e, vagy egy bezárkózó országot képzelő, a határokat visszaállító, határellenőrzést szigorító, a francia protekcionizmust támogató, az EU-ból az országot fokozatosan kivezető, az euro-t feladó és a francia franc-t visszavezető gondolatok jutnak-e politikai hatalomhoz. Akit a jelöltek elképzelései ennél mélyebben érdekelnek az a mai france24.com felületen (http://graphics.france24.com/macron-le-pen-platform-comparison-presidential/ (angolul) egy jól fogyasztható összehasonlítást böngészhet. Tanulságos. Mindenesetre azt gondoltam én vasárnap, hogy ha Madame Marine Le Pen lenne a Francia Köztársaság elnöke, a Beatus Rhenanus hídnak és a rajta átfutó strasbourgi villamosnak (amelynek most a végállomása Kehl Bahnhof) még a gondolata sem merülhetne fel.

Aztán most felnézek a képernyőről. A kehl-i DownTown Caféban ülök már megint, törzsasztalomról éppen az új villamosmegállóra láthatok. Láthatom, hogy éppen olyan, mint akármelyik más villamosmegálló valahol Európában. A jegykezelő automata, a várakozó utasok, bejön a villamos, felszállnak, elhelyezkednek, az ajtók záródnak és a villamos indul is. És ez nagyon jól van így. Csak így. Ilyen egyszerű természetességgel.