Megjegyeztem azt a napot, alig egy hete volt csak, hogyan felejthetném? A múlt hét szerdán nagyon élt, nagyon eleven volt az Ősz ebben a nagy átrendeződésben, ebben az elmúlásra való készülődés sürgésében-forgásában. Már mélyen a Nyár elhalványodott árkai mögött apró, színes ejtőernyőcskékként leereszkedett a levelek légiója, elfoglalták a járdákat, a parkokat, a kerteket, a Campust. Vidám sárgák, élénk vörösek, félénk barnák, félig zöldre álcázottak, elvegyültek a gyepen. Azon a szép, derűs, őszi napon, amikor még a rendhagyó igék ragozása is könnyebb, amikor könnyed hívása van a fénynek, egy lány kerekezett át a Campuson, csinos forró nadrágban. Utánanéztem és az jutott az eszembe, hogy amikor majd az Építész Kar épületéhez ér, biztosan elkapja majd ezekkel a napsütésben ragyogó, rakoncátlan, szőke hajtincseivel, a ritmusosan fel- és le mozgó csupasz combjaival a fiúk tekintetét. Talán még egy dolgozat is születik majd e kép ihletésére: „Forró nadrág, miniszoknya és a kerékpár; adalékok a városesztétika történetéhez.” Aztán meg arra majd egy cikkecske a kari diákújságban, hogy „Szexista tendenciák a városesztétika oktatásában?” címmel. A múzsa elkerekezett, az egyetemi vonulás sugárútja, a rue Descartes olyan volt megint, mint a szorgos hangyák útja, cipelték táskáikat, hátizsákjukat, bennük a jegyzetek, a tudás morzsái, kiírt tollak, alig kiolvasható kézírással egy előadáson lerótt sorokkal teli papírlapok. Diákhangyák rakománya. Olyan volt aznap a Campus, mint egy szép, baráti piknik. „Szemlélődöm, tehát vagyok” - gondoltam és megfigyeltem az arab lányokat, ott a padon, ahogyan dobozból ettek valamit, igazgatták a kendőiket, hosszú ruháik szárnyát emelgette a pajkos szél, de hosszú ruhák alatt az arab lányok hosszú nadrágot viselnek. Amott az amerikai kolónia, egy-két fiú rövidnadrágban, egy-két lány miniszoknyásan, hamburgereket toltak magukba. Az általában miniszoknyás kínai lányok viháncoltak a fa alatt, egyikük a füvön ülve evett, dobozból, pálcikákkal, valamit. Dél-koreai csoporttársam, Sumi kacarászott valamin valami társaságban és mert szerda volt, egyik lábán barna, a másik lábán fekete volt a cipő. Sumi kedvesen excentrikus, hosszú kabátokat hord és felemás cipőt, egy apró, mandulaszemű fekete lány felemás cipőkben, de csak, ha szerda van. Másnap már arany edzőcipőben jött az órára, de hajába lila virág volt, Pénteken ajakpiercingje csillogott a nevetésével, új nap, új életformácska, ilyen itt ez az évszázad, bármikor, mint jelmezbálban életformákat is próbálgatunk, cserélgetünk, mert van választék. A fémrácsozatú padokon mindenütt ültek, kavargott itt az élet, nevetgélések bugyborékolása tört fel a hangkupola tetejéig. Sokan a fűre heveredtek, leterített kabátokon hevertek el, lustán, otthonosan. Bizony, hogy egyszerűen csak jó volt nézni azt, hogy milyen otthonosan vették birtokba egyetemük campusát a diákok és, hogy ez a minden tekintetben színes társaság hogyan alkot társasságot itt. Bukolikus, egyszerű, vidám és békés kép volt, egy normális világ bizalmát kisugárzó.

 

Kiszaladt pedig már a levegőbe a hír, hogy Las Vegasban egy hatvanhárom éves, jól szituált körülmények között élő fehér fegyvergyűjtő ártatlan emberek tucatjait ölte meg és százakat tett nyomorékká egy koncerten. A világ csak egy pillanatra állt meg, hogy rácsodálkozzon egy újabb, képtelen amerikai történetre, gyorsabban perdül - és különösen gyorsan Amerikában mostanában - a világhírek forgószínpada annál, hogy több időt töltsünk el az ilyen szörnyűségek szemlélésével. Már tudtuk azt is, hogy Marseille-ben, a Saint-Charles Pályaudvaron egy Ahmed Hanachi nevű, algériai halára késelt két fiatal lányt. Az áldozatok, Maurenne és Laura unokatestvérek voltak, mindketten 20 évesek, egy tébolyodott miatt életük tragikusan megszakadt. Ez az Ahmed soha nem fordította tekintetét Allah-ja felé, a mecsetek környékén soha sem látták, ezzel szemben ismerős volt rendőrőrszobákon. Aljas tettének elkövetése előtt csak két nappal engedték szabadon Lyonban, ahol valami kábítószeres ügye miatt faggatták. „Allahu Akhbar!” kiabálta ez az Ahmed a pályaudvaron, amikor a késével a lányoknak rontott, szúrt és vágott és egy percig sem élt, mert a katonai járőr ott volt a pályaudvaron, ott vannak ezek a katonák már három éve minden nagyobb francia pályaudvaron, tudja ezt mindenki errefelé, így Ahmednek arra sem oly esélye, hogy elgondolkodjon azon, hogy méltó-e arra, hogy Allah nevét a szájára vegye. A katonák tették a dolgukat, a kiképzés rutinjával a mozdulataikban. Ahmed teste alig tíz méterre hevert az áldozatok élettelen testétől a fotókon. Az egyik áldozat, Maurenne egyetemista volt, Marseille-ben tanult, jó és szorgos diákként. Éppen úgy, éppen így tölthette az idejét az ő campuson, mint az én diáktársaim itt. Az újság szerkesztőinek leleménye jóvoltából a mosolygós, életteli portréja a helyszínen készült képbe van belekomponálva. A kép aranymetszeti pontjában az elkövető fekszik kitekert pózban, úgy, ahogyan a golyók leterítették. A kép bal felső sarkában pedig Maurenne, ahogyan valaki egy pokróccal letakarja. A világunk képtelensége egyetlen fotóban összefoglalva. Sem Las Vegas, sem Marseille után sem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy miért öl meg egy ember egy másik embert? Ezek a szörnyűségek ismétlődnek, megtörténnek, minden egyes esetben megpróbáljuk felfogni a felfoghatatlant, de csak nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Az emberi elme zavarodottsága, az erkölcsi parancsok elhajítása, az emberi élet semmibe vétele – ez a két aljas merénylet a világ két távoli pontján sem ad magyarázatot arra, hogy milyen út vezet el valakit oda, hogy ilyesmiket elkövessen. Az ember titok, erkölcse a tetteiben van, a merényleteket elkövetők az erkölcsön kívül helyezték magukat, de vajon miért?

 

Így telt az a szép őszi nap a Campuson. Aznapi óráim után, hat órakor léptem ki az Intézet kapuján és aznap is, mint máskor, a Botanikus Kert felé vettem az irányt. Ahogyan átvágtam a Campuson, láthattam, hogy most sokkal üresebb volt, mint a verőfényes délutánon. A biciklitárolók is kiürültek, a bejárati ajtó melletti hamutartóból kicsordultak a csikkek. A Botanikus Kertben ott terpeszkedik az az öreg fa, a kert legöregebb fája, a sokat látottak, tapasztaltak olyan bölcs nyugalmával álldogál és tűnődik ott, hogy egyszer majd fel kell neki tennem azt a kérdést, amelyre sem én, és úgy látom, hogy mások sem tudjuk a választ: „miért... ?”

 

A bejegyzés trackback címe:

http://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr912969489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.