A leíró művészet! Festőknek ez a műfaj talán könnyebb. Lehet, Caspar Friedrich mást gondolna erről. Coppola elég jól megföstötte Keresztapa házatáját, szolgáit, a Családot. Leírni mindezt? Victor Hugo a waterlooi csatatéren. „Derék franciák, adjátok meg magatokat!” Erre pedig a dacos válasz: „Merde!”. Csak dadoghatok. A tenger Melville-nél, az erdélyi táj Jókainál, a kisvárosi élet Kosztolányi tollával, a paraszt-katona hazatérte Móricz-al. Csak tévedhetek. Mégis, megpróbálom. A búcsúm Budapesttől. Most el kellene mondanom az Olvasónak, hogy búcsúm sohasem végleges, befejezett, lezárt aktus. Egy átmeneti állapot, amelyben most vagyok. Holnap visszautazom. Milyen játéka ez igekötőknek, toldalékoknak! Vissza megyek, haza megyek, itthon vagyok és otthon vagyok. Itt vagyok most, holnap pedig ott. Vándorélet? Nem vagyok vándor. Leírom, hogy mit is látok most. A Bambi teraszán ülök, november van és a terasz bizony telistele van lányokkal és fiúkkal, asszonyokkal és urakkal. A teraszról én most benézek a beltérbe. Ott pedig egy asztaltársaság van, beszélgetnek és a beszélgetés ritmusára hajladoznak, mint a nádszál. Megfigyelték már, hogy amikor valami komoly dologról beszélgetünk a testünk átveszi mondanivalónknak a tartalmait? Hajladoznak ott a hölgyek és az urak, mint a Fertő-tónál a nád, ha valamelyikük felnevet, a hajladozás, mint egy régi fénykép, kimerevedik. Van idő észrevételezni, hogy az urak pulóverben vannak, egyikük zakót visel, a hölgyeken kabátka, nyakakat sál keríti körül, egy színes ing villanása. Nem tudhatom, hogy miről beszélgetnek, hogy min is nevetnek. Köztünk egy egész üvegportál van. A gesztusok azonban olvashatók. Magyarul beszélgetnek, a gesztusoknak lágy, elnyúló, hosszú íve van. A nevetés rövid, felfelé ível, kicsattan, elenyészik. A csönd rövid, minden nyelvnek megvan az ő morze-ábécéje. Magyarul ez mindig rövid-rövid-hosszú-rövid. Majdnem S.O.S. Valaki beszél és gesztikulál, ujjai, mint könnyű pillangók, szárnyalnak. Más hallgat, összefonja karjait. Ebből nyílik az elfogadás, az elutasítás gesztusa. Színjáték az, az üvegportál mögött és megint nevetnek. Budapest telistele van ezekkel a magyar gesztusokkal. Miért is lenne másként, Budapest egy magyar város, sőt a magyar városoknak a legmagyarabbja. Fő város, így mondjuk, tehát a magyar városoknak az ők feje. Fővárosunk. Nem volt ez mindig így. Ennek az országnak ez a legfiatalabb fővárosa. 1873 óta Budapest. Mennyi ez? Alig 143 év? Hány generáció ez? Hat vagy nyolc generáció? Ükanyáink, szépapáink? Mindegy. Csak szállj fel a Combinóra, kelj át a Margit-hídon egy este, Buda felé, és nézz jobbra át a villamos igazán nagyvonalúan megtervezett panoráma-ablakain. Mintha ezt az ablakot erre a panorámára tervezték volna. Csak két megálló, de mégis, ez valami, amit város attrakciónak hívhatunk. Kicsit drága volt, de megéri. Amikor ez a villamos elindul a Jászai Mari térről (és tessék csak elmagyarázni a kedves külföldi látogatóknak, hogy ki is volt ez hölgy. Szeretni fogják a történetét. …) - szóval, amikor elindul a villamos a megállóból még nem látunk semmi különöset. A jeles színművésznőről elnevezett tér nem is tér, csak valami kanyargó utcák által megjelölt kitüremkedés, ahol az éjjel-nappali virágbolt az egyetlen szenzáció, a „téren” semmi olyan nincsen, amely igazi térré tehetné szegényt. A villamos azonban most gyorsulni fog, elhalad a pesti népnyelv által csak „fehérháznak” nevezett épület mellett, ahol még ilyenkor, este is egyes irodákban égnek a villanylámpák. Valami politikát kevergetnek ott valószínűleg, mert ehhez az épülethez ez a tevékenység mintegy hozzátapadt. Nincsen olyan pesti ember, aki valójában tudnák, hogy mi is történik ebben az épületben. Ez az épület ott van és mi, budapestiek, nem is veszünk tudomást róla. Így van ez ezen a villamoson is. Amikor felgyorsul egyre inkább feltárul a Panoráma. A város emblematikus látképe. Mi, akik éltünk ebben a városban, tudjuk persze, hogy ez nem a Város, de meghagyjuk a turistákat abban a hitben, hogy ez az, itt van, itt nyílik ki a titkaira, itt adja oda magát, itt flörtöl velünk a Város, Budapest. Tényleg: a villamos megáll a Margit-sziget megállóban, nézzenek ki akkor az ablakon. A Parlament súlyos épülettömbje légies könnyedséggel lebeg a kép bal oldalán. A fény kiemeli, felemeli, el is feledteti, hogy ez azért a Demokrácia Temploma. Most egy légies, elúszó fénymedál a Duna karcsú nyakán. Mellette a Híd, a Lánchíd lámpafüzére felrajzolja az íveket, ez ívek felett a Citadella vonala: egy elválasztójelként zárja le a horizontot. A Várhegyen a Palota, a Mátyás-templom könnyed vonalai, mintha leválnának az alapzatukról, hajóként úsznak ott egy fekete óceán sima felszínén. A Magdolna-torony édes álmok végére kitett felkiáltójel és a szálloda neon-kék homlokzatára felrakott jelölés egy gyermek ceruzarajza. Mindez mögött ott vannak a budai hegyek, körvonalaik alig lerajzolhatóak most, hiszen este van és égről leszállt, itt megpihenő csillagocskák a házak ablakainak üzenetei. A budai oldal csillagfüzér, a pesti oldal a Parlament hatalmas uralt, de a szigeti megálló és a hídfő közötti égi térben a mögött kirajzolódik egy félkör, a „Budapest Eye” kivilágított félköríve. Lélegzetelállító látvány ez, bizony. Csak tartogassuk elragadtatásainkat ennek a látványnak. Íme, ez itt Budapest, este, sötétben, amikor az égen fényeket gyújtanak a csillagok, de közben ide küldték már seregeiket, hogy megvilágítsák a rakpartokat, a házak ablakait, lent is fent is csillagok kavarognak, hunyorognak, okoskodnak. Ha szerencsénk van, mint ma is nekem az volt, az egész látvány koronájaként ott van a Hold e fölött. Valahol fent, ahová a tekintet bár még elláthat, de ott már be nem láthatja a távlatokat. Ez az a pont, ahol Budapest felemelkedik a földről, otthagyja a Duna partját és égi grádicsokra lép. Öt perc ez talán a villamoson, lehet, hogy csak három? Mindenesetre csak néhány pillanat, amikor úgy érezzük, hogy Budapest egyenesen az Éggel cimborál. A következő megálló a Margit-híd budai hídfője, ott a város bizony drámai gyorsasággal leszáll a földre. Eltűnik az égi játék, a csillagok már hiába erőlködnek, fényük belevész a városi lámpák fegyelmezett világításába. A lebegés oda lett, a földhöz, városi aszfalthoz ragadunk. Most kellene a hozzáértő leírók művészetéhez fohászkodni! Most kellene leírni ezt a gyors váltást! Ami marad, a Bambi. A novemberi terasz, amely most is tele van hölgyekkel és urakkal, poharakkal és beszélgetésekkel. Egy nagyfröccsel. A költői lebegés erre a két villamosmegállóra marad. Holnap majd vissza- és hazautazom otthonról és majd vissza- és hazajövök legközelebb és felszállok majd a Jászai Mari téren a körúti villamosra egy este és átmegyek Budára és akkor itthon leszek megint. Így van ez. Így megy ez. Nekem.
