Tegnap volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. A városban, ahol most lakom, megemlékeztek róla a köztereken. A francia televízió-csatornákon is megemlékeztek róla: kis riportok, okos összefoglalók, felemelt mutatóujjak, hogy sok itt, Franciaországban is sok még a tennivaló. Küzdenünk, szakadatlanul küzdenünk kell a faji megkülönböztetés ellen, amely egy alattomos méreg minden társadalomban. Tegnap a belvárosban jártam, a FNAC-ban volt dolgom, amely egy kultúr-árúház, könyvek, dvd-k, zenei hordozók, a város legnagyobb jegyirodája, minden egy helyen. Pompás hely, böngészős hely, gyakran időzöm a képregények osztályán, mert a FNAC-ban frissül a leggyorsabban a kínálat. De ez mindegy is. Ahhoz, hogy az ember eljusson a FNAC-hoz, át kell mennie a Homme de Fer-en, a Place Kléber szélén. Itt fonódnak a strasbourgi villamosok. Itt minden vonal áthalad, itt bármelyik vonalra át lehet váltani. Ebből következően a Homme de Fer mindig zsúfolt, zajos, sokszínű. Ha a magyar köztelevízió vagy a Fidesz kampány-stábja állna itt, szörnyülködhetnének, hogy mennyi itt a migráns! Én csak embereket láttam a téren. Egy elegánsan öltözött fekete urat, öltöny és nyakkendő, bankár-típus, elegáns táskával, ahogyan kezeli a jegyét. Egy fejkendős anyukát két tündéri kisgyermekkel, akik csak locsogtak és locsogtak, csobogtak a kis ajkakról a csobogó francia szavak és a mama is tündéri nyugalommal válaszolgatott semmiségeket. Egy kerekesszékébe besüppedő hölgyet is láttam, ahogyan ügyesen kerülgette az előtte fel-, feltorlódó ember-akadályokat, hogy elérje a B villamost. Egyébiránt a városi tömegközlekedés itt akadálymentes, a tömeg jelent akadályt, nem a járdaszegély vagy a villamoslépcső. Láttam egy fejkendős lányt, ahogyan átbiciklizik a tömegen. Észrevettem a tavasszal mindig menetrendszerű megérkező romániai bérkoldusokat is, akik itt mindig tanyát vernek, mert több ember több aprópénz, mint ahogyan a fiatal clochard-ok, szédelgők, olcsó borokat ívók törzshelye is ott van a FNAC előtt. A várostársadalom színei vonulnak mindig a Homme de Fer-en, a villamosok itt fonódnak, itt fonódnak tehát az emberek is. A strasbourgi várostársadalom színes, multikulturális. A téren ez a sokféle ember ezt a várostársadalmat képviseli. Hömpölygésüket a dolgaik irányítják. Ki vásárolni indul innen, mert itt vannak olyan üzletek, amelyek a banlieu-ben nincsenek. Ki a dolgára siet innen, mert itt vannak munkahelyek, ki iskolából jön vagy oda megy, mert sok iskola van a környéken. Ki csak nézelődik, mert ráér, Egy várostársadalomban mindig ott vannak az álmok és a vágyak, az akaratok és az elszántságok, a bánatok és az örömök, az élet egyszerűsége és nagyszerűsége. Emberi világ ez, ember-társadalom, emberek sétálnak vagy sietnek át a téren. Ember-élet nyüzsög itt és az emberek élete mindig változatos. Mindezt csak azért hozom most szóba, mert megnéztem még egyszer azt a két videót, amelyet ebben a kampány-hevületben elénk dobtak: Lázár János minisztert Bécsben és Deutsch Tamást Brüsszelben. Nem vagyok perverz, nem élvezkedni akartam e felejthetetlen képsorokon, kordokumentumként szemléltem én ezt és csak arra voltam kíváncsi, hogy hogyan is látszik mindez innen, egy multikulturális társadalomból kinézve, amelyben én is élek. Innen nézvést ez a két immár dokumentummá változott „képszöveget” bizony mélyen átitatja a rasszizmus, magyarul: a faji alapú megkülönböztetés ordas eszméje. Annak is az a hétköznapi, felületes látszatok után gyorsan ítélő fajtája, amely ellen minden erőnkkel küzdeni kell(ene), mert méregként hatol be a társadalom szövetébe, ott feszíti szét az embereket összekötő szálakat, ott bont fel összekapcsolódó bogokat, természetes szövetségeket. A „migráns” vagy a „muszlim” pejoratív jelzőként való alkalmazása ezekben a szövegekben ennek a hétköznapi rasszizmusnak a legjobb példái. Bár egészen különös ezt a szöveget egy olyan miniszter szájából hallani, aki az Alkotmány megtartására tesz hivatali esküt, amely szöveg tiltja a faji megkülönböztetést és még különösebb egy olyan európai parlamenti képviselő szájából hallani ezt, akinek mindennapos tapasztalatai lehetnek arról, hogy milyen is egy multikulturális társadalom, hiszen a munkahelyei éppen ilyen társadalmak kellős közepén vannak. Az ember-élet megtagadása bizony mindig méltatlan egy másik ember által. Mivégre ilyen durván és rasszizmussá egyszerűsítve megcimkézni a világot? Az ember-világ cimkézi önmagát, hiszen az embernek identása van, hordja vagy cipeli azt, mint a ruhát, vagy súlyt, vagy mint angyal a szárnyát. Ez csak úgy átfutott rajtam, ahogyan átkeltem a Homme de Fer-en, a C villamos megérkezett, az emberek felszálltak, a nyomtatómba vettem festékpatront, azt igazgattam még, amikor megjöttek a helyi orkok, a jegyellenőrök, az elektronikus jegyemet készülékével ellenőrző úrnak a névtábláján az állt: Mehrad Aziz. „Merci monsieur”, mondta udvariasan, „et bon voyage”, tette hozzá, bár csak három megállóra voltunk az egyetemtől, ahová szemináriumi kötelességeim szólítottak. Nos, nem tudom, hogy otthon a köztelevízióban vagy az Echo TV-én megemlékeztek-e arról, hogy tegnap volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. Ha nem tették, már megint elmentek egy lehetőség mellett, hogy egy kicsit jóvátehessék, amit ott művelnek a rasszista és kirekesztésre buzdító műsoraikkal.
