Harci jelentés a Campusról, kedden, április 17-én. Ma reggel elesett a Patio, a Bel, a Pangloss. A Fac de Droit lezárva. Az Escarpe blokád alatt. Tanácstalan tanárok nyugtatgatják a mai vizsgájuk miatt ideges joghallgatókat. Az egyetemi közönség kis csoportokban tárgyalja az eseményeket. A Campuson amúgy nyugalom van. A fű zöld, a biztonsági szolgálat embereinek mellénye kék. Mint az ég felettünk. Távolról ideköszön a Katedrális tornya. A villamosok még járnak. A virágok ma sem sztrájkolnak. Sőt, kedvenc öreg fámra, hogy reggel ráköszöntem, rügyekkel intett vissza. Még egy sztrájktörő. Óráink egyelőre elmaradnak. Lenne pedig mit tanulnunk. A jövő héten szünet, aztán itt a május, jönnek a vizsgák, sorban az egy napos ünnepek. A Munka Ünnepe, a Győzelem Napja, a Mennybemenetel Napja, mind hétköznapra esik és mind munkaszüneti nap. Az ünnepnapok ilyetén sorjázása a történelem lenyomata. Mindegyik hagyomány, de mindegyiket más kor és másként hagyta itt miránk. A tüntetés is hagyomány itt és ezt is különböző korok és másként hagyták miránk. A mi diákjaink is mocorognak, morognak, morcoskodnak. „Ha nekik joguk van a sztrájkhoz, nekünk is jogunk van a tanuláshoz.” „No meg mi fizettünk is érte”, teszi hozzá Dariusz, a lengyel kolléga. A kínai diáktársak tágrameredt szemekkel nézik ezt a világot. A Tienanmen-tér az tőlük most messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől. El kell nekik mondani, hogy a sztrájk-jog az alkotmányos jog. Mit tegyünk, a mai alkotmány-óránk úgy látszik elmarad, a múlt héten pedig, úgy látszik, éppúgy nem értették azt, hogy miről van szó, mint a többpárt-rendszerben megtartott választások szabályait. Latin-amerikai kollégáink spanyolul társalognak, nekik a helyzet nem meglepő. Az amerikaiaknak pedig az alkotmány ereje nem meglepetés. Többgenerációs hagyományok ütközései. Multi-politico kultúrák találkozása egy napfényes Campuson.

Ötven éve is egyetemfoglalások, blokádok, utcai barikádok, sztrájkok voltak itt. Ötven éve, 1968-ban megrezdült a világ. Micsoda év volt az! Micsoda idők! „Csillagév” volt, mondta Daniel Cohn-Bendit, a diákvezér, akit „Vörös Danny”-nak hívtak azokban a napokban. A minap, április 4-én volt 73 éves. Akik akkor a Quartier Latin-ben barikádokat építettek utcakövekből, felborított autókból, utcabútorokból; akik akkor megszállták a Sorbonne-t, Nanterre-t, Strasbourg egyetemét (ötven évvel ezelőtt itt az egyetem Főépületét szállták meg), azok most hetvenvalahány évesek, ha megérték ezt a kerek évfordulót. Unokáik építik a mai barikádokat itt a Campusomon. Ma reggel új plakátok kerültek a falakra, kerítésekre.

Ötven évvel ezelőtt ilyen jelszavakat kiabáltak világgá a párizsi diákok. „Tiltani tilos!” (Il est interdire d'interdit), „Legyetek realisták, akarjátok a lehetetlent!” (Soyez realistes, demandez l'impossible), „Minden sajtótermék mérgező!” (Tout la presse est toxique), „A hatalom az utcán van, nem a szavazókörökben!” (La pouvoir est dans la rue, pas dans les urnes), „Az általános közömbösség miatt a holnap elmarad!” (Á cause de l'indifférence générale demain est anulée), „Ne szabadíts fel engem, majd magam csinálom!” (Ne me libére pas, je m'en charge), „Minden hatalom korrupt, de az abszolút hatalom a legkorruptabb” (Tout pouvoir corrompt, le pouvoir absolu absolument), „Szabadnak lenni 68-ban azt jelenti, hogy részt veszel.” (Entre libre en 1968, c'est participer), „Az ember nem ostoba vagy okos, hanem szabad, vagy nem az.” (Un homme n'est pas stupide ou intelligent, il est libre ou n'est pas), „Ők megvásárolják a boldogságod. Lopd el!” (On achéte ton bonheur. Vole-le), „A főnöknek van szüksége rád, neked nincsen szükséged rá.” (Le patron a besoin de toi, tu n'as pas besoin lui), „Hatalmat a képzeletnek/képzelőerőnek!” (Pouvoir pour l'imagination), „Rohanj bajtárs, a régi világ a nyomodban van!” (Cours, camarade, le vieux monde est derriére toi!), „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Faites l'amour, pas la guerre) … és így tovább, és így tovább, a történelemkönyvekbe.

68 jelszavai múzeumokba kerültek, némelyikük önálló életre kelt és túlélte ezt a fél évszázadot és itt is ott is skandálják a népek. A 68-as diáklázadásokról köteteket írtak már, az akkor elindult változásokról máig beszélünk. Jean-Pierre Goff, francia filozófus szerint '68 egy mozgalom, furcsa keveréke a hedonista életérzésnek, a szabadságpártiságnak és a bolsevista-avant garde törekvéseknek és illúzióknak, no meg lázadás a kispolgári élet-keretek unalmas kiszámíthatósága ellen. A Ho Shi Minh, Che Guevarra, Mao Ce-tung arcképei alatt vonultak a tüntetők. Raymond Aron idegenkedve figyelte az eseményeket. Cikket írt a Le Figaroban, „Nem létező forradalom” címmel, amikor az utca forradalmat kiáltott arra, amit forradalomként élt meg. Aron „diákkarneválról” beszélt és arról, hogy nem hiheti el, hogy „a rendszer összeomolhat Cohn-Bendit csapásai alatt”. Az események nemcsak az ő számára voltak megfoghatatlanok. De Gaulle elnök és a kormány az események váratlansága sokkjában vergődött. Az elnök már azt fontolgatta, hogy beveti a hadsereget. A kommunista párt kapitalista rendszer-váltó esélyt szimatolt, a szakszervezetek némi vonakodás után általános sztrájkba léptek. Három hétig úgy tűnt, hogy Franciaország szétesett. Egy haragos, de különböző csoportokban különbözőképpen haragudó társadalom és egy tehetetlen politikai hatalom, egy megrendült állam élte meg e heteket egymás mellett, egy olyan állam, amely nem képes rendet tartani és nincsenek megoldási javaslatai sem a helyzetre. No és persze, hogy ott volt egy hallgatag többség, aki nem demonstrált, aki nem sztrájkolt, de akinek a hétköznapjaiba belépett kéretlenül is a történelem. Ők pedig kényelmetlenül érezték magukat.

A szavak, szlogenek és az álmok csatáját a fiatalok, a diákok nyerték meg. A rendért vívott csatát a Köztársaság tiszteletreméltó intézményei. A kapitalizmus, a parlamenti demokrácia, a Köztársaság nem bukott meg.Az egyetemek merev, korlátozó légkörére felszabadító erővel hatott a mozgalom. Az értelmiség elgondolkodott és akadémiai szintekre terelte a vitákat. Az emberi jogok új és sokkal határozottabb értelmezési tartománya nyílt meg. A feminista és emancipációs mozgalmak erőteljesebben és határozottabban, visszautasíthatatlanul jelentek meg a politikai színtereken. Az akkor még létező munkás-osztály több fizetett szabadidőt, nagyobb munkahelyi védelmet szerzett és a szakszervezetek erőteljes, politika-módosító szerepbe kerültek. Megszületett az aktív részvételen alapul ifjúságpolitika és állam tágabb infrastrukturális kereteket nyitott az ifjúsági munka számára. A Sorbonne-on a diákok egyik követelése az volt, hogy legyenek koedukáltak az egyetemi kollégiumok. A szexualitás kiszabadult az álságos kispolgári prüdéria szűkre formált palackjából. A szexuális forradalom győzött. Vidám hippie kolóniák népesítették be a vidéket. Közben pedig szólt a rock. Mindehhez egy Doors, egy Jimi Hendrix, egy Creedence Cleerwater Revival Band, egy Canned Heat, egy érett Beatles szolgáltatta a muzsikát, akik egyébként a nyarat Indiában töltötték Maharashi guruval. Abban az évben egy angliai garázsban pedig összejött Jimmy Page, John Bonham, Robert Plant és John Paul Jones. Így innen nézve, csillagév volt ez, mindenképpen.

„Drámai éve volt a világnak 1968-ban”, mondják a történészek. Aki Magyarországon akkor fiatal férfi, sorkatona volt 1968-ban, az most, ha megélte, 70 valahány éves. Ők tudnának arról mesélni, hogyan szállták meg Csehszlovákiát, „az emberarcú szocializmus” országát. Ha Prágában volt is jelszó, azt gyorsan elfojtotta a szovjet tankok dübörgése a Venczel-téren. Aki szót vagy öklöt emelt megnézhette magát. A döbbent némaságnak forradalma nincsen. Főleg, ha nem azért nem szól az ember, mert nincsen mondanivalója, hanem azért, mert nem engedik, hogy szóljon. Az év elején Prága és Budapest még közel voltak egymáshoz, reformok ott is, itt is. Minálunk az új gazdasági mechanizmus, náluk meg Dubcek. Aztán az elvtársak szóltak Moszkvából, a magyar Néphadsereg harckocsi-állományának a fele átgurult a határon és „baráti segítséget nyújtott”, no nem a változásokat támogató lakosságnak, hanem a változásokat elfojtani igyekvő apparátcsikoknak. Nyugaton emancipáció, toleránsabb kezelésmód, demokratikus keretek megszilárdulása, részvétel, mint politikai filozófia. Kelet-Európában nagyobb szigor, erős szovjet figyelmeztetés a blokk „egységére”.

Drámai év volt tehát ez az 1968. Mint egy sűrű Jókai bablevesben, benne van a világminden. A diákmozgalmak megrázták Németországot, Olaszországot. A „Wunderwirtschaft” kényelmébe belevackolódott német társadalmat mélyen felkavaró esemény-sorozat indult el. „Te kommunista disznó!” kiáltotta Joseph Bachmann a Kurfürsterdammon és fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a diákvezért. A felbolydult tömegben már ott menetelt Andreas Baader, Ulrike Meinhof, Gudrun Eslin. Rómában is mocorogtak a mozgalmak, amelyekből, mint kígyó a tojásból kibújt a Vörös Brigádok. Nem ez volt az egyetlen lövés abban az évben, amely felforgatta világnak a viszonylagos jólét mögé rejtett sötét bugyrait. Április 3-án, Memphisben egy James Earl Ray nevű fickó lelőtte Martin Luther King-et, a feketék egyenjogúságáért harcoló, Nobel-békedíjas ügyvédet. Az amerikai városokban elszabadult az utcai zavargások pokla. A Fekete Párducok paramilitáris szervezetként masírozott New York utcáin. A mexikói olimpián, először a történelemben az olimpiai érem-átadó ünnepséget politikai demonstráció zavarta meg. Tommy Smith és John Carlos fekete kesztyűben, felemelt ököllel és lehajtott fejjel álltak a dobogó első és harmadik fokán. Mexikóvárosban, ott, ahol éppen az olimpia idején rontott rá a rendőrség és a katonaság a tüntető diákokra a „Három Kultúra terén”. Máig nem tudjuk, hogy hányan haltak meg ott, ezerötszázan, kétezren? Elnökválasztási kampány volt Amerikában és eldördült még egy lövés. A demokrata szenátort, Robert Kennedy-t egy Los Angeles-i szálloda folyósóján lőtte le Sirhan Bissara Sirhan. 1968 volt és drámai sűrítmény volt a világ. Ha már Amerika, akkor Vietnam, napalm és Keh Sahn, az ostromlott tábor, Lyndon B. Johnson és MacNamara, meg Joan Baez, Pete Seeger, Bob Dylan. Kínában pedig tombolt a „kulturális forradalom”. Kis piros könyvecskéiket lengetve, vidám és harcias dalokat fújva egyenruhás fiatalok árasztották el a vidéket és véres autodafékkal szilárdították meg a Párt máig tartó egyeduralmát, Mao elvtárs nevében.

50 évvel ezelőtt … akik ma idősödnek fiatalok, gyermekek voltak akkor. 1968-ban, amikor repülőbalesetben meghalt Jurij Gagarin, a Föld első űrhajósa, de amikor az Apollo 8 fedélzetén James Lovell, William Anders és Frank Borman először kerülte meg a Holdat. 1968-ban, amikor a művelt világ először döbbent rá arra, hogy mit jelent az éhezés Afrikában, Biafrában, de amikor Christian Barnard professzor, a fokvárosi sebész végrehajtotta az első sikeres szívátültetést. 1968-ban a Jó és a Gonosz, a Felemelő és a Lesújtó, a Vicces és a Drámai, az Őszinte és a Hazug körtáncot jártak. De, hát minden évben így van ez. Mintahogy minden évben eljön a Tavasz, a Nyár, az Ősz, a Tél. 68-asok unokái most barikádokat építenek a Campuson. Talán majd az ő unokáik is barikádokat építenek egyszer valahol valamelyik bolygón, álomkövekből, vágyak deszkáiból, akarataik piros tégláiból. Nagy és sűrű év volt 1968. Drámai csillagév volt 1968. Így fényeskedik most a közös emlékezetünkben, mert örökségünk.

A Bel blokádja. A biztonsági szolgálat emberei kékben.

Ez az úr itt Monsieur Michel Daneken, az Egyetem elnöke, diákváltozatban.