Igekötők szabadverse

2018.01.25. 19:02

Ha oldalról nézünk valakire vagy valamire, csak az egyik oldalát látjuk. Ha felülről nézünk végig a városon, kiderül, hogy az utcák a végtelenbe vagy önmagukba futnak. Ha lenézünk valakire fentről, meglátjuk az árnyékát. Ha lenézünk valakit, nem látjuk meg az értékeit. Ha felnézünk erre a templomtoronyra, észrevesszük, ahogyan a csúcs körül tisztelettel kinyílnak a felhők, hogy utat engedjenek ennek a lentről érkező ragyogásnak. Ha felnézünk valakire, példaképet találunk, akár óvó árnyékát, megtanuljuk a tiszteletet. Ha szétnézünk, nem látjuk a részleteket. Ha megnézünk valamit, nem vesszük észre a környezetet. Ha kinézünk, csak annyit látunk, amennyi az ablakkeret enged. Ha benézünk, csak annyit láthatunk, amennyit a függöny vagy a fény megenged. Ha benézel hozzám, tudom, hogy nem maradsz sokáig. Ha mégis itt felejted magad, egyszer csak felkiáltasz: „nézd, hogy elszaladt az idő!” Ha kinézek hozzátok a telekre, csak annyit ígérek, hogy ott leszek. Azt nem, hogy el is töltöm a délutánomat veletek. Ha látok, nézek. Ha körbenézek, érzékelek. Sokszor csak úgy nézek, csak úgy nézelődöm, de nem látok. Jól csak a szívével lát az ember, mondta a Róka. Szívemből kinézek minden jóbarátra. Ha lenéznek, inkább félre állok. Ha felnézek valakire, eltitkolom. Csendes örömmel megfigyelem, ahogyan működik. Ha most kinézek az ablakon, látom, ahogyan csendes, puha léptekkel érkezik az este. Ha most nézek fel a képernyőről, egy pohár borra látok. A konyhaasztalon.

Megtanultuk egy életre: a 22-es csapdája ott van a cselekedetekben és folyton belebotolhatunk ott is, ahol nem is várnánk. Idézzük csak ide még egyszer az eredetit, hogy gyakoroljuk. Így szól: „Csak egy csapda volt és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de, ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell.” (Joseph Heller: A 22-es csapdája, Európa Kiadó, 1977, 63. old.) Mi lett volna, ha Heller József megírta volna ezt magyarul? Valahogyan így hangzana: Ha Soros György elkövette mindazokat a bűnöket, amellyel a magyar kormány feje, a kormány tagjai, a Fidesz potentátjai, a kormány miniszterei, államtitkárai, a Fidesz országgyűlési képviselői az elmúlt hónapokban nagy nyilvánosság előtt megrágalmazták, akkor bíróság előtt a helye. Bíróság elé azt lehet állítani, akit megalapozottan vádolhatnak a cselekedet elkövetésével. Ehhez ügyészi ellenőrzés mellett nyomozni kell, meggyőző bizonyítékokat kell összegyűjteni, vádemelési javaslatot kell ezek alapján gyártani, majd a bizonyítékokkal együtt a bírósághoz lehet fordulni. Egy bírósági eljárásban mindenkit megillet a tisztességes eljáráshoz való jog, a megvádolt is előterjesztheti bizonyítékait, tanúkat vonultathat fel, megilleti őt a védelem joga. Ameddig nem jelentik fel, bírósági eljárás sem lehet az ügyből, hiszen Magyarország jogállam – ahogyan azt a magyar kormány feje, és azon a miniszterei, államtitkárai, a Fidesz azon országgyűlési képviselői már többször kijelentették. Az csak a véletlen műve, hogy ők azok, akik nagy nyilvánosság előtt többször is bűnelkövetéssel vádolták meg Soros Györgyöt és – úgymond – a „sorosista szervezeteket”. Ha Magyarország jogállam, akkor Soros György addig nem tekinthető bűnösnek, amíg bűnösségét a magyar bíróság jogerősen meg nem állapította. Ha Magyarország nem jogállam, akkor bárki, bárkivel bármikor megteheti, hogy jogalap nélkül megrágalmazza őt a nagy nyilvánosság előtt, feltéve és megengedve azt, hogy ehhez a média szívélyes partner. Viszont, ha Magyarország mégis jogállam lenne, akkor ennek – a hatályos magyar jogszabályok szerint – büntetőjogi következményei vannak, csak arra lenne szükség, hogy Soros György a megfelelő jogi eljárások alapján feljelentést tegyen és büntetőjogi eljárást kezdeményezzen. Ha Soros György feljelentést tenne nagy nyilvánosság előtt elkövetett megalapozatlan vádaskodásért, akkor azt a megfelelő hatóságoknak ki kellene vizsgálniuk és a bírósághoz kellene fordulniuk. Efféle perekre példa is van Magyarországon, nem is egy, úgy-e Juhász úr, Vona úr? Ha Magyarország jogállam, akkor ezt az eljárást éppen úgy le kellene folytatnia a magyar hatóságoknak, mint azt az eljárást, amelyet valaki vagy valakik Soros György „bűneinek” megállapítása érdekében kezdeményeznének. Mivel a magyar kormány nem demofób (© Fidesz) Soros György bűnösségéről megkérdezte a „magyar népet” (Választásra jogosultukat? Kiválasztottakat? - ki tudja azt) és a megkérdezettek közül 2.3 millió visszaküldött kérdőívből december 7-ig másfél millió feldolgozott kérdőív 99%-ában a választópolgárok egyetértettek a kormány álláspontjával (lsd: https://24.hu/belfold/2017/12/10/nemzeti-konzultacio-ismertettek-az-eredmenyeket). Vagyis a válaszadók szerint Soros bűnös. (Hogy kik, hogyan, mikor dolgozták fel a kérdőíveket - erről sajnos nem szólnak a hírek). Ma Magyarországon 7.986.767 választópolgár van (a 2016-os népszavazás hivatalos adatai alapján). Ha tehát igaznak fogadjuk el a magyar kormány fejének december 14-én ismertté vált azon állítását, hogy „2,3 millióan mondtak nem-et a Soros tervre és ez az én hamuba sült pogácsám, amelyet most Brüsszelbe viszek”, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a „nemzeti konzultáció” kérdőíveit a december 7-ei bejelentést követő 5 munkanap alatt már teljességgel feldolgozták, és ez a szám a válaszadók 100%-a. 2,3 millió ember az a választásra jogosultaknak kevesebb, mint 30%, azaz harminc (!). Ha valaki e számok ismeretében teljes határozottsággal azt jelenti ki nagy nyilvánosság előtt, hogy a „magyar emberek elutasítják a Soros-tervet (?)”, akkor 70% magyar ember véleményét hagyja figyelmen kívül 30% kedvéért. Ha a magyar választópolgárok 30%-a úgy látja, hogy Soros György bűnös, de viszont 70%-a egyáltalán nem nyilatkozott e kérdésben (annak ellenére, hogy állítólag őket is megkérdezték!), akkor teljes bizonyossággal egészen biztosan nem állítható, hogy a „magyar emberek” elutasították volna a Soros-tervet. Pontosabban csak annyi lenne mondható, hogy a „megkérdezettek kb 30%-a ért egyet a kormánnyal Soros-ügyben”. Amit meg a kormány ebben az ügyben eddig mondott, az bizonyítékok nélküli rágalmazások sorozata volt. Ha Magyarországnak „nemzeti kormánya” van – mint azt a kormány feje, miniszterei, stb. stb. már többször elmondták nekünk, akkor a többség hallgatásával is kellene foglalkoznia, mert a nemzet az semmiképpen csak 30%. Ha a nemzet fogalmába csak azok férnek bele, akik kaptak és vissza is küldtek egy állításokat tartalmazó, de kérdőívnek csúfolt irományt, akkor a nemzet kormányunk által használt fogalmával van valami probléma. Vagy minden választópolgár része a magyar nemzetnek, vagy csak azok a választópolgárok részei, akik a kérdőívet visszaküldték. Ha csak 30% támogatja a kormány politikáját, akkor a kormány kisebbségi véleményt képvisel és nem állíthatja azt, hogy a többség nevében cselekszik. Ha kormány a 30%-os vélemény ismeretében azt állítja, hogy az általa kiküldött állításokkal való azonosulásban „a magyar emberek véleménye” fogalmazódik meg, akkor meg kellene kérdeznie az itt nem nyilatkozó 70%-ot is arról, hogy vajon nekik is ez a véleményük. Ehhez azonban olyan jó kérdéseket kellene feltennie, amire válaszolni is lehet. Amennyiben esetleg jó kérdésekre kellene válaszolnia a „magyar embereknek”, akkor viszont lehet, hogy nem lenne ilyen jól propagálható eredményekre hivatkozni. Mert csak egy csapda van, a 22-es csapdája. „Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett. - Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg. - A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta rá Deneeka Doki.” Mi is csak ámulunk, bámulunk! Ez ám a rendszer – füttyentünk elismerően!? Néhány nappal ezelőtt a magyar kormány benyújtott egy „Stop Soros”-nak nevezett törvényjavaslatot. Annak a szövegével akár folytathatná Heller József, a 22-es csapdája szakírója a felsorolásokat: ha egy civil szervezet „külföldi (nem definiált) támogatást” kap például menekült státusszal rendelkező emberek társadalmi integrációjának támogatására, akkor azt be kell jelentenie a megfelelő hatóságnak. Ha bejelenti, a kapott támogatás 25%-át illetékként be kell fizetnie az Államkincstárba. Ha bejelenti, akkor is bűnös és megbélyegzett, és a megfelelő hatóságok fellépnek ellene. Ha nem jelenti be, nem lesz módja finanszírozni azon tevékenységeket, amelyeket a magyar állam egyébként nem finanszíroz. Ha bejelenti, nem tudja ellátni vállalt feladatait. Ha nem jelenti be, akkor lesújt rá a magyar kormány haragja és megvetése.” Yossariánunk megint füttyenthet egyet elismerően: „ez ám a rendszer”!

 

 

 

Tizennégy nap telt el az évből, két hét csak és fogy tovább a magyar. „Olvadunk, mint a viasz” - ezt Antoine Saint-Exupéry írta a Hadirepülő c. könyvében, most csak erre az alkalomra kölcsönveszem Tőle (és elnézést kérek). Olvadunk: a minap egy fiatalember bement egy külváros-budapesti házba, lelőtt ott egy embert, majd az gyermekével az utcára menekülő egykori szerelmét az utcán fejbe lőtte („a sértett később a kórházban elhunyt”), aztán önmagára emelte a fegyverét és meghalt. Így halad előre ez az új év. Egy kutya egy vidéki szeméttelepen csecsemőfejet talál, hazaviszi, így derült ki, hogy eltitkolt terhessége után megszült gyermekét anyja megölte (három gyermekes anya egyébként). Így folytatódott ez az új év a magyar bulvárban. Fiatal nőt késsel gyilkoltak meg, a tettest rövid, forró nyomos nyomozás után már el is fogták. Peregnek a napok az új naptárban. Eltelt már két hosszú hét ebből az újnak mondott évből, e rémes gyilkossági hírek még csak lázba sem hozzák a (magyar) közvéleményt. Egyik hír a másik után, megyünk tovább. Mínuszos hírekben fogy a magyar, erőszakos halált halt csecsemő, 21 éves fiatal lány, egy bódéban bennégett, neve, kora sincsen ember. 14 nap kinek lehet hosszú, kinek rövid. Két hét, az idő relatív. Két hét alatt, ennyi erőszakos halál!? Telik, múlik, napra napra jő, egy hétvégére hétfő következik. Vasárnapot töltenek itt az emberek a Bambiban, ahogyan felnézek a képernyőről látom, hallom. Keveregnek, kavarognak a dominók a szomszéd asztalon, mellettem egy szépszemű lány angolul beszélget egy fiatalemberrel. A hölgy kiejtése alapján lehet, hogy magyar, a fiatalember angolja hallhatóan vele született. Átellenben egy úr a Vasárnapi Híreket olvassa. Két hét telt el ebből az évből, bulvárlapokból van elég ma Magyarországon, tőlük tudjuk, hogy fogyunk. Erőszakos, természetellenes halállal távoztak már magyarok ebből az árnyékvilágból ebben az évben, egyikük sem volt harminc évnél idősebb. Lehet persze, hogy tévedek. A bulvárt soha sem érdekli az ember, ezért a bulvárban megénekelt embernek a kora is kérdéses. A bulvárban megírt hírek valóságtartalma is kérdéses persze és így mindig van remény, hogy talán nem is igaz, hogy 2018-ban, az év első két hetében máris több gyilkosság történt Magyarországon. A bulvárban megírt hírek fontosságában és valóságtartalmában való kételkedéssel fogadtuk azt a hírt is, hogy sok száz magyarországi polgármester Szita Károly hívó szavára összegyűlt a budapesti Bálnába, hogy „megvédjék a településüket”. Aztán ez a hír is igaznak bizonyult, mint a gyilkosságokról szóló híradások. Mint egy balladában: „Ezer polgármester összetanakodék, településüket migránsoktól ők megvédenék. Tanácskoztak reggel, beszélgettek délben, szavakból raktak falakat ebédidőre. Amit raktak otthon, összedőlt estére. Amit raktak együtt, megmarad örökre. Mondták ezért, felmondták a leckét. Sokuk átélte most, hogy ott van, választásokra gondolt így: „polgármesterként ez az öröklét”. Ha nem jöttek volna el, lett volna hadd-el-hadd! Ilyen magyar összefogásból polgármester ki nem maradhat. Aki távolléttel tüntetett volna, annak költségvetése bizony lyukas lett volna. Aki másutt kereste a támaszt, annak a szavazói nem találják el a helyes választ. Sok polgármester összetanakodék, hogy településüket ők bizony megvédenék. Védik is erővel, szavakkal, tettekkel; sőt falugyűlésekkel, fővárosi szakértőkkel! Messzire néznek, egészen Afrikáig. Szakértő mondta, onnan jön az áradat, állunk benne majd állig. Így lehet ez, így van ez, mondták a polgik, nékik nem parancsol más úr, csak a szavazóik. Összetanakodtak, hogy településüket megvédik bizony, messzire néztek akkor, a síkból kimagaslott a Torony! Onnan jött az üzenet, hogy így kell most tenni: „tessék nekilátni településüket megvédeni!” Védték hát a polgármesterek azt, ami szerintük a béke, a rend. Csak az a baj, hogy közben erőszakos halállal fogy a magyar, mert magyarnak magyar nem parancsol, hiszen itt egy tiltás, ott egy engedély mégis csak egyre megy.” Bulvárnapok peregnek a magyar médiában. Csúnya gyilkossági ügyekből máris volt elég az év első két hetében. E bulvárhírek között bújik meg a polgármesterek kiállása a „migránsok ellen”. Bulvár-polgármestereknek valaki azt mondta, hogy beszédükben bulvár-címlap mélységű mondatokat kell most mondaniuk. A kedvencem Makó polgármestere), aki ezt mondta: „ … szeretnének a migránsoknak gyermeket szülni …?” Aztán itt a bulvár, a bulvárban nyakig, állig, szemöldökig. Azért azt meg mégis megjegyezném, hogy néhány magyar ember erőszakos halállal meghalt a 2018-as év első két hetében és csak reménykedjünk abban, hogy itt ér véget az évi bulvár. Ami a Bambit illeti, az angol kommunikáció most egy, a teraszon elszívott cigarettával folytatódik. Ehhez fel kell öltözködni, sál és sapka és kabát. Télikabát zsebében eltűnő öngyújtónak a keresése, kesztyűben ne tegyék! Idebent folytatódik a csevej. Rézsút, szembe két lány társalog, de közben az egyikük rajzfüzetébe gyors skicceket készít valamiről (eljátszom a gondolattal, hogy rólunk, az itt ülő vendégekről, de ne már …). Ki tudja. Ahányan, annyi a titkunk. Sötét napokként is lefesthető Magyarország első két hete. Ezért idéztem ezeket a felkavaró gyilkossági híreket. Ezért idéztem a polgármesterek minapi találkozóját, amelynél kevesebb kontraproduktívabb dolgot tudnék elképzelni. Olyan volt ez, mintha egy Börcsön készített „okos vibrátorból (wifi!)” kispórolnák az elemet. Magyarország most nem készült fel az új évre, csak átszédült a Szilveszter küszöbén, mintha minden rendben lenne itt. Mind úgy teszünk, hogy elfogadtuk a játékszabályokat. Ha így történik, akkor így, ha nem, hát akkor úgy. Mások által megalkotott játékszabályok betartásából áll az életünk. Egyetlen magyar ösztön öröklődött át nemzedékeken és ez a túlélés ösztöne. Túléljük majd csak ezt az évet is (ha bulvár lennék, rendkívül ízléstelenül hozzá tenném, hogy már tudjuk, hogy ez nem mindegyikünknek sikerült) – csúnya dolgokat követünk egymás ellen minden nap, itt Magyarországon, mondom most, mert a budapesti Bambiban írom ezt a posztot és mert holnap Pécsre készülök. Miközben békés, természetes, budapesti kocsmai hangulat leng körül, ilyen csúnya dolgokra gondolok. A szomszéd asztalon a gombás melegszendvics! A hosszúkávé abban a régi mokkás pohárban! Egy pár debreceni kecsöppel! Túléljük majd, ezt is túléljük majd, ezt az erős évkezdést is túléljük majd. Holnapra úgyis elolvad a mai hó. A külügyminisztérium épülete most sötétbe borult ezen az estén. A Bambiból rálátni erre a külgazdasági- és külügyi sötétségre és a Parlament sakára is, amely viszont fényárban úszik, hogy megint bulvár legyek. Egyensúlytalan egyensúlyozás a bulvár és a nem-bulvár között. Blog(g)er-lét. Amikor az ember felnéz a képernyőről. Látja, hogy a fénynek árnyéka van.

Komámasszony, ki ma a soros?

2018.01.13. 10:57

Decemberben még a 2017-es év volt a soros. Átléptünk egy küszöböt és most a 2018-as évre mondjuk, hogy otthonos. Tegnapelőtt a közbeszédben egy perzselt disznó volt a soros. Holnap talán Te leszel, vagy talán az az úr, aki oly önfeledt mosollyal emelte pálinkáspoharát azon a képen. Ki tudhatja, hogy holnap ki lesz soros? Lehet, hogy a szomszéd, lehet egy távoli ismerős, lehet, hogy a legjobb barátod. Sorosistákra vadászó, ráérő polgármesterek és dologtalan miniszterek lepik el a helyi média felületeit. Turistákra rendőrt hívnak, mert egy turista is lehet soros. Szállodás gumiját kiszúrják, mert egy panzió-tulajdonos is lehet soros. Egy hivatalnok is lehet is soros, ha egy brüsszeli irodában ül és lehet egy művész is soros, ha nem a kormány kottájából hegedül. Aki most pénzt küld Soros ellen, az is lehet egyszer még soros. Aki pedig nem küld, azért lehet ő soros. Disznóval küldött talányos üzenet, olyan ez, mint a consiglierének újságpapírban elküldött hal, hogy a keresztapa is értse. Olyan, mint egy kormányplakáttal levakolt fal. Meleget nem tart, hideget áraszt, zúzmarás szavak lepik el a tájat. A disznó volt most a soros, mondják és közben Soros képeivel teli az ország. Száz évvel ezelőtt egy bolseviknak egy mensevik volt a soros. Trockistákra vadászott a Cseka, gülenistákra évek óta a leválthatatlan török elnök, országunk barátja. Tegnap egy megpörkölt disznó volt a soros. Ma egy közellenség van az utcánkban, a levélszekrényünkben, a kerületi újságunkban: a Soros. Kijelölt ellenségünk szapulására közpénzt költünk sokat, de úgy látszik, hogy még mindig nem eleget. Ezért kér a kormány tőlünk adományt, gyűlölet-kampányra előleget. Ebből finanszírozandó egy újabb disznó, talán. Kiterítjük holnap majd őt is, mert akkor ő lesz a soros. Láthatjuk már, hogy bárki lehet soros. Elég csak rá mondani, hogy őt is a Soros … Kit érdekel itt tett, érzés, állapot, dolog? Bárki bélyeget viselhet, ha rámondják, hogy „a” Soros. Várom, hogy a Magyar Posta mikor áll elő a Soros bélyegekkel. Sorozattal. Majd az a sorozat lesz a soros. Gyűjtőknek való csemege lesz az. Szerelmes leveleinken jól mutat majd. Viszi a hírt mindenhová, lásd Európa, mi, magyarok így vagyunk ezzel, Te is lehetsz soros. Kurz is lehet soros, még nem tud róla, mint egy holland nagykövet. Norvégia is soros, ha civil tetteket finanszírozni merészel. Ó, Donald Trump, hát ő is lehet soros. Még egy-két elhibázott tweet-üzenet (Magyarország fővárosa Budapest és nem Bukarest, ezt azért mondják meg már végre neki, mielőtt írna!), az egész Európai Unió úgy soros, ahogyan van. Jean-Claude Juncker már régóta bögyben van, régóta soros. Mindenki lehet soros. Egy választás után még a lengyel barát is lehet soros. A szlovák, a román amúgy is mindig soros. Holnap Te, holnapután én, aztán a legjobb barátaim, az ismerőseim, a falu népe, az egyesület minden tagja, bárki. Csak a polgármester úr, az nem lehet a soros, csak a miniszter úr, az nem lehet a soros, csak a miniszterelnök úr, az nem lehet soros. Csak a CÖF nem lehet soros. Így egyszerűsödött le a világunk. Erre a képletre egyszerűsödött le a bonyolult összefüggéseknek a rendszere, a hálózata a kételkedésnek, az útvesztője a gondolatoknak, a fontos beszélgetésekkel előbbre jutó élet. Már olyan sok eső folyt le azokon a plakátokon, amelyeket senki sem kért, de kaptuk kormányunktól ajándékba a saját pénzükön, hogy nem is gondolunk már arra, hogy mi is lehetünk soros, sőt észre sem vesszük, hogy már sorosak is vagyunk. Te vagy a soros, én vagyok a soros, mi vagyunk a soros. Így szól az új ragozás. Most már a magyar kormány minket mind ostoroz. Egy magyarrá lett keleti nép mond(v)a csinált zászlaját lengeti a szél mióta már? a magyar országgyűlés (bizony így, kisbetűvel: lsd. még nemecsek) Steindl Imre tervezte épületén és holnap ez a Steindl is lehet a soros. Elrepült egy nehéz plakát, ki tudja hol áll meg? A józan észre hivatkozni most, úgy tűnik, felesleges tett. Ez a kampány drága, a következményeinek költségeit beárazni nincsen tehetségünk. Azt már megtanultuk, hogy tegnap egy perzselt disznó volt a soros. Kíváncsian várjuk a holnapot, vajon akkor majd én leszek, Te, Ő … ? A megpörkölt disznó vagy a kiplakátolt Soros?

Rügyfakadás januárban

2018.01.09. 21:25

A nagy vihar öt nappal ezelőtt csapott le a breton partokon. „Carmen”-nek keresztelték el ezt az Orkánt, névadójához méltón tüzes, kihívó, fékezhetetlen volt. Hullámóriások tördelték a partokat, ködként ült a felcsapódó pára a tájon, riadt kis hajók remegtek a kikötők mólói mögött, amelyeken hatalmas hullámtarajokkal csapdosott át a haragos óceán. A térségben 86 ezer háztartás maradt áram nélkül, parkoló autókra zuhant fákkal bírkóztak a tűzoltók, házak teteje tűnt el, egy farmer arról panaszkodott a tévéhiradóban, hogy összeomlott a fészer, amelyben a gépei álltak. 120-140 km-es óránkénti sebességgel rohant tovább a vihar, a Bretagne-tól 1300 km-re lévő Fekete-erdőt másnap érte el. Szakadt az eső, a szálloda erkélyén álltunk és azon tűnődtünk, hogy hogyan jutunk majd haza. Hallottuk a hírekben, hogy zárják az utakat, a hágókat, valahogyan el kell majd érni az autópályát, ebben az orkánban átvágni az erdőkön át kanyargó utakon, nem tűnt jó megoldásnak. Alig több, mint hetven kilométerre voltunk Strasbourgtól, két és fél óra alatt értünk haza. Az autópályán már nyoma sem volt annak a pániknak, amely még ott, a hegyekben, az őrülten hajladozó fenyőerdőkből kiáradt, amely a kiáradó hegyi patakok tajtékjain nyargalt. A város nyugodtan élte aznapi életét, a nap kisütött, délután volt, a vihar továbbállt. Ahogyan az ablakon kinéztem, észre kellett vennem, hogy az ablakunk előtt álló fa ágain kis rügyecskék készülődnek a bimbó-, a levél-, a virágéletre. Különösen éles és kemény volt ez a kontraszt. Január 4-én nem szoktak rügyezni itt a fák. Ezen a féltekén most tél van, a Természet még aluszik, szokatlanul korainak tűnt ez az ébredés. Aztán el is felejtettem volna ezt, ha másnap nem megyek végig a rue Geiler-en, Monsieur Klein boltjában volt vásárolni valóm – nála egészen remek quiche lorraine-t lehet venni -, és ahogyan a kulinaritás e helyi intézménye felé tartottam, észre kellett vennem, hogy rue Geiler és a rue Sleidan sarkán, a kertben bimbók himbálóznak a magnólia-fán! Gyönyörű ez a magnólia-fa, itt a város közepén, minden tavasszal ezzel mérjük a Tavaszi Ébredés Nagy Térhódítását, és most, már rügyek vannak az ágakon! Januárban, amikor még csak nyolc nap telt el ebből az új évből, amikor a naptáraink szerint még hosszú, téli napok várnak ránk, amikor még a fogason ott lóg a nagykabát, a sál, a sapka. Valami történik a világban, fújunk hideget és meleget. A hó elolvadt a hegyek csúcsán, zöldelnek a fenyőerdők Schwarzwaldban, a Vogézekben a sípályákat lezárták. Az Alpokból lezúdul az olvadó gleccserek vize, a Rajna már most olyan magas, mint máskor márciusban. A szél maradt meg a tél hírnökének, ha fúj, hideg, kellemetlen, metsző. Amikor most átkeltem a Beatus Rhenanus hídon Strasbourg és Kehl között, éreztem a hidegét az arcomon, a Tél leheletét a tenyeremen, az ujjaim hegyében. Kellett egy kis idő, hogy átmelegedjek itt, a DownTown Caféban, hogy ujjaim megmozduljanak a billentyűzeten, hogy elmondjam, hogy megosszam ezeknek a korai bimbóknak az erőfeszítéseit, amelyeket most már meg kell figyelnem, hogy mire is mennek ezzel, mert fontos dolgokról tudósítanak, azt gondolom.

A Campuson átfújtak a hideg szelek. Előredőlve közeledtek csoporttársaim. „Salut Mehrad!”, „Salut Sumin!” Mentünk az Amfiból a Bel-be. Vizsgáztunk. SOCLE a rövidítése a tárgy nevének (Société Française), az aktualitásokról, és -ból vizsgáztunk most, fakultáció ez, hat ajánlott „fak”-ból 3-at kötelező volt választani, ez az egyik választott-kötelező vizsgájának a második fordulója. Teszt. Majd holnap a másik kettő következik. „A videó-játékok esztétikája és szociológiája”, majd „Az irodalmi alkotások filmes adaptációja”. Izgultunk. Fújt a hideg szél is, szétfújta azt a kis havat, amely még tegnap előtt lepte meg a várost. Arcunk a hideg széltől, nem az izgalomtól volt piros. Fehér városra ébredtünk akkor, egész éjjel hullott a hó, erkélyünk előtt varázslatosan alakult át a kert, a fák ágain vastagon ült és világított a tiszta, szűzfehér hó. Az ablak előtt, reggel egy a városba melegedni behúzódott rigó csapat verte le az ágakról a havat, ott hancúroztak-keveregtek sokáig előttünk, mit sem zavartatva az utca forgalmától. Aztán felreppentek, a nyomukban a hó leszitált a járdára, ott sietős lépteink felitták, fekete ösvények kanyarodtak már össze-vissza az utcán. A havat széttapostuk gyorsan, az autók kereke felitta a fehéret és asztfaltszürkére festette az úttestet. A pékünk előtt a mi kéregető asszonyunk rámköszönt régi ismeretségünk okán, igaz, hogy aznap nem vettem friss bagette-t vagy banette-t, croisson-t vagy brioche-t, így nem is adhattam neki most pénzt. Az adás szertartása a vásárláskor visszajáró centime-hoz kötött. Mindíg előre köszön, udvariasan, szépen és méltósággal. Még mindig nem tudom, hogy román, talán magyar? Kiejtése okán biztos, hogy valahonnan onnan érkezett, arról a tájról, amit még mindig jobban ismerek, mint ezt a várostájat itt, körülöttem, de ez mindegy is, fent a háztetőkön fehér volt még a város, az utcák viszont már a visszaszürkültek megint. A botanikus kert mellett elsietve ráköszöntem az ősöreg fára, amely annyi városi emléket őriz és amelynek ráncaiban ott gubbaszt az elmúlt idő, amelyet már nem lehet kiszabadítani, mint egy emberi arcról sem törölhető le az örömmel és bánattal eltöltött idő. A Campuson átfújt a hideg szél, csoporttársaim előredőlve közeledtek, vizsgázni mentünk. Az amfiteátrumban már előkészítették a terepet, minden második sorban, minden második székre ülhettünk és előttünk már ott volt a teszt, amelyet csak akkor fordíthattunk meg, ha arra engedélyt kaptunk. A nagy elektronikus táblán most betűk helyet egy hatalmas digitális óra villogott, figyelmeztetvén az idő múlására. Erre a tesztre 50 percet szánt a Mindenható Vizsgarendező. Bizonyosan elegendő, a tapasztalat a tanáraink oldalán van, nem most kezdték a szakmát. Az Egyetem külföldi diákok francia nyelvtanulása érdekében alapított Nyelvi Intézete tavaly volt 95 éves. A teszt néhol felkínált opciók közötti választással, néhol pedig egyszerűen beírható szavakkal volt megválaszolható. Külföldi diákok vagyunk itt mindannyian, így érthető, hogy néhány kérdés nem okozna nehézséget egy franciának. Nekünk? Eszembe jutott egy múltkori vizsga, amikor egy kínai kollégánk már tíz perc után elhagyta a termet, amikor mi még csak a kérdések megválaszolásának az elején tartottunk. (Akkor a francia politikai rendszer állt a kérdések középpontjában.) Gondoltuk is, hogy Yu Lee egy zseni. Csak a folyosón derült ki az, hogy már a harmadik kérdésnél elakadt és meg is kérdezte tőlünk, hogy „que'est que-ce la constitution?” (mi a rák az az alkotmány?) Egy kulcsszó, amely hiányzott a szótárából … De ez a teszt most más és ki az ördög az az André le Nôtre? Ki a csuda lehet ez az ember? Nem jutott eszembe. Sehogyan nem jutott eszembe, mindenféle dolgok futkároztak át az agytekervényeimen. Dodzsemet játszottak tények, dátumok, adatok. Összeütközéseikkor mégsem pattant ki a szikra. Egy kérdés, amire nem tudtam a választ. Amikor kimentünk az épületből, az Internet-mindentudóhoz fordultam a helyes válaszért. No, igen. A „Napkirály kertésze”, a versailles-i park tervezője, a francia stílusú kastélykertek idös apukája – dobta ki a google, aki mindent tud, ha akarja. Az egyáltalán nem francia stílusú Campuson átfújt a szél. Feltűrt gallérral, piros arccal siettünk vissza a következő órára, mert vizsga után óra következett, hiszen még szorgalmi időszak van, no meg beléhelyezve a vizsgák. Érdekes kombináció. A kertész-mester és egyéb érdekességek után futur simple és futur anterieur, nyelvtan. Fényes emlékezetű elszásziak felidézése után „holnap miután az irodában végeztem a munkámmal, a barátaimmal fogok találkozni”. Híres elszásziak? André Wegener például, az Arsenal menedzsere, aki itt végzett a strasbourgi egyetemen, ezért különösen kedves az ittenieknek. Itt végzett jogot egyébként Juncker is, mások mellett és persze, itt volt laboratóriuma Louis Pasteur-nek is, de ez sem érdekes, egy vizsgával kevesebb. Amikorra átrágtuk magunkat az aktuális nyelvtani szabályokon, már sötétedett. A Campuson változatlanul átfújt a szél, emelgette a sietősen a hirdetőtáblákra ragasztott cetlik sarkát, itt is, ott is valami manifesztációra hívtak valakik valakiket. Öreg fám már aludt a botanikus kertben, de törzsének ráncaiban kicsit parázslott a múlt idő. Aurája derengett, mint igazán öreg angyalok repedezett glóriája. Csak bicentett egy kis ágával, mint egy ismerősnek, aki minden nap áthalad előtte. A rue Geiler kis üzleteiből meleg fények üzentek a most már egészen szürke utcának. Ciro-nál hárman is ültek a pultnál és talán Valpoliccelo-t, talán Brunello-t ittak szép, karcsú pohárból. Sybille, a fodrász éppen hajat mosott és a pékségben valaki tarte frommage-t vett éppen. Ez a téli városi világ ezekkel az üzletekből kivetített fényekkel üzente, hogy teszi a dolgát. André le Nôtre hátra maradt. Most már megjegyeztem a nevét egy életre. Egy vizsgával kevesebb. Ez is egy pont (egy ilyen vizsga egy egész pont, de tört pontokat is lehet szerezni, úgyhogy könnyen lehet, ez az André kitolt velem, nekem csak 0,8 vagy 0,6 pont jár majd ezért …) A maximálisan megszerezhető pontok száma 10. André, André. Holnap majd írnom kell a Nyomorultakról, mert azt választottam, hogy a Nyomorultak filmváltozatairól írnék. Jean Gabin, Lino Ventura, Gérard Dépardieu mind eljátszották Jean Valjean-t és eljátszotta Liam Neeson is, de milyen szépen egy, a dán Bille August által 1998-ban jegyzett változatban. Holnap lesz majd a vizsga, vagyis hamarosan. Holnapra egészen szürke lesz majd a város, mert a maradék hó is felolvad majd. A Campuson holnap is átfúj majd a decemberi szél, huzatos hely a Campus, a szél ott kevereg a nagy épületek között, nekik ütközik, kitér, kanyarog, lecsap. Holnap is piros lesz az arcunk a széltől, nem az vizsga-drukktól, már tudom, hogy koreai csoporttársam a „Szép és a Szörnyeteg” friss változatáról írja majd kis esszéjét, mert megosztotta velem. Így van ez most, itt a Campuson. Most meg felnézek a képernyőről. Az ismerős DownTown Café, Kehl-ben. Francia társalgás a pultnál, ahol új pultos lány van, akivel eddig még nem volt szerencsém. Egyetlen német vendég sincsen most itt. Végül is „repetio est mater studiorum” - lesz még francia társalgás-vizsgám is a jövő héten, gyakorolhatok rá. Egy német kocsmában.

A Kínai Népköztársaság miniszterelnöke Magyarországra látogatott, hogy személyesen is képviselhesse azt, amit a világ egyik fele már régóta tud és amelyet néhányan azért félnek: a kínai terjeszkedés, a kínai gazdasági befolyás övezeteinek kiterjesztése tudatos, tervezett lépések sorozatából áll. Kína nőttön növekszik, már régen átlépett országa határain, Kína globális játékos most, befolyása már Afrika majd felének természeti erőforrásaira kiterjed, bizonyos piacokon egyeduralkodó. A Kínai Népköztársaság egyike a világ kevés megmaradt kommunista országainak és e tekintetben a legnagyobb, befolyása a világgazdaság folyamataira meghatározó. Láthatóan nagy örömmel fogadták a kínai kormány fejét Budapesten. A magyar miniszterelnök egyenesen „Ázsia (értsd Kína) felívelő csillagáról” beszélt és többek között ezt találta mondani: "A gazdasági együttműködést ebben a térségben nem hátráltatja semmilyen politikai akadály." Különös mondat volt ez egy olyan párt elnökének a szájából, amely lényegében megalapítása óta csak egyetlen egy dologban volt következetes, és ez a kommunisták és kommunizmus minden formájának (a baloldal en bloc, a liberálisok, a balliberálisok csak később váltak szócikkekké a Fidesz gyűlölet-szótárában). Míg idehaza a Fidesz és a nevében megszólalók soha sem feledkeznek meg arról, hogy emlékeztessenek bennünket arra, hogy a kommunisták bűnözők, hazaárulók és egyéb szörnyűségek elkövetői, ha úgy tetszik genetikusan is, addig most úgy tűnik, a kínai kommunisták más kategóriába tartoznak. Velük gazdasági együttműködésünket semmilyen politikai akadály nem hátráltatja. A Heineken elleni (vagy Csíki Sör melletti) kiállások politikai bohózatában fő szerep jutott a „tiltott önkényuralmi jelképnek”. A Kínai Népköztársaság, amely egy kommunista önkényuralmi rendszer országa a maga csillagaival, egy nem-demokratikus ország, most tárt karokkal várt vendég. A demokrácia totális hiánya nem akadálya együttműködéseinknek. Nem akadálya az emberi jogok égbekiáltó hiánya sem. A Kínai Népköztársaság az az ország, ahol több embert tartanak börtönben politikai ellenvéleménye miatt, mint a világ többi országában összesen, beleértve a politikai ellenfelek bebörtönzésében olyan vitéz Törökországot, Oroszországot vagy néhány afrikai államot. Spongyát rá, gazdasági együttműködéseink elé ez csak nem emelhet akadályt. A Kínai Népköztársaság az az ország, ahol több embert végeznek ki évente, mint az ismert világ összes többi olyan országában összesen, ahol a halálbüntetés még érvényben van, beleértve az Amerikai Egyesült Államokat vagy a Szaudi Arábiát. Nemzetközi megfigyelők (pld. Amnesty International) szerint évente mintegy 2-3 ezer kivégzést (!) hajtanak végre Kínában. A Kínai Népköztársaságban korábban csak golyó által végezték ki az erre ítélteket. A 90-es évek vége óta méreginjekciót is lehet használni, a bíróság dönt a kivégzés módjáról. A kivégzések számára pontos adat egyébként soha sem áll rendelkezésre, mert ezt a világgal kereskedő Kínai Népköztársaság ezt nem köti a világ közvéleményének az ő orrára. Mondjuk „fideszül”: egy kommunista országban az emberélet olcsó. A Kínai Népköztársaságban nemcsak élet elleni bűncselekményekért jár halálbüntetés, de gazdasági bűncselekményekért is. Kínában a korrupció elleni küzdelem legfőbb fegyvere a kivégző-osztag és nem példa nélküli az sem, hogy a példát nyilvános kivégzésekkel statuálnak. Kínában a politikai ellenvélemények elhallgatására a börtönt, a koncentrációs táborokat, a száműzetést tartják a megfelelő eszköznek (feltéve, ha már nem végezték ki az illetőt). Kínában – de ez talán érthető is egy kommunista országban -, eléggé kényelmetlen, ha vallásos az ember, az sem előnyös, ha mondjuk keresztény. „Gazdasági együttműködéseinket semmilyen politikai akadály sem hátráltatja” és úgy legyen. A Kínai Néphadsereg töretlenül fejlődik, futja a megnövekedett állami bevételekből és mivel az ilyesmiket nem szokták a nép orrára kötni, értsd: nem igazán vannak politikai viták a Kínai Népköztársaságban arról, hogy mire is költik a nép vagyonát – ezért nem is látunk mi sem tisztán a kérdésben, hogy vajon mi szüksége van a Kínai Néphadseregnek arra, hogy repülőgép-anyahajói vagy támadó nukleáris fegyverek hordozására alkalmas tengeralattjárói legyenek, amelyek elég költséges játékszerek politikusok kezében. A kínai flotta szépen és csendesen, de egyenletes tempóban nyomul ki a világóceánokra, mesterséges szigeteken új flotta-bázisokat épít olyan területeket vonva ellenőrzése alá, amelyekhez korábban Kínának semmi köze sem volt. Amikor Líbiában anno megbukott Kadhafi a diktátor, először vetették be távoli vizeken a kínai flottát a „kínai érdekek védelmében”. Líbiában. Onnan a flotta 25 ezer kínai állampolgárt evakuált, volt valami olaj-történet is, de hiszen tudjuk, hogy a kínai gazdaság milyen roppant éhes a természeti erőforrásokra. A Kínai Népköztársaság csatlakozott a Párizsi Klíma-egyezményhez, hála az égnek, igaz, hogy mind a mai napig a legnagyobb CO2 kibocsájtó és a gyorsan fejlődő, növekvő, modernizálódó kínai nagyvárosok szó szerint fuldokolnak az állandósult szmogban. Ízlelgessük tehát, hogy „gazdasági együttműködéseinknek politikai akadálya itt nincsen.” A kínai diaszpóra szó szerint mindenütt, minden kontinensen, a világ nagyvárosaiban mindenütt jelen van. Budapesten is intézményei, iskolái, rádió-állomása, újságjai vannak és ez teljesen természetes és érthető is. Simulékony közösség a kínai, a magyar társadalomban is csak éppen hogy észrevehető, miközben folyamatosan növekszik, terjeszkedik. A „kínai vegyesárú bolt” és az üres kínai étterem a magyar valóság természetes része. A letelepedési kötvények majdnem felét (?) kínaiak jegyezték. Miközben kormányunk iszlamofób irányba fordult és ezt minden lehetséges kommunikációs eszközzel állandóan tudatja is a világgal, addig a kínai terjeszkedésről szava sincsen. Pedig gondolom, hogy a Kínai Kommunista Párt budapesti tagozata is vígan működik valahol a Józsefvárosban és talán már nincsen is messze az az idő, hogy a józsefvárosi önkormányzat alpolgármesterét majd Li Yu Tivadarnak hívják majd, ahogyan gyorskorcsolya világbajnok, úgy akár polgármester is lehet kínai ember Magyarországon. „Gazdasági együttműködéseinknek politikai akadálya itt nincsen.” A pénznek nincsen szaga, egyébként is, a pénz természeténél fogva kapitalista nemdebár, ez aztán felmentést is adhat sok minden egyébre. 1989-ben, a kínai kommunista rendszer elleni utolsó ismert nagy diákfelkelés, a Tienamen-téri vérfürdőbe torkolló „esemény” idején még kiálltunk a természeténél fogva represszív, monolitikus, kommunista rendszer ellen. Még ma sem tudjuk, hogy hányan is haltak meg ott, azon a téren, ahol a Szabadság-szobor papírmasé mása mellett skandálták a kínai diákok, hogy szabadságot és demokráciát akarnak. Most 2017-et írunk és az a rendszer nem változott. Most is egy szűk, zárt, titokzatos Politikai Bizottság uralkodik abban a nagy országban. Lélegeztő gépen tartják változatlanul a észak-koreai rezsimet is és takargatják, amit és amíg csak lehet, az ENSZ Biztonsági Tanácsában is. Gazdasági együttműködéseinknek politikai akadálya nincsen. Nem tudjuk, hogy a „Belgrád-Budapest” vasútvonalként emlegetett projektnek milyen haszna lesz a mi számunkra. Azt tudjuk, hogy miután a kínai kommunisták megvásárolták Pireusz kikötőjét, a vasútvonalnak elsődleges feladata az lesz, hogy az ott lerakott és kínai árukkal teli konténereket minél gyorsabban eljuttathassák Európa szívébe. Hogy aztán ez hány magyar munkahelyet teremt, vagy ellenkezőleg: hány európai munkahelyet szüntet meg, azt ebben a pillanatban még nem tudjuk. Majd befut csak egyszer a belgrádi gyors, biztosan nem olyan lesz, mint egyik kedvenc vonatom, az Avala, amelyről korábban írtam egy-két posztot. Csillogóbb, modernebb, gyorsabb lesz majd annál, reméljük és, ha megérkezik majd a Keletibe, csak nézzük a kínai vendégmunkásokat, ahogyan leszállnak a nagy csomagjaikkal és gyorsan, nyomtalanul felszívódnak majd a tömegben. De ez mindegy is most, ez majd a jövő. Most: „gazdasági együttműködéseinknek a térségben politikai akadálya nincsen.”

A leíró művészet! Festőknek ez a műfaj talán könnyebb. Lehet, Caspar Friedrich mást gondolna erről. Coppola elég jól megföstötte Keresztapa házatáját, szolgáit, a Családot. Leírni mindezt? Victor Hugo a waterlooi csatatéren. „Derék franciák, adjátok meg magatokat!” Erre pedig a dacos válasz: „Merde!”. Csak dadoghatok. A tenger Melville-nél, az erdélyi táj Jókainál, a kisvárosi élet Kosztolányi tollával, a paraszt-katona hazatérte Móricz-al. Csak tévedhetek. Mégis, megpróbálom. A búcsúm Budapesttől. Most el kellene mondanom az Olvasónak, hogy búcsúm sohasem végleges, befejezett, lezárt aktus. Egy átmeneti állapot, amelyben most vagyok. Holnap visszautazom. Milyen játéka ez igekötőknek, toldalékoknak! Vissza megyek, haza megyek, itthon vagyok és otthon vagyok. Itt vagyok most, holnap pedig ott. Vándorélet? Nem vagyok vándor. Leírom, hogy mit is látok most. A Bambi teraszán ülök, november van és a terasz bizony telistele van lányokkal és fiúkkal, asszonyokkal és urakkal. A teraszról én most benézek a beltérbe. Ott pedig egy asztaltársaság van, beszélgetnek és a beszélgetés ritmusára hajladoznak, mint a nádszál. Megfigyelték már, hogy amikor valami komoly dologról beszélgetünk a testünk átveszi mondanivalónknak a tartalmait? Hajladoznak ott a hölgyek és az urak, mint a Fertő-tónál a nád, ha valamelyikük felnevet, a hajladozás, mint egy régi fénykép, kimerevedik. Van idő észrevételezni, hogy az urak pulóverben vannak, egyikük zakót visel, a hölgyeken kabátka, nyakakat sál keríti körül, egy színes ing villanása. Nem tudhatom, hogy miről beszélgetnek, hogy min is nevetnek. Köztünk egy egész üvegportál van. A gesztusok azonban olvashatók. Magyarul beszélgetnek, a gesztusoknak lágy, elnyúló, hosszú íve van. A nevetés rövid, felfelé ível, kicsattan, elenyészik. A csönd rövid, minden nyelvnek megvan az ő morze-ábécéje. Magyarul ez mindig rövid-rövid-hosszú-rövid. Majdnem S.O.S. Valaki beszél és gesztikulál, ujjai, mint könnyű pillangók, szárnyalnak. Más hallgat, összefonja karjait. Ebből nyílik az elfogadás, az elutasítás gesztusa. Színjáték az, az üvegportál mögött és megint nevetnek. Budapest telistele van ezekkel a magyar gesztusokkal. Miért is lenne másként, Budapest egy magyar város, sőt a magyar városoknak a legmagyarabbja. Fő város, így mondjuk, tehát a magyar városoknak az ők feje. Fővárosunk. Nem volt ez mindig így. Ennek az országnak ez a legfiatalabb fővárosa. 1873 óta Budapest. Mennyi ez? Alig 143 év? Hány generáció ez? Hat vagy nyolc generáció? Ükanyáink, szépapáink? Mindegy. Csak szállj fel a Combinóra, kelj át a Margit-hídon egy este, Buda felé, és nézz jobbra át a villamos igazán nagyvonalúan megtervezett panoráma-ablakain. Mintha ezt az ablakot erre a panorámára tervezték volna. Csak két megálló, de mégis, ez valami, amit város attrakciónak hívhatunk. Kicsit drága volt, de megéri. Amikor ez a villamos elindul a Jászai Mari térről (és tessék csak elmagyarázni a kedves külföldi látogatóknak, hogy ki is volt ez hölgy. Szeretni fogják a történetét. …) - szóval, amikor elindul a villamos a megállóból még nem látunk semmi különöset. A jeles színművésznőről elnevezett tér nem is tér, csak valami kanyargó utcák által megjelölt kitüremkedés, ahol az éjjel-nappali virágbolt az egyetlen szenzáció, a „téren” semmi olyan nincsen, amely igazi térré tehetné szegényt. A villamos azonban most gyorsulni fog, elhalad a pesti népnyelv által csak „fehérháznak” nevezett épület mellett, ahol még ilyenkor, este is egyes irodákban égnek a villanylámpák. Valami politikát kevergetnek ott valószínűleg, mert ehhez az épülethez ez a tevékenység mintegy hozzátapadt. Nincsen olyan pesti ember, aki valójában tudnák, hogy mi is történik ebben az épületben. Ez az épület ott van és mi, budapestiek, nem is veszünk tudomást róla. Így van ez ezen a villamoson is. Amikor felgyorsul egyre inkább feltárul a Panoráma. A város emblematikus látképe. Mi, akik éltünk ebben a városban, tudjuk persze, hogy ez nem a Város, de meghagyjuk a turistákat abban a hitben, hogy ez az, itt van, itt nyílik ki a titkaira, itt adja oda magát, itt flörtöl velünk a Város, Budapest. Tényleg: a villamos megáll a Margit-sziget megállóban, nézzenek ki akkor az ablakon. A Parlament súlyos épülettömbje légies könnyedséggel lebeg a kép bal oldalán. A fény kiemeli, felemeli, el is feledteti, hogy ez azért a Demokrácia Temploma. Most egy légies, elúszó fénymedál a Duna karcsú nyakán. Mellette a Híd, a Lánchíd lámpafüzére felrajzolja az íveket, ez ívek felett a Citadella vonala: egy elválasztójelként zárja le a horizontot. A Várhegyen a Palota, a Mátyás-templom könnyed vonalai, mintha leválnának az alapzatukról, hajóként úsznak ott egy fekete óceán sima felszínén. A Magdolna-torony édes álmok végére kitett felkiáltójel és a szálloda neon-kék homlokzatára felrakott jelölés egy gyermek ceruzarajza. Mindez mögött ott vannak a budai hegyek, körvonalaik alig lerajzolhatóak most, hiszen este van és égről leszállt, itt megpihenő csillagocskák a házak ablakainak üzenetei. A budai oldal csillagfüzér, a pesti oldal a Parlament hatalmas uralt, de a szigeti megálló és a hídfő közötti égi térben a mögött kirajzolódik egy félkör, a „Budapest Eye” kivilágított félköríve. Lélegzetelállító látvány ez, bizony. Csak tartogassuk elragadtatásainkat ennek a látványnak. Íme, ez itt Budapest, este, sötétben, amikor az égen fényeket gyújtanak a csillagok, de közben ide küldték már seregeiket, hogy megvilágítsák a rakpartokat, a házak ablakait, lent is fent is csillagok kavarognak, hunyorognak, okoskodnak. Ha szerencsénk van, mint ma is nekem az volt, az egész látvány koronájaként ott van a Hold e fölött. Valahol fent, ahová a tekintet bár még elláthat, de ott már be nem láthatja a távlatokat. Ez az a pont, ahol Budapest felemelkedik a földről, otthagyja a Duna partját és égi grádicsokra lép. Öt perc ez talán a villamoson, lehet, hogy csak három? Mindenesetre csak néhány pillanat, amikor úgy érezzük, hogy Budapest egyenesen az Éggel cimborál. A következő megálló a Margit-híd budai hídfője, ott a város bizony drámai gyorsasággal leszáll a földre. Eltűnik az égi játék, a csillagok már hiába erőlködnek, fényük belevész a városi lámpák fegyelmezett világításába. A lebegés oda lett, a földhöz, városi aszfalthoz ragadunk. Most kellene a hozzáértő leírók művészetéhez fohászkodni! Most kellene leírni ezt a gyors váltást! Ami marad, a Bambi. A novemberi terasz, amely most is tele van hölgyekkel és urakkal, poharakkal és beszélgetésekkel. Egy nagyfröccsel. A költői lebegés erre a két villamosmegállóra marad. Holnap majd vissza- és hazautazom otthonról és majd vissza- és hazajövök legközelebb és felszállok majd a Jászai Mari téren a körúti villamosra egy este és átmegyek Budára és akkor itthon leszek megint. Így van ez. Így megy ez. Nekem.

Előző nap későn feküdtem, bár másnap korán kellett kelnem. Nem késhettem le a gépemet, hiszen hazajövök. Kis izgalommal a szívemben, hiszen itthon mindig jó. Budapest esővel fogadott, szürke, hasas felhők csüngtek felettem az égen, a vizes aszfalton, a tócsákat kerülgetve már bőrig is áztam, mire elértem az „istállót”, a fapados gépek induló- és érkezőállomását. „Szépen megújult a repülőterünk” - gondoltam. Taxira sem kellett sokáig várnom, kedves, készséges fiatalember pattant ki a megrendelt kocsiból és kinyitotta az ajtót nekem, uraságosan. Megismételtem a címet, Budára kellett jönnöm, ez a repülőtértől normális körülmények között 35-40 perces út, most kedves sofőröm kissé rezignáltam megjegyezte, „lehet, hogy legalább egy óra lesz, minden áll most, esik az eső”. „Haladunk, ahogyan lehet és nincsen kedvenc útvonalam, nincsen kedvenc hidam, az ön kezében van a kormány...” Nekilódultunk. Az első óriásplakátot, amelyen Soros György mosolygott, már a vasúti megállóhelynél megpillantottam és már tudhattam, így lesz ez végig az úton, már egy ideje így fogad engemet a városom, ezekkel az óriásplakátokkal. Két Soros, egy Vona Gábor sebességgel peregtek le kilométerek. Le is hunytam a szemem, bár az ismétlés a tudásnak az ő édes anyukája, már kívülről tudom a plakátokon látható szöveget, nem akartam látni újra.

 

Így történhetett, hogy álomba ringatott az autó, és én megálmodtam, hogy Magyarország kilép az Európai Unióból. Ott álltam álmomban a Szent István Bazilika előtti téren az ünneplő tömegben és arra vártam, hogy elvonuljanak előttem a magyar politikai és közélet jelesei, akik a templomban megrendezett ökumenikus istentiszteletre és hálaimára érkeztek. Egy anyuka állt mellettem a kisfiával, „nézd, Pistike, ott a Kövér!” - kiáltotta lelkesen. „Az a kövér?” „Dehogy, az a Németh Szilárd! Ott, az a másik, a bajszos bácsi! Hajrá magyarok!” Egymás oldalát bökdösték a népek, hogy ott megy a Kósa, a Kubatov, az Elnökség! Maga, a Miniszterelnök úr, akinek csak imént elmondott beszédét oly nagy üdvrivalgással fogadta az ünneplő tömeg, mintha a magyar labdarúgó válogatott játszotta volna a világbajnokság C csoportjának nyitómérkőzését Nyizsnij-Novgorodban. Még most is fülembe csengtek szavai, hiszen azt mondotta: „A magyarok megmutatták a világnak, hogy minden áron ragaszkodnak szabadságukhoz, függetlenségükhöz és nem kérnek a karvalytőkések kezéből etetett Európai Unió uralmából! Még soha a magyar történelem során nem köszönhetnek ilyen kevesek ilyen sokat sokaknak! Köszönjük magyarok! Hajrá Magyarország!” Ott meneteltek mind, a magyar politikai élet jelesei, akik 2011. óta olyan sokat fáradoztak azon, hogy megérhessük ezt a nagy napot! Mindegyikük megtette a magáét, leleplezték egy sötét, a nemzetek szabadságának eltörlésében mesterkedő nemzetközi hálózat drága hazánk ellen irányuló mesterkedéseit, kimondták, hogy minden egyes migráns a nemzetközi terrorizmus bacilusgazdája és, hogy az Európai Unió nem más, mint egy járványnak az ő terjesztője, amely járvány kipusztítja Európa őshonos népességét (köztük első helyen a magyarokat). Tudtam én jól, abban az álomban, hogy a LCVII. Nemzeti Konzultáció után megtartott népszavazás végre sikerre vitte a nagy ügyet. Itt már nem „sorosozott” a kormány, egyszerűen népszavazásra tette fel azt az egyszerű kérdést, hogy „Akarja-e Ön, hogy Magyarország kilépjen a migránsok betelepítésével nemzeti identitásunkat eltörlő Európai Unióból?” Persze, hogy a választ jól előkészítették az előző nemzeti konzultációk és az azt támogató sajtómunka! A magyarok többsége éppen úgy járt mint az egyszeri tömeg, aki egykoron Krisztust akart kiáltani, de valahogyan Barabás lett belőle. A magyar emberek már roskadoztak a sok információ súlya alatt, amellyel a hatékony propagandisták teletömték a fejüket, így a szavazáson részt vettek több, mint fele igen-el válaszolt a kérdésre.

 

Így indult el Magyarország kilépéséhez vezető eljárás, ettől gyorsult fel a kilépés folyamata, ezért állhattam itt, a Bazilika előtti téren álmomban és néztem ezt a nagy felvonulást. Ott mentek a Párt szóvivői, akiknek mind megvolt a maga érdemük abban, hogy a magyar választópolgárok eltalálhassák a helyes választ, egy Tuzson Bence, egy Halász János, egy Hídvégi Balázs! Ott mentek a frakcióvezetők, élükön Kósa Lajossal. Ott bandukoltak egykori és jelenlegi miniszterek, Balogh Zoltánnal és Semjén Zsolttal az élen, aki szép fehér pej lován, fővadászmesteri díszegyenruhában színesítette a felvonulást. A Fidesz frakció tagjai és a körzetvezetők, akiket választókerületi elnököknek is hívtak egykoron, de akkor még nem volt akkora hatalmuk, mint mostanában. A sajtómunkások népes csapatának élén Bayer Zsolt, az Origó munkatársai, együtt a pestisrácok.hu, a 888.hu és a kurucinfo.hu, a Magyar Idők, a Magyar Televízió szerkesztői, az Echo TV és a vidéki lapok nagyszerű publicistái, akik szó szerint éjt-nappá téve fáradoztak éveken át azon, hogy felnyíljon végre a magyar választópolgárok szeme. Ó, a CÖF, a Békemenet! Láttukra a tömegben mellettem álló Pataky Attiláról elnevezett miskolci Idősotthon lakói óriási tapssal reagáltak (arról lehetett megismerni őket, hogy kabátjukon egy ízléses nemzetiszínű Edda kitűzőt viseltek kokárdaként) és akiket, más vidéki küldöttségekkel együtt a kormány által biztosított különbuszok hoztak Budapestre, hogy részesei lehessenek ennek a nagy pillanatnak. Hosszú volt ez a menet, hiszen ott voltak a Posta dolgozói, aki szabadidejüket is feláldozva kivitték a Nemzeti Konzultációk brossúráit. Ott mentek azok a statisztikusok és számlálóbiztosok, akiknek sikerült végrehajtaniuk azt a bravúrt, hogy soha nem közölték azt, hogy hány kérdőív is érkezett vissza, abból hány felelt meg a kitöltés szabályainak és, hogy abból mennyi lehetett érvényes. Mindig csak egy számot közöltek, amely csak azok számára volt értelmezhető, akik ezt a számot akarták hallani. Amíg ez felvonulás tartott, a téren Ákos ez alkalomra komponált oratóriumának hangjai szárnyaltak: „Magyarország, együtt mozdulunk / mi magyarok ilyenek vagyunk / nem csak voltunk leszünk is / szabadságunk ízesít ...”. Még valaminek az elfogyasztásáról is szó volt abban a dalban, de azt már nem értettem, hogy mit is eszünk, mert zúgott-morajlott az ünneplő sokadalom körülöttem. A sokadalomban ott mentek az Európai Parlamentből végre hazatért magyar képviselők is, akik hosszú éveken át 6.611 Euró/hónap nettó fizetésükért (+költségtérítések) szenvedtek az Európai Uniós intézmények rémuralma alatt. Felemelő volt látni vállat a vállhoz Szájert, Deutsch Tamást, Morvai Krisztinát.

 

Az ünnepség emelkedett légkörében már el is felejtettük, hogy volt néhány kellemetlen hetünk ez előtt, de spongyát rá, ha győz a népakarat, e kellemetlenségek csak múló emlékek csupán. Az történt ugyanis, hogy az Európai Unió okult a Brexit idején elkövetett hibáiból, amikor túlságosan is ragaszkodott a teljes kilépési eljáráshoz. Ez időrabló huzavonához vezetett a tárgyaló felek között, az egyik fél ahhoz ragaszkodott, hogy előbb rendeződjék az Angliában élő uniós állampolgárok helyzete és jogállása, míg az angolok ahhoz ragaszkodtak, hogy tisztázódjék az Európai Szabadkereskedelmi Övezethez való tartozásuk új feltételrendszere. A felek csúnya elszámolási vitákba keveredtek egymással. Ennek elkerülésére az EU egy új eljárásban (Shortened De-accession Process, SPD) állapodott megy Magyarországgal (és a tárgyalásokon milyen kiválóan képviselte a magyarok érdekeit Szíjártó miniszter úr! Éljen sokáig!) és ezt hajtották végre a fentebb leírt nagy esemény előtt. A magyar kilépési eljárásnak egyébként nem HUEXIT volt közkeletű neve, mint ahogyan azt a Brexit közszóvá vált kifejezése után sokan várták volna, hanem a HUDini, egyszerre tisztelegve egy nagy, magyar származású szabadulóművész és egy ország bátorsága előtt, hiszen itt és most egy egész ország szabadult ki/meg …, ahogyan az okos politikusaink (beleértve a Brüsszelben szolgálókat is) mondták, a „nemzetközi karvalytőke fogságából”. Az eljárásnak az volt a lényege, hogy az EU-tagság és az azt megelőző időszakban kapott támogatások visszatérítését gépesítik és ezzel a megoldással lerövidítik az elszámolási eljárásokat. Így Magyarországra érkeztek az EU luxembourgi Technológiai és Tudásközpontjában kifejlesztett gépek, a ERC (Eureclaimer) és két kisebb változata az EUxO (Euro x 0), valamint EUKOREDE (Euroknowledge retrieval device). Az ERC kereken gurult, amikor áthaladt valahol a fedélzeti komputerében betáplált adatok alapján kivonta a környezetében található anyagokból az EU-s támogatásokból beépített mennyiségeket és azokat azonnal euróvá alakította vissza, amelyet rögtön vissza is lehetett szállítani Frankfurtba. Ahogyan például átgurult a gép a budapesti Nagykörúton, részben eltűntek a villamosmegállók, a Combinók fele, a Margít-hídon a sziget felőli úttest és a kerékpárút, a szigeti bejáró, a budai hídfőnél az aluljáró díszburkolata, a fonódó villamos híd alatt átvezető sínpárja. A Rózsadomb körül történt néhány furcsa dolog. Egy mutatósan felújított villaépületből eltűnt a jakuzzi, a garázsból egy Bentley, másutt egy egészpanorámásként emlegetett lakás. Arról beszélgettek egymással a népek, hogy ott valamelyik kormány egykori államtitkára lakott, amott pedig egy kerületi polgármester, akinek nevét most csak suttogva illik kimondani. A körúton arra ébredtek a népek, hogy eltűntek az utcatáblák – amelyeket szintén az EU-s támogatások között számoltak el -, és egyesek most észrevételezték, hogy a Majakovszkij utca és a Lenin körút sarkán laknak, a Terror Háza pedig a Népköztársaság útján található. Egyesek képesek voltak örülni annak, hogy a Moszkva térre visszatértek a Közlekedési Múzeumból átmeneti időkre kikölcsönzött „stuka-villamosok”, mások pedig azon sopánkodtak, hogy a Parlament és Vár díszkivilágítása eltűnt, és a dunai panoráma sötétbe borult most. A Kossuth tér egy részét felverte a gaz és Tisza Kálmán szobra helyén Károlyi Mihály álldogált bánatosan lehajtott fővel. Ahogyan a gép haladt, úgy tűntek elő már elfelejtett terek, utcasarkok, útburkolatok. Vidéken főterek díszburkolatai enyésztek el, eltűntek az EU-s támogatásból felújított játszóterek, közösségi házak fele, egyes polgármesteri hivatalokból az ügyfélszolgálatok. Iskolaszárnyak, iskolai bútorok, amott kórházi pavilon, itt egy műtő, a gazdaságokból traktorok és egyéb munkagépek, egy mutatós falusi házból a polgármester úrnak az ő frissen felújított és korszerű konyhája, meg a játékkonzol, amellyel addig a polgármester úr fiacskája játszotta a World of Tanks-ot. Ment ez a gép, az ERC és változott, visszaváltozott az ország képe egy korábbi állapotra, utak, vasútvonalak és állomások, hidak, középületek változtak át.

 

Közben a másik két gép is elvégezte a maga munkáját. Az EUXO a Parlament joganyagát rostálta át. Magyarország egy hosszú jogi folyamat révén adoptálta, építette be a jogrendjébe az EU-s szabályokat, most azokat ki kellett vezetni a magyar joganyagból. Így eltűntek a környezetvédelemre, a szelektív hulladék-gyűjtésre, a fogyasztók védelmére, a munkabiztonsági szabályokra, a diszkrimináció tilalmára, stb vonatkozó szabályok. A magyar joganyagból eltűntek az emberi jogok. Egy éppen folyamatban lévő ügy bírósági tárgyalása során a bírónak azzal kellett szembesülnie, hogy a törvény halálbüntetés kiszabását írja elő a számára, amelyről ő eddig úgy tudta, hogy Magyarországon ez lehetetlen. Így az ügy tárgyalását fel kellett függeszteni addig, amíg a helyzet nem tisztázható. A Kormány azonban, amely jól felkészült a helyzet kezelésére, azonnal reagált az így keletkezett jogszabályi hiányosságokra és rögtön benyújtotta a T. Háznak „a háztáji állattartás új szabályairól és egyéb rendelkezésekről szóló törvényjavaslatot” (1486 oldal, 1967 paragrafus), amelyet rendkívüli és sürgősségi eljárással el is fogadtak a törvényalkotók már a benyújtása napjának délutánján, hiszen a parlamenti többség már évek óta kellő gyakorlatot szerzett az ún. „salátatörvények” gyors elfogadásában. A jogi hiátus megszüntetésének persze az Alaptörvény módosítása is a része volt. Ezt a kétharmados szavazati többséget igénylő műveletet is könnyedén abszolválta a Parlament, hiszen a Jobbik határozott és egyértelmű módon támogatta az EU-ból való kilépést (ők már akkor elégették az EU-s zászlót, amikor ez még nem volt divatban – mondta például Novák Előd, akik őrmesteri díszegyenruhájában ott feszített az ünnepségen). Így a módosított – lényeges elemeiben új – alaptörvénybe bekerült, hogy Magyarország mindenkitől független, szabad ország és, hogy „Magyarország államformája Magyarország”, amely végül is a magyar szabadalomként megismerhető illiberális állam végleges törvényesítése volt. Ez például azt jelentette, hogy az államhatalom gyakorlásának ellenőrzését a csakis a Kormány láthatta el („magam ellenőrzését másra nem bízhatom” - mondta ki az Alaptörvény); a népszavazás intézményének helyébe a nemzeti konzultáció lépett, amelyet tetszés szerinti gyakorisággal és témakörben írhatott ki a kormány; az Alkotmánybíróság jogkörében törvényi rendelkezést nem semmisíthetett meg, tagjainak számát három bíróra csökkentették, őket a Fidesz kongresszusa választotta meg a soraiból és akiknek viszont tilos volt évente kettőnél több alkalommal összeülniük; cserébe viszont az új alaptörvény fizetésüket a Magyar Nemzeti Bank elnökének fizetése és egyéb pénzbeni juttatásai alapján állapították meg. Nem emlékszem minden rendelkezésre jól az álmomból, de arra igen, hogy az Alaptörvény az EU kilépésért végzett odaadó és fáradhatatlan munka elismerésére itt alapította meg a Magyar Szabadságért Kitüntetést, ezzel is emelve a kitüntetés rangját és ez a kitüntetés csak azoknak volt adható, akik oly sokat tettek az ún. „európai értékek” álságos voltának a leleplezéséért. A kilépéssel kapcsolatos parlamenti munkát csak egy kis epizód zavarta meg egy pillanatra. Ugyanis az EU ragaszkodott ahhoz, hogy valamilyen szimbolikus gesztussal zárja le a folyamatot, az EU egy ünnepélyes zászlólevonásban gondolkodott, csakhogy ezzel az volt probléma, hogy a Parlamenten nem lengett soha az EU lobogója, így nem is volt mint onnan levonni. Felmerült ugyan az az ötlet, hogy csak erre az egy napra felvonják a mond(v)acsinált székely zászló mellé az EU kék lobogóját is, de erről a T. Ház elnöke, Kövér László hallani sem akart. Már a tisztségéről való lemondását is kilátásba helyezte, de ezt a T. Ház – pótolhatatlan politikusról volt szó ugyanis! - nem fogadta el. Így az ünnepélyes zászlólevonás a Kossuth téren elmaradt, cserébe országszerte őrtüzeket gyújtottak és a kék zászlók ezek tüzében hamvadtak el, ez sokkal jobban kifejezte a népakaratot és közösségi élményt is adott a résztvevőknek. Ehhez viszont az EU nem kívánt asszisztálni, így lényegében csendben, mintegy kiosontak az országból.

 

A EUKOREDE, amelyet a leleményes magyar névadás csak egyszerűen Edének nevezett el, működésének fő célja az volt, hogy visszanyerje a fejekből azokat az információkat, készségeket és képességeket, amelyeket például a HEFOP, TáMOP stb, társadalmi felzárkóztatást szolgáló programok jóvoltából tanultak a magyarok. Hosszú sor kígyózott az Ede előtt, és a sorban ott voltak a rendőrök, a tanárok, a szociális munkások, az ifjúságsegítők, polgármesteri hivatalok dolgozói és még sokan mások. Nem is hinnénk, milyen sokakat érintettek ezek a támogatások. Egész szektorok gazdálkodtak ezekből a támogatásokból évekig úgy, hogy a magyar költségvetésből semmilyen más forrás nem állt a rendelkezésükre. Volt egy kis bökkenő az egész eljárással! Ugyanis Edét úgy alkották meg, hogy fontos tartozéka egy karosszék volt, amelybe a támogatások kedvezményezettjének be kellett ülnie, egy fémsisakot helyeztek a fejére és a sisakhoz kapcsolt vezetékeken keresztül már ki is illant az EU-s támogatásokból megszerzett tudás, készség és képesség! Egyeseket a berendezés külső képe a rossz emlékű villamosszékre emlékeztetett, vissza akartak fordulni az ajtóból, de ezt a helyszínre vezényelt TEK-esek ezt nem tették lehetővé. Egy ügyes biológiai tanárnőnek az őrség kicselezésével sikerült kiosonnia az épületből, mielőtt ebben megakadályozták volna, egészen az Állampolgári Jogok Biztosának Hivataláig futott, hogy panaszt tehessen az eljárás miatt, ott azonban csak egy táblát talált a zárt kapun, hogy „Átalakítás miatt zárva”, így dolgavégezetlenül tért vissza Edéhez. Ó, mennyi érdekes eset történt, mennyi anekdota! Egy jó nevű budapesti gimnázium angol óráján a köztiszteletben álló angoltanár egyszer csak felkiáltott: „Sztantye szmirno! Mü govorim poruszki!” Értetlenül nézték a diákok, pedig tudhatták volna, hogy a tanárnő annak idején a nyelvtanárok nyelvi átképzési programjának kedvezményezettje volt. Egy vidéki általános iskolába, amikor a cigány gyermekek át akarták lépni iskolájuk küszöbét, a pedellus bácsiba ütköztek, aki szépen, szelíden átvezette őket az udvar túloldalán található melléképületbe, mondván, hogy ezentúl ez lesz az iskolájuk, mindig is ott volt a cigányiskola. Hosszú lenne felsorolni itt mindazt, amely a kapott tudás és a megszerzett készségek és képességek belőlünk való eltűnése után bekövetkezett! De a magyarokon nem lehet kifogni. Az ország helyreállítása megkezdődött, magyar kezek magyar betonból, magyar tanárok magyar tudásból, magyar rendőrök magyar gumibottal … igazán magyarrá lett az ország, végre!

 

Már megmondta Miniszterelnök úr azt régen, hogy az EU-s támogatásoknak nincsen számottevő szerepe a magyar gazdaság szárnyalásában. Amikor az ERC elhagyta az országot, az útvonalát követve máris elindultak a Mészáros és Mészáros Konzorcium munkagépei és munkásai (alvállalkozók: Mészáros Asztfalt, Mészáros Híd-, Vasút- és Útépítő, valamint a Mészáros Zabhegyező és Mivoltma Zrt-k) és megkezdték a kivont EU-s támogatások miatti átmeneti kellemetlenségek megszüntetését. A budapesti díszkivilágítást Tiborcz úr cégei már két hét alatt helyreállították és a Miniszterelnöki Rezidencia építése ott, a Várhegyen máris a befejezéséhez közeledett! A Pallas Athéné Alapítvány átképző- és tudásközpontjaiban máris megkezdődtek át- és továbbképzések, a tanároknak a hazafias nevelés kötelező továbbképzési tárgyban, a rendőröknek az illiberális rendőri viselkedés alapszabályiról, a polgármesteri hivatalok dolgozóinak az „ahol a hatalom, ott van a jog is” témakörökben. A Belügyminiszter a Kormány engedélyével létrehozta a Limes Zrt-t, amelynek az volt a feladata, hogy „megszervezze és lebonyolítsa az országvédő okoskerítés fejlesztésével és nemzetközi értékesítésével” kapcsolatos feladatokat. A déli határra épített műszaki határzár volt majd' hogy nem az egyetlen olyan épített műtárgy Magyarországon, amelyet a támogatásokat visszaszívó gép érintetlenül hagyott, hiszen ehhez – mint azt minden magyar tudja -, a szívtelen EU egyetlen eurocent támogatást sem adott. Így a kerítés, mint demonstrációs eszköz jól szolgálta a további értékesítéseket is, hiszen itt működés közben meg lehetett tekinteni azt, hogy milyen hatékonyan működik idegen-távoltartó üzemmódban. A Limes Zrt a Külgazdasági Minisztérium hathatós közreműködésével már rövid idő alatt is látványos sikereket tudott felmutatni az okos kerítés exportjának a frontján! Már készült a katalán-spanyol nyelvű, az ír akcentussal beszélő és a belarusz-lengyel kerítés prototípusa is. Az MTV híradójában Szíjártó miniszter úr szerényen azt is bejelentette, hogy „komoly tárgyalásokat folynak az amerikai kormánnyal is a kerítésünk Mexikói határra való telepítéséről és ez a magyar külgazdasági nyitás nagy eredménye”. Mivel a kerítés Magyarországon is tovább épült és hamarosan befejeződik az ország teljes bekerítése.

 

A MKB által kibocsátott „Itthonmaradási kötvényt” sokan jegyezték. Ezt elsősorban azoknak a házaspároknak ajánlotta a Kormány, ahol az egyik házastárs külföldi, EU-s ország állampolgára volt. Kötvény jegyzése esetén a házastársnak nem kellett lemondania másik állampolgárságáról (már ahol az anyaországában engedélyezték a kettős állampolgárságot), megtarthatta útlevelét és évente két alkalommal visszautazhatott abba az országba, ahonnan származott. Ha nem jegyezték a kötvényt, a házas feleknek dönteniük kellett arról, hogy hol akarnak élni. Ha lakóhelyül Magyarországot választották, akkor a házasfeleknek magyar állampolgársággal kellett rendelkezniük, külföldre csak külön engedéllyel utazhattak és az erről szóló törvény végrehajtási rendeletében foglaltak szerint a Magyar Nyelvi Intézetben le kellett vizsgáztatniuk gyermekeiket is a magyar nyelv és kultúra ismeretéből. Ennek hiányában a külföldi utazásra szóló engedély nem volt kiadható. A házastársaknak magától értetődően csak magyarul volt szabad egymással és gyermekeikkel beszélgetniük.

 

Ez mind átsuhant az emlékeimben, ahogyan álmomban ott álltam a Bazilika előtt az ünneplő tömegben. Csak most tűnt fel az is, hogy nem szóltak a harangok, pedig ez illett volna az alkalomhoz. Eszembe jutott, hogy a Nagyharangot is EU-s támogatásból helyezték el annak idején a Szent István Bazilika tornyában és mert a Mészáros Konzorcium még nem vásárolta fel a csődproblémákkal küszködő Harangöntő Kft-t, még nincsen senki sem, aki az euróvá lett harangot most pótolná. De ami, késik, nem múlik – gondoltam álmomban és felébredtem. Kidörzsöltem az álmot a szememből. A taxi megállt, fizettem, kiszálltam, beléptem a házunkba. Beszálltam a liftbe és az míg döcögve, nyikorogva felfelé haladt, éreztem, hogy hazaértem. Jó itthon. Itthon lenni mindig jó.

Megjegyeztem azt a napot, alig egy hete volt csak, hogyan felejthetném? A múlt hét szerdán nagyon élt, nagyon eleven volt az Ősz ebben a nagy átrendeződésben, ebben az elmúlásra való készülődés sürgésében-forgásában. Már mélyen a Nyár elhalványodott árkai mögött apró, színes ejtőernyőcskékként leereszkedett a levelek légiója, elfoglalták a járdákat, a parkokat, a kerteket, a Campust. Vidám sárgák, élénk vörösek, félénk barnák, félig zöldre álcázottak, elvegyültek a gyepen. Azon a szép, derűs, őszi napon, amikor még a rendhagyó igék ragozása is könnyebb, amikor könnyed hívása van a fénynek, egy lány kerekezett át a Campuson, csinos forró nadrágban. Utánanéztem és az jutott az eszembe, hogy amikor majd az Építész Kar épületéhez ér, biztosan elkapja majd ezekkel a napsütésben ragyogó, rakoncátlan, szőke hajtincseivel, a ritmusosan fel- és le mozgó csupasz combjaival a fiúk tekintetét. Talán még egy dolgozat is születik majd e kép ihletésére: „Forró nadrág, miniszoknya és a kerékpár; adalékok a városesztétika történetéhez.” Aztán meg arra majd egy cikkecske a kari diákújságban, hogy „Szexista tendenciák a városesztétika oktatásában?” címmel. A múzsa elkerekezett, az egyetemi vonulás sugárútja, a rue Descartes olyan volt megint, mint a szorgos hangyák útja, cipelték táskáikat, hátizsákjukat, bennük a jegyzetek, a tudás morzsái, kiírt tollak, alig kiolvasható kézírással egy előadáson lerótt sorokkal teli papírlapok. Diákhangyák rakománya. Olyan volt aznap a Campus, mint egy szép, baráti piknik. „Szemlélődöm, tehát vagyok” - gondoltam és megfigyeltem az arab lányokat, ott a padon, ahogyan dobozból ettek valamit, igazgatták a kendőiket, hosszú ruháik szárnyát emelgette a pajkos szél, de hosszú ruhák alatt az arab lányok hosszú nadrágot viselnek. Amott az amerikai kolónia, egy-két fiú rövidnadrágban, egy-két lány miniszoknyásan, hamburgereket toltak magukba. Az általában miniszoknyás kínai lányok viháncoltak a fa alatt, egyikük a füvön ülve evett, dobozból, pálcikákkal, valamit. Dél-koreai csoporttársam, Sumi kacarászott valamin valami társaságban és mert szerda volt, egyik lábán barna, a másik lábán fekete volt a cipő. Sumi kedvesen excentrikus, hosszú kabátokat hord és felemás cipőt, egy apró, mandulaszemű fekete lány felemás cipőkben, de csak, ha szerda van. Másnap már arany edzőcipőben jött az órára, de hajába lila virág volt, Pénteken ajakpiercingje csillogott a nevetésével, új nap, új életformácska, ilyen itt ez az évszázad, bármikor, mint jelmezbálban életformákat is próbálgatunk, cserélgetünk, mert van választék. A fémrácsozatú padokon mindenütt ültek, kavargott itt az élet, nevetgélések bugyborékolása tört fel a hangkupola tetejéig. Sokan a fűre heveredtek, leterített kabátokon hevertek el, lustán, otthonosan. Bizony, hogy egyszerűen csak jó volt nézni azt, hogy milyen otthonosan vették birtokba egyetemük campusát a diákok és, hogy ez a minden tekintetben színes társaság hogyan alkot társasságot itt. Bukolikus, egyszerű, vidám és békés kép volt, egy normális világ bizalmát kisugárzó.

 

Kiszaladt pedig már a levegőbe a hír, hogy Las Vegasban egy hatvanhárom éves, jól szituált körülmények között élő fehér fegyvergyűjtő ártatlan emberek tucatjait ölte meg és százakat tett nyomorékká egy koncerten. A világ csak egy pillanatra állt meg, hogy rácsodálkozzon egy újabb, képtelen amerikai történetre, gyorsabban perdül - és különösen gyorsan Amerikában mostanában - a világhírek forgószínpada annál, hogy több időt töltsünk el az ilyen szörnyűségek szemlélésével. Már tudtuk azt is, hogy Marseille-ben, a Saint-Charles Pályaudvaron egy Ahmed Hanachi nevű, algériai halára késelt két fiatal lányt. Az áldozatok, Maurenne és Laura unokatestvérek voltak, mindketten 20 évesek, egy tébolyodott miatt életük tragikusan megszakadt. Ez az Ahmed soha nem fordította tekintetét Allah-ja felé, a mecsetek környékén soha sem látták, ezzel szemben ismerős volt rendőrőrszobákon. Aljas tettének elkövetése előtt csak két nappal engedték szabadon Lyonban, ahol valami kábítószeres ügye miatt faggatták. „Allahu Akhbar!” kiabálta ez az Ahmed a pályaudvaron, amikor a késével a lányoknak rontott, szúrt és vágott és egy percig sem élt, mert a katonai járőr ott volt a pályaudvaron, ott vannak ezek a katonák már három éve minden nagyobb francia pályaudvaron, tudja ezt mindenki errefelé, így Ahmednek arra sem oly esélye, hogy elgondolkodjon azon, hogy méltó-e arra, hogy Allah nevét a szájára vegye. A katonák tették a dolgukat, a kiképzés rutinjával a mozdulataikban. Ahmed teste alig tíz méterre hevert az áldozatok élettelen testétől a fotókon. Az egyik áldozat, Maurenne egyetemista volt, Marseille-ben tanult, jó és szorgos diákként. Éppen úgy, éppen így tölthette az idejét az ő campuson, mint az én diáktársaim itt. Az újság szerkesztőinek leleménye jóvoltából a mosolygós, életteli portréja a helyszínen készült képbe van belekomponálva. A kép aranymetszeti pontjában az elkövető fekszik kitekert pózban, úgy, ahogyan a golyók leterítették. A kép bal felső sarkában pedig Maurenne, ahogyan valaki egy pokróccal letakarja. A világunk képtelensége egyetlen fotóban összefoglalva. Sem Las Vegas, sem Marseille után sem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy miért öl meg egy ember egy másik embert? Ezek a szörnyűségek ismétlődnek, megtörténnek, minden egyes esetben megpróbáljuk felfogni a felfoghatatlant, de csak nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Az emberi elme zavarodottsága, az erkölcsi parancsok elhajítása, az emberi élet semmibe vétele – ez a két aljas merénylet a világ két távoli pontján sem ad magyarázatot arra, hogy milyen út vezet el valakit oda, hogy ilyesmiket elkövessen. Az ember titok, erkölcse a tetteiben van, a merényleteket elkövetők az erkölcsön kívül helyezték magukat, de vajon miért?

 

Így telt az a szép őszi nap a Campuson. Aznapi óráim után, hat órakor léptem ki az Intézet kapuján és aznap is, mint máskor, a Botanikus Kert felé vettem az irányt. Ahogyan átvágtam a Campuson, láthattam, hogy most sokkal üresebb volt, mint a verőfényes délutánon. A biciklitárolók is kiürültek, a bejárati ajtó melletti hamutartóból kicsordultak a csikkek. A Botanikus Kertben ott terpeszkedik az az öreg fa, a kert legöregebb fája, a sokat látottak, tapasztaltak olyan bölcs nyugalmával álldogál és tűnődik ott, hogy egyszer majd fel kell neki tennem azt a kérdést, amelyre sem én, és úgy látom, hogy mások sem tudjuk a választ: „miért... ?”

 

A nemzetközi helyzet mindig fokozódik, valahol valahogyan. Az Önzés, a Nagyravágyás, a Bírvágy, a Hiúság nem veszett ki a Világból. Valahol, mint fekete felhőkből lecsapnak az Emberi Gyarlóságok villámai. E távoli égzengés sápadt villámfénye visszatükröződik fiatal arcokon, de halványan csak, egy pillanatra csak, mint egy most bekapcsolt mobiltelefon kijelzőjének visszfénye. Megint villámlott valahol a nemzetközi politika zivataros egén. Érzékeltük már a villanást, de a hang majd csak később gurul ide, erejét vesztett bömbölésből hírek háttérzaja lesz. Megyünk tovább, haladunk az anyagban. Mondatszerkesztést gyakorolunk. A kicsit gépiesen, iskolásan összerakott mondatok kiszínesednek, felöltik az egyéni stílus színesebb ruháit. Egy egyetem nem atombiztos bunker, ahol a Tudás szilárd falainak a túloldalán van az Élet sokszor olyannyira megmagyarázhatatlan káosza. Az Egyetem egy híd a Magyarázatok és az Érthetetlen között. Az Egyetemen otthon van a Bizalom, mert még mindig bízunk abban, hogy a megszerzett tudás, a tudatosan gyarapított ismeret, a Világ és a Természet nagyszerűségének, az emberi természet Okos és Jó Oldalának megismerése egyszerűen csak jobbá tesz bennünket is és így mi is a világunkat. A tanító-tanuló környezet bizalma ránk is sugárzik. Itt megtanuljuk tisztelni az Életet, mert mi más is lehetne a Tanulás célja, értelme, ha nem az, hogy a megértett összefüggésekben, a megismert információkban észrevegyük az Embert. Az Élet tehát itt van, ebben a jól kihasznált teremben, a tanulószoba kopott asztalainak és agyonkoptatott székeinek ebben a környezetében, a mások által itt hagyott befejezetlen mondatok levegőjében. A székeken fiatal emberek ülnek, státuszuk és szerepeik szerint diákok, de mennyi változatos életút! Az a sokat emlegetett nemzetközi helyzet is itt van, ebben a teremben, mert itt ül Thuraya Damaszkuszból, itt ül Hana Szöulból, itt van Farinaz Teheránból. Szöul csak karnyújtásnyira van a határtól, annak a túloldalán pedig egy furcsa rezsim, amely atomrakétákkal fenyegeti a világot. Damaszkusz már régen kikerült a hírekből, pedig a háború elérte ezt a nagyvárost is, most a harcok súlypontja áttolódott Észak-Keletre, háború van Szíriában és Thuraya menekült. Trump elnök már ki-tweetelte, hogy Irán is egy lator állam, hát büntethető lenne hamarosan és megint, és itt, mellettem ülnek Nasim és Farinaz, eljöttek Teheránból, de nem Donald Trump fenyegetőzése, hanem a fenyegetőzésre okot adó kormányuk miatt. A nemzetközi helyzet fokozódik, a nemzetközi helyzet távol van, a diák-társaim itt ülnek mellettem és most éppen a megújuló energiákról (Énergies renouvelables) kell beszélgetnünk, mert beszélgetés-óránk van. A nagy történelem kárpitja, kis emberi utakat takar. Az út, ahogyan ideáig eljutottak most még homályban. Még csak három hét telt el a szemeszterből, a ritmus már beállt, mélyebb megismerkedésünkhöz is a napi találkozások képei szolgáltatnak új forrásokat. Hana például nagyon csendes, de mindig időben elkészül a feladatokkal. Thuraya nagyon okos, élénk és szépen és elfogódottság nélkül, jó kiejtéssel beszél, de házi feladatait ritkán csinálja meg, otthon a gyermekek várják és adnak neki elég anyai feladatot. Nézzük is, érzékeljük is egymást. Beszélgetünk egymással. Összemosolygunk a folyosón. A csoport élete a magányos kóválygásokkal és a szünetekben az elkülönüléssel kezdődő életből egy közösebb forma megszilárdulása felé halad, lassan csoporttá alakulunk. Az, ami most még csak egy adminisztratív jelzőnk, egészen bizonyos, hogy minőségi tartalmat kap majd. Mi az A Csoport vagyunk, szerintem hamarosan megkülönböztethetőek leszünk a B, vagy a D csoporttól, sőt a F-től is! Az Auditoriumban most mind együtt vagyunk, az összes csoport, a mai nagyelőadás témája a francia politikai élet, bizonyára Macron minap elmondott, Európát közös cselekvésre szólító beszéde. Még szünet van, még ide gépelek egy sort, még felnézek a képernyőről, még befogom egy pillantással, ahogy a török kollégánk már megint és most az orosz lányokkal pletykálkodik. A tanár belép, egy pillantással átfogja most a lejtős padsorokban ülőket, a csevegések zaja lehalkul, a mobiltelefonok képernyőjén elhalványodnak a fények. Tisztelettel figyelünk és szomjasak vagyunk, mire is? Tudásra, ismeretre, életre? Megértésre és a magunk másokkal megértetéséhez kellő szókincsre? Aztán persze mindjárt lekapcsolják a villanyt, a képernyőre képeket vetítenek, illusztrálandó, hogy miféle politikai botrányok hideg vize oltogatta el az emberek demokráciáért való lelkesedésének kis tüzeit Franciaországban, amelyek mellett pedig mindig melegednének az emberek …és, hogy hogyan próbálja meg most Macron elnökként a demokrácia jóravalóságába vetett hitet visszaadni.

Kisdologozat. Egyetemi jegyzet

2017.09.26. 19:35

Mondják, kisebb, bejárhatóbb lett ez a világ. Egy helyről való kitekintéshez az egy helyben való üldögéléskor is szélesebbre nyithatóak az ablakok. Képernyőkön/-re kattintgatunk. A bennünket körülvevő képek áradása azt az illúziót kelti, hogy egy-két kattintással megismerkedhetek egy távoli világ apróságaival is. A Google Street View-al még azt is megtehetem, hogy megnézhetem azt, hogy a berlini Friedrichstrasse 41-ben milyen házat találhatok. Már felnőtt egy generáció, aki egy hagyományos térképen nem tud kiigazodni, de jól kezel minden egyéb városi app-ot, okos telefonjával járja az utcákat, kognitív térképe nem a sarki pék mosolyához, nem a tisztítószalon vicces kirakatához, hanem a telefonjának a képernyőn kiírt információkhoz igazodik. Tíz diák-kolléga van most éppen a látóteremben, ahogyan felnézek most a képernyőmről és látom, hogy egy kivételével a többiek mind a telefonjukat bújják. Rövidítik a távolságokat éppen, egy klikk ide, egy oda, szünet van és információk tengerén bukdácsolnak ábrándjaik kis vitorlásai. Talán, de az is lehet, hogy szótárt böngésznek, mondatok formuláira keresnek, igeragozást nyomozna. Hiába, no: a francia igék ragozására születni kell, vagy be kell magolni. Tanáraink nem tanácsolják a mobiltelefonos szótár-app-ek használatát, mert ezek pőrén, csupaszon dobják ki a szókeresések találatait. Hasznosabb a megtalált új szó pontosabb jelentésével is megismerkedni – állítják -, legyen kéznél a Petit Robert vagy legalább a kisebb Larousse, azokban ott vannak a a szavak meghatározásai. Segítségükkel gazdagabb, hajlékonyabb, választékosabb módon sajátíthatja el a szókincset a diák, mint egy telefonos kereséssel gyorsan kibányászott találat után. Persze, hogy kevesen cipelik magukkal a könyveket. Persze, hogy ez a tanári figyelmeztetés csak úgy ott marad a levegőben. Ami van, azzal élünk. A könyveknek súlya és térfogata van, a telefon pedig zsebben is elfér. Pedig most majd szükségünk lesz a szótárra. Írnunk kellene egy kis dolgozatot arról, hogy hogyan is látjuk Franciaországot, felszólítottak, hogy írjuk le a jót és a rosszat, mondatszerkesztést tanulunk most, „articulateurs”, „mots de liason”, „elsősorban”, „továbbá”, „másként szólva”, „mindamellett” … és így tovább, használjuk és gyakoroljuk tehát ezeket. Kíváncsian várom, hogy mire is jut majd Carlos Kolumbiából, aki csak két hete érkezett Strasbourgba és soha sem volt Európában ez előtt, vagy mire is jut ezekkel a kérdésekkel Nasim, aki Teheránban nőtt fel, soha sem volt Franciaországban az előtt, hogy 5 hónapja ide menekült egy – ahogyan mondja - „autokratikus”, „elnyomó rezsim” miatt. Carlos még csak éppen felnőtt, 19 éves, nyitott és kedves mosolyú éppen-volt-kamasz. Nasim felnőtt, harminc éves, férje van, gyereket szeretne, munkát keres, divattervezőként szeretne dolgozni. Öt hónap alatt jobb és rosszabb tapasztalatokat szerzett már a segítőkészségről, az elutasításról, a jóindulatú megközelítésekről és a rosszindulatú hárításokról. Munkát egyelőre még nem talált, az életvitel nem olcsó errefelé, munkából szerzett jövedelemre lenne szüksége a megélhetéshez. Vajon hogyan látják a francia politikai élet kavargásait, a politikai szimpátiák táborainak egymással éles vitákban kijelölt határaival? Hogyan láthatja egy kínai fiatal a francia társadalmat a gyakori sztrájkokkal, a vélemény-nyilvánítás szabadságával, a baráti és családi beszélgetésekben felitatott politikai témáival? Még az előző csoportomban történt az, hogy egy vizsgakérdés kapcsán Li Yu komolyan megkérdezte egyszer, hogy „Qu-est que ce la Constitution?” Tényleg, mi is lehet az Alkotmány egy kínai számára? Hogyan indoktrinálja a kínai iskolarendszer a diákjait egy kommunista doktrína egyetemesnek szánt igazságaira? Hogyan, milyen szemüvegen át láthatják ők a francia demokráciát, amely komoly dolog itt és amelyért, amelynek minőségéért itt bizony ölre mennek. Egy társadalommal való találkozásnak felületei, terei, és a találkozásoknak minősége van. A megtapasztalt, a kis napi cselekedetekben megmutatkozó emberi jó és emberi rossz észrevétele, életünkkel keveredése, nagy dolgoknak kis, védett tereinkbe való behatolása együtt jelentik azt, amit talán benyomásokként rögzítünk egy társadalomról, amely most vesz körül bennünket. E nézőpontot kikerülhetetlenül befolyásolja a hely és a helyzet, amelyből e társadalommal interakciókba lépünk. Talán az előzetes tapasztalatok is, talán az is, ahonnan ide érkeztünk. Egy társadalom megfejtéséhez kulcsot ritkán ad az, ahogyan a látottakat összeméricskéljük azzal, amit már láttunk valahol másutt, lett légyen az valami, aminek a tapasztalatait saját országunkból hoztuk magunkkal. Egy turista méricskél, összehasonlít, ár-érték arányokban gondolkozik. Mi itt nem turisták vagyunk, más nézőpontokat kell kijelölnünk. Egy turistát bosszanthat, útitervének megvalósításában zavarhat egy sztrájk, nekünk itt meg kell értenünk a mozgatórugókat is, mert így tudunk könnyebben együtt élni ezzel. A múlt heti sztrájk után most minden hétre ígérnek egy nagyobb, országos sztrájkot. A tiltakozások célpontja megint a Loi de Travail, a Munka Törvénykönyvének tervezett módosítása. Monsieur Holland és a szocialista kormány elképesztő népszerűség-vesztésének az egyik oka a „Loi El Komri” (az egykori miniszter-asszonyról elkeresztelt törvény-módosítás) elleni népi kiállás volt, szakszervezetek, diákok, anarchisták, antiglobalisták együtt mentek a barikádokra. Macron meglengette e változtatási szándékot, a baloldal azonnal bejelentette, hogy a törvény-módosítást „minden lehetséges eszközzel” meg fogja akadályozni. A múlt héten egy napig nem volt tömegközlekedés Strasbourgban, a jövő héten talán a vonatok is leállnak egy napra, még nem világos csak az, hogy majd megint mikor, hogy összegyűlik majd a nép egy kis kiabálásra, zászló- és jelszó lengetésre. Párizsban valószínűleg az efféle demonstrációkra rátapadó anarchisták neki mennek majd a rendőrségnek, és ők meg majd visszavágnak, lesz majd rendőrattak, könnygáz, kődobálás, vérző arcok, arctalan randalírozók és sebesült rendőrök. Fotótémák pró és kontra. Ugyanazon fotók felhasználás ellentétes vélemények illusztrálására. E fotók őrzik meg azt, hogyan volt és e fotók táplálják majd azt, ahogyan megismétlődik. E majd' monoton megismétlődő esemény-sorozat megváltoztatására egyelőre megoldás nem kínálkozik. A vélemény demonstrációkban való megformálásának a szabadsága felkínálja e demonstrációk erőszakos akciókra átváltoztatásának a lehetőségét is azok számára, akiknek e felforgatás, az „elnyomó államot” szimbolizáló zsaruk elleni támadás az eminens célja. Ezt tudja e politikai karusszel minden szereplője, erről már mindenki elmondta a véleményét. Ettől ez még megtörténik, ettől ez ismétlődik. Hogy mit hoz majd a következő sztrájk és a demonstrációk, majd meglátjuk akkor. Néhány aktuális flyer már megjelent a Campuson azért. Ez is egy miliő (stílszerűbben milieu) a korábban szóba hozott házi feladat körül. Nekem legalábbis lenne mondanivalóm erről, majd ott. Persze azon is gondolkodom, hogy ifjú kínai, kolumbiai, koreai kollégáimnak is szövegkörnyezetet jelent-e mindez vagy majd csak a sajtokról és a strasbourgi buszokról vagy villamosokról írnak?

Felnézek a képernyőről. Látom, a büfé üres. Az órák elkezdődtek, én meg csak most tudtam meg, hogy az enyém ma elmarad. Tanárom üzent, hogy majd a jövő héten pótoljuk az elmaradt beszélgetéseket, így aztán a beszélgetés-óra helyett bevackoltam ide a büfé sarkába, elfoglaltam a legjobb helyet, a konnektor ugye. Ha szünet van, nagy itt a tolongás, mindenki töltött akkukra vágyik, a tantermekben ugyanis tilos tölteni. A mobiltelefonoknak a teríték a vizsgáztató szigorú tekintete előtt, az asztalon már a múltkori vizsgáimon is nagy élmény volt. Az egyetemen rend van és szabadság van, kényelmesen elférnek egymás mellett. Az egyetemen diszkréten ismertett szabályzat van, vizsgaszabályzat, de szabadság van, hát így. Tegnap vidám vásár volt a Campuson, kitelepült ez Emmaüs és árulta használt tárgyait: olvasólámpákat, tányérokat és evőeszközöket, ruhákat, sőt cipőket is. A szomszéd standon az Egyetemi Kiadó könyveit vihették darabonként 2 Euroért – és fogyott a remittenda szépen! Nem csak a diákok, a professzorok is vígan turkáltak a kiadványok között. Ezért az árért hozzájutni ezekhez a ritka kincsekhez nagy ajándék. Ott voltak a bringások is a vásárocska forgatagában. Strasbourg kerékpáros-város, elkel a szakértői segítség a javításokhoz, a lehetőség a használt bringák megvásárlásához. Egy másik standon diákok árulták régi jegyzeteiket, könyveiket, lemezeket, idejüket-leszolgált iPad-jeiket. A standok hosszú sorának végén egy aprócska asztalról valaki diák palacsintát árult – Nutella vagy gyári dzsem a töltelék -, egy euró egy palacsinta, pénzt gyűjt valami utazásra, így, hát így. Kissé elkülönülve mindettől egy stand, egy diákszervezet propaganda brossúráival, a címlapokon magyar szemnek szokatlan vidámsággal tiltott jelképek hancúroztak, vörös csillag, sarló és kalapács, egy szakállába mosolygó Marx, egy fejét dacosan felvetve jövőbe néző Che Guevarra. Az egyetemen tényleg megszámlálhatatlan diákszervezet aktívkodik, úgy látszik, hogy ez az egyik baloldali, kommunista vagy trockista kitelepülése volt. A katolikus, a protestáns vagy a muszlim diákok szervezete tegnap nem volt jelen a vásárban, de van rá egy fogadásom, hogy hamarosan találkozom majd az ő standjaikkal is. A Campus ugyanis nyitott az ilyesmikre, kitelepülni nem tilos, politizálni sem tilos, mi is lenne egy egyetem – a jövendő értelmiség e műhelye – politikai viták edzései nélkül?! Jó hangulatú volt a vásár. Apadt és áradt a tömeg, ahogyan az órák és a szünetek ritmusa irányította. Egy jó vásár az agora és találka-hely, az egyetemi vásár is ilyenné formálódott. A matematikusok elkeveredtek a jogász-hallgatókkal, a teológusok a mikrobiológusokkal, a nyelvészek a vegyészekkel. A tanév elkezdődött. Még egy két napig látni lehet majd, hogy egyesek kissé tanácstalanul, mobil-telefonjukat fürkészve bolyonganak a Campus épületei között, keresvén a megfelelő termet, ahol jelenésük lenne. Még egy-két napig látni lehet majd, hogy a gólyák csoportosulnak tutoraik körül, mielőtt még egy hosszabb város- és egyetemnézőbe indulnának, aztán megszilárdul a rendes ügymenet, kialakulnak a rutinok, fényesebbre kopnak a forgalmasabb ösvények. Egy nagy egyetem Európában. Harmadik éve figyelem már, hogy hogyan készül a város a tanévkezdésre. Harmadik éve látom, hogy kerülnek ki az óriásplakátok az utcákra, amelyekkel köszöntik a hallgatókat, „Strasbourg szereti a diákjait!”, „Isten hozott az Egyetemen!” és ilyesféle szlogenekkel – ez is egy formája a helyi kormányzat által indított plakát-kampánynak. Látom, ahogyan a kávézók, a bisztrók, a kocsmák, de a fodrászok, a pékek is cserélik a hirdetéseiket, hogy a diákigazolvánnyal igénybe vehető kedvezményeikről értesítsék azokat, akiket illet. Az Egyetem a Városban van, a Város büszke az Egyetemre, az Egyetem is szereti a városát, kölcsönösen bókolnak egymásnak, a Városban szeptember és június között egyetemisták élete habosodik, július-augusztusban érezhető, tapintható a csönd a városban, a diákok hazamennek ilyenkor, szeptemberben újra gyöngyözik az ifjúsági élet. Az ingatlan-irodák is megtelnek sorba álló diákokkal.

 

Csoportom összeverődött, most ismerkedünk egymással, a hölgyek: két iráni, két kínai és egy dél-koreai, és egy szíriai; az urak: egy dél-koreai, egy török és egy kolumbiai fiatalember, no meg jómagam, az egyetlen európai a csoportban. Új tanáraink vannak, az órarendünk egy kicsit zsúfolt most, emelkedett a szint, nőttek a követelmények, már októberben elő-vizsgáink lesznek, aztán decemberben vizsgaidőszak, hat vagy hét vizsgával, mindez csak azért, hogy a második félévben még szaladgáljunk egy kicsit a nyelvtan útvesztőiben, artikuláljunk a kiejtés-csiszoló műhelyben, tollat koptassunk a francia társadalomról szóló információk lejegyzésekor. A rendes ügymenet beállt, a napi ritmus most órarend szerint, házi feladat szerint. Míg ezt itt legyeztem, véget érhetett néhány óra, mert a büfé most már forgalmasabb, a kávéautomata elfoglaltabb, mint volt az elébb. Egy európai egyetem ma már mindenütt multikulturális mikro-társadalom, itt Strasbourgban az ázsiai hallgatók dominanciájával. A latin-amerikai hallgatók száma is növekszik, ahogyan egyik tanáromtól megtudtam és változatlanul növekvő trendet mutat a kelet-európai – elsősorban lengyel, ukrán, orosz, kevésbé román, szerb, bolgár – diákok száma. Persze én ezt a Nyelvi Intézet perspektívájából látom. Az Intézet érthető gyűjtőhelye a külföldi diákoknak, legalább B2-es szinten ugyanis tudni kell ahhoz, hogy valaki jogot, orvostudományokat, bölcsészetet, teológiát, közgazdaságtant, vegyészetet, stb. tanulhasson. Strasbourg Egyetemén az orvosi, a jogi és a bölcsészettudományi képzés magasan jegyzett és egészen különleges rangja van a teológiai képzésnek is. A strasbourgi Egyetem az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény ma az egész világon, amely katolikus, protestáns és iszlám teológiai képzést egyaránt kínál. Egyik koreai csoporttársam protestáns lelkész, ő is teológiára akar majd továbbmenni a tanév után. Louis Pasteur egykori egyetemén persze van rangja a természettudományok képzésének is. A strasbourgi diplomának van értéke tehát, különben nem lennénk itt ilyen sokan – ebben a tanévben 55 ezer beiratkozott hallgató. Tán ezért ez a nagy sürgés-forgás a Campus-on.

Az elmúlt két évben hét alkalommal szólították a választópolgárokat az urnákhoz Franciaországban. Helyhatósági, a közigazgatási reform miatt szükséges regionális, parlamenti képviselő és elnök-választás, volt itt mindenféle választás minden szinten. Sőt, az elnökválasztás előtt mind a konzervatívok, mind a szocialisták nyitott és nyilvános előválasztásokat is tartottak, amelyeknek az volt a hivatása, hogy eldöntsék, ki legyen az elnökjelöltjük. Két és fél évvel ezelőtt érkeztünk Strasbourgba, belecsöppentünk ebbe a világba, hét választást figyelhettünk meg közelebbről, talán ez elegendő és megosztható tapasztalatot hozott. Egy olyan ország választópolgáraként, ahol nemzeti konzultációnak hívják az irányított és vélemény-befolyásoló kérdésekkel operáló és emellett rendkívül (köz)költséges közvélemény-kutatásokat, amelyek során a már eldöntött ügyekhez vásárolják lényegében saját maguktól a legitimációs tőkét a kormányzó pártok, de ahol lényegi, ügydöntő kérdésekben soha nem kérik ki a választók véleményét (olyan apróságokra gondolok, mint Alkotmány, mint (atom)energiával összefüggő stratégiai kérdések, mint külpolitikai orientáció), szóval egy ilyen ország választópolgáraként érdemes tanulmányozni e franciaországi választásokat. Hogy előre siessünk egy kicsit, azt kell mondanom, hogy e hét választás eredményeként mély, átfogó politikai elit-csere zajlik most Franciaországban. Egy új politikai osztály születésének vagyunk most tanúi. A Francia Nemzetgyűlés (Parlament) 2/3-a soha nem volt politikai szereplő korábban, új személyes szerepeket kell tanulniuk most. Egy egészen hosszú sor új polgármester vette át hivatalát a maire-k ódon épületében. Az új nagyrégiók élén többnyire konzervatív és szocialista elnökök ülnek most. Számos településen pedig a polgármester a Front Nationale tagja, Elszászban és a Lille környéki, meg a Calais környéki településeken e szélsőjobboldali pártnak kényelmes többsége van a települési önkormányzatokban. Már 8 (!) képviselőjük van a Nemzetgyűlésben (korábban legfeljebb kettő (2) volt. Az elnökválasztás politikai térképén legutóbb már alapvetően csak két szín dominált. Macron elnök új, Republique en Avant pártjának narancssárgája és Marinne Le Pen Front Nationale-jának feketéje. A parlamenti választások után e politikai térkép tovább sárgult. Két szín, a konzervatívok kékje és szocialisták vöröse eltűnt a politikai térképről. E két, hagyományosan nagy és népszerű néppárt vívott a háború utáni francia politikai életben küzdelmet mindig a politikai hatalomért. Az Ötödik Köztársaságban hol konzervatív (pld. De Gaulle, Chirac, Sarkozy), hol szocialista (pld. Mitterand, Holland) elnök regnált. Most Emanuel Macron az elnök, a legfiatalabb elnök, egy alig több, mint egy éves párt képviseletében, akit valaha is megválasztottak e kiemelkedő tisztségre. Pártja másfél évvel ezelőtt még nem is létezett, most képviselői kényelmes többséget alkotnak a Nemzetgyűlésben. Folytassuk onnan, hogy amikor de Gaulle megalkotta az Ötödik Köztársaságot, az Alkotmányt népszavazás hitelesítette. Az Ötödik Francia Köztársaságon a hosszú árnyék a hórihorgas, a nemzetet szégyentől megmentő Tábornok árnyéka, aki egy olyan Alkotmány konstruált, amely az Elnöknek lényegében teljhatalmat ad. Kritikusai bonapartistának, királycsinálónak mondták ezt az elnöki berendezkedést, de Gaulle a IV. Köztársaság hektikus, gyakori kormány-váltásokkal járó (huszonvalahány év alatt valami negyven kormány váltotta egymást Franciaországban) viszonyai helyébe kiszámíthatóbb kormányzás ígéretével nyerte meg az elsöprő többségű szavazatokat. A franciák nyugalomra és kiszámíthatóságra vágytak és nem bánták az elnöknek adott nagyobb, akár kormány-alakítást is érő hatalmát. Franciaországban az Elnök a politikai hatalom centruma. Franciaországban ettől még az Elnök nem kikezdhetetlen. Az Elnök a karikaturisták kedvenc objektuma, a Charlie Hebdo vagy a Le Canard Enchaîné rajzainak állandó tárgya. Nincsen olyan elnök, akiről legalább egy BD (képregény) ne született volna (sőt Marine Le Pen lehetséges elnökségéről szóló képregény-sorozat most már a harmadik évadánál tart). Ezek a karikatúrák egyáltalán nem finomkodnak a tárgyukkal, a nagy hatalmú méltóságot akár még az igazán intim szexualitás terepén is képesek ábrázolni. Az Elnök, mint a politikai Hatalom Centruma tehát jelen van a populáris kultúrában is. Az az Elnök, akik dönthet a Béke és a Háború kérdéseiben, az az Elnök, aki elküldheti a nukleáris meghajtású csapásmérő rakétákkal felszerelt atom-tengeralattjárókat a Világ bármely pontjára és az az Elnök, aki kinevezhet vagy bármikor felmenthet egy miniszterelnököt vagy külügyminisztert, sőt, gondosan szabályozott esetekben még akár a Parlamentet is feloszlathatja. Ezt sorolva akár azt is gondolhatnánk, hogy mindez egy reális veszély Franciaországban. Az Ötödik Köztársaság eddigi történetében az Elnök hatalma soha sem vált túlhatalommá. Ezt a túlhatalmat egyébként maga az Alkotmány, a Nemzetgyűlés és a Szenátus, a helyi-települési önkormányzatok, az Alkotmánybíróság egyébként is keretek között tartja, de még inkább ott tartja a francia választók demokratikus szelleme és mozgósító proteszt-képessége. Francia elnökök, e nagy alkotmányos hatalom ellenére, legyenek kékek vagy pirosak, de mindig demokráciát építettek. Macron sem ígér mást és nem is cselekszik másként. Mindezt csak azért érdemes megjegyezni, mert akcióinak legélesebb bírálói máris bejelentkeztek. A szélsőbaloldali pártok, a kommunisták, a trockisták már fenik a késeik. Az új, elit-váltó Nemzetgyűlés első ülését máris bojkottálták, sztrájkokkal fenyegetőznek, az anarchisták pedig gyártják molotov-koktéljaikat, amelyeket először Párizsban, az elnökválasztás napján be is vetettek. De, hát ők mindig csak gyújtogatnak, nem is meglepő ez. Szóval: a magyar viszonyokon edződött magyar választópolgár ránéz erre az egész francia kavalkádra és azt látja, hogy Franciaországban nyugalom van, ráérős mederben folynak a hétköznapok. Vendéglősök és pékek, benzinkutasok és szuper-marketben pénztárosok vagy árufeltöltők, a Renault vagy a Citroën autógyár munkásai, a prefektúrák hivatalnokai, a helyi rendőrség vagy a csendőrség egyenruhásai, az orvosok vagy az ápolók és ápolónők, a tanárok és óvónők, a rendkívüli állapot miatt az utcán járőröző katonák vagy a Charles de Gaulle atom-meghajtású repülőgép-anyahajó szír partokhoz vezényelt legénysége, mint francia polgárok mind teszik a dolgukat a rájuk vonatkozó szabályok és előírások szerint. Politikusok jönnek-mennek, de a szabályok állandósága és esetleges változásaik kiszámíthatósága egy olyan társadalmi rendet alkotott, amelyben e hét választás politikai elit-váltást eredményező eredményei nem hoznak mélyreható változásokat az ő életükben. Hollande és az előző szocialista-kommunista koalíció abba bukott bele, hogy rendkívüli ügyetlenséggel próbált megváltoztatni fontos szabályokat (példa a Munka Törvénykönyvének megváltoztatásának módja, azaz a „Loi El Komri” indukálta tiltakozások) és ez kiváltotta a szakszervezetek ellenállását, a munkavállalók dühét, a munkaadók nemtetszését. A szocialisták arcukat, karakterüket vesztették el és ezt a francia választók 8%-os indexen mérték be. Soha még ilyen rosszul francia szocialisták nem szerepeltek a választásokon. Éppen csak megkapaszkodhattak egy kis frakcióként a Nemzetgyűlésben. A konzervatívokat maga Fillon büntette meg azzal, ahogyan közpénz-költési botrányát kezelte. Egyébként megjegyezendő, hogy ehhez képest nem is szerepeltek olyan rosszul. Mélanchon kommunistái sokáig jobb eredményben bizakodhattak. Ez az alapvetően antiglobalista, anti-kapitalista tábor még nőtt is egy kicsit, de ügydöntő szerepbe kerülni módjuk nincsen. Számukra az utcai politizálás marad, lesznek még sztrájkok, tüntetések, utcai összecsapások Franciaországban, de a magyar szemlélő nézőpontjából ezek hozzátartoznak a helyi politikai folklórhoz. Ez alkalommal rendőr, csendőr, szakszervezeti aktivista és demonstráló úgy is viselkedik, mint a helyi folklór része. Különböző eseményeken, különböző időben készült képek döbbenetes hasonlóságot mutatnak egymással. Van egy kép a demonstráló, utcai erőszakosan tüntető és arra erőszakos választó francia rendőrségről is.

 

Ja, hogy el ne felejtsem, miért is mondom most mindezt, csak így kicsit csapongva, anekdotázva, a budapesti Bambi teraszán ülve, ahol magától Oszfolk Ottónétől kaptam most egy olaszrizling-fröccsöt … szóval csak azért beszélek erről, mert Franciaországban e választások alatt azt tapasztaltam, hogy a választások nagyon fontosak. Azt érzékeltem, hogy ezt a fontosságot számon tartják az emberek. Azt hallottam a francia közszolgálati televízióban a választások eredményhirdetésekor (és az választási eredményeket imponáló gyorsasággal dolgozzák fel és imponáló informatikai vértezettséggel közlik, nagyon gyorsan egy olyan országban, amelynek külországi tartományai más időzónákba esnek) – és közben én azt hallottam a francia közszolgálati televízióban, hogy az alacsony részvétel okairól beszélgetnek elsősorban. Azt hallottam, hogy politikai elemzők annak az okait kutatják, hogy vajon miért nem vett részt az elnök-választáson a szavazásra jogosultak majd 26%-a (ez az elnökválasztásokon ilyen arányban még soha nem fordult elő az elmúlt hetven évben), majd azt hallgattam, hogy hogyan keseregnek azon, hogy a két év alatt hetedik, parlamenti választásokon a részvétel történelmi mélységbe süllyedt (még soha ilyen kevesen nem vettek részt a parlamenti választásokon a Háború befejezése óta). Macron egy olyan Nemzetgyűléssel kormányoz majd az elkövetkező években, amely ebből az alacsony választási részvételből született. Azt hallgathattam, hogy a francia elemzők aggódnak a politikai otthontalanokért. Franciaország demokratikus hagyományai történelmi okokkal is magyarázhatóan nagyon mélyek, többdimenziósak, érettek. Érdekes megfigyelni, hogy ezt a demokratikus hagyományt hogyan örökítik át a nemzedékek a családok, a baráti közösségek a következő generációnak. Franciaországban ma még nincsen probléma a fiatalok választási hajlandóságával. Macron elnök a fiatal, a XXI. században született választók nagy többségének a felhatalmazásával kormányoz most. Én pedig ennek a hét francia választási eredménynek az ismeretében leszűrhető ténynek a birtokában figyelem ezt és aggódom a távol maradó, a közömbös, a demokráciától elforduló fiatal magyar választók miatt. Talán igazán csak erről beszéltem volna ebben a posztban, itt a Bambi félárnyékos délutáni teraszán.

Mi találkozik mivel is a boncasztalon? Mi az, hogy szürreális? Mi is? Taxival jövök be a Liszt Ferenc Repülőtérről a városomba, ráadást anyanyelvem magyar. Jól értem ezért az utat szegélyező plakáterdőből kiszóló üzeneteket. Mert magyarul üzennek, nem angolul, nem oroszul, nem kínaiul, nem szuhaéli nyelven. Ilyen üzenetekkel fogad most is hazám: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” Meg azzal a kissé már kánikula-verte, kifakulttal, hogy „Magyarország büszke és európai ország”. A Soros Györgyöt vizuálisan is emlegető plakát európai-kékje egy kicsit frissebb, mint az utóbbi, de korábban előbbi üzenetet hordozóé. Szürreális összecsúszása ez idősíkoknak, méltánytalanságoknak, végiggondolatlanságoknak. Mi találkozik mivel is, hol, na és, hogyan? Miért ez a buzgalom, hogy ezekkel az üzenetekkel kell teleszórni éppen ezt a repülőtérről Budapestre bevezető utat? Csak megérkezni szeretnék. Ideérni, hazaérni, kifújni a repülőtér betonjának kerozinszagot kipárolgó levegőjét. Csak haza akarok jönni, itthon lenni, ismerős szavakat váltani ismerősökkel. Ismerős nevetéseket akarok hallani, ismerős lennék újra, annyi év után, otthonosan szeretnék végigmenni az ismerős utcákon, ráköszönni régi virágokra, fákra, akikkel ismeretséget is évekkel ezelőtt kötöttem. Trécselni a régi szomszédokkal a házunk dolgairól a lift előtt. Fogni egy régi haver kezét a Bambi teraszán, csak otthonosan, úgy, mint régen, úgy, ahogyan otthonos, mert ettől lesz az itthon otthon. Nézem az utat, a taxi ablakából, az út mellett pedig üzenetek suhannak el, hogy Soros így, Soros úgy, hát, köszi szépen, egy istenhozott itthon' is elég lett volna mára. Ez azonban persze nem jár nekünk. Csak kampány van, és ahol kampány van, ott minden hirdetőoszlop csak egy szem a láncban. Ha kampány, akkor az mozgósítana valamire, akcióra, cselekvésre, de milyen cselekvésre, milyen emberi akciókra mozgósítanak a Magyar Kormány által jegyzett plakát-kampányok? Nem ország-építésre, nem békés együttélésre, nem a törődésre és nem az elesettekkel való szolidaritásra. Nem szólítanak fel adakozásra, nem bátorítanak társadalom-jobbító civil erőfeszítésekre, nem szólítanak fel aktívabb közéleti aktivitásra, nem érvelnek a demokrácia mellett, és nem kívánják még azt sem tőlem, hogy figyeljek jobban a környezetem állapotára. Nem. A Magyar Kormány által jegyzett (értsd: fizetett, közpénzekből megrendelt) plakát-kampány valami teste-sincsen, neve sincsen ellenállásra szólít, valami csak neve-van-de-teste-nincsen Valami ellen. Így ott aktivitásnak, cselekvésnek, mozgásnak helye nincsen. Tudomásul vétetik van. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről a Városomba bevezető út hosszú (most vízivárosi lakos vagyok Budapesten), ezen a hosszú úton egyetlen egy olyan plakát-üzenet sem fogadott, hogy „üdvözlünk”, vagy, hogy „hozott isten (no meg a repülőgép)”. Semmi, de semmi ilyesmi. Csak ezek a semmire sem jó politikai kampány-üzenetek kísérik az embert ezen a hosszú úton. Jó, hogy az út egy része egy otthagyott rozsda-övezeten keresztül vezet át, de vajon e vizuális-gondolati szennyezés kisebb bűn lenne-e, mint az otthagyott rozsdás hordókból kiszivárgó méreg, vagy az ötven éve fel nem ásott földekben otthagyott limlomok? Az egyikért jelentős összeget fizetünk a kivitelezőknek, a másikért pedig büntetni szoktunk, ha megtaláljuk a tetteseket. Mi találkozik tehát mivel azon a boncasztalon? Miért ilyen pompás példatára a szürrealizmusnak Magyarország? André Breton csak ül egy négyzet-alakból rombusszá váltó felhő csücskén és dörzsöli a kezét. Itt van a szürrealizmus meghatározása: Magyarország. Nem kell már esernyők és boncasztalok után kutatni. Egy ország vált a politikai Szürreália illusztrációjává. Hogy itt még emberek élnek? Hogy Magyarországon még magyar emberek is élnek? Ha a budapesti nemzetközi repülőtérről Budapest szívében igyekszik az ember és taxiból nézi ezt a világot, akkor az a benyomása, hogy erre a kérdésre a válasz senkit sem érdekel. Legkevésbé a Magyar Kormányt nem érdekli ez a válasz. Legkevésbé a politikai ellenzékét (értsd az ellen-plakát-kampánnyal jelentkező Jobbik) érdekli ez a válasz. Egy ilyen méretű és ennyire mindenütt jelenlévő politikai plakát-kampányban az óriásplakátok árnyékában hűsölő választópolgár csak egyre bizonytalanabb, ezért egyre magányosabb lesz. Miért éri meg bárkinek is az, hogy forint-milliárdokat szórjon szét azért, hogy elmagányosodjanak a választópolgárok? A magányos választópolgár, a politikai otthonát elvesztő vagy meg nem találó választópolgár a Demokráciára nézvést a legnagyobb veszedelem. Ahogyan a magyar választópolgár nem szavazott a Magyar Alaptörvényre, úgy nem szavazott arra sem, hogy gyűlölködjön, arra sem, hogy utálja Soros Györgyöt, de arra sem, hogy elutasítson mindenkit, aki Európába igyekszik, hogy éljen, legyen Ő akár háború, akár kilátástalan élethelyzet elől menekülő Ember. A magyar választópolgárokat még senki sem kérdezte meg arról, hogy akarják-e ezt a plakát-kampányt, pedig megkérdezhették volna erről Őt, mert hiszen az Ő adóforintjait költik el erre. Nem utoljára. Nem először. A többi pedig néma csend. Zümmög az autó motorja, a taxis közben az aktuális nyári útlezárásokról beszél. Nyár van Budapesten és én nem találtam egyetlen egy olyan plakátot sem a Liszt Ferenc Repülőtérről a Városban bevezető út mentén, amelyen az állt volna, hogy „Isten hozott itthon!”. Édes Istenem, miért is csodálkozom ezen, hiszen otthon vagyok. Megérkeztem.

Manchesterben egy önfeledt koncert után tinédzserek haltak meg egy elvakult önrobbantó akciójában. Londonban gázoltak és késeltek a terroristák, önfeledt időt töltő pub-látogatókra rontottak és öltek vakon, kapkodva, indulattal. Tegnap pedig választások voltak ugyanabban az Angliában, ahol ez történt. Newcastle-upon-Tynetól Southamptonig a szavazólapjaikat helyezték el az urnákban az angol választópolgárok. Néhány nap történetének száraz és lecsupaszított összefoglalója ez, csak néhány napé, a 2017. év furcsa tavaszán, ahol olyan szélsőségesen változik az idő, mint a világpolitika hírei.

 

Persze, hogy fontolóra vették Angliában, hogy el kéne halasztani a választásokat, csak néhány nappal a mindenkit megrázó londoni merénylet után és miatt nem tették és jól tették, hogy így oldották ezt a nehéz a politikai feladatot. A nyomozás még folyik, letartóztatások itt-ott, de az angol újságok szalagcímeiből máris kiszorult az erről szóló híradás, tegnap is és ma már a választásokkal volt a sajtó elfoglalva. Ez így van rendjén. Ez egy világos üzenet e nehéz napok végén: értékeinket, szokásainkat, évszázadok alatt kicsiszolódott berendezkedésünket nem változtathatja meg néhány elvakult, tettének súlya alól öngyilkos akciókkal kiszabaduló gyilkos. Íme itt a friss példa, nem üres szólam az, „hogy a terrorizmus semmilyen formája sem változtatja meg ragaszkodásunkat a saját értékeinkhez”.

 

Persze, ha hiszünk bennük, ha úgy éljük meg őket, hogy ezek az értékek azok, amelyek összetartják a társadalmainkat, a közösségeinket, Európában. Ez történt Franciaországban, Németországban, Dániában, Spanyolországban, de még Szentpéterváron is a gyilkos merényletek után. Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi történik Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, Jemenben az ott elkövetett és felfoghatatlanul sok ártatlan áldozat életét követő merényletek után, azok feldolgozásakor a társadalomban, a közös gyászmunka elvégzésekor, ha beszélhetünk ilyesmiről ott, és azt sem tudhatom, hogy azokban az országokban – ha vannak még – milyen következtetések vonnak le ebből a politikusaik, akiknek mégis csak lenne valami küldetése, feladata ebben a világban. Eminens módon például az, hogy békét, kiszámítható életviszonyokat tartsanak fenn az ott élőknek. Ez a politikusok szolgálata, nem több és nem kevesebb ennél. Persze, nincsen béke a világban. Persze, hogy oka van annak. Persze, hogy az egyik ok az, ha azok a politika mesterségére adják a fejüket, elfelejtkeznek a szolgálatról. Minden akaratunk, vágyunk, álmunk és erre irányuló cselekedeteink ellenére sem tudunk tartós, mindenki, de mindenki számára érvényes erővel bíró békét teremteni. A mi európai békénk viszont tartósnak bizonyul, még ha még mifelénk is mindig akadnak olyanok, akik ezt az érzékeny, sokféle egymásra épülő, egymással szövetkező, egymáshoz tartozó értékből szőtt közös szövetet a maguk sajátosan forgatott ollóival fel is akarják szabdalni. Azt a közös európai érték-szövetet, amely ilyen nehéz időkben is képes arra, hogy óvó-védő takarónk legyen. Azt, amelynek az is része, hogy Angliában nem halasztották el a választásokat és ma már arról cikkezik az angol sajtó, hogy „nehéz idők várnak” May miniszterelnök-asszonyra, mert a Tory-k nem szereztek többséget a Westminsterben.

 

Együtt élünk egy meg- és felfoghatatlan jelenséggel, amelyet úgy címkéztünk meg, hogy terrorizmus. Értékvilágunkkal egyszerűen összeférhetetlen, hogy valakik tudatosan, felkészülten úgy dobják el az életüket, hogy másokat öljenek meg ezzel. Minden Európában elkövetett merénylet áldozatai „rosszkor voltak rossz helyen”, védtelenül kiszolgáltatottan gyilkos akaratoknak. Gyanútlan járókelők, egy londoni pub-ban sört ivók, egy párizsi teraszon vacsorát élvezők társasága, egy manchesteri koncert közönsége, pétervári metrón utazók, brüsszeli repülőtérre igyekvők, nizzai ünnepi tűzijátékot élvezők, berlini karácsonyi vásárban lődörgők. Gyilkosaiknak önéletrajza nincsen. Homályos, sokszor tudatosan, máskor csak úgy, az élet által összezavart önéletrajzok, rejtett buktatókkal, örökké sötétben maradó titkokkal. Még az a kategória is, hogy „iszlamista” képlékeny, megfoghatatlan, értelmezhetetlen maradt. Egyikük-másikuk nemhogy vallását követő, hanem éppen ellenkezőleg, drogos karrierben, alkoholizálásban, lányok kergetésében lemerülő életutakkal, sikertelen iskolai karrierekkel, vagy éppen ellenkezőleg, valami távoli kiképző-táborokban vagy egy rejtőzködő moshéban valaki által agya mosottan, gyilkoló géppé formáltan, az Életre érzéketlenné válva követi el megmagyarázhatatlan tettét. Itt, Európában. Ez oly mértékben felfoghatatlan a számunkra, hogy egyesek ebből képesek azt a következtetést levonni, hogy aki a muszlim, az potenciális terrorista, vagy azt, hogy az Európát a XXI. század második évtizedének közepén elérő új migrációs hullám az – úgymond - „a melegágya” lenne a terrorizmusnak. Az egyik álláspont képviselőinek talán azt mondhatnánk, hogy nem ismerünk olyan vallást, amelyet az ember az emberi élet elpusztítására teremtett volna. A vallásokat nem Isten, hanem ember teremtette. De vigasztalásra, bajban támasztéknak, életet igazgató szabályrendszernek, hittel élésnek, menedéknek. Hogy az ember által teremtett vallás emberek ellen fordítható lenne? Az emberiség ismert történetében előfordult többször is, hosszú-hosszú oldalakon át sorolhatnánk, amikor egy vallás nevében és jegyében követtek el emberek ellen szörnyűségeket. A kirekesztés, a másság tettleges elutasítása, az egyoldalú megbélyegzés, egy másik hitének az elutasítása, mert nem azt a hitet vallja, amelyet mi, a többség tart ott üdvösnek, és ezek, mint melegágyai az üldözésnek, a közösségből való kitaszításnak, hit nevében vívott háborúknak, ahol az emberi erkölcs felfüggesztetik a „szent cél” nevében és szolgálatában – nos ne is menjünk el ebbe az irányba. Zsákutcába tévednénk. Makacsul, egy a tekintetet elhomályosító felhőn erőlködve átnézve is szeretnénk valamiféle vallási motívumot felfedezni a terroristák cselekedetei mögött, de sajnos, sehogyan sem megy. „Európa háborúban áll” - mondják egyesek -, még azt sem tudom, hogy igaz-e ez az állítás, de ez nem vallásháború. Azok a terroristák, akik Allah-juk nevében halnak meg, ártatlan és vétlen embereket ölnek és nem jutnak soha üdvösséghez, még ha ezt is mondja nekik valaki, valahol. Rossz tanácsot kaptak. Sírjuk többnyire jelöletlen gödör, sorsuk az elfeledés, nevüket lábjegyzetek őrzik csak egy-egy szakértői tanulmányban, amelyet senki sem olvas. Ahogyan életrajzuk homályos, úgy haláluk utáni életük is valószerűtlen. Mi itt, Európában megtiszteljük az áldozatokat azzal, hogy rájuk emlékezünk, családjuk, barátaik, ismerőseik fenntartják a nevüket, a mosolyukat, az erejüket és a gyengeségeiket, a bátorságukat és az esendőségüket, mert mi így emlékezünk, mi így gyászolunk, mi tartjuk magunkat az emberi élet parancsaihoz. Mifelénk méltósága van az elmúlásnak is. Egy terrorista emberi méltóságától megfosztottan távozik ebből a világból, megvetés és felejtés az osztályrésze. Gyáva menekülése a cselekedet felelőssége alól kihelyezi őt abba az üres űrbe, ahol semmi, de tényleg semmi sincsen.

 

Mások összekapcsolják ezt az egész borzasztó és felfoghatatlan bűnt, a terrorizmust azzal a migrációs hullámmal, amellyel Európa és az európai országok most birkóznak. Birkózunk a felfoghatatlannal. Erőlködve próbálunk átnézni a bombasztikus és napi kurzus szerint változó politikai jelszavak, a hétköznapi jelenségek és az okok és okozatok elemzésével higgadtabban foglalkozó szakértői dolgozatok felhőjének az átlátásával, és bizony azt kell mondanom, hogy még mindig nem találjuk ezt az összefüggést sehol. Egyrészt ezek a terrorista akciók már jóval előbb, a jelen idejű migrációs hullám előtt is előfordultak (Madridban a pályaudvaron, a londoni és a párizsi metróban sorozatosan, ne feledkezzünk el Beszlán felfoghatatlan tragédiájáról sem, amelyet csecsenek követtek el, vagy arról a moszkvai színházról, ahol szintén). Ezek a megrázó események jóval a mostani migrációs hullám előtt történtek és összekapcsolhatóak az egykori amerikai elnök, George W. Bush által meghirdetett „világméretű harc a terrorizmus ellen” nem mindig sikerült, világméretű felfordulásokat okozó akcióival, másrészt pedig a világhelyzet változásaival, azzal például, hogy nem sikerült tartós békét teremteni a világ válság-térségeiben, nem sikerült felszámolni a kiáltó egyenlőtlenségeket, a háborúban torkolló helyi esztelenségeket (mi lett volna Szíriában például, ha Asszad elnök csak úgy visszavonul a távozását követelő tömegek nyomására, csak úgy szépen, vagyonával éldegélve valahol a Cote d'Azure-on?, vagy Afganisztánban, vagy Jemenben … vagy … vagy itt vagy ott a világban, Afrikában, Közép- és Kelet-Ázsiában, valahol messze földön). Másrészt nagyon kevés olyan példán akad meg a szemünk, amikor a merényleteket az ezzel a migrációs hullámmal és kifejezetten ezért Európába beérkező terroristák követték volna el. Ezzel szemben az igazi kihívásunk most az, hogy választ találjunk arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett meg az angol, vagy a francia iskolarendszerben eltöltött életidő után az, hogy valaki ilyesmire adja a fejét. Az elmúlt két évben valahol Európában elkövetett terrorista merényletek elkövetőinek többsége francia, angol, Európában született és nevelkedett állampolgár volt. A pétervári metrón robbantó üzbégek évek óta éltek Pityerben. Folyton visszatérünk az integráció (és nem az asszimiláció) bonyolult kérdésköréhez és látható, hogy hogyan finomodik a menekültügyi és a megelőzésre fókuszáló rendészeti, rendvédelmi rendszer a tapasztalatok által formálódva. Az angol rendőrség most nyolc perc alatt végzett a terroristákkal, a francia rendőrség és katonaság fegyverrel akadályozott meg merényleteket, a felderítés módszerei diffferenciáltabbak lettek, az intézkedések jogi törzsére – mert Európában vagyunk és jogállamiságban gondolkodunk -, éles politikai vitákban csiszolódik ki a megoldás.

 

Odahaza, Magyarországon csak megy a kormányzati „migráncsozás”, az „illegális migránsokat” megállító kerítés igazi export-cikké válhat, fellendítheti a magyar kerítés-ipart, hogy példaként tekintenek rá az európai nacionalista pártok. A dán nacionalisták például ilyet szeretnének a dán-német határra (78 kilométer, meg tudjuk szerintem oldani, persze ennek ára lesz, biztosan be tudjuk euróban is árazni, ha megrendelés érkezne). Hidvéghi úr, Fidesz-szóvivő megint azt találta mondani, hogy a „londoni merénylet újabb bizonyítéka Brüsszel elhibázott politikájának”. Persze, hogy van brexit, no meg, hogy Nagy-Brittania soha sem adta fel saját hatáskörű határőrizeti rendszerét, nem léptek be a Schengen-i Egyezménybe soha, szóval a brüsszeli joghatóság e területen soha sem érvényes arrafelé, de spongyát rá. Ha le kell migránsozni minden jó okkal menekültet, akit Európa fénye vonz errefelé, akkor a magyar kormány és a kormányzó párt a helyén van és tényekkel dacolva védi az álláspontját, kapaszkodik bele minden körülmények között, mint az egyszeri székely a kocsma-pultba. Bizonyára ezért leng a székely zászló a Magyar Parlament patinás épületén.

 

Nem fogjuk most megoldani a terrorizmus problémáját. Én pedig, aki itt ül most a kehl-i DownTown Caféban, végképpen nem fogom. Az esztelen, kiszámíthatatlan, vakhittel elkövetett öngyilkos merényletek ellen orvosság valószínűleg nincsen. Bármikor, bárhol előfordulhatnak. Hogy tudunk-e emberi parancsokkal utat állni emberi életek elleni cselekedeteknek az csak az emberi természetből megválaszolható. „Ne ölj!” - mondja a mi Bibliánk, mégis Breivik, a norvég keresztény terrorista vagy a Teréz-körúti robbantó egyaránt próbára bocsájtja ezt a bibliai igazságot. No meg sok másik ember is, aki kést ránt egy budapesti bevásárlóközpontban, villamosvezetőt ver a Nyugati-pályaudvar előtt. Azok az amerikai állampolgárok, akik oly könnyedén használják a legálisan birtokukban lévő fegyvereiket emberi problémáik megoldására, bosszúra, az iskolai kampuszon elszenvedett sérelmeik megtorlására, ők is köztünk élnek. Terroristáknak nem nevezzük őket. Ez a „kategória” másoknak fenntartatott. Legyünk tehát körültekintőek. Óvatosak. Tiszteljük az emberi életeket, miképpen a magunkét tiszteljük, úgy. Az angliai választásokat egy súlyos, embertelen és ezért emberi ésszel nehezen felfogható terror-támadás után is a szokásos rendben megtartották. A választás érvényes és eredményes volt. A politikai ellenfelek most mérleget vonnak. Kinek a kormányzás felelőssége, kinek a konstruktív ellenzéki szerep vállalása jut most. Az élet megy tovább. Az európai élet megy tovább. A mi életünk megy tovább. Ezért gyászoljuk oly megrendülten az áldozatainkat, mert ez is egy európai élet-parancs. De nem vagyunk különálló sziget, mert itt élünk, ezen a vitatkozó, megoldásokat kereső, együttműködésre ítélt kontinensen.

Gyermekek játszanak a tankon. A tank az általános iskola és óvoda előtt áll, az iskola néhány lépésnyire van az új villamosmegállótól, ahonnan majd átsuhan a strasbourgi D villamosjárat Kehl-be, a Bahnhof elé. Egy rendeltetésszer használaton kívüli tank pompás játékszer. Felmászni a toronyba, függeszkedni a lövegcsövön jó kihívás a srácoknak. A tank egy Sherman, a francia 1. hadseregnek juttatott hadianyag része volt, az oldalán Cherbourg nevét firkantották oda egykoron a katonák. A francia harckocsizók francia településnevekkel keresztelték meg tankjaikat, a szülőföldre emlékeztek ezzel. A tank mellett egy emlékkő álldogál, az utolsó ilyen darab Franciaországban, a Voie de la Liberté-t jelölték meg ezzel, az Utat, a Csaták útját, ahogyan a franciák, immár felszabadítóként vissza(haza)tértek a szövetséges haderő részeként. A D-Day-en a franciák részvétele inkább jelképes volt, de Gaulle is, Churchill is ragaszkodott a jelenlétükhöz, az amerikaiak pedig ellátták őket felszereléssel, fegyverrel. Kiefer tengerészgyalogos kommandósai vitézül küzdöttek a hídfőben, francia hadihajók támogató tüzet zúdítottak az Atlanti Fal erődítményeire. Nagyobb tömegben francia katonákat majd 1943-ban Szicíliában, majd az Olasz-félszigeten, aztán 1944-ben a Dél-franciaországi partraszállásnál vetettek be. Soraikban ott harcoltak a marokkói, szenegáli, tunéziai ezredek. Az idegenlégió egységei, Kouffra hősei, akik megkezdték a harcot ott, a sivatag mélyén, Leclerc tábornok is onnan érkezett, az új francia hadsereg élére állt, a hadsereg, ahogyan előrenyomultak nőttön-nőtt, egyre többen csatlakoztak a felszabadított területekről, az Ellenállási Mozgalomból. 1944. novemberében érték el Strasbourgot. A várost tehát a francia alakulatok szabadították fel, így került ide ez a tank is, amelyen ma a gyermekek játszanak, az iskola előtt. A tanktól már csak egy pár lépés az új híd, amelyet a villamos miatt építettek a határfolyó, a Rajna felett. A villamosok menetrend szerint átsuhannak a határon, többen jönnek át most, mint bármikor korábban. Kehl-ben a bevásárlóutcában kis francia zsibvásár van. A számos dohánybolt felirata francia, a hirdetés verhetetlen árakat hirdet („Prix imbattable!”), de a reklámtáblán kötelezően feltüntetendő figyelmeztetés két nyelvű (Rauchen kann tödlich sein / Fumer tue, vagyis a dohányzás halálos lehet / a dohányzás öl). Egyébként a trafikosok nagy része is francia, ha bemegyek egy tabac-shopba Bon jour-al fogadnak elsőre. (Elárulom, hogy én mindig németül vásárolok a trafikban egyébiránt, mert szerintem a francia eladónak az a minimum, hogy beszéljen itt németül. Egyébként keine problem). Egyre többen jönnek át dolgozni is Németországba, Kehl-ben sok francia vásárolt már házat, lakást is. Hiába, ott Strasbourgnál olcsóbb az élet, olcsóbb az étel, az ital, a ruha, a cigaretta, a lakás, alacsonyabb a rezsi. Az árak könnyedén összehasonlíthatóak, euró van itt is, ott is, általános iskola alsó tagozati matek ez, megy ez még a frissen érkezett bevándorlóknak is, ezért van az is, hogy a kehl-i főutcán sok a fejkendő, vásárolni átjáró arab családok, szenegáli asszonyok, koszovóiak, oroszok, itt-ott még magyar szó is hallható. A német városka vidáman sütkérezik a napsütésben. A benzinkút melletti biergarten-ben wurst és Fürstenberger csapolt sör, a Schwanen helyi étterem menüje szerintem a nyitás óta változatlanul ugyanazokat a helyi specialitásokat kínálja, schweinebraten, wiener schnitzel, maultaschen, spaetzle, braut kartoffel, a szezonban spárga sonkákkal, vagy rántott szelettel, ahogyan ez itt szokás. Semmi franciás finesz, rafináltság, földközeli német vidéki konyha. Megint mondom, hogy áramlik, árad itt ez a két ország határára letett hétköznapi élet a villamosokkal, a hidakkal, a bevásárlókkal, a sörözőkkel, a tankon játszó gyermekekkel és körbeveszi a múlt meglévő emlékeit. Figyelmes szemlélő a hídtól nem messze észre veheti az egykori Maginot-vonal egyik kiserődjét, mellette azt az emléktáblát, amelyen az itt a folyóba lőtt francia ellenállók neveit örökítették meg. A németek végezték ki itt a foglyaikat 1944. novemberében, a visszavonulásuk közben, amikor a francia tankok már lövésnyi távolságra voltak a folyóparttól – és mindez arra figyelmeztet, hogy innen indult el az egész, innen és ezzel a teherrel kezdődött egy vadonatúj fejezet ezeknek a városoknak és az itt élő embereknek a történetében. Az emléktábláról egyenesen a hidakra látni, a múltból felpillantva a jelent fogja át a tekintet. Onnan ide jutottak. A jelen bekeretezi, körbeveszi, zavartalanul és elevenen körbecsobogja a múltat, mint a folyó a belészakadt köveket. A múltnak és jelennek ez a viszonya az egyik titka szerintem annak, hogy ezek a „nyugat-európai” országok nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, méltóságteljesebb emberi létezésformákat kínálnak a polgáraiknak. Mifelénk a múltnak mítoszai, valóságtól elrugaszkodott, aktualitásoktól átszínezett meséi és mégis kibeszéletlen történetei vannak. Városaink teli vannak régi korokban emelt emlékművekkel, és nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy vissza állítsuk őket, nem is vizsgálva azt, hogy egykori felállításukkor milyen eszmék, milyen aktualitások motiválták a megrendelőiket. Széll Kálmán vagy Tisza István vajon mit üzenhet a ma emberének? A Kossuth téren, a Parlament előtt a visszaállított szobrok vajon mit és hogyan üzennek nekünk egy modern, demokratikus parlamentről? A mi XX. századi történelmünk csupa képzavar, kidobott képek, összetört márványtáblák, lecserélt utcanevek és átnézünk a XX. század feje felett, de visszafelé. Nincsen egyetlen XX. századi hősünk sem és nincsen egyetlen olyan emlékhelyünk sem, ahol például az 1989-es nagy fordulatra emlékezhetnék, vagy arra az abból következő nagy fordulópontra, hogy az Európai Unió tagjai lettünk. Persze, mert még arra sem emlékezhetünk úgy, hogy ne szennyeznénk be azt azonnal különféle összeesküvés-elméletekkel, általában úgy, hogy a felelősség nyila mindig másokra mutasson, de ránk semmiképpen. Egy diktatúrából a demokráciába jutottunk pedig akkor, egy autoriter, monolitikus egypárt-rendszerből egy pluralista, a népfenség talaján, vagyis szabad választói akarattal meghatározott kormányok által irányított rendszerre váltottunk, de ennek a Nagy Pillanatnak emlékhelye, emlékműve Magyarországon nincsen. A nyugati határon áll ugyan egy emlékmű a határnyitás (emlékezhetünk: a műszaki határzár lebontása) emlékére, de a déli határon máris emeltünk egy másik, több nyelven beszélő, drága és költséges műszaki határzárat és ma már egészen biztos, hogy inkább az utóbbi, mint az előbbi lett ennek a kornak az emlékműve. Csak azt akarom mondani most, ahogyan felnézek a laptop képernyőjéről a kehl-i DowTown Caféban, ahol most írom ezt a posztot, a tankon játszadozó gyermekek friss képével a retinámon megőrzött emlékezet-képernyőn, hogy más egyebek mellett, de éppen a múlthoz, éppen a XX. században velünk megtörténtekhez való kétes és nem bizonyos viszonyaink miatt vagyunk ebben az örök megkésettségben, ebben a lelkeket kikezdő bizonytalan társadalmi állapotban, ebben a kölcsönös tehetetlenségeket eláruló közbeszéd-ellehetetlenülésben.

 

img_4628.JPG

img_4629.JPG

 

A tank (játszó gyermekek nélkül) és az emlékkő.

 

 

20170424_114927.jpg

 

Először figyeljük meg közelebbről, hogy hogyan választanak elnököt a Francia Köztársaság szavazópolgárai. Meg kell mondanunk, hogy van valamiféle franciákra jellemző méltósága a folyamatnak, hiszen a tét nem kicsi. Az Elnök Franciaország. Az első forduló részvételi aránya magas volt (80% felett) és itt még képesek ilyesmiket mondani a szavazókörzet előtt megszólított állampolgárok a tévék mikrofonjának, hogy „persze, hogy szavazok, elég sokan meghaltak azért, hogy én most szavazhassak”. Nem ez az első választás, amit megéltünk itt, de ez az első, amely eredményeként vadonatúj elnöke lesz Franciaországnak. A szó legszorosabb értelmében vadonatúj, hiszen Le Pen még soha sem került ilyen közel az elnökséghez, Macron-nak pedig lényegében még pártja sincsen, az En Avant mozgalma alig egy éves. Tizenkét jelölttel kezdődött a választási kampány néhány hónappal ezelőtt, az első forduló alaposan szétszórta a jelöltek mezőnyét. Ketten maradtak állva, a május 7-én esedékes második fordulóra várva és egyikük sem tartozik a hagyományosan egymást váltó két nagy párt elitjéhez. A Negyedik és az Ötödik Köztársaság történetében még soha sem fordult elő az, hogy sem a szocialisták, sem a konzervatív-republikánusok jelöltje nem jutott be a második fordulóba. A szocialisták talán fennállásuk legrosszabb választási eredményét produkálták, Hollande elnök a „francia történelem legnépszerűtlenebb elnöke” kevésbé kitüntető címet érdemelte ki a közvélemény-kutatások eredményei szerint, ez is hatott, de még inkább azok az ügyetlenségek, amelyeket például a Munka Törvénykönyve módosítása körül csináltak, és rájuk terhelődött a belső viták kisugárzása, amely egy megosztott, több irányba is széttartó párt képét közvetítették. Ez tükröződött le az elnökjelölt személyében is, a miniszterelnöki feladatait aránylag jól és színvonalasan teljesítő Manuel Vals helyett Benoit Hamon futott be az előválasztásokon, átütő erő és szenvedély nélküli figura, nagy és elálló fülekkel – a mindig kihegyezett tollú francia karikaturisták nagy örömére – alig több, mint 8%-al végzett az első fordulóban. A konzervatívok előválasztását Fillon nyerte meg, Jupin és Sarkozy előtt, utóbbi ambícióihoz képest igazán nagy politikai pofont kapott, itt úgy mondják, ha lenne bőr a képén, vissza is vonulna a politikától, egyébként is még mindig vannak folyó ügyei korábbi elnöki mivoltában elkövetett dolgai miatt, korrupciós ügyek ezek, némelyik már bírósági szakaszban. Valószínű, hogy az előválasztások résztvevői ezt sem tolerálták. Neki nagy ambíciói voltak még az ősszel, ezeket az eredmények visszavágták. Jupin és Fillon fej-fej melletti csatája volt az előválasztás, Fillon nyert, hogy aztán csak ne tudjon nyugodtan készülni az elnökválasztási kampányra, a Canard Enchainé színvonalas vicclap színvonalasan megszellőztette az ő ügyét. Kirobbant a Penelopé-Gate (a feleség szakértőként foglalkoztatásának ügye), mindenki azt várta, hogy ezzel Monsieur Fillon-nak vége van, hazaköltözik kis, műemléki védelem alatt álló kastélyába, de nem ez történt. Vitézül végig csinálta a kampányt, a vége felé még javított is a helyezésén, szavazatokban végül alig fejeződött ki a botrány. Pedig az ügyészség elég gyorsan és egyértelmű vádemelési javaslattal át is adta ügyét a bíróságnak. Mindenesetre nem tudta megmenteni a konzervatívokat, már biztosan nem lesz elnökük a következő ciklusban.

 

Ami eddig az elnökválasztásban történt, az máris a történelmi jelzőt kapta. A nagy hagyományokra visszatekintő politikai váltógazdaságra berendezkedett francia politikai élet megszokott sémái szétestek. Hogy ez a nagy pártok versengésére épülő eddigi parlamentáris rendszer szempontjából mit jelent, azt még nem láthatjuk tisztán. Júniusban parlamenti választásokat tartanak Franciaországban, annak az eredményei tisztábban megmutathatják majd, hogy hol is tartunk ebben a folyamatban. Történik majd, amit a választópolgárok elhatároznak, az itt nagyon gyakori „sondage”-ok (közvélemény-kutatások) most még azt mutatják, hogy a Nemzetgyűlésnek változatlanul a két nagy párt adja majd a meghatározó frakcióit. Nyilván érdekes kérdés lesz az, hogy hogyan elnököl majd egy olyan elnök, akinek biztos és kiszámítható támogatása biztosan nem lesz a parlamentben. Hiszen Macron-nak pártja nincsen, a Front National pedig eddig még soha sem tudott tényező lenni a Nemzetgyűlésben, mert a szavazók a párt fennállása (1971) óta soha sem szavaztak jelentős parlamenti bizalmat jelöltjeinek. Itt egy érdekes és jellegzetesen francia ellentmondásra bukkanhatunk. A helyhatósági és regionális választásokon a Front National rendre jól szerepelt az elmúlt választásokon. Sok polgármesterük van közép-városokban, vidéki kistelepüléseken. Viszonylag jól teljesítettek az Európai Parlamentbe történő választásokon is. Ők vitték be először az euroszkeptikusok hangját az Európai Parlamentbe és – mint azt már megtudtuk – ők voltak azok is, akik „kreatívan” ezt az európai infrastruktúrát használták az integratív Európa elleni lelkes munkálkodásra is. Csekély 5 millió Euró értékben. Ehhez képest még az a Nigel Farage is kispályásnak tűnik, aki ezért szintén finanszírozott ezt-azt európai pénzekből az EU-ból való kilépésre buzdító brit kampányához, amiből lett ez a fejfájós Brexit. A Le Pen klán bizony ott ül még most az Európai Parlamentben, még az időközben eltávolított Papa is, no meg az unokahúg is. Hiába no, minden durva családi veszekedés és viszály ellenére a Család változatlanul központi értéke a Nemzeti Frontnak.

 

Különös volt látni, hogy az első forduló után közzétett, szavazatokat összesítő választási térképen milyen érdekesen osztott volt Franciaország térkép. Mintha egy éles vonallal ketté választották volna, nagyjából Észak-Nyugattól, Dél-Keletig. A térképen feketével jelezték azokat a választókerületeket, ahol Le Pen és sárgával azokat, ahol Macron nyert. A vonal nagyjából Calais alatt indult Párizs felett haladt el, át az egykori bánya- és iparvidékeken, aztán élesen, egészen a svájci határig futott, mintegy egységes színezetű, itt feketére és ott sárgára osztva az országot. Bretagne és Vendée sárga, Baszkföld sárga, de a nagy mezőgazdasági vidékek a város körül ... Elszász bizony fekete. Ha rákattintunk az elszászi eredményekre, azért azt látjuk, hogy Strasbourg ott áll, mint egy sárga sziget (a város mindegyik szavazókerületében Macron nyert), viszont a környéken, a vidéki városokban a szín mindenütt fekete. A gazdák, a borászok vidéke Le Pen-re szavazott. Ez persze mintsem változtat az elszászi borok hagyományos színvonalán és azon sem, hogy a gazdák jottányit sem engednek a spárga minőségéből.

 

Különösen ellenpontozta ezt az eredményt a hétvégi esemény, amely a Város ünnepe volt. Hivatalosan is megnyílt a Strasbourg-Kehl villamosvonal. Amióta itt lakunk, figyeltem az építkezés, ahogyan a földmunkák után kibontakoztak az építmények: két vadonatúj híd, az villamospálya, a megállók, a vezetékek, a környezet rendezéséhez tartozó utak átépítése, új parkok, virágágyások, ahogyan összeszervesedik az új villamosvonal a már meglévőkkel. Annak az európai generációnak a tagjaként, akik a visszatartó és elválasztó európai határok másik oldalán nőtt fel, bizony megható volt figyelni ezt a közös buzgólkodást. Az, hogy autók, buszok, biciklik járnak át könnyedén a francia-német határon, az egy dolog, az Schengen, de az, hogy egy francia városi villamos egy német városba megy át és ott van a végállomása, az egy másik minőségű történet. Ezek a szilárd építmények nem ideiglenesen készültek, kifejezik, hogy szilárdulnak meg ennek az új Európának a keretei. Tegyük hozzá, hogy ez egy regionális projekt, egy francia és egy német régió együttműködésében megvalósult beruházás. Francia állami pénz például nincsen is benne, a beruházást a Strasbourg Eurometropole régió, a Baden-Würtenbergi Kormány, Strasbourg és Kehl városai, kis mértékben az Európai Unió finanszírozta és hozzátett valamit a német Szövetségi Közlekedési Minisztérium is. Szombaton és vasárnap áradtak a népek mindkét oldalról, hogy birtokba vehessék a villamost. Szép volt látni, hogy a Strasbourg felől érkező járaton a mostani végállomás neve így szerepel: Kehl Bahnhof (két év múlva a villamos majd bekanyarodik a Stadhalléhoz, két újabb megállóval folytatódik majd a vonal, ezt jövőre kezdik el) és azt is felemelő volt látni, hogy hogyan és milyen udvariasan keverednek össze a német és francia népek a zsúfolt villamosmegállókban. Mindenki ki akarta próbálni azt az élményt, hogy milyen is, ha villamoson kel át az ember a Rajnán. Még az aznapra jellemző zsúfoltság sem vette el az élmény szépségét. Egyébként pedig minden megállóban volt valami attrakció, érdemes volt leszállni, körülnézni, itt meginni egy pohár jó rizlinget Ribeauvillé-ből, ott meginni egy pohár Fürstenbergert, tarte flambée-t enni itt vagy flammkuchen-t amott (ez a nagyrégió étele egyébként is, éppen olyan Elszászban is, mint Kehl-ben vagy Basel-ben). Strasbourg és Kehl elöljárói közös ülésükön döntöttek az új híd nevéről és a győztes a Beatus Rhenanus lett, egy derék humanista volt az úr, a XVI. században, a régió szülötte. Amúgy mindenki csak „trambrückének” vagy „le pont du tram”-nek emlegeti ezt a szép ívű hidat, amelyen szinte hangtalan suhan át most a menetrend szerint járó villamos (nagyjából tíz percenként). Szép volt, hogy a megállókhoz rendelt és szépen épített-gondozott mini-fesztiválokon kitelepültek a városi civil szervezetek is, köztük az immár többoldalúvá vált Pulse of Europe mozgalom is, akik kezdeményezéséről már írtam a múltkor is. Európa pulzált ott, a hídon, a hídfők körül nyüzsgő tömegben, a jókedvűen együtt lévő emberek közötti kommunikációban. A szervezők az alkalomra készített képeslapokat osztogattak egyszerű mondatokkal, hogy segítsék a kommunikációt, pld: Wie geht's ihnen? - Ça va? / Wo steigen Sie aus? - Vous descendez ou? / Quel beau temps aujourd'hui! / Schönes Wetter heute! - és így tovább …

 

Történt mindez, amikor élesbe kapcsolt a francia választási kampány. Még egy hét és eldől, hogy a modernitás, egy erősebb Európa és megerősített európai együttműködés, egy nyitott gazdaság és egy integratív társadalompolitika köré fűzött elképzelések győznek-e, vagy egy bezárkózó országot képzelő, a határokat visszaállító, határellenőrzést szigorító, a francia protekcionizmust támogató, az EU-ból az országot fokozatosan kivezető, az euro-t feladó és a francia franc-t visszavezető gondolatok jutnak-e politikai hatalomhoz. Akit a jelöltek elképzelései ennél mélyebben érdekelnek az a mai france24.com felületen (http://graphics.france24.com/macron-le-pen-platform-comparison-presidential/ (angolul) egy jól fogyasztható összehasonlítást böngészhet. Tanulságos. Mindenesetre azt gondoltam én vasárnap, hogy ha Madame Marine Le Pen lenne a Francia Köztársaság elnöke, a Beatus Rhenanus hídnak és a rajta átfutó strasbourgi villamosnak (amelynek most a végállomása Kehl Bahnhof) még a gondolata sem merülhetne fel.

 

Aztán most felnézek a képernyőről. A kehl-i DownTown Caféban ülök már megint, törzsasztalomról éppen az új villamosmegállóra láthatok. Láthatom, hogy éppen olyan, mint akármelyik más villamosmegálló valahol Európában. A jegykezelő automata, a várakozó utasok, bejön a villamos, felszállnak, elhelyezkednek, az ajtók záródnak és a villamos indul is. És ez nagyon jól van így. Csak így. Ilyen egyszerű természetességgel.

 

20170430_143124.jpg

 

A Szégyen Napja óta eltelt három hét, felkavarodott a magyar politika régóta poshadtnak, békanyálasnak látszó állóvize. A tüntetéseken készített fotók, videofelvételek megadták mindenkinek az élményeket, azoknak is, akik nem voltak az utcán. Látjuk, hogy mi történt, hogy mi és hogyan történik, olvashattuk az üzeneteket, hallhattuk a tömegből kiszakadó hangokat, a rigmusokat, a rögtönzött közösségi tereken a csípőket, bokákat mozgató ritmusokat. Rap, hipp-hopp, ska, regae, semmi pop, semmi heavy metal. Rögtönzések, improvizációk, kis dühök, nagy nevetések. A tüntetések, tömeg-megmozdulások új korszaka. Ügyetlen aktivizmusok határozottan intézkedő rendőrökkel (rendőrt ne fessünk narancssárgára! - ezzel a tanulsággal), no meg az, hogy milyen össze tudja kapni magát az egyébként kínosan lassú magyar igazságszolgáltatás, ha a Kormány igazságáról van szó! 23 ezer forint értékben okozott kár versus elzárással is megváltható 500 óra kényszer-munka lett az aktivisták akció-díja. Esetleg egy jóízű beszélgetés egy csecsen (migráns!) fiatalemberrel. Vágóképekké kimeredt mozdulatok és ugyanazon kép alatt ellentétes értelmű képaláírások. Médiumok csatározásai egymással és a komment-rengetegben az ártatlan Piroska keresi itt a Nagymamát, és ott a Farkast találja. Budapest és Belgrád még soha sem volt ilyen közel egymáshoz, mint az elmúlt hetekben. Összecsúsztatható képek, már meg sem lehet mondani, hogy ez itt az Oktogonon készült-e, vagy amott, az SCK előtt, vagy a Trg Republikán. A mostani tüntetések kreativitása a belgrádi diákok kreativitásával vetekszik. Véletlen-e, hogy a budapesti ügyekkel párhuzamosan Belgrádban is utcára mentek a fiatalok egy érvényes és eredményes választást követően? Vagy valami közhangulat, vagy valami hasonlatosság a politikai berendezkedés stílusában, hangvételében, amely irritálja azokat a fiatalokat, akik nem tetszik a rendszer? Hogy most lett egyszeriben elég? Sajnos Belgrád még mindig nem testvér-városa Budapestnek, a tüntető diákok testvérisége azonban ettől még fennáll. Mindegy is, az elmúlt évek egyik legnagyobb közös mulasztása az, hogy még mindig igencsak keveset tudunk a szomszédainkról, múltbeli előítéleteinken sem tudtuk még túllépni, hiába leng ott a Magyar Törvényhozás épületén ez az új keletű székely lobogó, ez sem segít abban, hogy szomszédsági kapcsolataink természetesebbek, emberibbek legyenek. Tekintetünket Nyugatra tájoltuk és most csodálkozunk, ha a pártpolitika úgy en bloc nyugat-ellenes szólamokkal operál. Jól vették észre a tüntetők, hogy helye van a skandálásnak: „Európa, Európa” és azt, hogy alkotmányos helye van az európai zászlónak a Parlamenten, az utcán, a kezekben. Jól vették észre, hogy ajkukon ez a jelszó a minőséget képviseli a nem-minőséggel szemben. Éppen itt húzódnak majd a magyar politikában, mint mindenütt másutt is Európában a törésvonalak. Ez volt a Brexit, ez lesz a francia elnökválasztás második fordulója, ez lesz a német választások kampány-harcainak fő témája. A frontok tisztázódtak már. Itt az Európában, mint jövőben bízó polgárok, ott az ezerszer kiforgatott múltban hívők. Magyarországon, a pluralitásban, a társadalom természetes sokszínűségében, a XXI. század európai nyitottságában bízók állnak szemben a szürke egypártrendszer, a megfellebezhetetlenül zárt nemzetkarakter és a halálbüntetés híveivel. Senki sem különálló sziget, mindegyikünk e kontinens egy darabkája. Ha Strasbourgban Európáért szól a harang, az szól értünk is. A budapesti tüntetők mégis csak azt fejezték ki, hogy egy sokszínű, de egységes Európában szeretnének élni és nem egy valamiféle kifejthetetlen ideológia-teremtette senki földjén, ahol a málnásban egy orosz medve csörtet és habzsol, ma még „csak” magyar állampolgárok személyes adatait, magyar útleveleket és ezzel bejárást az Európa Unió tájaira, holnap már a nemzeti költségvetést, aztán majd piacokat. A Kétfarkú Kutyapárt Békemenete pedig egy jókedvű fricska volt, kreatív kifordítása annak a sok butaságnak, amelyet a kormányzó párt jelesei érveléseikben összehordtak az elmúlt hetekben, magyarázván a szándékaikat, okosítván a közvéleményt, mérgezvén az összetett, de mégis csak való igazság forrását, kútjait. Mindez, ismétlem még egyszer, megmarad. Ott van a hangfelvételeken, ott a képeken, a videó-riportokban. Ott van az, ami történt, ott van az, amit arról, ami megtörtént másnap mondtak. Senki sem névtelen, senki sem arctalan. Ennyiben még működik az a magyar demokrácia is. Még a tömegnek is arca van. Ezzel kezdődik tulajdonképpen a történet. Ma még nem látható, hogy van-e ezeknek az áprilisi történeteknek valamiféle végkifejlete. Egy látszik csak biztosan, hogy a tüntetők eddig járatlan ösvényekre léptek. A Demokrácia-tanulás új ösvényeit tapossák. Az egyeduralkodó párt által felkínált utak nem felelnek meg nekik. Azokon menetelve Demokráciát nem tanulhatnak. Milyen árulkodó, hogy miközben a Párt (a Kormány) felszólítja a magyar polgárokat arra, hogy állítsák meg Brüsszelt!, azt nem teszi hozzá, hogy ehhez milyen eszközöket kínál nekik! „Jó, jó, én megállítanám – mondhatná az egyszeri panellakó -, de hát mivel is, hogyan is?” Részvétel? Konzultáció? Tisztes feltételekkel lefolytatott nyilvános viták? Információk? Ugyan már! A magyar polgár eszköztelen ebben a kormány által hadüzenet nélkül indított „harcban” (© Magyar Kormány Feje). De akkor miért élnek vissza ilyen csúnyán az ő emlegetésével? A tüntetők pedig úgy járnak most ezeken a friss ösvényeken, mint az egyszeri vándor a behavazott tájon. Hogy út van-e a hó alatt vagy egy szántóföld, azt nem tudja a vándor, arra tör utat a hóban, amelyre úti célját, útirányát sejti. Az egy irányba futó lábnyomok majd másokat is követésre sarkallnak. Ha a vándor visszanézne majd egyszer, láthatná, hogy milyen sokan taposnak mögötte. Az egycsapásnyi ösvény kiszélesedik akkor, keményre taposott, biztonságos út lesz belőle, cél felé tartó útvonal. A Demokrácia-tanulás ezen új ösvényei egyelőre ide-oda kanyarognak, természetesen. Egyik kanyarulata a Parlamenten kívüli ellenzék megszerveződéséhez vezethet, akár egy új civil reneszánszhoz is. Egy másik pedig a következő évben esedékes parlamenti választások felé. Erre a kanyarulatra próbálnak majd így vagy úgy ráülni a most ellenzékben lévő politikai pártok is és attól mentsen meg az isten minden jó szándékú aktivistát, naiv gimnazistát, közéletben most megmártózó PhD hallgatót! Csak azt remélhetjük, hogy ezek az akaratok, ez a lelkesedés végül is a Magyar Demokrácia javát szolgálják majd, amelyre ráfér, hogy magunkénak érezzük. Ezek a tüntetések is feltárták azt, hogy mi magyarok szeretnénk a demokráciát, de csak akkor, ha ez nem ilyen, ha az nem ilyen alakokban jelenik meg, ha az más, mint ahogyan eddig megismerhettük. Tegyük a szívünkre a kezünket, lehet, hogy a magyarok megutálták a demokráciájukat? Ha az Echo TV-t nézi az ember, ha a CÖF-ös vezéreket hallgatja, ha a köztévé híradóját nézi vagy a választások részvételi adatait vizsgálgatja, akkor feltétlenül az a benyomása, hogy a magyarok utálják a demokráciájukat. Ha így van, akkor annak sok oka van, és ideje lenne nekilátni az okok és okozatok feltárásának. Lehet, hogy azért utálják, mert nem érzik a magukénak. Már legalább két ifjúsági nemzedéket veszítettünk el a pártpolitikává züllesztett politizálás miatt (tessék megnézni a legutóbbi választások részvételi adatai között azt, hogy az első választók közül hányan mentek el szavazni pld.). A tüntetők tehát tapossák a Demokrácia-tanulás új tanösvényeit, kipirosult arccal, mosolyogva-ironizálva kiáltják ki, hogy a „mostani király meztelen!”, ki tudja még most, hogy merre vezetnek ezek a tanösvények!? A tanulás és tapasztalatszerzés, a társadalom- és demokrácia tanulás jogát soha, de soha ne vitassuk el a fiatal emberektől!

 

Zárszó Plakátokkal:

 

El kell majd mesélnünk az unokáinknak egyszer, hogy 2017. áprilisában a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre mentünk taxival és az utat plakátok szegélyezték. Itt egy „Ti dolgoztok, ők lopnak”, amott egy „Állítsuk meg Brüsszelt” és tudtuk, persze, hogy tudtuk, hogy ezt a „simicskáék” finanszírozták, azt meg a kormány a közpénzeinkből. Némán ültünk a kocsiban, a taxisofőr sem fecsegett, a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út mentén suhantak el a plakátok, így érkeztünk a beszállóhelyre. Aztán Stuttgartba repültünk, ott vonatra kellett szállnunk Strasbourg felé, Karlsruhéban át kellett szállnunk és a peronon egy plakát fogadott és a plakátot a Német Szövetségi Kormány hosszúnevű minisztériuma finanszírozta közpénzeikből és én ez lefényképeztem. Aztán már Strasbourgban az állomás előtt a 2-es autóbuszra vártunk és a buszmegállót ez a plakát díszítette és én ezt is lefényképeztem és ide kiteszem. Majd elmesélem az unokáimnak is egyszer, hogy milyen is volt ez az érzés, az időleges búcsú Budapesttől és az utazás így, ezen budapesti plakátok társaságában.

 

 

20170415_183013.jpg

 Egy tábla a budapesti Szabadság-térről ...

 

20170422_150301.jpg

A német szövetségi kormány Családi, Idősügyi, Nőügyi és Ifjúsági Minisztériumának plakátja a karlsruhei pályaudvaron ("Ez a plakát nem változtat meg semmit sem. De te képes vagy rá.")

20170422_174023.jpg

 Strasbourg városi tanácsának plakátja egy buszmegállóban: "Helyi demokrácia? Mindig számít!"

Miközben tegnap délután gyűlt a tömeg Budapesten, a Várkert Bazárnál, mi itt, Strasbourgban a Rajnán átívelő gyaloghíd felé mentünk, hogy csatlakozzunk egy demonstrációhoz. A Pulse of Europe egy friss mozgalom, Németországból indult, terjed, eljutott ide, Franciaországba is. Ők szólították meg a polgárokat ezzel a tegnapi akcióval. Egyszerű kis tettre szólt az ajánlat: csak sorakozzunk fel, fogjuk meg egymás kezét, legyünk együtt egy kicsit Európáért. Megunták már errefelé a népek, hogy egy Európa-ellenes kisebbség sajátította ki az utcát a hangoskodásra, a Pegida Németországban, a Front Nationale Franciaországban (bár ők az előbbiekhez képest sokkal kevésbé). A mozgalom növekszik, egyre többen válaszolnak a szólításaira, Németországban már állandósultak a „Pro-Europa” demonstrációk. Miközben Budapesten a Parlament előtt az zúgta a tömeg, hogy „Europa, Europa!” és azt, hogy „tűzzük ki a Parlamentre az Európai zászlót” (no meg sok mást is persze), azon közben mi álltunk a hídon, alattunk lustán hömpölygött a Rajna, felettünk a kék ég alatt kék léggömbök lebegtek, rajtuk a tizenkét arany csillaggal, franciák Strasbourgból, Colmarból, Sélestából, németek Kehlből, Offenburgból, Baden-Badenből, Freiburgból, Karlsruhéból. Egy-két angolul beszélő résztvevő, ott két magyar hölgy, amott egy fekete úr Európa-zászlóval a hátán, néhány franciául trécselő arab hölgy és úr, mindenki együtt. Álltunk egy kicsit együtt a hídon, az Európa-zászlókat lengette a szél, a kék léggömbök fickándoztak, egyikük-másikuk kiszabadult és felröppent az áttetsző tavaszi égbe. A szervezők kiosztogatták az Örömóda (az Európa-himnusz) Friedrich Schiller fogalmazta eredeti német és a 2011-ben készült új francia szövegét. Elénekeltük mindkét változatban, a híd közepén, valahol ott, ahol egykor az a szigorúan őrzött német-francia határ lehetett. Álltunk még egy kicsit, fecsegtünk a szomszédainkkal németül, franciául, angolul, ki hogyan. A tömeg összesűrűsödött, sajtófotósok törtek utat egy jobb beállításért, az egyik sarokban az SWR tévécsatorna stábja interjúkat készített. Míg Budapesten a Parlament előtt a tömeg a szónokait hallgatta, mi lassan továbbmentünk, át a német oldalra, ahol egy kis sátor előtt, egy kis színpadon egy francia hip-hop duó adta elő műsorát, aztán egy német úr beszélt kifogástalan franciára könnyedén átváltva beszéde közben és arról beszélt, hogy ő az első Erasmus-generáció, így tanult meg ilyen jól franciául, egyébként pedig Strasbourgban dolgozik, de Kehl-ben lakik, így és egyszerűen. Mögöttünk még mindig jöttek a népek a hídon át. Kék volt az ég, kékek voltak a zászlók. Egyszerű együttállása embereknek, kis mosolyok, nyugalom, csendes szemlélődés, itt-ott bemutatkozások, névjegycserék, szomszédolások távoli előkészítése. Egy fiatalember ingére tűzve a „No Hate” Mozgalom jelvénye. Mi is történhetett volna másként? Egy egyszerű európai együttlétben nem a gyújtó hatású szónoklatok, nem a demonstráció hevében betört kirakatok, nem a rendőrökkel való dulakodás ad erőt, hanem éppen ez a csendes természetesség. Semmi hivatalosság, egyetlen politikus sem rontotta meg ezt a tavaszi hangulatot valamiféle pártpolitika szónoklattal. A német úr után egy francia kisasszony beszélt és ő is átváltott a franciáról németre időnként, ha az úr az első Erasmus-generáció tagja, e hölgy bizonyára talán csak tavaly csatlakozhatott ehhez, németje töredezettebb, óvatosabb volt, de mégis, viszont ideje még temérdek. A kis színpad mellett egy érdekes installációt tekinthettünk meg, felülről, mint kinyíló virág szirmai, közelebbről az EU fővárosait felidéző textil-installációk, amelyeket a városok meglátogatásakor készítettek az alkotók, Siegfried Arno és Gottlieb Angemüller, nevükből keletkezett a SAGA és a munkáról részletesebb itt: www.saga-kunst.de. „Let us be a Pulse of Europe” - így szól a mozgalom szlogenje, amely utaztatja ezt a különös, képzettársításokra hívó installációt, ezt a 28 szirmú virágot, de amelynek egyik szirma, London, már kivált a virág-kehelyből, finom jelzésként arról, hogy az európai polgárok figyelnek, érzékelnek, aggódnak. Még javában tartott Budapesten a 2010. óta legnagyobb kormány-ellenes demonstráció Budapesten, a Fidesz alelnöke már meg is fogalmazta, hogy „Soros fizette repülőgépekkel, buszokkal (sic!) szállították a tüntetőket Budapestre”, a www.444.hu már azt is megírta, hogy az orosz kód eltűnt a www.nemzetikonzultacio.hu oldalról, mert szóvá tették ottlétét tegnap előtt. Az a közös európai ég olyan kék volt felettünk, mint az európai zászló, amelyet most sem tudtak kitűzni a budapesti Parlamentre az ott eközben egyre dühösebb jelszavakat kiabáló tüntetők. Otthon spárga várt, itt van már a szezon. Kellemes társaságban egy kellemes este, a spárgához olasz és francia sonka, német krumpli, egy üveg pompás 2015-ös Chablis, lassúdan bandukoló, szelíd esténk volt jó barátokkal, akikkel együtt álltunk a hídon délután. Budapesten stációt járt a tömeg, elfoglalta a Nagykörutat, az Andrássy utat, visszafordult a Lendvay utca sarkáról, mert rendőrsorfal fogadta ott is. A népek kiabáltak Budapesten, hogy „Konzultálni jöttünk”, meg azt, hogy „Ruszkik haza”. Az oldalon regisztrálókról adatokat gyűjtő orosz kód közben már eltűnt a kormány hivatalos honlapjáról, valami miatt néhány még mindig kiabálták azért, hogy „ruszkik haza”, aztán éjfél körül, hogy már elmentek a vendégeink, azt a képet láttam még, hogy egy kis tüzecske ég az Oktogonon és körülötte hárman üldögélnek, ráérősen, nyugodtan. Ma reggel még ránéztem a magyar internetes portálokra. Megnyugodva láttam, hogy rendkívüli esemény nem történt, senkit sem vettek őrizetbe. A hvg.hu-n beikszelték a népek a választ arra a kérdésre, hogy vajon „aláírja-e Áder János, a köztársaság elnöke a CEU-törvényt”, a válaszok pesszimizmust sugároztak, mert a többség szerint, igen, de ezt majd meglátjuk. Aztán kinyitottam a Spiegel magazin legfrissebb számát, abban egy friss közvélemény-kutatás eredményein állt meg a pillantásom. Egy kérdés arról, hogy „vajon az elkövetkező években az EU-tagországainak nagyobb erőfeszítéseket kellene-e tenniük a közös politikák kialakítása és érvényesítése érdekében” és a megkérdezettek 78%-as határozott igen-el válaszolt erre. A párt-preferenciák szerint a Zöldekhez tartozók 93, a keresztény-nemzeti únió (CDU/CSU) szimpatizánsok 84, a balosok (Linke) 82, a szociáldemokraták 79, a liberálisok 74%-a gondolja így, egyedül az AfD lóg ki a sorból (ott is azért 38%-uk azt gondolja, hogy igen!). Mivel változatlanul Németország (és nem Oroszország) Magyarországnak a legnagyobb kereskedelmi partnere, talán ez is történésekben kalkulálható kitekintés az elkövetkező évekre nézvést. A döntéshozatalokban meghatározó európai pártcsaládok egy erősebb, összetartóbb európai szövetkezés iránt elkötelezettek, úgy látszik ebből is. „Mi vagyunk Európa érverése” - mondták tegnap az európai polgárok itt, a hídon, a Rajna felett. Talán már nincsen messze az a idő Budapesten sem, hogy magyarok is csatlakoznak ehhez az új, friss, szelíd és természetes akciókkal operáló európai mozgalomhoz.

 20170409_152114.jpg

Eddig jobbára a mi és a gyermekeink zsebe bánta, de most már tényleg a bőrünkre megy a játék. A protekcionista gazdaságpolitika, az indokolatlanul felduzzasztott államapparátus, a presztízsberuházások fenntartási költségei, a rezsicsökkentés elhúzódó hatásai, az alulfinanszírozott oktatás-, egészség- és szociális ügyek költségei, az új laktanyák építésének és a fegyverbeszerzéseknek az árai fokozatosan jelentkeznek majd és nem csak nekünk, de még gyermekeinknek is fizetniük kell ezért, meglátják majd, hogy nem is keveset. Hiába kedvezőbbek most a gazdasági adatok, ha a magyar emberek boldogtalanok és, ha a társadalmi csoportok közötti egyensúly ennyire törékeny. Semmit sem érnek a jó statisztikai adatok akkor, ha Magyarország csak szavakban teljesít jól. Mindezt még csak lenyelték az emberek; mert volt, aki tényleg gyarapodott; volt, aki elment és csak hátat fordított ennek; volt, aki a pillanatnyi előnyök kedvéért megkötötte a maga kompromisszumait és volt olyan is, aki tényleg elhitte, hogy ez a nép és nemzet szolgálatának egyetlen aktuális lehetősége. Alapvetően perc-emberkék vagyunk perc-emberkék dáridóján. Ami azonban a múlt hét óta történik, már a bőrünkre megy, mindegyikünkére megy, legyen fideszes vagy szocialista, jobbikos vagy demokrata, istenhívő vagy ateista, közéletben aktív vagy választásokon részt-nem-vételével tüntető, pályakezdő diplomás vagy kisnyugdíjas, elegendő, ha magyar. Nagyobb fordulatszámra kapcsol most a jogállam megfontolásaitól megfosztott törvénygyár, az emberi jogok ellen átfogó, mély, megrendítő erejű politikai támadás indult. Ezzel ténylegesen megkezdődött Magyarország kivezetése Európából, az európai együttműködés kereteiből, intézményeiből. A most elindult újabb „nemzeti konzultáció” cinizmusa még az előzőeket is felülmúlja. Az „állítsuk meg Brüsszelt” szlogen egyenesen azt sugallja, hogy Brüsszelt (értsd az Európai Uniót) csak egyféleképpen lehet „megállítani”. Csak úgy, ha kilépünk a kereteiből. A CEU-t megcélzó törvényjavaslat zavaros indokolása felveti, hogy vajon mit csinált ez a kormány az elmúlt hét évben? 25 éve működik itt ez a kiváló felsőoktatási intézmény közmegelégedésre és szolgálta Magyarország jó hírnevét. Egy még el sem fogadott törvényt kérnek most „rajta” számon visszamenőleges hatállyal? Csak, mert „Soros”, a jogállam alapvető normái sem számítanak? A ma megismert „civil billog-törvény” miről szól? Nem az a fontos, hogy egy szervezet mit csinál, hanem az, hogy honnan, kitől kapja a pénzt? Mert, ha kap, akkor valamire kapja. Ha pedig valami, akkor az értékelhető. Ennek az értékelésére és megítélésére nem állnak rendelkezésre eszközök? Ha pedig az fontos, hogy kitől, akkor miért kerülnek ki a törvény hatálya alól az egyházak és vallási szervezetek, illetve a sportszervezetek? Ha egy szalafista szaud-arábiai sejk támogatást nyújt valamelyik magyarországi imahelynek, az nem számít, viszont ha az ENSZ valamelyik szakosított szervezete, az EU-val való szerződés jóvoltából működő Norvég vagy Svájci Alap, a Visegrádi Együttműködés, az Európa Tanács vagy mondjuk egy német vagy holland protestáns segélyszervezet támogat valamilyen civil szervezetet Magyarországon, akkor az rajta öt évre rája-ragadó bélyeg? Ha egy sikeres labdarúgó klub továbbjutna a Champions League fordulóin és jelentősebb összegeket kapna az UEFA-tól, az nem számítana? Az, hogy mire kapták és hogyan költik el? Mióta mosnak pénzt a saját önkormányzattal rendelkező civil szervezeteknél? Ha pedig mosnának, akkor nem ennek a feltárására vannak az eddig megalkotott szabályok és az ezek betartásán őrködő számos hivatal és hatóság? Vajon ennyire nem működnek a társadalmi, gazdasági ellenőrzés intézményei Magyarországon, hogy ezt így kell elintézni? Vajon ezek a törvények annak a bevallására szolgálnak, hogy a jogállam és intézményei nem működnek Magyarországon? Mindezt drága és a kormány által közpénzekből fizetett propaganda-kampány kíséri. (A kormánynak ugyanis pénze soha sincsen, az a pénz, amellyel rendelkezik, az a tőlünk különböző módokon beszedett összegekből áll.) Az ezzel a kampánnyal a besározásra jól előkészített talajra hullanak ezek a magok. Szárba szökken belőlük az Elvakultság, a Bizalmatlanság, a Megosztottság és nyomukban ott jár a Gyűlölet. Ezek, mint gyomok teszik tönkre a Társadalmi Kohézió Kertjét. Mindezt megtetézte a Kormány azzal, hogy lebegteti, hogy ki kellene lépnünk az Európai Emberi Jogi Egyezményből. Abból, aminek életléptetése nélkül a Fidesz soha sem léphetett volna és nem maradhatott volna azon a politikai porondon, amelyet mára teljesen a maga képére formált. Abból, ami nélkül sem az Echo Tv nem maradhatna fenn, sem Bencsik András. Abból, amely ténylegesen elhozta a rendszer-váltást, egy állampárt által irányított, monolitikus és ezért egyszínűen szürke politikai rendszer olyan kiszínesedését, amely sokkal inkább megfelel a magyar társadalom tagoltságának és színeinek. Az emberi jogok egyetemesek, mindenkit megilletnek, még az emberi jogokban hitetleneket is. Bayer Zsolttól Toroczkai polgármesterig hosszú lenne most azok névsora, akik az emberi jogokban habfürdőznek önfeledten, miközben minden szavukkal, cselekedetükkel tagadják a fontosságukat és az élet minden színterén való jelenvalóságukat. „Emberi jogi picsogás” - mosolyog a Miniszterelnök valamelyik beszédében. Oda jutottunk, hogy a Párt kommunikációs igazgatója, Hídvéghi Balázs úr valami olyasmit mondott, hogy az „Európai Emberi Jogi Bíróság ítélete megtagadja azt a jogot Magyarországtól, hogy védje a schengeni határokat”. Mondja ezt egy olyan ember, aki több, mint négy éven át dolgozott az Európa Tanácsnál, aki dolgozott az Európai Parlamentben, majd képviselő volt ott, aki a strasbourgi Robert Schumann Egyetemen tanult és aki emiatt pontosan tudhatja, hogy mi a különbség az Emberi Jogi Bíróság és a schengeni határ-őrizetre vonatkozó szabályok között! Mivel tölthette Hidvéghi úr Strasbourgban azt a sok idejét, vajon? Saját, egyéni karrierjének egyengetése mellett vajon mit tanult ebben a városban, egykori munkáltatójáról? Nem kell emlékeznie. Nem ezt várja el tőle a Pártja. Na pláne nem olyankor, ha ez a párt állampártként viselkedik és így jogot formál arra, hogy az élet nagyobb és apróbb történéseit így is szemlélje. A Fidesz már oda jutott, hogy önmagát az Egyetlen (és Magyar) Igazság Letéteményesének tekinti. „Csak a Fidesz!” - szokták mondani. Ez mindig a válasz arra a kérdésre, hogy „akkor, tessenek már elmondani, hogy mit is terveznek a jövőre nézvést?” Ugye más is észre vette már, hogy hogyan kínlódik a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője az éppen aktuális törvények megmagyarázásával? Frakcióvezető úr már régen elvesztette egy demokratikus párt parlamenti frakciója szóvivőjének jellegét. Sorjáznak arról a személyes példák, hogy rontja, rombolja az emberi minőségeket az ehhez a párthoz való odatartozás. Oda jutottunk, hogy az emberi jogok becsmérlése szóvivői feladat lett, hogy az egypárt-rendszerre való törekvés az politikai stratégiává vált, a politikai ellenfelek becsmérlése alapfeladatként rögzült, a civil társadalom megfojtása pedig határozott politikai irányként megszilárdult. Oda jutottunk, hogy ma már egy „fideszes” tisztségviselő sem akad széles e hazában, aki ki merné mondani azt a szót, hogy Demokrácia, olyan pedig végképpen nincsen, aki ezt a maga helyén és a maga tetteiben képviselné. Az emberi jogok és a Demokrácia pedig egymástól el nem választhatóak. Milyen jellemző volt például az, hogy a már említett Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletében az szerepel, hogy a Magyar Állam menekülteket fosztott meg a jogaik gyakorlásától, addig a fideszes kommunikációban az, hogy „illegális migránsokra” vonatkozik. Mennyire árulkodó ez a szóhasználat! A menekült szó fáradtságos munkával történő kiiktatása a politikai közbeszédből, á la Fidesz! Ott tartunk, hogy a Fidesz összetoborozta és összetartja az egypárt-rendszer és a halálbüntetés híveit (mint tudjuk, vannak ilyen halálbüntetés-pártiak a kormányban is), így feléjük könnyedén kommunikálhatja, hogy „abcúg emberi jogok”! A Fidesz mára még azt is elhitte, hogy ők a Nép, így amit tesz, az az Ő javukra válik. Gazdaggá tették az országot, Európában egyenesen példátlan, hogy közpénzeket ilyen könnyedséggel el lehessen költeni olyan dolgokra, amely csak kevesek javát szolgálják. Az is példátlan, hogy kevesek tesznek erőfeszítéseket arra, hogy fel is tárják a közpénz útjait, de most éppen ők elsősorban azok, akiket a közvélemény előtt minden erővel besározni törekszik a Kormány, mert független nézőpontjukat éppen a külföldről kapott támogatások teszik lehetővé. Arról is lehetne beszélni sokat, hogy vajon ez a Kormány dolga? Arról is, hogy ez hogyan rántja, szippantja be a rendszerbe a köztisztviselői kart, amelynek pedig pártatlannak, elfogulatlannak, magukat az ügyeket nézőknek kellene lenniük és nem egy politikai stratégia kiszolgálóinak. Hogyan is van az, hogy miközben okos kerítést építünk (Kerítés 1.2) és azzal együtt például laktanyát, amelyet a szerb sajtó máris „a szerb határra telepített katonai bázisként” interpretál, akkor minderről a nagyívű és Magyarország európai helyét évekre meghatározó programról nem az ebben illetékes belügyminiszter beszél, hanem egy magyar nyugdíjas, aki „miniszterelnöki tanácsadó”. Vajon esküköteles munkakörben dolgozik ez a nyugdíjas úr, aki a legérzékenyebb magyar védelmi adatokhoz fér hozzá a feladatai teljesítése közben? Vajon van-e Magyarországnak igazságügy minisztere? Soha nem láttam, hallottam, hogy megszólalt volna abban a kérdésben, hogy „lépjen ki Magyarország az Európai Emberi Jogi Egyezményből”. Vajon van-e Magyarországnak oktatási ügyekért felelős minisztere? Nem láttam és nem hallottam eddig, hogy legalább a törvény benyújtójaként megszólalt volna a CEU ügyében és azt sem láttam, hogy szóba állt volna azokkal, akikre a törvény vonatkozik. Milyen kormányzás ez, vajon? Kormányszóvivőnk is van, de nem ő, hanem a Kancellária-miniszter viszi a szót, ha szükséges. Aztán van olyan miniszterünk is, akiről senki sem tudja, hogy miért is kapja a fizetését és ő olyan, hogy már jó ideje senki sem látta. Rogán miniszter úr nyilván teszi a dolgát és külügyminiszterünk húst árul Duartének és vígan paroláznak. Három magyar cég fülöp-szigeti piacra való elhelyezésének munkáját egy külügyminiszter végzi el? Tíz tonna hús ára az, hogy ilyen látványosan szakítunk értékekkel, európaisággal, jó ízléssel? Hullanak a súlyos kövek egy apadó kútban. Az emberi jogok fontosságának tagadása a működő európai együttműködés megtagadása, ezzel a programmal próbálja (?) visszarángatni a kiábrándult szavazókat a Fidesz az urnákhoz. Közben a 2004-ben „alkotott” székely zászlót lengett a szél a Parlament épületén, a több, mint ötven éves európai zászlónak ott helye nincsen. Így még ez sem figyelmeztetheti a felelősségükre a Fidesz képviselőit az e héten esedékes viták, szavazások előtt. A múlt héten a magyar politika uralkodó pártja átlépett azon a Rubiconon, amely a Jogállamot elválasztja a Diktatúrától.

 

Tavasz van Budapesten, gyönyörű Tavasz! Itthon vagyok, magyarok közt végre, magyar. Mondom még egyszer, hogy magyar vagyok és most Magyarországon vagyok, az én országomban. Otthonosan akarok mozogni itthon, nem vagyok turista, szavazati joggal rendelkező polgárként is figyelek, nézelődöm tehát, de ezt talán mondtam már az előző posztomban is. Érdekelnek a közügyek amúgy is, bárhol vagyok a világban, ha internet-hozzáféréshez jutok az információs sztrádán először mindig hazamegyek. Ez persze sokszor kizökkent a napi rutinokból és néha még azt is érzem, hogy nem tesz jót az egészségemnek. Szokásokon és beidegződéseken nehezen változtat már az ember egy bizonyos élet-tapasztalat birtokában és reményeit sem adja fel egykönnyen, így marad már csak ez az egész, míg csak a szemem bírja az olvasást. A szokásos itthoni hírolvasást kiegészíti a várostájban való szemlélődésből leszűrhető benyomás. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Bambi teraszán csevegő, csendesen iszogató hölgyekre és urakra látok. Ebédidő közeleg, mellettem egy úr „húsos melegszendvicset” rendel, szemben velem egy másik úr egy pár debrecenit fogyaszt jóízűen, persze már sör is van az asztalon, amott egy kisfröccsben pezsegnek a buborékok, itt béke és nyugalom van. Még a Külgazdasági és Külügyminisztérium épülete sem zavar bele ebbe a hangulatba, annak ellenére sem, hogy a minisztere valahol a világban valakivel mindig harcban áll. A Bambi teraszán üldögélő magyar polgárok láthatóan nem harcra vágynak, inkább erre, ami itt van: egy beszélgetéseiket befogadó kényelmes térre, a figyelmes kiszolgálásra, a szemüveges pincér-kisasszony szép mosolyára. A tér túloldalon éppen fonódik egy 17-es villamos, mögötte látni a Parlament egyik felét, én azt is tudom, hogy éppen azt, ahol a Miniszterelnök dolgozószobája van, Bem apó karja elmutat a messzeségbe, szóval csendes beszélgetések neszezése, poharak csendülése, békesség van a Bambi teraszán és tavasz van Budapesten, süt a nap. A hírekben mégis furcsa feszültségek. Pedig még csak szerda van. A CEU rektora az egyetem hallgatóihoz fordult, hogy „védjék meg az egyetemüket”. Új „nemzeti konzultáció indul” és ez minden eddigi esetben azt jelentette, hogy a kormány offenzívába lendül és támadás „Brüsszel” ellen irányul. „Állítsuk meg Brüsszelt!” kiált a kormány a plakátokon, mintha Brüsszel valami ámokfutó volna, pedig nem az. Inkább az uralomra jutott párt, inkább a miniszterelnök, inkább a kormány egyes miniszterei futnak verbális ámokot, hosszú távú verbális ámokfutók váltójaként szerepel a kormány és a párt, a frakció és a kormánypárt politikusainak gyülekezete és most eme verbális ámokfutó-váltó résztávjának a céljában az emberi jogok állanak. A Bambi teraszának törékeny békéje felett a Parlamentből kiáradó fenyegetés Damoklész kardja lebeg. Úgy viselkednek itt az urak, mintha Alkotmányunk se lenne már. Pedig egy jó és működő Alkotmány nemcsak a politikusoknak, de a polgároknak is támasztékot jelentene. Annyi baj van ebben a modern világban. Annyiféleképpen bomlottak szét ideológiák, vezérlő eszmék, elvi iránymutatások. Képviselőik is nem össze-, de szétbeszélnek. Egyik neoliberális eszméket hirdet és libertiánus, más meg illiberális szlogenekkel operál és despotikus. Egyik boldogan fürdik a sokféleség sokszínűségében, a másik pedig etnikai-, kulturális-, faji-, politikai homogenitásért kiált. Egyik a plurális politikai életben és a sajtó szabadságában hisz, a másik egypárt rendszer híve és büntet mindenkit, aki pedig valami másban veti bizodalmát és sokféleképpen bünteti az övétől eltérő más véleményt, körmönfont leleménnyel nyírbálja a sajtószabadságot. Mi is lehetne így közösségi-közéleti cselekedeteim vezérfonala, egy biztos igazodási pont ebben a modern világban? Az Alkotmány például. Az Alkotmány rendeltetése éppen az lehet, hogy egy kis rendet vigyen rendetlen útkereséseinkbe. Nem csak a politikai világban, de a való életben is. Szerintem ezért egyenesen állampolgári kötelességem az, hogy az alkotmányom szellemében éljek. Mert milyen szépen mondja az alkotmányom E) cikke. Olyan szépen mondja, hogy ide kell idéznem: ... „(1) Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében. …” Hoppá! Magyar állampolgárként én csak egy csekély hatókörű ember vagyok. Közreműködésem is csekély e roppant feladathoz, de van, mégis adott! E minőségemben mások szabadságát én meg nem zavarom. Udvariasan szemlélődöm most is például itt, a Bambi teraszán. Semmi olyat nem teszek mással, amit nem szeretnék, hogy más kövessen el ellenem. Én nem lopok mások zsebéből, így jólétüket sem háborgatom. Senki biztonságát nem veszélyeztetem, nem építek egészségre káros anyagok kibocsájtására alkalmas üzemeket, nem vágok ki friss levegőt kilélegző fákat, nem grasszálok tankokkal a sétálóutcán, nem foglalok el másoktól fegyverrel területeket. Amúgy nincsen is fegyverem (nem is szeretném, ha lenne) és nem vagyok öngyilkos merénylő sem, erre semmiféle hajlam bennem nincsen. Tisztelem az Életet. Nemcsak a magamét, a másokét is. Nem bélyegzek meg senkit sem azért, mert másban hisz, mint én, arra követ nem vetek, sokszor szót sem pazarolok erre, elfogadom olyannak, amilyen egészen addig a határig, amikor véleménye mások emberi méltóságát sérti, a közrendet veszélyezteti, az ember jogainak megcsorbítására irányul. Akkor fellépek e vélemények ellen, akár másokkal is összefogok annak érdekében, hogy e vélekedésekből az embert méltóságától megfosztó cselekedet se lehessen. Ha szükséges, vitatkozom vele, sötét, ember-ellenes eszmék hirdetői ellen szót emelek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy el tudok gyönyörködni abban, hogy milyen sokfélék is vagyunk mi, európai emberek, milyen változatos kultúráknak vagyunk a hordozói. Nekem Európa ennek a sokféleségnek a földje és mindig örömmel fedezem fel azt, hogy ez a sokféle ember sokféle hagyományt tart fel itt, elevenen. El tudok gyönyörködni abban, hogy az európai emberek egyik közös szava az, hogy demokrácia, meg az, hogy jogállam, hogy emberi jogok. El tudok abban is gyönyörködni, hogy e szavak tisztelete és szeretete milyen cselekedetekre sarkallja az európai embereket. Észre tudom venni azt, ha nem állnak néhány politikusi szájra jól ezek a szép, tartalmas szavak és, ha kimondásuk nekik tantaluszi kínokat okoz. Ha magyar vagyok, akkor egy kis Magyarország vagyok, nemde bár? Így közreműködök én az európai népek szabadságának, jólétének, biztonságának kiteljesedésében, a magam módján és ott, ahol vagyok, mert, ha másutt is vagyok, akkor is Európában vagyok magyar. Ha vendégmunkás volnék, akkor úgy, ahogyan egy német, angol, belga vagy olasz cégnél végzem a színvonalasan a dolgomat. A dolgomat tehát jól végzem, a fizetésemet pedig okosan beosztom, hogy haza is tudjak belőle küldeni. Adómat előtte persze megfizetem, a befoglaló ország törvényeit és szabályait követem, szokásait elfogadom, a szomszédaimmal szóba állok. Kocsmai beszélgetésekben én az európai egységet írrel, angollal, némettel, olasszal, franciával vagy portugállal meg nem bontom. Finnekkel sem. Románokkal vagy szerbekkel sem. A finnekkel talán Karusmaakiről beszélgetek. A románokkal talán a Kaliforniai álomról. Sörömet persze megfizetem, sőt alkalmanként meghívok másokat is (angol, német, olasz, spanyol, osztrák, szerb, román stb) egy sörre (franciákat egy pohár borra). A berlini S-Bahn-on sem szemetelek, Budapesten sem teszem, jegyemet ott is megveszem, még a takaríthatatlan londoni Tube-on is kifizetem. Így teszek én egyébként minden helyi európai járaton. Odahaza pedig figyelem, hogy Magyarországot képviselő kormányom vajon tartja-e magát és hogyan az általa a Parlamenten afféle fideszes dérrel-dúrral keresztül erőltetett Alaptörvény E) paragrafus (1) bekezdésében foglaltakhoz (lsd idézet fentebb) és vajon tényleg az „európai egység megteremtéséért” munkálkodik-e? Minden magyar állampolgár alaptörvénye szellemében!? A Bambi terasza pedig közben megtelt egymással a legteljesebb békességben beszélgető, ráérősen iszogató magyarokkal, jelentem. A terasz előtt álló hirdetőoszlopon ma még a Gusto Café-t népszerűsítő plakát szerepel, holnap talán már az, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”, ezért aztán ma még a terasz e békességét semmi sem zavarja meg.

 

Magyar választópolgár vagyok, ez egy felelős helyzet és én ebből a néző-pontból figyelek a kormányunk ötleteléseire. Így nemcsak azt figyelem, hogy hogyan alakul az adórendszer, az iskola, az egészségügy vagy a szociális ellátások rendszere, hanem azt is, hogy mit is csinál a kormányunk most a civil társadalommal. Választópolgárként nagy felelősséggel járó döntési helyzetben vagyok, ezért is kell, hogy figyeljek. Tudni szeretném, tudnom kell, hogy kiben bízhatok, kire is szavazhatok. Választópolgárként nekem egy fontos döntési pont az, hogy miként viszonyul egy kormány, egy politikai párt a társadalmi öntevékenységekhez, azok elismeréséhez, kezdeményezéseik támogatásához.

 

Azt gondolom, hogy civil társadalom nélkül egészséges modern társadalom nincsen. A civil társadalom a társadalom sokféleségének a kifejeződése, lehetőséget ad a bekapcsolódásra, az együttlétre, a közös cselekvésre, az értelmesen együtt-töltött időre, amire mindannyiunk szüksége van egy individualizálódó világban. A civil társadalomban társadalmi kohéziót (összetartozást) erősítő erő van, szétdúlása társadalmi káosszal jár, felbontja a társadalmi szövetet. Mi a civil társadalmat Nyugatról tanultuk. A magyar civil társadalom újra éledése az 1988-as új egyesületi törvénnyel kezdődött és ennek a mintája Nyugaton keresendő. A magyar civil társadalom hagyományait egy hosszú egypártrendszer semmisítette meg, a magyar társadalom új civil hagyományait nyugati minták követésével teremtettük meg. Vajon annak vagyunk-e tanúi most, hogy a civil társadalom ostorozásában jeleskedők egy új egypárt-rendszer megteremtésén munkálkodnak?

 

A jelenlegi magyar kormány egy ideje elég következetesen sulykolja, hogy „el kell számoltatni a külföldi támogatást kapott civil szervezeteket” és most szintet is lépett, hiszen meghirdetett egy újabb programot és ez az új program könnyen lehet a magyar civil társadalom ellehetetlenítésének a programja. Mert az eddig ismert formájában a tervezett „elszámoltatás” bizony ezt eredményezheti. Az a kérdés, hogy kinek használ a kormányunk ezzel? Megelőlegezem a választ: senkinek sem, legkevésbé a plurális magyar társadalomnak. Néhány héttel ezelőtt megnéztem a párt ökleként tündöklő párt-alelnök, Németh Szilárd aktuális sajtótájékoztatóját arról, hogy „el kell számoltatni azokat a civil szervezetek, amelyek külföldről kapják a támogatást és elképesztő nyomást gyakorolnak a kormányra”, vagy valami ilyesmi. Ott állt a sajtó nyilvánossága előtt egy egyesületi szövetség elnökeként is aktív úr (Németh Szilárd a Magyar Birkózószövetség elnöke, amely szövetség egy tipikus egyesületi ernyőszervezet és vajon ezzel az attitűddel hogyan is vezethet egy civil szervezetet?) és jól hallhatóan szidta a civileket, főleg azokat, amelyek – úgymondta – külföldről kapják a támogatást. Aztán a párt parlamenti frakciójának vezetője, Kósa úr is rátett egy-két lapáttal erre, ő még azt is hozzátette, egészen talányosan, hogy a „tervezett szabályozás amerikai mintát követ”.

 

A kormányközelinek mondott sajtó-felületek pedig szidják a Soros Alapítványt, kikezdik a CEU-t, a „sorosozás” divatossá lett bizonyos körökben. Valamire készül a kormányunk tehát, még ma sem teljesen világos, hogy mire és az sem, hogyan akarja végrehajtani az elképzeléseit. Magyarország első számú stand-up komédiásaként a hazai sajtót a kormány munkájáról szóló információ-morzsákkal a tenyeréből etető Lázár János is folyton vissza-visszatér erre a témára. „A magyaroknak tudniuk kell, hogy mire költik a külföldi támogatók pénzét a hazai – magukat civileknek mondó – szervezetek.” A Norvég Alappal kapcsolatos vizsgálatok fényében – amely levezénylésében nevezett miniszter úr tevőleges szerepet vállalt a nyilvánosság előtt - ezek elég baljós megjegyzések. A CÖF pedig folyton készülődik. Valamire, valahol, talán, de mindig, mert a mi kormányunk mindig készül valamire. Politikai kabarét látunk-e most vagy ez valami komoly? Hogy is volt abban a régi viccben? „Ballagnak haza a törpék a bányából. Egyszer csak Kuka Morgó hátába vágja a csákányát. Morgó megfordul: mi ez, valami komoly vagy egy vicc, mert viccnek egy kicsit erős!” Egy új, társadalmi aktivitásokat önkényesen kiválasztott szempontok szerint osztályozó, ezen osztályozás szerint aktív emberi tevékenységeket egyoldalúan büntető intézkedés-sorozat készül? Egy új, a társadalmi aktivitások közé emelkedő kerítés épül-e most, egy olyan okos-kerítés, amely Lázár János hangjával hetente figyelmeztet a helyesre és helytelenre? … és mindehhez jogalkotói közreműködés jár?

 

A tervezett intézkedések horizontján még nem bomlott ki minden fényesség, ezért hozzá kell tennem, nem láthatóak át a tervezett intézkedések irányai és arányai és az intézkedések érintettjei is csak részben azonosíthatóak. Egy valami azonban elég világosan összeállt és ez önmagában is eléggé aggasztó. A diszkriminatív szándék a civil társadalomra irányul, kibontakozik belőle az egyesületi világ társadalmi funkcióiról való gondolkodás iránya. Ha egy hetedik éve kormányzó párt így gondolkodik a civil társadalomról, akkor ott nagy baj van. Miért is? A kormány-kampány célkeresztjében a Soros Alapítvány áll most. Mi is ez a Soros Alapítvány? Egy nem-kormányzati szervezet (ez nem tévesztendő össze az önkéntes tagságra és az erre épülő önkormányzatiságra épülő egyesületekkel, bár az eddigi kormány- és/vagy párt kommunikációban ez az összemosás mindig megtörténik), amelynek jogi testét egy magánalapítvány jelenti és amelynek irányítását az alapító (ez esetben egy gazdag, magyar származású, de amerikai állampolgár) egy kuratóriumra bízott. Az alapítvány e szempontból éppen olyan, mint a Magyarországon szintén jelenlévő német pártalapítványok (pld: Adenauer Stiftung) vagy akár a magyar alapítású Századvég Alapítvány (ha emlékszik valaki a kilencvenes évekre), egy bevált, nemzetközileg is elismert forma ez, a Soros alapítvány egy politikai think-tank, egy politizáló alapítvány, határozott támogatási filozófiával, cselekvési irányultsággal, de e szempontból semmiben sem különbözik másoktól. E nem-kormányzati szervezeteket az általuk képviselt politikai ideológia képviselete különbözteti meg egymástól. A kormány tehát ideológiai alapon támadja éppen ezt az alapítványt és ideológiai alapon nem támad más, hasonló működésű alapítványokat. Világos, hogy az alapvető alapítványi filozófia – a nyitott társadalom eszméje – az a támadási felület, így aztán értékelhetnénk ezt az egész akciót is úgy, mint ezen ideológia ellen irányuló támadást. De kinek használ az, ha a kormányunk ilyen ideológiai küzdelmekben jeleskedik? Szerintem a kormányoknak a kormányzásban kellene jeleskednie – és a demokratikus kormányzás a demokratikus módon előkészített és elfogadott törvények és előírások színvonalas végrehajtásának művészete - és az ideológiai küzdelmek megvívását rá kellene hagynia azokra, akik ezt hivatásszerűen művelik: a filozófusokra, akik el tudnak gyönyörködni abban, hogy ideológiai köntösben fedezik fel a világ sokféleségét. Egy ideológia csak árthat akkor, ha kizárólagosságra és egyeduralomra törekszik és kirekeszt más ideológiákat a plurális élet-keretekből, de ezt egy olyan országban, amely megélte a totális kommunizmus uralmát, amely uralmat az ideológiai kirekesztéssel és a másként gondolkodók véleményének büntetésével hosszabbította meg, talán nem is kellene részletesebben megmagyarázni ezt senkinek.

 

Szóval mi lehet a baj a Soros Alapítvánnyal? Hogy elemzéseket készíttet és közöl? Hogy támogat olyan szervezeteket, amelyek a korrupciós folyamatok feltárásában vitézkednek? Hogy közlési felületekhez juttatja őket egy olyan média-világban, amelyet nem a közlés minősége, hanem a tulajdonosi eltartó-képesség határoz meg és amelyet közpénzekből tesz biztonságosabbá a neki kedvező orgánumok gavalléros támogatásával maga a kormány? Hogy olyan személyek mellé áll a támogatásaival, akik véleményét a kormány nem szereti? Mondom még egyszer, ha valaki ránéz a Soros alapítvány tevékenységére, támogatásaira, működésére és összehasonlítja azt más, hasonló alapítványok tevékenységével, akkor mi a különbség? Miért, hogy itt büntetés jár azért, amiért ott dicséret? Vajon az a tükör, amelyet a Soros alapítvány tart a magyar politikai társadalom elé, annyira torz lenne, hogy ezért kell harcot indítani ellene? Vajon a tükör a felelős, mint a mesében? „Külföldi támogatások...” - ez egy érv, „illegitim beavatkozás a magyar belügyekbe ...”, „senki által nem választottak ...” és ilyesmik. Amennyiben pedig a Soros alapítvány és a CEU túlterjeszkedne a hatókörén és nemzet biztonságát veszélyeztető tevékenységeket végezne – például illegitim puccsot készítene elő a legális kormány ellen -, akkor erről a nemzet biztonságának védelmére hivatott intézményrendszernek kell eljárnia, hiszen e kérdésnek ők a szakértői és a fellépésre nekik vannak meg az alkotmányos jogosítványaik. E sorok írásáig a Kormány semmi olyan kézzelfogható vádat sem fogalmazott meg a Soros alapítvánnyal kapcsolatban, amelyek okot adtak volna e fellépésre. Vagy nem tudunk róla, minthogy arról sem tudunk, hogy mit is tesznek a magyar titkosszolgálatok ez esetben? E területeket vastag, fülledt homály fedi és a Kormány kontrollálhatatlan operálhat pillanatnyi szeszélyei szerint. Akárha Törökországban lennénk, akiből bárkivel megtörténhet bármikor, hogy „gülenistáknak” nevezik. Mifelénk meg az az új kirekesztő-szitokszó, hogy „soros-bérenc”. A mi demokráciánknak azonban magyarnak kellene lennie végre és nem töröknek, orosznak, uram bocsá' amerikainak.

 

Március 15-e bebizonyította, hogy a kormány-vezérelte és átfogó propaganda-hadjárat eredményes volt. A magyar közbeszédbe beépültek a „sorosbérenc”, „soros-huszár”, „soros-majom” szavak és időskorú magyar állampolgárok képesek ezeket a szavakat mások arcába vágni a nyílt utcán, a nemzeti ünnepen is. Íme, itt van előttünk a példa, hogy válhatunk törökké. Már csak az a kérdés, hogy örökké vagy átmenetileg? Ezt a kérdést részben válaszolja meg majd a beígért elszámoltatási javaslat és a születendő rendelkezések végrehajtására rendelt intézkedések.

 

Gondoljuk egy kicsit tovább a dolgokat és állapítsuk meg azt, hogy ma, Magyarországon a civil társadalom igazán hatékony, jól működő szervezeteinek nagy többsége bizony külföldi támogatásokból „él meg”. A magyar költségvetés már jó ideje nem fordít adóforintokat ifjúsági vagy szociális projektek támogatására, mert azokat zömmel európai forrásokból finanszírozza. Ifjúságpolitikai támogatásoknak költségvetési sora az állami költségvetésben már évek óta nincsen például. A nagy hangon bejelentett ilyen-olyan támogatásokat, ifjúsági-, szociális-, kulturális-, oktatási területeken mozgolódó civil szervezetek számára nyitott pályázatokat a magyar kormány az EU-tól kapott európai adófizetői támogatásokból finanszírozza. Mert a magyar támogatási rendszer a korábbi évekhez képest bizony leépült. Magyar egyesületek és közhasznú alapítványok egész sora gazdálkodik az Európai Uniótól vagy az Európa Tanácstól (vagy az EU-tól nem függetlenül létrejött Norvég Alaptól) kapott támogatásokból és az adományozó által előírt elég szigorú elszámolási rendben el is számol ezekkel a támogatásokkal annak, akitől a támogatást kapta. Úgy látszik, hogy Oroszország lehet a kormányunk példaképe ebben az új, tervezett szabályozásban. Tudják vajon, hogy mi történik Oroszországban e szabályozás mentén? Például az, hogy az Európa Tanács Ifjúsági Alapjából kapott – és csekély összegű – támogatások 35%-át be kell fizetni az orosz államkasszába, hogy le kell jelenti, hogy megkapták és azt, hogy felhasználták. Emiatt ez egy állandó téma az Európa Tanács illetékes fórumain. Csekély és helyi ható-értékű szervezetekről beszélünk, akik e pénzekből például emberi jogi képzéseket finanszíroznának és nem mondja senki azt nekünk, hogy Oroszországnak ne lenne szüksége olyan állampolgárokra, akik legalább e képzések segítségével megismerik az emberi jogokat. Az orosz szabályozás mindenkit büntet, akik – úgymond – külföldről pénzügyi támogatást kap, bárminek a szolgálatában is áll ez a támogatás. Vajon erre készül a mi kormányunk is? A frakcióvezető úr által említett amerikai példa is sántít egy kicsit, mert a 30-as években Amerika a kommunista befolyástól rettegett, és a hivatkozott amerikai szabályozás ezt volt hivatva szolgálni. Az éppen a kommunizmus zárt rendszerét felnyitó nyitott társadalom eszméje és a kommunizmustól, mint fertőzéstől való rettegés nem említhető egy lapon. Büntetni azokat, akik az Európai Uniótól vagy az Európa Tanácstól kapnak támogatást? Tegyük hozzá, hogy Magyarország e két szervezet tagországa, részt vesz a támogatási filozófiák kidolgozásában és jóváhagyásában. Oroszország is részt vesz az Európa Tanács munkájában és mégis, bünteti azokat a szervezeteket, amelyek onnan támogatást kapnak. Hogy is van ez? Vajon a Soros alapítványra irányuló propaganda mögött milyen valódi szándékok húzódnak meg? Miért kellene a magyar és meglehetősen szigorú közhasznúsági szabályozás mellett ún. „vagyonnyilatkozatot” kérni a magyar civil szervezetektől, mint az a kormánynak szándékában áll, az eddig megszólaló korifeusok szerint? Miért kell olyan gyanúba keverni nem-kormányzati vagy civil szervezeteket, hogy tisztségviselőik dőzsölnek a pénzben? Mi olyat mutathat meg egy ilyen „vagyonnyilatkozat” ahhoz képest, amelyet a közhasznúsági jelentésben közölni kell a vonatkozó törvény szerint? Kinek használ mindez, kérdezem még egyszer? Mihez kéri a magyar kormány a Magyar Országgyűlésnek az asszisztenciáját most? Vajon előfordulhat az, hogy a magyar civil társadalmat mindenkor képviselni hivatott Országgyűlés a civil társadalom ellen fordul a „sorosozás” ürügyével?

 

Már talán nem is emlékszünk arra, hogy az első Orbán-kormány idején (1998-2002) az a kormány indította el a megyei civil központok programját. Ez a civil társadalmat támogatásokkal, együttlét-alkalmak szervezésével, képzésekkel, információkkal segítő intézmény-rendszerként szerveződött és kifejezte, hogy a kormány fontosnak tartja a civil, öntevékenységre épülő, a maga erejéből intézményesedő társadalmat. Az akkori civil házak – amelyeknek még költségvetési sora is volt -, talán hozzájárultak ahhoz, hogy a civil szervezetek azzá legyenek, ami a fő társadalmi küldetésük: a társadalmi összetartozás műhelyeivé. Aztán ez is elenyészett, mint oly sok más akkoriban még fontos ügy. Maradt mára a „sorosozás”, a CÖF, büntetésben lévő civil szervezetek, megbélyegző megjegyzések az Echo TV-ben tündöklő, de mindig ugyanazon „szakértő személyek” ajkáról, akik saját hangjukon kívül másokét soha nem hallgatják meg.

 

A kormányunk tovább „trumposodik” és, mint Trump elnök maga, kifogyhatatlan az ötletekből. Ugyanakkor a kormánynak programja nincsen, projektektől projektekig tart a kormányzati tervező és végrehajtó munka és azért egy kormánynak egy projekt-koordinátorként működő entitásnál többnek kellene lennie! A program nélküli kormányzás ugyanis egyszer ide és egyszer meg amoda sodor minket. E sodródásról érkeznek a baljós hírek, szinte naponta. Ilyen baljóslatú hírfolyam az is, ahogyan a civil társadalomról a kormány tagjai és az uralomra jutott párt tisztségviselői megnyilvánulnak. Óvatosabban kellene bánni a civil társadalom intézményeivel kapcsolatos megjegyezésekkel!

 

Apropó, ha már civil társadalom! Azt viszont nem ártana már egyszer átlátni, hogy hogyan is van ez a sportegyesületek világában, mert a sportegyesületek is a civil társadalom részei! A sportági szakszövetségekhez (esernyőszervezetekhez) bőségesen áramlanak a külföldi támogatások a nemzetközi szövetségeken keresztül. Mi itt még azt sem tudjuk, hogy mennyit keres egy labdarúgó szakmunkás Magyarországon. Ez egy jobban védett adat ma Magyarországon, mint a miniszterelnök fizetése. Csak azt látjuk, hogy a mi labdarúgó klubjainknál nagy a jövés-menés és ilyenkor a játékosok cseréje, bérlése, elbocsátása és felvétele mindig pénzmozgással jár. De mennyivel is? És ki is fizeti ki ezeket a pénzeket kinek? Még azt sem tudjuk, hogy a sportegyesületeink hogyan is használják fel a külföldről kapott támogatásokat … (lsd. Például: nemzetközi kupaszereplésekből nemzetközi szövetségektől beérkező pénzeket … amelyek sokszorosai annak, amelyről egy egyszerű vidéki egyesület álmodhat ... avagy Kuka úr és az ő csákánya Morgó úrnak a háta közepében ...). Ius murmurandi, egyelőre most morgolódunk. Ha meglátjuk, mi is ez az egész, akkor majd elemzünk.

 

 

Saint-Dié-de-Vosges egy kisváros, körülbelül 100 kilométerre, dél-délnyugatra van innen Strasbourgtól, ahonnan ezt a posztot írom most. A Vogézek egyik jeles csúcsa, a Grand Ballon mögött, egy kis völgyben fekszik ez a városka, az útikönyvek sokszor még csak meg sem említik. Turisták inkább az Elszászi Borút, a Route de Vin festői kisvároskáit látogatják, Kaysersberg, Ribeauvillé, Riquewihr, Danbach mindig teli van velük, Saint-Dié pedig nincsen. Pedig Ötszáztíz évvel ezelőtt e városkában volt egy intézmény, a Gymnasium Vosagense és abban az intézményben volt egy, magát kozmográfusnak nevező ember, Martin Waldseemüller. Ő is a környékről való egyébként, a szomszédos Breisgau szülötte, az a dél-keleti irányba megtett másik nyolcvan kilométer lenne innen, de a Rajna túloldalán, Freiburg mellett látta meg a napvilágot ez az úr, aztán a túlpartra vetette a sorsa, egy meghívás, az akkori Európában sem volt ez szokatlan. Itt készítette el Cosmographia introductio c. munkáját és ebben a könyvecskében közzétett egy térképet és ezen a térképen Ő volt az, aki egy új kontinensnek nevet adott. 'America', így szerepel ezen a térképen a márka-név, aminek neve van, azt birtokban vesszük, nevet kell adnunk a gyermeknek, a térképen ez a bizonytalan körvonalú földdarab az America nevet kapta a keresztségben. Waldseemüller úr volt a keresztapa tehát. 1507-ben történt, hogy egy strasbourgi nyomdász Matthias Ringmann segítségével ki is nyomtatták ezt a könyvet, mert kinyomtatták, terjedt, megismerték, így ízlelgették a nevet, America, így terjedt el, így rögzült, így ismerjük ma is. Waldseemüller úr még több térképet is alkotott ez után is, de ezeken már soha többet nem használta az America nevet, mert közben történt egy és más, talán rájött arra, hogy Amerikát nem Amerigo Vespucci fedezte fel, hanem Kolumbusz Kristóf, nem vallotta be soha, de talán szégyellte, hogy ezt figyelmen kívül hagyta volt akkor, amikor Amerigo neve-variációjával tisztelte meg az Új Világot, de erről nem szól a fáma, csak azt tudjuk, hogy az elkövetkező 14 évben kiadott térképein soha többet nem használta újra az America nevet. Fennmaradt például egy térképe 1513-ból és azon ott, ahol korábban az America név szerepelt, 'Terra Incognita' látható. Hogyan történhetett ez? Ma talán azt mondanánk, hogy a manipuláció győzött a tények felett. 'Postfachtisch'. Kolumbusz soha sem mondta azt leveleiben, naplójában, hogy egy Új Világot fedezett volna fel. Ő megszállottan kereste a Kína felé vezető utat, előtte Cipangú képe lebegett, a Nagy Kánnal akart találkozni, akinek az udvara gazdaságáról már vagy 250 éve olyan érzékletes képet festett egy másik olasz, Marco Polo. Amikor partot ért azon a Karib-tengeri szigeten (Guahani), amelyet ő San Salvadornak nevezett el, akkor ő még mindig a Nagy Kánt kereste, no meg az aranyat és ezt ismételte meg a további útjain, kompromisszumként indiánoknak nevezte el az őslakókat, akikkel találkozott, mert India szülötteinek gondolta őket, és csak utazásai végén, a harmadik útján, amikor valahol a mai Venezuela partjain járt, kezdte sejteni, hogy valami mást, valami új földrészt talált, de addig ez fel sem merült benne. Amerigo Vespucci egészen másként viszonyult ehhez. Csak közbevetőleg, Kolumbusz és Vespucci személyesen is ismerték egymást és Kolumbusznak egészen jó véleménye volt honfitársáról egyébként. Szóval Amerigo négy utazása során, valahol a ma brazil partokon jött rá arra, hogy amit talált, az egy „mindenütt tenger által körülvett sziget, egy új kontinens, egy Új Föld, amelyről elődeinknek nem volt eddig tudomása”. Kolumbusz pechjére ezt gyorsan meg is írta. Ki is nyomtattatta, el is terjesztette. Éppen ezek az évek hozták meg a könyvnyomtatás európai elterjedésének nagy éveit. Éppen ezért terjedtek az írások nagy sebességgel. Vespucci útibeszámolója és jelentése arról, hogy egy új földrészre bukkant, a könyvek jóvoltából gyorsan terjedt, egy éven belül az olaszul közzétett iratot kiadták németül (egy éven belül öt kiadás!), franciául, angolul, latinul is. A kiadók gyorsan megszimatolták a szenzációt. A könyvnyomtatással új korszakába lépett az európai emberiség. Így ismerte meg Waldseemüller úr is Vespucci beszámolóját. Így választotta az ő nevét az új kontinens elnevezésére, amikor a felfedezések legújabb eredményeit hasznosító és ezért forradalmian új világtérképét megalkotta. Kolumbusz soha nem publikálta ilyen széles körben felfedezéseinek történetét. Santagel úrnak írott leveleiben, a Kasztíliai Udvarnak írott beszámolóban közli gondolatait, szóval egy sokkal zártabb olvasói kör számára, ráadásul, hogy megismételjem, soha azt, hogy egy Új Földrészt fedezett volna fel. Így áll előttünk két eltérő karakterben egy nagy korszakváltás. Kolumbusz még a Középkor embere, Vespucci már a Reneszánszé. Az ő beszámolója bővelkedik színes részletekben és annak a szenzációs hangsúlyozásában, hogy itt egy új kontinensről van szó, amelyről „az apáinknak nem volt tudomása”. Ez így tényleg szenzációs felfedezés volt! Hogyan lehet az, hogy vannak olyan világok, amelyekről a Biblia nem tesz említést? Miféle népek élhetnek azon az újonnan megtalált földön? Vespucci beszámolója jól kiszolgálta az ez irányú kíváncsiságot, mert részletesen szólt a „hibátlan testű bennszülött lányokról, akik természetesen és készségesen viselik adottságaikat” és a kannibálokról, hogy a horrort kedvelő olvasók is megtalálhassák a kedvükre valót. Vespucci (és/vagy a kiadói) jól kiszolgáltak valami közönségigényt, Kolumbusz aszketikusabb, álmodozóbb, ha úgy tetszik katolikusabb alkatától ez idegen maradt. Csak később, jó néhány évvel később (a XIX. században konkrétabban) vette észre a világ azt, hogy Cristoforo már Amerigo előtt járt az új világban (bizonyíthatóan legalább egy évvel korábban), de akkor már késő volt mindenhez. Amerika Waldseemüller úr által Amerigo Vespucci nevéből lett elnevezve. A Középkor és a Reneszánsz határmezsgyéjén Kolumbusz keserűen, a mellőzésektől soha meg nem békélten halt meg a Rábídia kolostorban, még koporsójának kontinensek közötti bolyongása is egy újabb felfedezés-regény, Amerigo Vespucci pedig annak a megélésével tért meg az Úrhoz, hogy ő volt egy új kontinens névadója. Waldseemüller úr pedig magasan jegyzett alakja lett a térképészet európai történetének. Annak a műnek, amelyben először (és egy ideig utoljára) használta az America szót az Új Föld megjelölésére, ötszáztíz évvel ezelőtt, 1507-ben, annak is megvan a maga története. Ennek első eredeti nyomatából egy példány maradt fenn. Ez a példány most Washingtonban van, a Library of Congress könyv-leltárának darabjaként. A Kongresszusi Könyvtár 2009-ben 10 millió dollárt fizetett ezért egy német magánszemélynek, akinek a családi könyvtára megőrizte a nyomtatványt, de ez persze egy másik történet. A Könyvtár „Amerika keresztleveleként” őrzi-óvja gyűjteményének e becses kincsét.

 

Aztán, hogy csavarjunk még egyet ezen a történeten, elmondjuk, hogy egy másik Vespucci is örökre bevonult az Egyetemes Emberi Történelembe, bár ezt így csak kevesen tartjuk számon. Botticelli mester híres, a Reneszánsz egyik nagy szimbólumává vált képének, a gyönyörű „Vénusz születésének” a modellje nevét ismerjük. Akkor emelkedett ki a habokból a képen, amikor Amerikát megismerték az európai emberek. Ő Simonetta Vespucci volt, Marco Vespuccinak, a Felfedező Amerigo unokatestvérének a felesége. Firenze legszebb asszonya, Botticelli ihletője 22 évesen halt meg Firenzében, de a Mester képein már évszázadok óta az Ifjúság és a Fiatalság Szépségének a szimbóluma. Két Vespucci. Egyik egy Új Kontinens névadója, a másik az Női Örök Szépséggé. Így van ez.

 

asztal_001.jpg

 

(Felhasznált irodalom: Jerry Brotton: A history of the world in twelve maps, Penguin Books, 2013, Discovery fejezet 146-186.o.)

 

A rue Sleidan előkertjeiben bátortalan hóvirágok emelgetik szelíden fehér fejecskéik. A buszmegálló mellett az aranyeső ágain szirmaikat bontogatják virágai, apró sárga lepkék, szirom-pillangó-óvoda. A tegnapi eső itt hagyott néhány tócsát, tükrükben kéken csillan vissza az ég, a szürke járdán a kék tavacskák talán papírhajókra várnak. A gyermekek, e hajócskák mesterei most iskolában vannak. Az École Internationale Robert Schumann udvarán kisiskolások kergetőznek-cikáznak a szünetben, tavaszi csivitelésük áthallatszik a busz becsukódó ajtaján is és a busz majd átimbolyog a csatorna felett átívelő hídon. E híd alatt mint mindig, úgy most is hófehér hattyúk emelgetik kíváncsian fejüket. A Dunkerque megálló után a házak aztán elmaradnak, kitárul az Ipari Kikötő tágas medencéje, tarka-rozsdás konténerek tornyaira ülnek le a károgó varjak. Néhány megálló csupán, elköszönök a csinos buszvezető hölgytől, „Au revoir madame”, mert itt köszönünk a buszvezetőknek (figyelem, ha erre járnak!), amikor felszállunk, „Bon jour madame, bon jour monsieur” amikor leszállunk, „au revoir, á bien tot”. Az Európa-hídon megyek át, mint mindig, általában hétfőként és ma hétfő van, és ma kék és nem szürke, nem zöldes árnyalatú barna a Rajna. A híd közepén ott van az a kis fém-tábla, FR / D: csak így, átlépem, ezzel átkeltem már az országhatáron és ez nekem még mindig, ma is egy nagy élmény, mert én a vasfüggönnyel elválasztott európai határok szorításaiban nőttem fel. Kezem a zsebben, hűvösséget fúj azért még a szél itt, a folyó felett, kabátom gallérját feltűröm. Mellettem kamionok dohognak át Németország felé, lengyel, román, bolgár, német, francia rendszámok, egy német távolsági busz Strasbourg-Basel 19 Euro, hirdeti, sok francia rendszám, és napi bevásárolók. A hétköznapi áramlás. Egyszerű hétköznapi forgalom, semmi különös, kis emberi akciók, múlik az idő, kis tennivalókkal kitelik a nap. Tavaszodik a Rajna-völgyben, a távolban kirajzolódik a Fekete-erdő hegyeinek hullámzó körvonala. Egy hét alatt a munkások előrehaladtak, már látszanak a leendő villamosmegálló körvonalai a kehl-i pályaudvar előtt és a pályaudvar épületén a molinó hirdeti, hogy „Die TRAM is da!”, a molinón a francia trikolór és a német lobogó, a kettő között pedig a Bombardier panoráma-ablakos villamos képe. Április 27-28-án két napos híd-fesztivállal köszönti majd közösen a két város, a nagyobb Strasbourg és a kicsiny Kehl a strasbourgi villamos megérkezését. Összecsiszolódik az, finomhangolásra vált, ami már összeolvadt itt, ezen az európai határon. A hídon, a velem ellentétes irányba bicikliző asszony bevásárló kosara megpakolva a DM-ben vásárolt cuccokkal, nehezen teker, mert a kosár nehéz. Tavaszodik, több tehát a kerekező, mint a gyalogos, de látszik ez a városban is, megélénkült a bicikli-forgalom. Egy hétfői nap, semmi különös. Tegnap a francia elnökválasztás kampánya megélénkült egy kicsit. Ez e a politikai Tour de France hegymenetben kapcsolt. Monsieur Fillon nagy bajban van, a konzervatívok nagy bajban vannak. Előválasztás ide-oda, de most Fillon-nak meg kell fontolnia, hogy mit is tegyen, illetve a Pártnak kell megfontolnia, hogy mit is tegyen Vele. Fillon pénteken még előre akart menekülni, bejelentette, hogy „ha nem lesz elegendő tömeg a párizsi kampány-gyűlésen” ő bizony visszavonul a jelöltségtől. Néhány héttel ezelőtt még a pártbeli, de nyitott előválasztáson jó harcban győzte le Juppé-t, Sarkozy-t, akkor mindenki mellé állt, mostanra már odahagyták. Kitört a „Penelopé-gate”, Monsieur Filon közpénzekből évekig jól eltartotta feleségét, a fiait, akiket „szakértőként” foglalkoztatott, néhány tízezer euróról van szó, ezért viszont nem dolgoztak meg, egy francia vicclap, a Canard Enchainé robbantotta ki a botrányt és a francia adófizetők ezt tényleg botrányosnak találják. Az ő pénzük bánta az akciót ugyanis és Ők teljesen tisztában vannak ezzel. Tegyük hozzá, az Államügyészség is. A vizsgálat folyamatban, a rendőrség beidézte már a „tetteseket”, a házkutatásokat már megejtették, a bizonyítékok a dossziékban a vádemelésre várnak. 50 nappal az elnökválasztás első fordulója előtt. A francia választási Tour de France sárga trikóját most Madame Le Pen viseli, de ő sem úszta meg. Két közeli munkatársát már le is tartóztatták. Néhány tíz ezer euróról van szó ez esetben is, de közpénzről, amelyet illegálisan fizettek ki valakik, valakiknek. Madame Le Pen-nek azzal is meg kell küzdenie, hogy nem szeretik azt sem a francia választók, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin oly gavallérosan 2 millió eurót kölcsönzött a Front Nationale-nak. Nyomozások folynak, rendőrség, államügyész teszi a dolgát. Semmi különös, a demokrácia hétköznapjai. Tavaszodik, az elnökválasztási kampány egyre fokozódik, mint a nemzetközi helyzet. Monsieur Macron kerekezik most a népszerűségi indexek második helyén, az egykori miniszter, akinek Madame Le Pen felrótta, hogy jól beszél angolul és, hogy ezt kihasználva angolul tartott előadást Berlinben (!), „hát hová jutunk, mi franciák”. Európai hétköznap, a működő demokrácia egy aprócska momentuma. A Canard Enchainé már megint odaszúrta Macron-nak, hogy „egy mosógépnek is több programja van, mint neki”, erre Macron a közvetlen demokrácia útjára lépett és konzultációkat szervez a választópolgárokkal a program dolgában, teheti, független jelöltként áll a népszerűségi listák második helyén most. A szocialisták sincsenek jó passzban, szocialista kormányzás közben sem rendelkeznek átütő erővel. Elnökválasztási kampány van Franciaországban. Semmi különös, mégis ez itten a Demokrácia Tour de France-a, érdemes visszagondolni arra, hogy hogyan is volt ez odaát, Amerikában. A demokrácia egyszerű hétköznapjai, ahogyan átkelek a hídon Franciaország és Németország között, erre gondolok. Tegnap a népszerű és nagyszerű Anne Will 'talk-show-jában” a törökökkel foglalkoztak megint, van miért, a nemzetközi helyzet fokozódik, Deniz Yücel német újságíró letartóztatása és öt évre való elítélése no meg közben a tervezett alkotmány-módosítás, amely korlátozhatatlan hatalmat adna Erdogannak, nos ezek így együtt betették a kaput. A németek a sajtószabadságon keresztül tanulták meg megszeretni a demokráciájukat a hatvanas években. Németországban törökök milliói élnek, mégsem féltek attól, hogy szóvá tegyék, ez azért mégsem járja. Erről szólt a talk-show az ARD közszolgálati csatornán és erről szólt az is, hogy a kis Gaggenau polgármestere nem engedélyezte a török miniszter kampány-fellépését ebben a badeni városkában, amely egyébként itt van, néhány kilométerre Kehl-től. Amikor Erdogan felhívta ez ügyben Angela Merkelt, hogy mégis, ezt hogyan képzelik a németek, a német kancellár azt találta mondani a török elnöknek, hogy „nekem semmi befolyásom sincsen arra, hogy egy helyi önkormányzat hogyan is dönt, nálunk ugyanis demokrácia van” és ezt Erdogan annyira nem értette, hogy tegnap a német eljárását a náci Németország dolgaival bátorkodott összehasonlítani mostanában gyakori tömeggyűlésein elmondott szónoklatában. Erre azért a német demokraták eléggé érzékenyek. Aztán meg erről az is eszembe jutott, hogy Hódmezővásárhely határozatot fogadott el a Heineken-termékek bojkottjával kapcsolatosan, állítólag egy Lázár János miniszter úr telefonon (!) iniciálta akcióban és ha ez igaz, akkor ez a magyar települési önkormányzatiság karikatúrájának a megalkotása, gratulálunk ehhez innen is, de spongyát erre, hiszen ez régen volt, igaz volt, tél volt még akkoriban Budapesten is. Mi azonban itt vagyunk, innen figyeljük a hétköznapok múlását. Tavaszodik a Rajna-völgyben, bimbóznak a fák, könnyebbednek errefelé a kabátok, a sálak, a kesztyűk bekerültek a fiókokba, könnyített ruhákban kerekeznek most már errefelé az emberek. Reméljük, hogy a tavasz csak így, természetesen fokozódik majd tovább, nem a nemzetközi helyzet. Monsieur Filon pedig elégedettnek mutatkozott tegnap azzal a tömeggel, amely összegyűlt ott a párizsi Trocaderon, hogy jó fényképeket lehessen készíteni az elnökjelölt úrról az Eiffel-torony körvonalaival.