Telihold csüng a Városom felett, mint óriási gömb, hibátlanul kerek. Alatta a vonuló felhők, szürke hullámokként torlódnak össze, fekete tajtékkal múlnak ki az Éjszaka látóhatárán, ahol elhalványultak már a hegyek kontúrjai. Ott vonul a Hold fénye a Dunán, ama másik város fényei felett, az a város, amelyik esténként a Lánchíd alá költözik. Amikor én voltam a gyermek, arra gondoltam, hogy ott, abban a másik városban csak úgy, tótágast állva lépdelnek az emberek, tehát fejjel lefelé, az utca hullámzik fodrozódik a lábuk alatt. A fekete utakon fordítva jár a busz, kerekei az ég felé forognak, a házak fényes ablakai mögött a csillárok felmerednek, nem alattuk, felettük üli körül az asztalt a család, de fejjel lefelé. Mindig is volt egy másik város a Duna vizének fodrai alatt, amelynek fényei kigyúltak, ha felkapcsolták a városi világítást alkonyatkor és amelynek fényei elhalványultak a ködös hajnalokon, amikor utolsókat hunyorítottak a lámpák a rakpartokon és amikor a város korhelyei bátortalan lépteikkel az ágy biztonsága felé egyensúlyoztak a tegnapokat és a holnapokat elválasztó Ma bizonytalan vonalán. Budapest, hányféle város is vagy Te?! Városok Matrjuska babája vagy tulajdonképpen, belvárosaid de sokan is vannak, Terézváros és Erzsébetváros, Belső-Józsefváros Palotanegyed, egy kis Ferencváros, és Lipócia és egy kicsit a Viziváros is a Batthyányi tér körül. Az elkülönülő Buda, a gödöllői dombokig elnyúló Pest, de az is mennyiféle! Mátyásföld és Újpest, két külön világ és mégis itt összetartozik, de a Baross Gábor telepet a Wekerlével vajon mi kapcsolja össze? Telep, telep az Óbudai Gázgyár körüli is, telepek telepesek nélkül. A telepeknek nincsen vízalatti változata, hajnali ködökbe, alacsony felhő-mennyezetbe ütközik ott a homlok, a buszok kereke aszfaltos utak kátyúin döccen, nincsen tótágast álló család, a csillárt a súlya lefelé húzza, a csillár alatt játszik a gyermek a szőnyegen, Lego-színű kockák szanaszét, amelyekből házak épülnek majd, egy másik város a városban megint. Átsétálni a Margit-hídon és nézni, nézni a Duna hullámai alatti másik várost, langyos nyári éjjeleken vagy ma, ezen a hideg februári estén, nem ugyanaz az élmény, mégis, a másik város ott van nyáron, télen, ősszel, tavasszal is, de mindig másképpen, másféleképpen, hol nehézkesebben, hol csak úgy, könnyedén. A Gellért-hegy árnyékában elolvad az a víz alatti város, ahogyan a Hold vándorol odább, de mielőtt elbújna, megfesti még ezüsttel a kis hajók nyomdokvonalát. A folyón tülekedő hajók pedig elviszik ezt az ezüstöt és összekeverik a víz alatt fejjel lefelé remegő Parlament aranyával. Ellentétes irányba hajózva a Műpa faláról a vízfelszín alá költözött lilákkal, vörösökkel, kékekkel. Vegyül a holdezüstje fények aranyával, feketével és kékekkel, reklámok hideg sárgájával, pirosaival. A dunai hajókról kitárulkozónak látszik a városom, mégsem magamutogató, nem exhibicionista, csak itt van, bölcsen az estékben, idegesen a nappalokban. Más fátylakat lebbent fel a hajnali villamosok ablaka előtt, mást a délutáni csúcsforgalomban, másképpen vonul el a 2-es villamos ablakai előtt a budai hegyvonulat görbülete és másként a 17-es ablakai előtt a Fehér Ház, a Gresham-palota, a Vásárcsarnok, a Bálna. Budapest, ahol felnőtt a gyermek, ahol emberséget tanult a kamasz, fényeidet tisztelő vándorként járta utcáid a felnőtt. Városom, ahol a folyton hullámzó-változó várostársadalom mindig megteremti a találkozások, az együttlétek kis szigeteit. Egy olyan szigetet is, ahol most ülök. A Margitkilencben mellettem éppen most egy szerb úr beszélget telefonon valakivel, én meg közben valami villányi cuvée-ben keresem az Időt, mert a jó borban nem tanin és nem szeszfok, de az Idő van bezárva, amelyet ki kell szabadítani. Szalad az Idő kedves Városom, de örökké itt van az a Duna fecsegő felszíne alatti másik város, Matrjuska város vagy Te Budapest, sokarcú város vagy Te, persze attól is függ, hogy honnan nézünk Terád. A Margitkilencben a lehető legnormálisabb, a lehető legtermészetesebb város vagy Te Budapest most nekem. Mert budapesti vagyok, tudom, hogy csak néhány lépésre innen a Bem Moziban is éppen ilyen normális lennél, vagy a Bambiban is, egy kicsit odébb, a Bem Józsefről elnevezett tér sarkán. Ilyen vagy a Szimpla Kertben is néhanap és a Bobekben is, talán, biztosan ilyen a Csendesben is, a túloldalon, a Puskinban ilyen voltál, ahol valamikor rendszeresen blogoltam, vagy valahol másutt, valahol odébb, valahol Pesten vagy Budán. Mindenkinek van itt egy ilyen helye, ebben biztos vagyok. Soha nem voltunk híján helyeknek Budapesten, ahol a normalitás átvette az uralmat a politika hétköznapi őrületei felett. E helyek tartották meg nekünk a várost, azt is, amelyet a rakparti kóborlások mutattak meg nekünk, amely ott van ahová rendeltetett. Ezek a helyek tartják meg nekünk a Városunkat, így örömmel nézek fel a laptop képernyőjéről, elgyönyörködöm abban, ahogyan Kuplung kutya örvendezik a vendégeknek, abban, ahogyan kezelik itt a borravalót, abban, ahogyan könyveket vásárolhatok itt vasárnaponként és a mai „fogás” egy 1913-as kiadású Petit Larousse volt. Hogy e normális, emberléptékű helyekből miért és hogyan nem alakult ki egy politikai normalitás, az mindörökre Budapest titka marad. Végül is, magyarok vagyunk.

 

Hol a Populizmus mostanában? A jól fűtött, meleg szobákban! A washingtoni Fehér Házban, a budai Várban, Miniszterelnökségen, választási kampányban. Népszerű posztokban, szorgos like-okban, szövegbuborékban és hamisított fotókban, vezérek cikkeikben, drága villák parkolóházában álló fekete Mercedesek fehér bőrüléseinek ráncaiban. A Populisták alakuló Világköztársaságában. Ott van a Kreml arannyal futtatott ajtói mögött, ott a hódmezővásárhelyi képviselő-testület ülésein, a Csíki sör habjában, Házelnök nem-van bajuszában, évértékelő beszédekben, hétköznapi politikában, kis-súlyúnak szánt kirúgásokban, de amelyektől megbillen az emberi élet, civil szervezetekről könnyelműen kimondott ítéletekben, mindig újrafűtött lázban, a kis és a nagy politikában, média-tulajdonos-váltásban, az izzadtságosan összerakott híradók hírfolyamában, elhallgatásokban és heves gesztikulációkkal kísért beszélgetésekben, összeesküvés-elméletekben és a megismételt bokszmeccsekben, a „Sorosozásban”, vagyis pongyola mondatok és okos szavak közötti meccsben a megsorozott szavak első, második, harmadik menetében, a végső pontozásban, a pontozók által kihozott eredményben, az orrba vágottság miatti vérzésben. Ott a Populizmus az alapvetésben, a választóknak adott ultimátumokban, stand-up comedy-vá silányított kormányzásban, eltüntetett miniszterek hiányában a himi-humi magyar tévékben szónokoló szakértők szavában, az aláírásgyűjtésekben és az aláíró tollba belefagyott tintában, az összegyűjtött aláírásokat tartalmazó borítékok kidobásában, füttyszó trillájában és a füttyszó ellen épített azon kordonokban, amelyek nem védenek a hang terjedése ellen. A Populizmus hideg ugyanis, befagy a tinta, deresedik a kedv, megfagy a mosoly, zúzmarás lesz a levegőben lebegő trilla. Ott van már a Populizmus a gazdagok házában és hiszik, amint velük pezsgőt iszik. A kunyhókból, a visszafizethetetlen hitelekből épített kalibákból, „a munkásosztály rakétasilóiból” a pesti panelekből, ahol korábban lakott Budára megérkezett, a politikai nincstelenek ajkáról ide beköltözött és ott lakik most. Ott van a kormány által megrendelt és adóforintokból kifizetett óriásplakátokon. Politikusok játékaként, de a mi életünkkel generációkat tékozolnak el most a populisták. A politikai ruletten fiatal életek-sorsok vörösre-feketére, párosra-páratlanra (fetvozső!) lehet, hogy bejön, de lehet, hogy nem, a szerencse forgandó, de a populisták szerint forgatható. Ott van már a populizmus a miniszterelnöki szobában, ott lesz majd a Várba beépítendő kivagyi termekben is, a józsefvárosi játszmákban, kinn vidéken, benn a Fő-városban, indok nélkül megszüntetett költségvetési intézmények közalkalmazottjainak felmondó levelében, a romokra felhúzott közalapítvány kuratóriumában, és a botrányos működése körüli hallgatásokban. Ott van az ellen-véleményekben és a választható módszerek közül mindig egyformán kiválasztott egyetlenben, a metró száguldásában és megtorpanásaiban Budapesten, a köztéri óra járásában (vagy nem-járásában), elitek egymást vádló összekacsintásaiban, ott van a közbeszédben, fertőzésként terjed az interneten, populizmus-vírusirtók iránti keresletekben és hiányokban. Elromlott életekben, tehetetlenségekben, elmenekülésekben, eltitkolt visszaérkezésekben.

 

Hol a Populizmus mostanában? A jól fűtött, meleg szobákban. A nacionalista nemzetgazdaságban, a protekcionizmusban és az elferdített igazságokban, az alternatív tényekkel operáló megszólalásokban és a tényeket mellőző gondolkodásban. A tényekhez ragaszkodók ócsárlásában és a nem-populisták szapulásában, a tudomány embereinek mellőzésében, a zavaros vizek fölött körültekintően át-igyekvők által kiépített hidak tudatos lerombolásában és zavaros vizekbe fojtásában, mű-balhék piszkos vizeinek hullámokká nagyításában és az igazi balhékról szóló közlések elhallgattatásában. Ott van a populizmus a kritikáiban és ebben a szövegben, az ellenben és a véletlenben, a vétlenben és a vértelenben, az sebeitől elvérzettben és a sebekből kigyógyított áldozatban, az egészségesnek mondott ételek miatt szerzett fertőzésekben és a fertőzés megelőzését szolgáló vakcinák elutasításában, a hazai égtájak alatt más égtájak tájékozódási pontjait keresőkbe (a populisták csillagtérképe az északi féltekén a déli félteke csillagvilágára tájolt, így vitorláznak át a Világ tengerén!). A térképek kiforgatásában ott van és ott a lekonyuló kedvben, itt van már Budán és Pesten, a lakótelepeken és a terézvárosi polgárházak lepergő vakolatában, a tulajdonosi közgyűlések mondanivalójában.

 

Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Telefon Bisztró („Múlt század eleji hangulat! 80 férőhely két szinten!” /sic!/) falaira látok és ott a századfordulós Budapestről készített fotókra, whiskys dobozokból készített fali dekorációra, a pultnál az impozáns pálinka választék üvegeire (Márton és Lányai!) egyaránt rálátok most és a szombat este hullámai által éppen e partra kisodort vendégekre látok és kéretlenül is belehallgatok a beszélgetéseikbe, hogy mindenki magyarul beszél most itt: ez nekem egy nagy élmény. De nem mondom el ezt most senkinek. Másfél napja vagyok itthon, jöttem-mentem a budapesti utcákon, találkoztam régről ismert, kedves emberekkel, mint az szokás, beszélgettem és hallgattam, kérdeztek és válaszoltam, kérdeztem és válaszoltak, egy hengeralakra összehajtott HVG-el csapkodtam várakozás közben a térdem, ahogyan a villamosra vártam - és ez egy rossz szokás - a Mechwart-liget előtti villamosmegállóban és a címlapon egy bilincsbe vert gyermek-kéz volt (ezt tekertem össze) és valahogyan ez a poszt jutott eszembe. Lejegyeztem.

 

 

A krónikás feljegyzi a hivatalos eredményt: ma, szerdán délelőtt, helyi idő szerint 10 óra 54 perc 09 másodperckor Fa Nándor magyar hajós befejezte a Vendée Globe-ot. A 63 éves magyar versenyző a 8. helyen végzett, 93 nap 22 óra 52 perc 9 másodperc alatt kerülte meg a Földet a Spirit of Hungary nevű és maga tervezte, maga építette hajójával. 27.850 tengeri mérföldet tett meg 12,35 csomós átlagsebességgel. A hajós Sables d'Olonne van, jól van, euforikus szavai meghallgathatók a verseny hivatalos honlapján (itt: http://www.vendeeglobe.org/en/news/18669/nandor-fa-spirit-of-hungary-8th-in-the-vendee-globe).

 

Ezek a száraz tények, ezek lesznek majd ott a statisztikákban, de az, ami az Úton megtörtént, arra csak a hajós emlékezik majd, de a Hajós majd egész testével, minden érzékével emlékezik. „A hajósnak gépnek kell lennie, el kell felejtenie az érzelmeket, az érzéseket, a gépiesen ismétlődő feladatokra kell koncentrálnia” - mondta Fa Nándor a Sables d'Olonne-i kikötőben, a pódiumon, az üdvözlésére összegyűltek előtt. Mert a hajó engedelmesen követi az emberi akaratot sokszor, de néha ellenszegül. A szem körüli ráncok a hajóval vívott párbeszédekből ottmaradt lenyomatok. Később, mindig csak később jön rá arra a hajós, hogy abban a pillanatban, amikor közbe kellett lépnie, lehetett volna egy másik megoldás is, feje telisteli azzal, „hogy mit és hogyan és mikor kellett volna, hogy”, de az Út maga soha sem hagy időt arra, hogy ez végig is gondolható legyen. Ott kell reagálni, ahol senki más nem segít, csak egyvalami, a Bizalom, önmagában, a Hajóban, az Óceán nem segít, emelkedik és süllyed, nincsen egyetlen egyenes sem ebben a történetben, csak a vitorlákat hordozó árboc, csak a railing, csak a kormány, amit sokszor és sokáig automata irányít, de az automatát ellenőrizni és igazítani, korrigálni kell. Nem lehet mindent ráhagyni, mert a tenger nem hagyja magát, a szél nem hagyja magát, öntörvényű legények, nosza!

 

A vitorlás hajó egy szél erejével hajtott vízi jármű. A vasárnapi hajós eltűnődik ezen a meghatározáson. Ő jobbára csak a termikus szeleket ismeri, amelyek a közeli szárazföld hegyeiből és völgyeiből erednek, este jobbára elcsendesednek, elalszanak, reggel későn kelnek, délutánra kiszámíthatatlanok, élénkek, szigetek szélárnyékában csúfolódók, szigetek közötti csatornákban vitézkedők. A horvát Dugi Otok nyílt tenger felőli oldalán egyenletesen-szépen fújók, a hosszúra nyúlt sziget másik oldalán elalvók, váratlanul lenyugvók, haladást megállítók például. A vasárnapi hajós bevallja, hogy semmit sem tud a nyílt tengeren, a szárazföldektől ezer mérföldre hullámzó vizek szeleiről csak látja ezeken a web-cam-eken, hogy esik és hogy süllyed, hogy emelkedik és hogy zuhan a hajó, hogy hogyan csap be a hullám, hogy hogyan mélyül a ránc a hajós arcán.

 

Verseny, amely átvezet a Világtengeren, szelíd és vad vizeken, az Atlanti- és a Csendes-óceánon, hidegben és melegben, a Jóreménység-foka és a Horn-fok körül, Afrika partjai előtt, Ausztrália alatt, Brazília előtt. Aki befejezi a Vendée Globe-ot, nyer, győztese egy emberi küzdelemnek. Alex Thomson-t (a verseny második helyezettjét) hallgatom a sajtótájékoztatóján. Megkérdezik Tőle, hogy mik voltak a céljai. Azt mondja, hogy „végigcsinálni a versenyt, a dobogóra állni, esetleg megnyerni” - ez volt a hármas cél. Mondja egy hajós, akinek ez az ötödik Vendée Globe-ja (kettőt feladott), egyszer harmadik, most második lett. Négy év múlva? Megpróbálja újra? Negyven éves, két kisgyermek édesapja. Megpróbálja? „Ha a szponzorok (Hugo Boss, Mercedes) is úgy akarják …, még meg kellene beszélnem a feleségemmel” - ilyesmiket mond. A hajósok arca a beérkezéskor és a sajtótájékoztatón, már frissen borotváltan. A móló mellett pihenő hajók. A bámészkodók. A lenyugvó Nap és az elülő szelek. Odakint az Atlanti-óceán. Ott még mindig küzdenek hajósok és hajók, Fa Nándor nyolcadik lett, Eric Bellion több, mint ezer mérfölddel jön majd mögötte, már minden hajó az Atlanti-óceánon van, Sebastien Destremau hajózik most a 18. helyen és neki még 5.000 mérföldet kell megtennie a célig. Micsoda egy különös verseny ez! Különös, mert különleges személyiségek vívják meg saját harcaikat a tengerrel, a széllel, a hullámokkal és a hajókkal.

 

A verseny hivatalos honlapján egy szép értékelés található Fa Nándor útjáról. Arról, hogy milyen szépen és egyenletesen küzdötte fel magát a 21. helyről a 8. helyre; arról, hogy milyen komoly technikai problémákat kellett megoldania menet közben; arról, hogy milyen nagyszerű taktikai döntéseket hozott. Elismerő tisztelgés ez az emberi teljesítménynek. Tegyük hozzá, a Vendée Globe a szervezők minden erőfeszítése ellenére is, még mindig egy francia verseny, nem csak azért, mert a versenyzők többsége francia, hanem azért is, mert főleg a franciák követik. Fa Nándorról is feljegyzik, hogy ő volt az első nem-francia, aki ötödik helyen fejezte be a második Vendée Globe-ot, az első, aki nem-franciaként egyáltalán befejezte a versenyt. Az akkori ideje 123 nap volt, most 93 nap, micsoda különbség! Egy nagy emberi teljesítményt kell, hogy csodáljunk, hogy elismerjünk, hogy megbecsüljünk a maga helyén és a maga módján.

 

Amikor a hajós végre eléri célját és megpihen a kikötőben, de még sokáig nem jön nyugalmat hozó álom a szemére. Testének minden porcikájában ott van Út. Furcsa úgy feküdni az ágyban, hogy az nem mozog. Süllyednek és emelkednek az érzései és érzékelései. Sokáig még bizonytalan léptekkel jár a szilárd, földi talajon. Álmodik a hullámok tarajáról és az óceán változó színeiről. A kikötött hajó még sokáig remeg. Emészt. Tűnődik ott a parthoz kötve. Néha felsírnak a szélben az árbocát rögzítő kötelek. Összekapcsolódott Ő már örökre a hajóssal és most a hajós a parton pihen. A Hajós nélküli hajó egy elfelejtett objektum most, mindenki a Hajósra kíváncsi, aki szép, karcos szavakkal ecseteli majd a sajtótájékoztatóján azt, hogy mit kapott a Hajótól. Végül is, Hajós és Hajó elválaszthatatlanok. Fa Nándor „harmadik gyermekének” nevezi a Spirit of Hungaryt.

 

Néhány nappal ezelőtt, amikor - láttam - délután volt, a lehanyatló téli Nap utolsó sugaraival a nyomdokvonalán, díszes, sok kishajós kísérettel, befutott a Sables d'Olonne-i kikötőbe a Vendée Globe 2016-2017 győztese, Armel L'Cléach, a breton. Másnap reggel pedig a második helyezett, az angol Alex Thomson is a kikötőben pihent. A győztes idő verseny-rekord, L'Cléach 74 nap 3 óra és 35 perc alatt kerülte meg a Földet, Thomson ideje is belül van a régi, Gabard által tartott rekordon, ő 74 nap 21 óra 31 perc alatt teljesítette ezt a mérföldekben pontosan megmérhető, de emberi léptékkel igazából felfoghatatlan távot.

 

Mivel feliratkoztam a vendée.globe.com hírlevelére, közvetlenül és a web-cam közvetítések jóvoltából személyesen is láthattam e mozzanatokat. Furcsa egy érzés volt. A „mintha-ott-lettem-volna” illúziója és a jelenidejűség, meg az, hogy mindez milyen gyorsan válik történelemmé. A verseny még nem ért véget, hiszen a többiek még ott, kint küzdenek a hullámokkal, a széllel, engedelmességre és alkalmazkodásra bírják a hajóikat. Észre kellett venni, hogy egy idő után a magyar internet népe is felfedezte a versenyt és Fa Nándort, egyre gyakrabban idézték hajónaplója segítségével Őt és terjedt a hír, hogy a 8. helyen halad és nagy valószínűséggel teljesíti fő célját, hogy befejezze a versenyt és, hogy ideje 100 napon belül legyen. Egy nagy versenyben jelen van egy nagy magyar hajós és hajósnak lenni egy szavakba nehezen önthető magányos állapot. A hajó neve Spirit of Hungary, bármennyire is csábít ez a név arra, hogy azt mondjuk, Fa Nándor most megtestesíti, illetve, hogy testet és térfogatot ad a magyar szellemnek, virtusnak, kéretik, hogy csak ezt ne tegyük. Teljesítménye egy elszánt, konok, célokat kitűző és céljaiért kiálló magyar ember munkája. Saját építésű hajójával és saját magával van jelen az embernek a tenger és az ég elemeivel folytatott küzdelmében.

 

A hajós, bár itt másokkal, más hajókkal versenyez, valójában a tengerrel vív csatát. A tengerrel, amely hatalmas és mély, amely folyton változik és változatos, amely harsány és élénk, de amely tükörsimaságú és csendes, éppen akkor, amikor nem erre vágyik a hajós, amely haladna előre a célja felé, a tengerrel együtt, amely óceán formájában minden tengernél nagyobb, erőteljesebb, jelen valóbb. Annak a web-camnek a segítségével néztem a versenyző hajósok arcát. Az arcok voltak az út térképei, az arc változásai az Út térképén új bejegyzések. Új ráncok a szemek körül, a vörös árnyalatai a napszemüveg által fehéren hagyott arc-felületen. A parányi sócseppek a fül hajlataiban. Nekünk, akik foteljeinkből nézők vagyunk e helyütt, fel sem tűnik, hogy az állandó nedvesség az, amely a hajósokat üldözi az Úton, nincsen egyetlen száraz, olyan szárazföldi értelemben vehető száraz felület a hajón, amelyet folyton-folyvást megostromolnak a hullámok.

 

Mert mi a hullám? Egy mozgás, amely nemcsak felfelé emelkedik, tornyosul, kitüremkedik, ágakra szakad, de oldalirányba is mozog, a hajótest nemcsak emelkedik és süllyed, de dülöngél is, a hajó tengelye körül mozdul jobbra-balra, a szél felőli oldal nyomása miatt megdől, a dőlő-forduló állapotban emelkedik és süllyed, de billen is, ahogyan a hullám odacsap, a tajtékja felröppen és cseppekben szétszóródik, a visszahulló víz végigfut a fedélzeten, de nem egyszerű rendben, mert érkezik egy következő hullám már, némely hullám 3-4-5 méteres emelkedéseket produkál, vagy 8-as, 9-es szélben (viharban) akár tíz méteres mélységbe is belefúrja magát a hajó orra, hogy kirántsa-kilökje onnan a következő hullám ereje. Napsütésben az orrhullámok szétomló cseppjei kis szivárvány-íveket húznak a hajó orra köré.

 

Figyelni kell a szelet és a szél változik, kitör és elernyed, lök és taszít, visszanyom, görbül, bizony a szél görbülni is képes és ez a szél löki a vizet neki a hajónak, ahol nincsen semmi, ami szárazföldi értelemben száraz volna. Nedves az arc, a kéz, a láb, átnevesedik a legjobb dzseki is, a gumicsizmában befolyik a víz, a vízhatlan zsebben használhatatlanná nedvesedik a papír zsebkendő. A tenger sója kristályosodik a műanyag felületeken, a vásznakon, a vitorlák bevonásakor kis ködöcskékben leszitál, a köteleken megül, karcolja a kezet, kesztyű szükségeltetik, ellenkező esetben kis karcolások jobban fájnak a sótól, de sokszor nincsen arra idő, hogy megkeresse, felvegye a kesztyűt az ember-hajós, mert most kell állítani, húzni, feszíteni, kiengedni.

A biztos kézzel kormányzó Hajósok által végigcsinált verseny, amelyben ott az Emberi Szellem önmagát kutató-kereső kíváncsisága.

 

Egy régi breton mondás szerint a dagály idején fogant magzat fiú lesz, az apály idején megfogant pedig leány. A bretonok úgy tartják, hogy ezért, éppen ezért szállnak a fiúk a tengerre, hogy megkeressék a hullámok formájában mindig ott lévő dagályt és ezért húzódnak a lányok jobbára vissza, a partokra. E dagályban foglalt urak – a Vendée Globe idei versenyén nem volt hölgy versenyző – végighajózzák az Utat a Föld körüli világtengeren. Magyarországon, de különösen Székesfehérvár környékén, ahonnan Fa Nándor érkezett tenger sincsen, szükségképpen dagály sincsen, apály sincsen. Mégis, Fa Nándor elment, hogy megkeresse a hullámokban mindig megtestesülő dagályt és visszatért, új ráncokkal szelet figyelő szeme sarkában, új bőrkeményedésekkel a tenyerén, egy Nagy Tengeri Út teljesítésének minden fáradtságával és örömével a lelkében. Tisztelet és elismerés egy Nagy Tengerésznek!

 

Amióta csak vannak könyveink messzire látunk a múló időben, visszanézhetünk a Múltba, körülnézhetünk régen eltemetett tájakon, azóta megváltozott városok ódon utcáin sétálhatunk, megcsodálhatunk egy régi erdőt, amelynek fáit már régen kivágták. Amióta vannak könyveink, felidézhetjük régi viták élénkségét, a csakis az elmúló élettel kihunyó érzelmeket, érezhetjük titokban elhullajtott könnyek sós ízét, elgyönyörködhetünk egy karcsú boka örökké gyönyörű ívében, egy nem múló szerelem örvényeiben fürödhetünk. Amióta csak vannak könyveink holisztikusabb, összetettebb a jelen dolgairól alkotott véleményünk, gyanakvásaink bennünk fészkelődnek, sok mindenről úgy véljük, hogy már láttuk azt valahol, valamikor, talán egy könyv lapjain, talán valahol másutt. Így vagyunk a homo sovieticus-al is. Akkor is jelenlétére gyanakodunk, ha orosz nemzeti viseletben látjuk.

 

Még a múlt héten, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, az Orosz Föderáció elnökének budapesti látogatása okán egy posztot fabrikáltam, amelynek az lett volna a címe, hogy „Oroszok, európai spájz, satöbbi”. Aztán megnéztem a látogatásról készített fotókat, elolvastam a tudósításokat, meghallgattam a magyar miniszterelnök és az orosz elnök közös sajtótájékoztatóját, rápillantottam a „népi internet” szokásos menetrend szerint kitermelt komment- és mémuniverzumára és abbahagytam azt a posztot. Abbahagytam, de ez nem segített, mert éreztem, hogy nyugtalan, mert kibeszéletlen maradtam. Nyugtalan világunk telis-teli van fóbiákkal, talán éppen ezért nyugtalan. A ruszofóbia éppen olyan káros, mint az iszlamofóbia, vagy a homofóbia, fóbiák egy-dimenziós szemüvegén át bizony, hogy nem nézhetjük az Élet 4D játék-, rövid- vagy dokumentum filmjeit.

 

Az orosz elnök látogatása Budapesten, a múlt hét csütörtökön, amikor, mint a Költőtől tudjuk, a legnehezebb, mert a csütörtök a babonák napja és ezen a napon az orosz elnök babonákat idézett meg Budapesten. Az egyik fontos babonánk az, hogy vajon tudjuk-e azt, hogy mit is akarnak az oroszok? Gyanakvásainkat a szándékaikat illetően ők maguk fűtik azzal, amit és ahogyan cselekszenek. Amikor a magyar miniszterelnök az Oroszország elleni gazdasági embargó által a magyar külkereskedelemnek okozott károkról beszélt, nagyvonalúan elfeledkezett arról, hogy ennek az úgynevezett embargónak nyomós okai voltak: nem kevesebb, mint egy hosszú évek kínjai által kialakult világrend egyoldalú, oroszok által felrúgása. Ennek a világrendnek az Európai Béke és az Európai Együttműködés volt az egyik tartó-oszlopa. Szimbóluma volt az ukrán helyzet. Az ukrán válság nem oldódott meg azóta sem, katonák és civilek halnak meg most is egy elfelejtett európai háborúban, amelyet a Donyeck-környéki falvak határán vívnak, Szimferopolban orosz adminisztráció intézi a nyugdíjasok ügyeit, Szevasztopolban az orosz flotta hajóin javítgatják a sós tengeri levegő által kikezdett harci festést, szóval mit is tettek az oroszok eddig az ukrán helyzet megoldásaiért?

 

Magyarország újkori története a műszaki határzár lebontásával kezdődött el 1989-ben és a műszaki határzár létesítésével folytatódott 2015-ben és most, 2017-ben szíriai és afgán menekültek torlódtak fel a belgrádi parkokban és a szélfútta bánáti mezőkön, Horgoš környékén egy „Calais-i Dzsungel” jön létre most és vajon mit tettek a Szíriában szorgalmasan bombázó oroszok azért, hogy ez ne így legyen? Egy, a szomszédos országokban előállott, konfliktus-helyzetért az oroszok közvetlen felelősséget viselnek és ennek a konfliktus-helyzetnek sokféle ostora csattan sokféleképpen rajtunk – miért tehát, hogy a magyar kormány örvendezik azért, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics megtisztelte látogatásával hazánkat? Az orosz elnök ritkán léphet az Európa Unió által határolt földre mostanában, miért, hogy mi nyitunk erre kaput a kerítésen, miért, hogy mi, magyarok nyújtunk erre most alkalmat? Vajon miért nem találkozott Magyarország (köztársasági) elnöke az orosz (köztársasági föderáció) elnökével, csak úgy, protokollárisan, ahogyan ez szokásos? Ez persze csak az egyik talány, a nemzetközi politika az egyszerű állampolgár számára jobbára kiismerhetetlen, szövevényes történet, tág tereket hagy interpretációkra, értelmezésekre, belemagyarázásokra. Ezt is táplálják könyveink, hiszen könyvet lehet írni az oroszok ellen és az oroszok mellett, az oroszokról és Vlagyimir Vlagyimirovicsról külön is, sőt könyvet lehet írni Joszif Viszárionovicsról, minden kelet-európai szépapjáról is, no és akkor mi van?

 

Ez a cselekedetek súlyához képest valóban csekély értékű figyelmeztetésnek szánt gazdasági embargó kitüntetett helyet foglalt el a két állami vezető sajtótájékoztatóján, pontosabban a magyar miniszterelnök üzenetében. Itt ugyanis világossá tette azt, hogy az európai vezetőkkel közösen meghozott döntést opponálja. Új kommunikációs szintre emelte és az orosz elnök fizikai jelenlétével hitelesíttette az Európai Unióval való magyar szembenállás politikáját. Ez egy ügyes diplomáciai húzásnak látszik, de különösen hasznos az orosz diplomáciának – hiszen valójában ez volt ennek a protokolláris látogatásnak az értelme, nem más, minden egyéb megtárgyalható lett volna az orosz elnök közvetlen részvétele nélkül is -, szóval Magyarország miniszterelnöke elkötelezte magát az orosz álláspont védelme mellett, így olvassuk, ami történt. „Magyarország tudja, hogy hol a helye” - mondott valami ilyesmit miniszterelnökünk, most ebben is maradhatunk. Kíváncsian várjuk, hogy milyen helyet foglal el ezek után Európában Magyarországunk az európai közös tárgyaló-asztaloknál.

 

Az, hogy hogyan is született meg a homo sovieticus, akinek az árnyéka sokkal hosszabb annál, mint az sejtenénk, már Iszaak Babel is megírta. Történeteinek sokszor ukrán tájak adnak kereteket, éppen úgy, mint Bulgakov Turbin-családjának, kicsit ironikus ez, mostanában, nemdebár? Persze aztán Bulgakov halhatatlan moszkvai történetének csavarjaiban, Woland varázsló éles, mindent átlátó tekintete előtt felvonuló moszkvai társadalomban ott bolyonganak a homo sovieticus-ok és ott a Nagy Honvédő Háború emberi erőfeszítéseinek felfoghatatlan szenvedéstörténetében Grosszman által megírt epizódjaiban is, amikor Sztálingrádban tábornok elvtárs ezredes elvtársat üt arcon úgy, hogy annak kiserked a vére, meglazulnak a fogai és abban, amikor a frontharcosok arról beszélgetnek, hogy a háború után majd csak jobb lesz. Tudjuk, hogy jobb nem lett a háború után, maradt Oroszország a Szovjetunió „vezető ereje”, „a szövetségbe forrt szabad köztársaságok kovácsolt frigy” kovásza, ragasztója, uralkodója. Hogy hol ér(t) véget a homo sovieticus története és hogy hol kezdődik az orosz emberé, azt még ma sem tudjuk pontosan. Végül is, az, hogy orosz az ember, jelentéssel bír, az ismert világ legnagyobb kiterjedésű országáról beszélünk, ezt minden orosz tudja alapból, identitás-képző erő ez, már csak politika kell ahhoz, hogy a világ másik öthatoda is elhiggye ezt. Földrajzi tényből így lesz világpolitikai tényező, no meg abból, ahogyan Oroszország megtanulta, hogy önellátásra rendezkedjék be az atomfegyverek, az atomerőművek, az atomjégtörők és az űrhajók dolgában, ezt azzal almával is megtehetnék, amelyet eddig Magyarországról vásároltak és amióta az embargó miatt nem vásárolhatják, károkat okoz (az embargó) nekünk. Egyébiránt a Krímben megterem az alma, bár nem ezért foglalták el azok a titokzatos „zöld emberkék”, de hagyjuk ezt. Orosznak lenni nem egyszerű, és másként bonyolult viszonyrendszer ez, mint például magyarnak vagy dánnak lenni, a finnekről most ne is essék szó és az orosz inváziótól rettegő észtekről vagy litvánokról se beszéljünk itten, európaiak vagyunk és európai perspektívákból nézzük az oroszokat, és vannak könyveink, sok könyvünk van. Lev Davidovics Tolsztoj, Gogol, Csehov, Dosztojevszkij, az itt, a szomszédos Badenben meghalt Turgenyev, Tyutcsev, Ulickaja, no meg a filmek: Eizenstein, Mihail Romm, Dovzsenko, Tarkovszkij, Nyikita-Mihalkov, Mitta, German és a Bondarcsukok (az öregebb és a fiatalabb), no meg Jurij Ozerov háborús filmeposzai, aki egész tankhadosztályok mozgósításával készíthetett csataképeket. A filmvásznon azok az orosz arcok: Suksin, Uljanov, Jegorov, Vjacseszlav Tyihonov és a maszkokban Lenin, Feliksz Edmundovics Dzserdzsinkszkij, Sztálin, Zsukov, sőt Makarov vagy Kolcsak admirális, Kutuzov, Szuvorov, Csapajev és Alekszander Nyevszkij!

 

Moszkva nem hisz a könnyeknek, ha csendesek a hajnalok és Boriszka harangja bong Andrej Rubljov felett, ahogy a Zóna kerítése felett a Kurszki csatatérre és a sztálingrádi romokra néz, a tavasznak tizenhét pillanata volt és a Bolsoj Balett és Pliszeckaja, Nyizsinszkij táncolta el a soha nem definiált orosz Szabadság Csajkovszkij megérezte melódiáit? Azovszkij tengeri tájképei. Micsoda nagy Kultúra ez! Micsoda talány, hogy kik ők és hogyan éreznek, gondolkodnak, cselekednek az oroszok? No nem Vlagyimir Vlagyimirovics, vagy Vlagyimir Iljics, Joszif Viszárionovics vagy Leonyid Iljics, hanem az azok az oroszok, akik vagy másfél milliónyian Nyugat-Európában élnek; azok, akik megtöltik a svájci Saint-Moritz, vagy a badeni Baden-Baden szállodáit, butikjait, fürdőit és akik francia Grenoble éttermeiben fogyasztanak jól. Azok, akik a montenegrói ingatlanügynökségek első számú kliensei, mert minden fellelhető házat, lakást felvásárolnának már Budvában, Herceg-Noviban. Azok, akiknek nyugalmát vaskos, magas, bekamerázott kerítések védik London bizonyos negyedeiben, a Cote d'Azur-ön és akik a Monte Carlo-i Cassinoban szórják el a pénzüket. Azok, akik a Novi Beograd paneljeiben vagy a Dedinjén húzzák meg magukat és akik – vagy ezren - ott dolgoznak a Gazprom belgrádi irodaházában, a városban, ahol gáz nincsen, de van ez a méretes irodaház, és bizonyára ők azok, akik friss virággal emlékeznek Vrangel generálisra, akinek a sírja ott van a belgrádi Tašmajdan park melletti kis orosz templomban és ránéznek időnként az orosz sírokra a Novo Grobljében, azokra, amelyeket oly szépen felújított a minap a Gazprom Nagyvállalat. Azok, akik egy drága motoros jacht fedélzetén hangoskodnak a dalmát Trogirban és drága francia pezsgőt kortyolgatnak ott, amit egyenruhás személyzet szolgál fel nekik elegánsan, a hajón a zászló valami csendes-óceáni mikroállam zászlaja és a hajó neve „Lucky me”, de a fedélzeten oroszul beszélnek. Azok az oroszok, akik svájci boltokban járnak bevásárolni Zürichbe és akik a bécsi Gartner Strassén grasszálnak és akik Hévízen töltik az időt, miután kikászálódtak a Sármelléken leszállt moszkvai charter-járatokból.

 

Mennyi szín, mennyi emberi változat, micsoda változatosság! Oroszország talány. Az orosz ember talány. Putyin múlt heti látogatása előtt különféle kórusok hangoltak Magyarországon. Tanulságos a kormány hangja és az azzal egybecsengő holdudvar jeleseinek dicshimnuszai, hogy Oroszország nagy és hatalmas, hogy Oroszország védi az érdekeit, hogy Oroszország megmutatja, hogy hogyan és miként – nagyon furcsa ez a megelőlegezett és feltétlen bizalom. Látható volt az ezzel párhuzamosan a szkepszis, a félelem, a tartózkodás, a bizalmatlanság is. Az orosz-magyar barátság meccse legalábbis döntetlenre áll most, a hosszabbítás és tizenegyes-rúgások előtt (a szovjet-magyar barátság eldöntése anno eléggé egyértelmű volt... mindkét félidőben).

 

Egy olyan városból néztem én mindezt, amely az Európa Tanács székhelye. Az Európa Tanácsnak 1995. óta Oroszország is tagországa. Az ET mellé rendelt állandó képviselet (nagykövetség) nincsen messze az utcától, ahol lakom, majd minden nap elmegyek az ott lengő orosz zászló alatt. Néha találkozom, beszélgetek is olyan oroszokkal, akik az ET-ben dolgoznak. Emiatt megfigyelhetek dolgokat, eseményeket, azokkal kapcsolatos személyes érzéseket, véleményeket hallgathatok. Az Európa Tanács térképén Európa határai valahol Vlagyivosztoknál húzódnak és ott Japán a szomszédunk. Lentebb Kína. Ha tag, Oroszország is vállalta az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatában foglaltak betartását. Igyekszik ezért. Az Európa Tanács végül is egy európai kapu, találkozóhely, interakciós mező. A krími és a donyecki dolgok miatt (és nem feledkezzünk el arról a szerencsétlen maláj repülőgépről és az áldozatokról sem) az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében felfüggesztették az orosz képviselők szavazati jogát. Ez egy elég erős figyelmeztetés és még mindig érvényben van. Itt azért bíznak abban, hogy ez is segít abban, hogy az orosz diplomácia is megértse, hogy egy nemzetközi közös erőtérben, Európában még mindig kitartanak bizonyos normák mellett, amelyek az országok együtt-élésének – és nemcsak az egymás mellett élésének - mikéntjeit szabályozzák. Az Európa Tanács fenntartja a kommunikációs csatornákat és az együttműködések egyik nyelve változatlanul az orosz. Az ország nagy és polgárai titokzatosak, de – reméljük – tanulékonyak. Az Európa Tanács nem ruszofób. Az emberi jogok, a demokrácia és a joguralom hármas jelszava nem egy Jereváni Rádió által elmondott vicc, hanem egy komoly dolog. Európa türelemmel várja, hogy ez Oroszországban is belátható legyen. Bizonyos dolgokat nem ennek az Európának, hanem az oroszoknak kellene megtenniük. Néhány aprócskának látszó, de fontos gesztust. Az európai forrásokat elnyerő civil szervezetek pénzügyi büntetésétől való eltekintés például egy ilyen és senkinek sem fájó gesztus lenne. A sajtó szabad hangjának elfojtásával való körmönfont játszadozással való felhagyás ilyen lenne. Az emberi jogi aktivizmussal és aktivisták nyilvános meghurcolásával kapcsolatos politikai magatartás ilyen lenne. A politikai ellenzék elhallgattatásával kapcsolatos durva hatósági fellépés ilyen lenne. Oroszországban még mindig túl sok emberi áldozata van annak, hogy emberek szabadon véleményt nyilvánítanak. Oroszország egy nagy, de multikulturális ország, ahol különböző - nemzetiségi, nyelvi, nemi identitásbeli – társadalmi csoportok élnek együtt. Egy ellenük irányuló diszkrimantív felfogással való szakítás, egy kicsivel több tolerancia megmutatása a hatóságok hétköznapi működésében egy ilyen gesztus lenne. Európa országai több-kevesebb empátiával és sikerrel, de járnak a demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása és a jog uralma hármas és egymással szorosan összefonódó eszméje kikövezte útvonalon. Oroszországnak is felkínáltatott ez a választás. Amióta az Európa Tanács tagjai, nem mondhatják azt, hogy nem tudják, hogy ez egy lehetséges és választható út. A dokumentumok a rendelkezésükre állnak és van módjuk tanulmányozni a jó példákat az ezen az úton való járás gyakorlatairól. A jó példákból való választások lehetősége, vagy azok jobb példákkal való helyettesítésének joga az övék.

 

1984-ben Sting elmondott egy dalt (Russians), amelynek az volt a refrénje, hogy „I hope the Russians love their children, too” - miért térnénk vissza egy olyan időbe, ahol ezt kellett egy nagy művésznek elénekelnie? Hiszen vannak könyveink és amióta csak vannak könyveink messzire látunk vissza az Időben és messzire láthatunk a Ma környezetében is. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar miniszterelnök és a kormányának tagjai is olvasnak eleget 2017-ben is, amikor közeledik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kirobbanásának 100. évfordulója. Vajon hogyan emlékeznek meg erről az Orosz Föderáció városaiban? A moszkvai Vörös téren vagy szentpétervári Szmolnij előtt? … és Budapesten?

 

Amerika most bezárkózik és mégis, az egész világ Amerikáról beszél. Hogy leírom ezt a mondatot, a bensőmben csücsülő kis szerkesztőcske máris rosszallóan felemeli az ujját. „Amerika? Miféle Amerika? Az Amerikai Egyesült Államokról akarsz beszélni? Mert Amerika az nem az USA, ugyebár?” Aztán, hogy ujjaim tétován köröznek a billentyűzet felett, hogy leírjam a következő mondatot, már érzem, hogy izeg-mozog megint. „Az egész világ? Beszél? Amerikáról? Nem Donald Trumpot akartál-e írni, aki nem Amerika, de még csak az Amerikai Egyesült Államok sem, ő most az aktuálisan hivatalába lépő elnök, az Államok legfőbb fője és képviselője; legális elnök, mert megválasztották, de most neki is - mint minden megválasztott vezetőnek egy plurális demokráciában - meg kell még harcolnia a legitimációjáért. A legitimáció pedig nem abból következik, amit mond, vagy twittel, hanem abból, amit csinál. Vagy nem láttad a „dühös nők tüntetését” a minap? Azt a másik Amerikát, amely nem is hasonlít arra, amit Trump képvisel?” Jól van, na, megadom magam és elkezdem újra. „Javítanád inkább a helyesírási hibáimat” - morgom közben, mert ezt bezzeg kis szerkesztőm soha sem teszi szóvá, sokszor észre sem veszem őket. Nem igaz ugyanis az, hogy egy magányos blogernek nincsen szerkesztője. Mert van: a gyávaság és a bátorság, az ízlés és az ízlésficam, a düh és az öröm, a mondanivaló ereje és erőtlensége, a hétköznapok hangulatai. Megadom magam megint „neki”, kis, erőszakos szerkesztőmnek és újrakezdem, így:

 

Itt volt az Amerikai Nagybácsi megint. Mindig is itt volt és sokáig itt járt-kelt körülöttünk, sokszor és ezer alakban tűnt fel, oly sokszor és olyan sokféle alakban, hogy csak hozzászoktunk. Nekünk, európaiaknak mindig egy kicsit furcsa és ellentmondásos figura volt ez a nagybácsi, de mégis, valahogyan hozzánk tartozott az elmúlt évszázadban. A sarki moziban találkoztunk először, akkoriban, amikor még politikai karikatúrákat rajzoltak róla a Ludas Matyi című vicc-újságban. A vicceket nem mindig értettük. A moziban rajongtunk érte. A villámgyorsan kirántott, igazságosztó coltokért; a kék ruhás lovasok trombitaszaváért, ahogyan a gonosz komancsokat szétugrasztották; a hét mesterlövészért, akik szép szóra elvállalták egy nyomorult falucska védelmét a banditák ellen. (Azt csak később tudtuk meg, hogy ez a film egy halhatatlan japán rendező remekművének remake-je volt, és az eredeti megnézése után már volt bennünk egy kis szkepszis a nagybácsi filmbéli működését illetően, de ez majd egy másik történet lesz.) A nagybácsi gyakran viselt egyenruhát. Nemcsak a filmekben, de a hírekben is. 1917-ben átkelt a tengeren egy friss, de tapasztalatlan hadsereg és makacsul elvállalt véres veszteségek árán áttört a Vimy-gerincen, ahol megérkezése előtt már évek óta állt a front. Virágokon lépdelt a nagybácsi a fegyvernyugvás után hazatérvén, a hős és hadviselt írói még sokáig bolyongtak Európában, és irodalomba emelték az elveszett nemzedék ügyeit.

 

Európából lett először Amerika, azokból akiket otthon meggyőződéseik miatt üldöztek; azokból, akiknek elegük lett európai politikusaik soha nem teljesített ígéreteiből; akik egyszerűen csak jobb életre vágytak; azokból, akiket vonzott a feltöretlen szűzföldek és az aranyat görgető folyók legendája; azokból, akiket felszippantottak a nagy építkezések, a vasút és az autógyárak, no meg az olaj. Az Amerikai Nagybácsi nemcsak katona volt, hanem Amerikai Munkás is. Őbelőle lett a Katona, akinél 1944-ben senki sem volt népszerűbb Európában. GI Joe volt a Felszabadító, nem a Vörös Hadsereg-béli Iván, aki bár megszabadította Európát Hitler rezsimjétől, de nem szabadította fel, mert egy másik béklyós, egyvágányú rendszerben gondolkodott, nem a szabadság sokfelé elágazó útjaiban. GI Joe volt az ok és az okozat, hogy Amerika szerepet vállalt az Új Világrend kialakításában és azóta is táplálta ezt a rendet pénzzel, politikai tettekkel, ötletekkel és ideológiákkal. Az Amerikai Nagybácsi Marshall-segélyt hozott nekünk (bár amiből Európa keleti fele nem kért) és cserébe lojalitást, megértést és rajongást, mintakövetést kapott. Kialakult a Nyugat-Kelet tengely és Amerika volt a Nyugat „vezető ereje”. Az Amerikai Nagybácsival aztán Imperialistaként, Világ Csendőreként is találkoztam. A Néphadseregben, ahol kötelező katonai szolgálatomat töltöttem, a politikai oktatás első számú ellensége Amerika volt, közvetlenebbül az a GI Joe, akinek a népszerűségét Vietnam alaposan kikezdte, de nem kezdte ki a bárkit legyőzni képes amerikai hadsereg mítoszát. Azzal untatott minket Kossuth főhadnagy elvtárs, politikai tisztünk, hogy „az amerikai hadseregben vakfegyelem van, a mi néphadseregünkben pedig vasfegyelem” - és szükség is volt az intő szóra, mert lépten-nyomon megszegtük a szabályokat és bizony, ráérő időnkben The Band, Bob Dylan, a Canned Heat, sőt Crosby, Nash, Young and Taylor szólt a körletben, az első angol nyelvleckékbe nem Shakespeare, hanem Jim Morrison és Janis Joplin szavai-sorai tolakodtak, a kimenő alatt titkos átöltözéseink kedves ruhadarabja a Levi's farmerdzseki volt. Az Amerikai Nagybácsi ott volt valahogyan mindenütt és folyton üzent valami fontosat. A Hair (aminek a dal-szövegeit egy magyar emigráns írta, amelynek a sikeres film-változatát egy cseh rendező emigráns csinálta meg) a „flower-power”, „let's go to San Francisco” és a nemzedék legjobb elméi az őrület romjaiban, akiket láttunk Bogdanovich, Cassevetes filmjeiben, a Coen testvérek Nagy Lebowskijában, az American Graffiti-ben, a Pulp Fiction-ben. Volt az az Amerika, Joseph Heller 22-es csapdája az örök kételkedő Yossarian-el és Gregory Corso, Ferlinghetti, Ginsberg, akit – ahogyan mondta – Csoóri Sándor elhozott Budapestre is, no meg Algernon virágai, Updike Nyúlcipője, Jack Nicholson szállt, mint kakukk a fészkére és Hal Ashby Utolsó szolgálatában égette a szeszt, no meg Coppola örökművei, Don Corleone és a mindent magába szippantó Apokalipszis – ott volt ez az Amerika a könyvespolcokon és mozikban mindig és telt- és múlt az idő, Amerikai Nagybácsink már néha el is látogatott hozzánk, nemcsak levelekben, regényekben, filmekben üzent. Megérkeztek támogatásai, alapítványai, képviseletei is. „Amerika egy kijavított Európa, barátom!” - mondta lelkesen kedves ismerősöm, aki el is látogatott oda és persze, hiszen volt Joan Baez és Pete Seeger, Sacco és Vanzetti, a Rosenberg házaspár utcában kezdtem köztisztviselői pályafutásomat, sokszor keltem az Akadémia előtt, a Roosevelt-téren, Budapesten is volt egy Amerika, mert mindenütt volt Amerika, egy egész kontinens Amerikának látszott, nem volt Peru és nem volt Argentína, nem volt Bolívia sem Mexikó, sem Chile, csak Amerika, egy nagy árnyék a világon. No meg az árnyalatok. Martin Luther King, a Fekete Párducok, a jazz nemzedéke, Miles Davis és Chat Baker, Louis és Ella, Charlie Chaplin diktátora, Buster Keaton, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, micsoda névsorok, micsoda események felhője és füstje, micsoda tüzek lángolása, milyen kis-nagy lépések a Hold felszínén! A Szojuz és az Apolló kézfogása. Üstökösök a Haley teleszkóp felvételein. Milyen szépen tudtak beszélni a Szabadságról a new-yorki Szabadságszobor alatt! Bartholdi mester colmari műhelyében megtekinthető a folyamat, ahogyan ez a szobor készült itt, Elszászban, mert az a Szabadságszobor a francia nép ajándéka, bizony, innen kelt át a tengeren, követve a migránsokat szállító hajók nyomdokvonalát, ezért van az, hogy Amerika az identitások elképesztő kavalkádja és ezért a Montana állam-beli Belgrade városkában szabad újévkor a levegőbe lövöldözni, amit a helyi szerb közösség tagjai örömmel művelnek is, mert „Amerika a szabadságok hazája”. Szabad fegyvert viselni és fegyvert használni. Az Amerikai Nagybácsi szívesen kérkedik ezzel, mint a szabadságok egyik szimbólumával. Aztán látjuk, hogy csúszik ki az ellenőrzés alól a fegyverhasználat. A szabadságokat a bírók korlátozhatják indokolt esetekben. Ó, az amerikai igazságszolgáltatás! Az esküdtek, a bírósági tárgyalások izgalmas szópárbajai, az esküdtek igazságérzete, a tizenkét dühös ember! A villamosszék, a méreginjekció, a halálsoron évtizednyi időt várakozó halálraítéltek drámái. Amerika, amely oly büszke a szabadságaira, de ahol a rendőrök előbb lőnek, mint kérdeznek és a S.W.A.T. katonai alakzatban áll készen a bevetésekre. Amerika, amely joggal büszke az egyetemeire, de amelyeken fémdetektoros kapukon haladnak át a diákok, nehogy megismétlődjenek a campus-mészárlások, ahogyan megtörténtek már olyan gyakran, elvágva fiatal életeket attól, hogy meg is élhessék azt a sokat emlegetett amerikai szabadságot és a mindig jobb életre jogosító amerikai álmot.

 

Nem vágytam soha Amerikába, az éles ellentmondások földjére, nem vágyakozom New York után, bár Jim Jarmusch-al és Tom Waits-el szívesen eltöltenék egy kis időt abban a brooklyni trafikban, amelyet Harvey Keitel terelget és nem akartam soha megnézni Maci Lacit eredetiben a Yellonstown-parkban, nem vágytam arra, hogy Little Big Horn mellett létesített indián rezervátumban játsszak el egy black jack játszmát valamelyik kaszinóban. Annak ellenére sem, hogy az Amerikai Nagybácsim hívott már sokszor, sőt gavallérosan finanszírozta is volna ott-tartózkodásom költségeit. Mert nekem is, neked is, mindannyiunk van egy Amerikai Nagybácsija. Európának is van egy Amerikai Nagybácsija. Most Nagybácsink kijelentette, hogy nem foglalkozik többet velünk. Mégis, mindenki Róla beszél.

 

Igen, kedves kis szerkesztőm, Róla és nem Donald Trump-ról. Trump éppen úgy Amerika, mint Noam Chomsky vagy Marshall MacLuhan, mint Hawkings vagy Steve Jobs. Trump újra akarja gombolni a Világ Kabátját. Amerika újra akarja rendezni a számláit a világgal. Amerika közben persze figyel engem és téged, folyamatosan, minden interneten töltött percben gyűjti adatainkat és sehol másutt a világon nem tudnak többet rólam, mint éppen Amerikában. A Google, a Facebook, a Twitter, a Vimeo, a Youtube – a Windows vagy az iOs – na, ki, hol tud többet a világról és polgárairól most? Ezen a ponton válik kezelhetetlenné és felmérhetetlenné most az, hogyan változik Amerika viszonya a világhoz. Hogy e változásnak, Koblenztől (ahol megalakult az európai trumpisták Internacionáléja) Budapestig úgy örülnek most a világban, mint egyszeri kommunisták a SzK(b)P XXII. Kongresszusának egykoron, azt én meg nem érthetem. Hogy Magyarországon a kormányzó párt azon jelesei örvendeznek Trump által bevezetett begombolkozásnak a legjobban, akik oly szívesen bélyegzik-cimkézik hazaárulónak azokat, akiknek más a véleményük, mint nekik, az egyenesen aggasztó. Azért a magyar-európai szabadság 28. évében elég bizarr látvány, hogy a Párt alelnöke „Make America Great Again” feliratú baseball-sapkában virgonckodik egy budapesti étteremben. Lelkük rajta, az Amerikai Kolosszus megrendült most és bezárkózni készül, elfordul a világunktól. Az az Ő dolguk, hogyan és milyen áron tudják ezt a fordulatot végrehajtani. Talán annak örülhetünk csak, hogy ahhoz segíthet minket ez a helyzet, hogy magabiztosabbak lehessünk Európánk útjainak és érték-kereszteződéseinek végigjárásában. Mert ilyen út van és ez az út még mindig az „Egység a sokféleségben” útja (Unity in Diversity), amelyet naponta gyakorolunk európaiként. Egy ilyen úton való biztos járáshoz empátia, tolerancia, megértés, a közös értékek következetes képviselete a tettekben és türelem szükségeltetik, azok az európai erények, amelyeket most Trump amerikai elnök kidobni kíván, illetve, amelyeket szótárából már ki is hajított (még várunk arra a momentumra, amikor egy twitter-bejegyzésében leírja, hogy 'democracy'). Ha így tesz, ha így folytatja, csak elvágja-elfűrészeli azokat a gyökereket, amelyek Európából táplálták Amerikát a múltban és amelyek Amerikából nőttek vissza Európába. Mi legyünk csak büszkék arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem lehetne tagja, ha elvei fenntartásával azt kéri, akkor sem, az Európa Tanácsnak, mert változatlanul, ennyi évtized után sem lenne képes teljesíteni a tagság néhány alapfeltételét. Mi pedig törekedjünk arra, hogy őrizzük meg, tartsuk be, éljük meg és képviseljük a mindennapokban, a magunk kicsiny társadalmi helyén e tagság feltételeit. Az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatát.

 

Aztán felnézek a képernyőről. Kinézek a kehl-i DownTown Café ablakán. Odakint most hideg eső esik, szürke az ég, a Strasbourgot Kehl-el összekötő villamos vonalán dolgozó munkások narancssárga munkamellényei ebben a szürkeségben sokkal élénkebb színekkel világítanak, mint egyébként. A munkások szorgoskodnak ebben a borongós időben. Áprilisban majd megérkezik az első villamos, a nyilvánosan vállalt határidőt tartani illik. Két szomszédos ország, két város között acél és beton szilárdságú kapcsolat készült el itt. Európában, 2017-ben.

 

Majd mindjárt visszamegyek Strasbourgba és eszembe jut, hogy ránézzek Michael Cimino Szarvasvadász c. filmjének arra jelenetére, amikor Meryl Streep a 'God Bless America'-t énekli. Lehet, hogy vele dúdolom?

 

Ich bin ein Berliner most és voltam Je suis Charlie, voltam a nizzai Promenade d'Angleterre-n ártatlan bámészkodó, párizsi kávéház zsúfolt teraszán születésnapot ünneplő ártatlan áldozat, a Bataclan-ban a zenehallgatás önfeledettségét örökre elfeledő koncert-látogató és most fáradt vagyok. Csak fáradt és kedvetlen vagyok, tétován matatok a sorok között, a szavak között, az ostorhegyként csattanó mondatok között, régen elfelejtett jelzőket keresek a Béke mellé, és ízlelgetem, hogy „könnyűléptű”, „szelíd”, „gyümölcshozó”. Fáradt vagyok az európai identitásban, amelynek hegyitó-simaságú, szelíd-fodrozású felszínét felkavarták a percemberkék nemtörődöm módon odahajított, nemzetiszínre festett betontömbjei. Fáradt vagyok attól, hogy oda nem illő páncélosokat kell kerülgetni a karácsony vásárok fahéj-illatú forgatagában és nem akarok sem kevlár-mellényt, sem Heckler-Storch gépkarabélyt vásárolni ajándéka senkinek. Fáradt vagyok attól, ahogy elnézem a fáradt katonákat, ahogyan átballagnak a tömegen megint és fáradt attól, ahogyan megmotoznak, mielőtt a templomba lépnék, hogy eltűnődjek az adventi gyertyák fényein. Fáradt vagyok attól, ahogyan elénk öntik a háborús híreket, a szétbombázott otthonok romjaiból előmászó vérmaszatos gyermekek képeit. Fáradt vagyok attól, hogy az Önzés és a Gőg mérgeivel dúsított kotyvalékokat kavargatnak valahol valakik, hogy nyakon öntsenek minket a szociális médiában és, hogy folyton nekünk kell mosakodnunk, kimosnunk lelkünk paplanából az általuk tudatos gonoszsággal odakent foltokat. Fáradt vagyok attól, hogy pszichopata tömeggyilkosok népeket bélyegeznek meg. Nem a muszlimok öltek Párizsban, Nice-ben, Berlinben, hanem a Koulibali testvérek, Ahmed N. vagy valami soknevű ember. Minden terroristának van életrajza, csak életvonaluk nincsen. Fáradt vagyok attól, hogy emberi identitásból kikerült, az emberi Élet tiszteletét megtagadó merénylők miatt falakkal, kirekesztéssel és gyűlölettel büntetünk ténylegesen segítségre rászorultakat. Fáradt vagyok attól, hogy most fegyverkezünk és, hogy karácsonykor így beindult a fegyverek ördögi vegyes-kereskedése. Józanságukban persze tudjuk, hogy ez emberi világban lehetséges békében együtt élni másokkal, a gyorsan előttünk lepergő hírek bódulatában mégis mindig ellenségeket vizionálunk és így adunk felhatalmazást a politikusaink arra, hogy befűtsenek a populizmus nagy, harsány lánggal égő kályháiba. Milyen élvezettel lubickolnak egyesek a Kornak ebben a hínáros vízében! Milyen örömmel mondogatják, hogy „de hiszen megválasztottatok”, de soha nem teszik hozzá azt, hogy „igaz, nem mondtuk meg nektek azt, hogy mire is”, no meg amúgy is program nélkül kormányoznak, a bizonytalanság lételemük és, ha valami ügy nyugvópontra jutna, gyorsan fel is forgatják azonnal. Minden az emberi élettől eltávolodott merénylő segíti őket abban, hogy felcsavarják a nagyotmondás gázégőit és abban, hogy tovább növeljék a bizonytalanságainkat, hogy felerősítsék gyarlóságunkat, hogy kihegyezzék félelmeink karóit, amelyekből majd megépíttetnék velünk kirekesztő sáncainkat. Fáradt vagyok attól, hogy sorra csődöt jelentenek az elemzők, mert a Festett Valóság mindig átvérzik az Élet szövetén. A Történelem kereke most nagyot fordult és elértük, hogy nagyon kevesen rendelkeznek a rendelkezésünkre álló földi erőforrások nagy többségével. A Diktatúrák még soha sem voltak ennyire gazdagok és a demokraták még soha ilyen szegények. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bevásárolt a világban és egy „kreatívan adózó”, hetven éves milliárdos ül majd a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, ezt hozta el az „elitek elleni lázadás” eleddig. A kínai kommunisták, egy „vadkapitalista” amerikai ingatlanos és egy makacs orosz egykori titkos ügynök viszonyaiból bontakozik majd ki a világ jövője, vidám, nyugodt, békés évek elé nézünk. Még az sem látszik innen, hogy ki és miből fogja eltakarítani majd a háborús romokat Aleppóban, Bagdadban, Moszulban, Jemenben, pedig ennek a feladatnak is neki kéne látni, mert százezrek maradtak fedél, remény nélkül. Rosszakaratú emberek éppen e helyzetre lesnek – ördögi terveiknek mindig vannak végrehajtói. Fáradt vagyok attól, hogy nekik jobb a sajtójuk, mint nekünk, akik csak illő szerénységgel és tisztelettel, de élni kívánjuk az életünket. Mert az Élet is átvérzik a Valóság szövetén. Résen kell lennünk, mozgósítanunk kell a békés és együttműködő világ lehetséges voltában való hitből, az embertársaink iránti bizalomból, a demokrácia értékeinek tiszteletéből táplálkozó cselekvés-tartalékainkat, életünkben és életünkkel kell megmutatnunk azt, hogy nem olyan a világ, amelynek egyesek lefestik. A „post-fachtisch” nem lehet többé az Év Szava, mint az volt idén Németországban. Jó lenne már véget vetni annak, hogy itt is ott is, de mindig akad valaki, aki azt mondja: „hogy milyen is az emberi világ, azt én mondom meg”. Jó lenne véget vetni egy hangos és agresszív kisebbségnek a csendes többség feletti uralmának.

 

Ich bin ein Berliner, mondogatom, ismételgetem, mert együtt érzek velük. Ismerem a várost és mindig elbűvölt a berlini élet kényelmes lassúsága, a város kulturális pezsgése. A Breitscheid Platzon, ahol ez az aljas merénylet történt és ahová az 1956-os forradalom tiszteletére elnevezett Budapester Strasse is befut, van egy templom. Pontosabban egy templom megmaradt romjai. Egy memento, egy őrült európai korszak emlékműveként megőrzött. Ebben a templomban van egy kereszt és ezt a keresztet a német bombázók által elpusztított Coventry székesegyházának beomlott gerendázatának szögeiből készítették. Az angol kereszt a német templomban a megbékélés és a Béke szimbóluma. Ez a kereszt európai valóságunk erős fundamentumának szimbóluma. Nincsen terrorista, aki ezt a fundamentumot kikezdhetné. Amikor néhány héttel ezelőtt a párizsi Bataclan-t újra nyitották Sting koncertjével, mindenki számára világossá válhatott, hogy az úgynevezett terroristák, valójában tömeggyilkosok semmit sem értek el. A párizsiak a félelem nélküli, szabad, természetes élet mellett tettek hitet. Addig azok, akikben semmi tisztelet sincsen az emberi élet iránt nem is fognak elérni semmit sem, amíg a védtelen, véletlen és vétlen áldozatok iránt érzett gyász órái után mindig és következetesen visszatérünk megszokott életünk általunk irányított ritmusaihoz és rítusaihoz. Két nappal a berlini merénylet után az európai városok élik adventi életüket tovább. Itt, Strasbourgban, az áldozatok emlékére két napra bezárt a karácsonyi vásár. Ma, 11-kor újra kinyitották. Az emberek isszák a 'vin chaud'-t (rouge ou blanc), vagy a forró narancslevet mézzel, eszik a tarte flambée-t vagy a spetzle-t szalonnával, káposztával, trécselnek a barátaikkal, akikkel randevút beszéltek meg ezen, vagy amazon a téren, mert ez a karácsonyi hagyomány: találkozni szeretetteinkkel, ismerőseinkkel a karácsonyi vásárban, ahol átjár bennünket a Karácsony összetéveszthetetlen hangulata és érzései. Strasbourg Capitale de Noel, a „Karácsony Fővárosa”, ez a városbrand része, több itt a turista most, mint nyáron. A strasbourgi Christkindlmarik a maga sok száz éves hagyományával méltán világhírű. Itt az ember tényleg kipihenheti a fáradtságát, egy pohár jó forralt borral leöblítheti rossz szavak epe-ízét. Ha jól tudom, a berliniek is úgy döntöttek, hogy nem zárnak be a karácsonyi vásárok, az emberek nem maradnak otthon, a barátokkal közösen elfogyasztott glüchwein ebben az évben is kihagyhatatlan. Mi értelme lenne az európai életünknek, ha nem ünnepelnénk együtt a Karácsonyt? A Karácsony pedig a Béke és keressük csak együtt tovább azokat a „Hozzá” illő jelzőket, akár egy pohár forralt bor társaságában.

 

Kiállítás Kehl-ben, a Hanauer Múzeumban. Kehl egy kisváros, Baden-Würtenbergben, a Rajna partján, az Európa-híd felett ide látszik Strasbourg ezeregy éves katedrálisának pompás tornya. Az új villamosvonal vadonatúj sínpárja már készen van, már összeköti a két várost, most szerelik az elektromos vezetékeket, jövő áprilisban már villamossal jövök majd át és nem gyalog, mint ma, egy kis európai realitás. A kiállítás címe „Zwischenzeit” (időközben? Két idő között? Időszendvicsben?) és Kehl történetének egy turbulens korszakára koncentrál, német városka-történet 1944 – 1949 között. A kiállítás utolsó napján jutottunk el a múzeumba, meglepően sokan voltak ezért, mintha most még egyszerre mindenki meg akarná nézni a múltjának egy darabkáját, családi legendák forrásvidékét. Nyugdíjas hölgyek kezelték precízen a kasszát, kettős könyvelést vezettek, egyikük a sorszámozott jegyeket adta ki, másikuk pedig a jegykiadással egy időben húzott egy strigulát a gondosan megvonalazott fehér lapon. Persze mindenki ismerte a hölgyeket, helyi közönség és helyi önkéntesek találkozója egy helytörténeti kiállításon. A kiállítás beszédes volt és két nyelven volt beszédes, mert jöttek bizony szép számmal látogatók Strasbourgból is. Jó szomszédok gyakran összejárnak. Persze nem volt ez mindig ilyen jó szomszédi viszony. Éppen erről szól a kiállítás, kinyitja és a fény felé tartja a Történelem sötét lapjait.

 

Amikor a Napkirály, XIV. Lajos annektálta Strasbourgot, meg is bízta a nagyszerű Sebastien Pettestret Marquis de Vauban-t, hogy tervezze meg a város erődítményeit is. Vauban mester Kehl-be is tervezett egy erődítést, egy megerősített hídfőállás volt ez, Strasbourgot védte, de a Rajna német oldalán. 1871-ben, amikor Elszászt és Lotaringiát elnyelte a fiatal Német Állam, a kehl-i erőd elvesztette jelentőségét, elbontották, a városka terjeszkedni kívánt, amúgy is német föld itt is, ott is, az erős falakra nem is volt már szükség. Kehl fontos rajnai kikötővárossá terebélyesedett, kiépült az ipari kikötő, mellé munkás-lakótelepet húztak fel, egy új városrész született a növekvő számú hivatalnok-adminisztrátoroknak és mérnököknek, vasúti tisztviselőknek, így alakult ki a Rosengarten körül egy villanegyed, a Szigeten, amely ténylegesen sziget volt még akkoriban, az építés kedvéért feltöltötték a medret két oldalán, de a holtágat meghagyták, egy kis tó van most a városka közepén, e körül pedig kedves, otthonos villák. A protestáns városkában csak 1914-ben kezdték építeni a katolikus templomot (alapkövét éppen azon a napon avatták, amikor egy távoli városban, Szarejevoban eldördült egy végzetes pisztolylövés), aztán csak valamikor a 30-as években lett templom ebből, amelynek egyébként inkább helye lenne egy toszkán városkában, mint itt, a Rajna német partján.

 

Amikor 1918-ban a francia csapatok bevonultak Strasbourgba és Elszász és Lotaringia felett újra a piros-fehér-kék trikolór lengett, sok elszászi család kerekedett fel, hogy átkeljen a folyón. Sokan csak Kehl-ig jutottak, hogy érezzék a szülőföld kipárolgásait, hogy nézzék a katedrális tornyát, amely egy elmúlt gyermekkorra emlékeztette őket, családtörténet és politika gyakran keresztezik egymást kéretlenül. Sok elszászi család Németországban kezdett új életet. Pergett az idő a Nagy Homokórán. Kialakult az új német impérium, ebben az a jellegzetes német kisvárosi élet. A gyermekek iskolába jártak, a szülők a munkába, a pékek sütöttek, a hetivásáron a gazdák zöldséget és gyümölcsöt árultak, a Stadfest-en elsöröztek, nyáron kirándulni jártak a Fekete-erdőbe, ügyeket intéztek a Rathaus-ban, a Kaufstrassén megemelték a kalapjukat a polgármesternek, a Goldenen Schwanen-be megették a vasárnapi Schweine Braten-t és a kikötőben szorgalmasan bólogattak a daruk, vasárnapi misére hívott a harang, elsőáldoztak a kisfiúk és a kislányok csinos ruhákban, voltak családi ünnepek, belátható világ határolta a városkát. Odaát, a nagy folyó másik partján sem volt ez másképpen, az persze egy nagyobb város volt, nagyobb kínálattal, alapvetően francia gondolkodással. Aztán ezen az oldalon megjelent egy új párt, új lett az állami szimbólum, új akaratok diktáltak divatokat. Odaát erre egy költséges erődvonal, a Maginot-vonal kiépítése volt egy reakció, Kehl-ből is megfigyelhették, hogyan épülnek ki a védművek a folyó túlpartján, egy kiserőd még ma is ott szomorkodik egyedül, az Európa-híd mellett. Azt akkor még nem így hívták. Volt rajta forgalom és ez határforgalom volt, itt német egyenruhások, a túloldalon francia egyenruhások ellenőrizték az utiokmányokat és a rakományt. Az egyenruhások mikrotársadalma is egy rétege volt a városka-társadalomnak.

 

Aztán 1940 tavaszán új egyenruhások érkeztek Kehl-be, váratlan és kéretlen, kitelepítési határozatokat kézbesített a postás a kehl-i családoknak. Valahol Berlinben már döntöttek valamiről, amiről az itt élőknek még nem volt tudomása, csak azt tudták, hogy 48 óra alatt össze kell csomagolniuk, el kell hagyniuk az évek munkájával összerakott családi otthont, el kell költözniük. Kehl frontváros lett 1940-ben, de a Blitzkrieg sikere után a családok hamar visszaköltözhettek. Az 1918-ban ide költözött elszásziak fordított utat jártak végig. Őket pedig visszatelepítették Strasbourgba, Elszászba. A Harmadik Birodalom nem elfoglalta, hanem visszafoglalta Elszászt és Lotaringiát, e földek integráns részei lettek Németországnak, így a fiúkra is a német haditörvények vonatkoztak. Az elszászi fiúk a kehl-i fiúkkal együtt vonultak a háborúba és jutott belőlük szép számmal minden frontra, sokan közülük például a Kriegsmarine-ben kötöttek ki, sok elszászi és kehl-i fiú valahol az Atlanti-óceán partján körülzárt kikötővárosokban esett fogságba 1944-45-ben, de sokan megjárták Sztálingrádot és az olasz frontokat is. Mindez csak azért fontos, hogy elhelyezzük ezt a kis helytörténeti kiállítást egy nagyobb képben.

 

A kiállítás 1944. november 23-ától kezdi elmesélni a Történetet. A fiatal férfiak a háborúban, a hadiszolgálat alól felmentettek, túlkorosak, munkában nélkülözhetetlenek otthon. A front közeledett, hallani lehetett az ágyúk távoli morajlását. A Kehl-ben élők nem tudhatták, hogy a front két hídfőállássá zsugorodott, a Colmar-i „zsebben” a szövetségesek bekerítették a német csapatokat és kijutottak a folyóhoz, így a Strasbourg körüli térségben rekedt csapatokat elvágták. A város körülkerítették és De Lettre de Tasigny Második Francia Hadserege már a külvárosokat támadta. A Kehl-ben élőket senki sem figyelmeztette a közelgő pokolra. Az első lövedékek november 23-án, délelőtt csapódtak be a városka folyópartján álló házai közé, ezek ébresztették fel a városlakókat a győzelmi propaganda álmából. Szervezett evakuációról nem lehetett beszélni, a városlakók úgy menekültek, ahogyan tudtak, szekérrel, kézikocsikra pakolt holmikkal, gyalog, egy-két, a „hadsereg szükségleteire” még el nem rekvirált autóval. Kehl néhány ezer lakosa a környező települések felé vette az irányt. A kapkodó, hirtelen menekülés megrendítő emlék-tárgyai a kiállítás tárlóiban. Egy mesekönyv, egy játékmackó, egy fotóalbum a kehl-i teniszklub aktivitásairól, egy bőrönd a családi iratokkal, a születési anyakönyvi kivonat és a házasságkötés iratai. Míg Kehl-ben csomagoltak és a hirtelen összekapkodott holmikkal menedéket keresve a városkából kimenekültek az emberek, addig a helyi Gestapo kiürítette a strasbourgi börtönt. A foglyok egy részét elindították át, a hídon, amely akkor még állt, egy részüket azonban a folyó partjára irányították és a folyóba lőtték. November 23-án, 24-én és 29-én két tucatnyit foglyot végeztek ki a híd mellett. Ma egy emlékkövön ott van a nevük, születési évszámuk és az, hogy „Mort pour la France”. Kilenc embert, az Ellenállás tagjait már Kehl-ben, a másik oldalon lőttek agyon és ma Kehlben az emlékezés rózsáinak nevezett kis alkotások őrzik a francia nevüket a német oldalon.

 

Szóval november 23-án még állt a híd, menekültekkel volt tele és visszavonuló katonákkal, Strasbourgban utcai harcok voltak, a folyót megközelítő francia páncélosok nem kis elégtétellel lőttek át Kehl-be, egy Sherman páncélos közülük most ott áll a híd mellett a francia oldalon, az iskola előtt és mellette csillog az új villamosvonal sínpárja. A kiállításon sok fülhallgató, a szemtanúk vallomásaival. Ez az „oral history” a kiállítás egyik nagy értéke. A gyermek, aki akkor 10 évesként élte át a felnőttek remegéseit és félelmeit, az ma 82 éves, de az emlékezetében mindörökre megőrzi azt, amit akkor befogadott a tekintetével és átfogott a szívével. A tárgyakból és iratokból berendezett tablókba mintegy belemetszenek ezek a képernyők és a fülhallgatón meghallgatható személyes vallomások, kiegészítik, árnyalják, több dimenzióssá teszik az emlékezést. A helyiek számára ráadásul azok az arcok jelennek meg, akiket a városka életéből jól ismernek. A papírbolt tulajdonosa, akinek a családi vállalkozása valamikor az 1880-as években kezdte meg a városka életéből kihagyhatatlan működését, vagy a hentes, akinek a boltja ma is ott áll a Hauptplatz sarkán „seit 1897”.

 

A kiállítás kisvárosi szelídséggel, nem tolakodóan és a legkevésbé sem didaktikus szájbarágóssággal vezeti át a látogatót Kehl francia megszállás alatti történetén. Amikor a csaták véget értek és a szövetségesek előtörtek Németország belseje felé, Kehl-ben francia csapatok telepedtek meg. Később Kehl a „francia megszállási övezet” része lett. Először a francia városparancsnok, később a francia hatóságok tiltották meg a városkába való visszatérést. A városka körül szögesdrót-kerítést emeltek, a városka határába őrtornyokat emeltek, amelyet azon kevés helyi lakos, aki itt ragadt, csak úgy emlegetett, hogy „a Kreml tornyai”. A környező településekre menekült kehl-iek reménykedve várták, hogy valami változás áll be sorsukba és visszatérhetnek, de erre még sokáig várhattak.

 

1946-ban Kehl-t közigazgatásilag Strasbourg-hoz csatolták. A házakba francia családokat telepítettek, hiszen odaát is híján voltak a lakásoknak. A városka három iskolájába francia gyermekek jártak és ott franciául tanultak, 1946-tól német iskola nem volt Kehl-ben. Az üzletekben franciák árultak franciául francia és amerikai árút. A szögesdrót-kerítés nemcsak a várost vágta el a külvilágtól, de a városon belül is elvágott utcákat, kerteket egymástól. A franciák lakta negyedet is szögesdrót választotta el a németekétől és a szögesdrót-kerítés mellett fegyveres francia patrouille járta őrjáratát. Az utcák nevét franciásították. Így lett a Hitler strasséból Rue de Commerce, a Brünhilde strasséból Rue Fénelon, a Schillerstrasse Rue Marie-Louise, a Völkerstrasse Rue Montesqieu, a Friedhofstrasse pedig Rue Normandie.

 

1949-ig tartott ez az állapot. Akkor az ún. washingtoni egyezményben Németország, pontosabban Baden-Würtenberg tartomány visszakapta a rendelkezés jogát Kehl-re. Megkezdődött a korábban idetelepített francia családok visszaköltöztetése. Ez sem volt egy egyszerű ügy. A háborús felújítás nagy munkájával elfoglalt Franciaországban, de különösen Elszászban, Strasbourgban az ehhez szükséges feltételek nem álltak még rendelkezésre. A tárlóban egy francia család panasz-levele arról, hogy az ígéretekkel ellentétben még mindig nem tudják, hogy hol fognak lakni Strasbourgban. A szögesdrót-kerítés együtt mozgott a visszatelepítéssel. Ha egy francia család kiköltözött a házból a szögesdrót is odébb vonult és ez így ment házról-házra, utcáról utcára. Az egyezmény végrehajtása döcögve haladt. Mivel az elszásziak franciából németté majd újra franciává lettek az aktuális politika akaratából, így volt olyan család, amely megérte, hogy 1918-ban betelepülő (vagy betelepített) menekült és német állampolgár lett, 1945-ben francia állampolgár Kehl-ben, aztán 1949-ben újra strasbourgi betelepülő és francia állampolgár lett itt, miközben életük nem állt meg egy pillanatra sem és kognitív családi térképükön a kehl-i utcák vonala rögzült már erősen.

 

Egy tárlóban egy levelezőlap, amelyet az Obenauer család nyomtatott, hogy tudassa ismerőseivel, hogy 6 és fél után visszaköltözhettek a saját házukba. Egy másik tárlóban a kehl-i francia közösség németül fogalmazott levele, amelyben helyzetük rendezését kérik. Élet-sorsok felfakadása, amelyeket a Tájon átvonuló Történelem sebzett meg. Mikronézetben ama bizonyos Történelem, mint történt ez lengyel, magyar, erdélyi és román tájakon is. Szinte a bukovinai székelyekére rímelő sorsok, akiket áttelepítettek a Vajdaságba, hogy aztán onnan is tovább kell, hogy állhassanak.

 

Magyarként bolyongva a kehl-i Hanauer Museum helytörténeti kiállításán ez jutott eszembe és ezt most el kellett mondanom. A kiállítást ne keressék most már Kehl-be, a Friedhofstrasse 5. sz. alatt, a városi elöljáróság egykori épületébe, ahol a helytörténeti múzeum található, mert tegnap bezárt. Helyette csak ballagjanak végig a Rajna partján, de mindkét oldalon, keljenek át a hidakon, amelyek most már végre összekötnek és nem elválasztanak minket. Gondolkozzanak el azon, hogy miközben az Európa-hídon, ahol a kamionok átdübörögnek, még mindig ott állnak a rendőrök, néha a katonák, hogy ellenőrizzenek, mert a terror-támadások miatt még mindig rendkívüli állapotok vannak érvényben itt, de közben a gyaloghídon akadálytalanul és ellenőrzés nélkül áramlik át a nép, ki biciklivel, ki gyalog. A franciák bevásárolni járnak Kehl-be, a német kereskedők jól megtanulták a nyelvet, jelentem, a németek kulturális-kulináris örömökért járnak át Strasbourgba, a kehl-i Rosengarten körüli villákat részben franciák vásárolták meg, mert a villák fenntartása errefelé sokkal olcsóbb, és sokan innen járnak dolgozni Strasbourgba. Az Élet hömpölyög itt a maga természetes medrében, mint ez a nagy folyó, a Rajna, amelynek a partjai oly sok történetet őriznek, hogy ez egy csekély poszt keretei között már el sem mondható.

 

Aztán felnézek a képernyőről, ránézek a kehl-i Down Town Café közönségére. Három francia alkoholista hörpöl a szomszédos asztalnál, a képernyőn a Bundesliga2 Braunschweig-München 1860 meccs játékosai sárgában-sötétkékben, odakint hideg van és a villamosvonalon fabrikálnak a munkások. 2017. áprilisában – ígérik – villamossal kelünk át Strasbourgból Kehl-be. Aztán majd, ha a villamos átkel ezen az új és a számára épített hídon, majd csak meglátjuk, hogy mi is lesz ebből. Innen most az is jobban látszik, hogy honnan hová értünk, hogy miből mi lett.

Két hét, két nap és a Vendée Globe mezőnye már átlépte az Egyenlítőt. Egy nagy, kinyíló óceáni térségre érnek majd most, egyre kevesebb hajóval találkoznak majd, egyre közelebb kerülnek az Déli 50 szélességi fok körül süvöltő szelekhez, az „Üvöltő Negyvenesek” vészt jósló közelségében fordulnak majd Keletnek, egyenes Keletnek, majd csak az Amerikai Kontinens állja útjukat néhány hét múlva. Egy ifjú angol hajós, Alex Thomson vezet most a versenyben, de nyomában ott vannak a franciák, aktuálisan Sébastien Josse, Armel Le Cléac'h és Vincent Riou1. Fa Nándor magyar hajós a Spirit of Hungary-val, a saját tempójában szépen és egyenletesen halad, valahol hátrább, most a 18. helyen, és ez nagyon jó. A minap valamelyik internetes felületen valami efféle cím volt olvasható: „Fa Nándorék jól haladnak”, így, többes számban, és ha az ember bele-belolvas Fa Nándor fedélzeti blog-naplójába (például itt: https://www.facebook.com/SpiritOfHungary/, akkor feltűnhet, hogy ő is többes számban beszél az útról, pedig egyedül van a fedélzeten. Régi szerelmi háromszög-történet ez ott, az óceánon. A hajós, a tenger és a hajó. Megcsalatások, kacérkodások, dühök, szerelmes egymásra-találás és gyors, drámai összeveszések, megbocsátó kibékülések és kirobbanó féltékenységek – nem szabadulhatnak egymástól és egymásra vannak utalva, haragjuk bár a másikra irányul, de nem élhetnek egymás nélkül és így kell élniük, ebben a szerelmetes háromszögben, amely békéjét az Út megszakíthatatlan drámája dúlja fel. A hajók mohón falják a mérföldeket, Thomson egy nap alatt 483 mérföldet tett meg a minap 24 óra alatt, a verseny rekordját azonban még csak meg sem közelítette, azt Francois Gabart tartja 545,3 mérfölddel, ő a Vendée Globe történetének eddig leggyorsabb "Földkerülője",2012-13-ban 78 nap, 2 óra, 16 perces idővel nyert. A vasárnapi hajós elámul ezen és emlékezik, hogy egyszer, az Égei-tengeren való 10 napos bolyongás után 365 mérföld került a hajónaplójába. Persze egy túrahajó, akár egy Bavaria 51-es nem is hasonlítható ezekhez a 60 lábas versenyhajókhoz, 80+ gross aránylik a 180+ négyzetméternyi nagyvitorla-felülethez, amelyet Fa Nándorék hajóinak árboca hordozhat. Ezek a 60 lábas versenyhajók össze sem hasonlíthatóak egy 41-es vagy akár egy 51-es Bavaria-val vagy Jeannau-val, más a rendeltetésük, más a küldetésük, de így volt ez mindig, amióta világ a világ. Egy klipper, mondjuk, az Ariel és egy karak, mondjuk, a Santa Maria versenyében sem kétséges, hogy ki lenne a győztes. A Vendée Globe a sebességről szól, de az, ahogyan a lehetőségeket és adottságokat kihasználják a hajósok, az az ő karakterükről szól. Bár a munkájukat a partról team-ek segítik, akik a műholdas kapcsolat jóvoltából éppen úgy napra készek az időjárási viszonyokat illetően, mint az ott lévő hajósok, a döntéseket csakis a hajósok hozhatják meg, a szél, a hullámok, az áramlatok és a hajó figyelembevételével. A hajókat természetesen sokszorosan is kipróbálják, behajózzák a verseny előtt és Fa Nándor, aki maga építette a hajóját és ezért minden négyzetmilliméterét behúnyt szemmel is végig tudja símitani, még ő is e körülmények között tanulja újra, hogy mire képes a hajó. Ezért ez a szerelmetes viszony, az, hogy többes számban beszélnek a hajósok, azt írják, hogy „most hagytuk el Isla Trista de Cunha”-t, hogy „most hajóztunk át az Egyenlítőn”, hogy „most kerüljük meg a Horn-fokot”. A hajó a latin nyelvekben, de az angolban is nőnemű, „She”. A hajósok örök kísérője, a Hold is nőnemű, csak a németben nem az, La Luna, Der Mond, könnyed, táncos, lebbenő szoknyás lény itt, komoly úr ott, de fénye ugyanaz. Csak a tengerről látni már, hogy milyen végtelen az ég és az, hogy milyen fénye is van a Holdnak, ha mosolyog. A városok fényfüzére leszoktat minket arról, hogy ismerkedjünk az ég csodáival, odakint, a tengeren, a hajós olvas a csillagokban. A hajók tehát mohón falják a mérföldeket, emelkednek és süllyednek, dülöngélnek, felkapaszkodnak a rézsút érkező hullámok tetejére és hullámvölgyekbe lezuhanó orruk áttöri a következő hullám taraját. Ahogyan a szélben kiöblösödő vitorlákig felcsap a vízpermet, vagy átzúdul a hosszú orrfedélzeten és becsap a cockpitbe, végigszalad a vízelvezető nyílásokig, felhabosodik, tolong kicsit, aztán a jön a következő hullám, becsap, levonul, tülekedik, a cockpit mindig nedves, a kormányrúdon mindig nedves a kéz és a hajós felfelé néz, mindig felfelé, a szárazföldön mindig a lábunk elé nézünk, a tengeren mindig az ég felé, a vitorlákra, az árboc csúcsára, a jósoló felhőkre, legfeljebb a hullámok tarajára, ajkukon mindig ott a tenger sójának az íze. A hajó vibrál, remeg, megdől, a fedélzeten soha sem mérhető derékszög, a szél dönti a hajót, a hajós izmai megfeszülnek és elernyednek, hogy csak ül a kormányrúdon tartva a kezét, az is izommunka, még ezeken a modern hajókon is, aztán, hogy állítani kell a vitorlákat, ereszteni-feszíteni, reef-elni, még a sokszorosan áttételes modern csörlők (winch-ek) is fizikai feladatokat adnak a kéznek, deréknak, comb-izmoknak, bokának. Száguld a hajó, most a mezőnyt mindegyik hajója 12 csomó feletti sebességgel halad, vagy többel, kinek-kinek mit adagol éppen most hajósok két ősi istensége, viharokért felelős Neptunus és szeleket küldő Aeolus. Két hete és két napja van úton van a mezőny, a verseny Út, az út monotóniája a tennivalók ismétlődő sorozata, sok százszor kell megfogni ezt vagy azt a kötelet, sok százszor kell winch-elni, átfogni egy pillantással a horizontot, visszanézni a szétterülő nyomdokvonalra, amelyet gyorsan eltöröl a tenger, mintha soha nem hajózott volna ott senki sem, hány ezerszer kell igazítani a vitorlákon, ki számolhatja ezt meg? A hajós kezében, de nem is, az egész testében ott vannak ezek a tennivalók, ha alszik, egész testével figyel a hajó jeleit. A megszokott zajok nyugodt álmot hoznak, egy váratlanul megcsikorduló hang azonnali éberséget. Az éjszaka és a nappal határai elmosódnak, éjjel persze még megfeszítettebb a figyelem, a kabin éjszakai világításának vörös lámpája dereng csak és ennek a fényében minden sejtelmesen távoli. A hullámok döndülése a hajó testén, a fedélzeten végigfutó víz surrogása, a szél hangja két hét után már olyan ismerős, hogy nem is tudja elképzelni azt az ember, hogy vannak városok, ahol autók dudálnak, hogy egy ablak előtt motorkerékpár brummog, hogy egy bárból kihallatszik a zene, itt csak a Nagy Természet énekel. Itt az Óceán, a tenger hatalmas és az ember kicsiny, az igazi hajósok tisztelik a tengert, nem akarják legyőzni, mert tudják, ó, ők igazán tudják, hogy Őt legyőzni nem lehet. A Vendée Globe egy verseny, a hajósok egymást akarják legyőzni, nem a tengert és önmagukat akarják meggyőzni arról, hogy ő-ember képes arra, hogy egy vitorlás fedélzetén körbehajózza a Földünket, amely nagyrészt tenger és nem város, nem megművelt kukorica-föld, nem hegyvidék és nem síkság. A Föld a Világtengeren körbehajózható, de a Földünk szárazföldön nem járható körbe. A Föld az Űrben megkerülhető, de az Űrben nem járható körbe (elég hosszú űrséta lenne az, talán még értelme se lenne). A hajós tehát nekivág a hullámoknak, szeleket keres meg és hív segítségül, a versenynek ez a része egészen közeli kapcsolatban van a sokfelé bolygó Odüsszeusszal, a viking Leif Eriksson-al, a portugál Bartalomeo Diaz-al és Ferdinao Magelhaes-el, Cristoforo Colombo-val és James Cook-al, de még inkább Joshua Slocum-al, Sir Francis Chichesterrel és Robin Knox-Johnsonnal, Eric Tabarly-al és Dame Ellen MacArthur-ral. A Vendée Globe versenyzői idén is keresztezik a nagy elődök gyorsan elenyészett nyomdokvonalát, átélik az álmatlanság, a fizika és szellemi fáradtság hullámhegyeit és völgyeit, úgy, ahogyan ők, terveznek és aztán alkalmazkodnak a terveiket keresztező természeti akarathoz, mint ők, haladnak előre, egy cél felé, amelyet most nem a felfedezés kíváncsisága, hanem a versenybíróság jelölt ki a számukra, megkerülik a Földünket a Világtengeren áthajózva. Hajóik tervezéséhez és vitorlázó-tudásukhoz minden nagy előd tapasztalata hozzájárult, hiszen mindenki elmondta, hogy milyen hajóval mit és hogyan csinált végig. Minden hajós egy nagy előd nyomdokvonalában halad, kevés hajós rejteget titkokat, ráadásul a hajó ott van, mindig kitárulkozik a szakértők kíváncsi tekintete előtt, a hajótest formáját, a vitorlákat, az árboc csatlakozásait és a kötélzetet nem rejti motorház-tető – bámulatos, hogy a hajózás-története az egymástól-tanulás nagy története is. No, meg a tenger drámái is ismétlődő, de örök történetek.

 

1Mielőtt elküldtem volna ezt a posztot, még egy pillantást vetettem a verseny hivatalos honlapjára, ahol látom, hogy Vincent Riou – akit nagy esélyesként emlegettek a verseny előtt és aki a 2004-es verseny győztese volt -, szóval Vincent Riou feladta a versenyt és most Cape Town felé fordította a hajóját. Vasárnap este egy azonosíthatatlan objektummal ütközött a hajó, a keel (tartó-egyensúly) megsérült, eltörött, a hajó nem biztonságos többé. Ki kellett szállnia. A legutóbbi hír szerint nincsen veszélyben, lassan haladva biztonságban elérheti Cape Town-t.

Amikor az ember átsétál a Palais de l'Europe (az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének üléstermének is helyet adó, a régi „Európai Parlament” épülete) foyer-ján egy vitrinbe botlik, mindjárt az emeletre vezető lépcsősor mellett. A vitrinben egy régi zászló, egy bekeretezett régi fénykép és egy régi irat. A régi zászló az elmúlt hatvan év alatt kissé elvesztette a színeit, kifakult már, a zászló közepén ama kivágott lyuk körül bizony már barnul is egy kicsit. A régi fényképen mosolygó emberek mennek, aki Budapesten ismerős, az felismeri a háttérben a Jászai Mari téri Fehér Házat, innen tudható, hogy ezek a felszabadultan boldognak látszó polgárok a budai Bem térre vonulnak most. A képen mind örökké 1956. október 23-a, délután van. A két előterében egy úr, kezében a zászló, hogy éppen ez itt, vagy csak ehhez hasonló, megállapítani nem tudom, a zászló a képen használatban van és lobog. Kicsit megborzongok, arra gondolván, hogy itt, az ebbe a vitrinbe bezárt zászlónak a megkopott nyele még őrzi a hatvan évvel ezelőtti kezek melegét, lenyomatát, talán azt is, ahogyan kézből kézbe vándorolt. A történelemkönyvekből tudom, hogy amikor az emberek átmentek a Margit-hídon azon az októberi napon, akkor ilyesmiket kiabáltak: „Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!”, vagy azt, hogy „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”, „Ruszkik haza!”, esetleg azt, hogy „Vesszen az önkény, éljen a törvény!”. Körülöttem most ez a nemzetközi forgatag, akik ajkáról ömlik a sokféle szó, de ebből a bábeli hangszőttesből egy szó minden nyelven érthetően kiviláglik, ezért aztán ez a szó betölti a nagy tereket: Demokrácia. Talán ezért is van az, hogy ahogy nézem ezt a vitrint, a zászlót és a nyelét, a régi képet, ahogyan idéződik bennem a sok régi jelszó, elölt egy gondolat és ez az, hogy, hogy de hát Demokráciát akartak akkor a népek! Amikor hatvan évvel később valaki arról beszélt, hogy „lerázták a rabigát”, hogy „kiálltak a független Magyarországért”, hogy „szembeszálltak a mindenható kommunista párttal”, hogy „harcba szálltak a világ legerősebb hadseregével a magyar szabadságért”, csak arról nem beszélt, hogy demokráciát akartak akkor a népek, ahogyan átvonultak a budapesti Margit-hídon a budai Bem József térre menet. Itt ez a zászló és talán még emlékezik - feltéve, ha olvashatnánk egy zászló emlékeiben a lebegés-lobogás és az elernyedés élményeiről – talán még emlékezik arra, hogy a demokráciáért meneteltek alatta a népek, csak nem mondták ki, mert a szótárban nem volt még ez a szó ottan, az emberek szótárában nem volt ott a szó, csak a gondolat, a szabadabb levegő óhajtása, a szabadság megfoghatatlan érzésének a keresése, de a szó maga, az, hogy demokrácia még nem volt ott a szótárban. Ezt a szót keveset emlegették Magyarországon, a háború előtt és a háború után is, a háborúban csak szitokszóként szisszentették, az ötvenes években meg talán csak úgy, hogy „kommenista demokrácia”. Mentek az emberek a zászló alatt, ez alatt is, az most e vitrinben pihenő alatt, ezzel a zászlóval a kézben, elődeim, skandáltak, demokráciát akartak, de nem mondták azt, hogy demokrácia, mert a szó még nem volt benne a szótárukban és így volt ez, és régen volt ez, hatvan évvel ezelőtt. A vitrinben a színeiben megfakult zászló, a vörös elvesztette már élénkségét, a fehér megszürkült egy kicsit, a zöld sárgult egy kicsit, megható, ahogyan lepergett hatvan év a Nagy Homokórán, így hagyott nyomot a zászlón. A zászló közepén a lukon átkandikál az ablakon túli világ fénye. E fény a vitrin sarkában szerényen meghúzódó kis iratra esik, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1956/113 sz. határozata ez, amely így kezdődik, hogy „A magyar szabadságharcosok tragikus rádióüzenetében elhangzottaktól mély megrendüléssel - 'hamarosan meghalunk Magyarországért és Európáért' - kinyilvánítjuk, hogy Magyarország, éppen úgy, mint más Közép-Kelet-Európai országok a Baltikumtól a Fekete-tengerig, Európa részei és azok a szabad országok, amelyek az Európa Tanács tagjai, felelősséget kell, hogy őrizzenek az Európa Család ezen tagjai iránt ...” Mondhatni, Magyarországról nézvést vékonyka egy határozat ez, ott jobban jött volna néhány, Molotov-koktélnál is hatékonyabb fegyver a szovjet tankok ellen, az európai történelemkönyv lapjain azonban több, mint lábjegyzetként helye lenne ennek a határozatnak, hiszen kifejezi azt, hogy gondoltak ránk, nem hagytak egyedül, mint az szeretjük volt emlegetni. Voltak Európában sokan, akik megértették, hogy a magyar emberek akkor, hatvan évvel ezelőtt demokráciát akartak országukban, így értették mindazt, amit láttak, amit hallottak és, ha így, akkor nem hagytak minket egyedül. A vitrinben a régi zászló, egy régi fénykép, rajta elődeim jó kedve, a vitrin sarkában egy régi irat, Magyarországtól távol ránk gondoló emberek üzenetével – hogy lesz mindebből Történelem? Aztán, hogy felnézek ebből a merengésből, nyílt, becsületes, fiatal arcokra látok itt, sok nyelven mondják, demokrácia, s míg mondják és míg sokan mondják, addig ez a szó vitrinben nem lesz soha, hogy ott az elmúló idő pora lepje be. Generációk csiszolták fényesre ezt a szót, generációk tartják meg tisztán, csillogón. Olyan csillogással, ahogyan e régi fényképen látom, elődeim szemében, a Margit-hídon, Budapesten, 1956. október 23-án, délután.

 

img_3281.JPG

 

img_3270.JPG

 

Elmulasztottam a pillanatot, hogy rákattintsak a képre, amely éppen akkor elkattant, amikor az a két gyönyörű, fiatal ukrán lány szelfizett a Fórum panelje előtt. Pózban, kitakarva a panel feliratát, „World F …. for … ocracy, így álltak a lányok, arcukon még a már fényképezett mosollyal. A teraszon cigaretták fehér füstje szállt, szerbek szívták itt, oroszok amott a cigarettáikat, egy francia delegátus sodort, a teraszra apró hópelyhek vitorláztak alá. Elmulasztottam a pillanatot, hogy rázoomoljak egy idősödő, nyakkendős úr arcára, ahogyan emészti éppen az imént hallottakat és nem volt nálam a fényképezőgépem, amikor felcsattant az az önfeledt nevetés a 6-os teremben, amikor Farah Abdullah Abdi, a szomáliai, menekült a nemi identitásának bevallása miatt, Európába vezető, hosszú és veszélyes útjának egyik szórakoztató epizódjáról mesélt. „Világfórum a Demokráciáért / számit-e az oktatás”(www.world-forum-democracy.org), az Európa Tanács nagy, éves nemzetközi konferenciája, immár ötödik a sorban. Most ér véget éppen, itt a Palais de l'Europe-ban, a kávézó máskor zsúfolt, zajos tere most már üres, majdnem egyedül vagyok, éppen rálátok az épület előtti zászló-sorra innen és zászlók most tettre készen mozognak, mocorognak, reggel idejövet kicsit tanácstalanul csüngtek alá, mint a világsajtó, amikor már bizonyossá vált, hogy Donald Trump lesz az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke. Három napon itt nem volt senki sem populista, legfeljebb aktivista, bár a populizmus únos untalan előkerült, mint a demokrácia leselkedő veszélyek egyikeként kígyózó hidra, amely újabb és újabb fejeket növeszt. Nagy téma a Demokráciánk állapota, ráadásul világtükörbe nézve, hatalmas és kimeríthetetlen témakör az Oktatás, e két témakör találkozása egy nemzetközi találkozó boncasztalán telis-tele van kihívásokkal. Már a kérdések élében is sebzés veszélye rejlik. „Tanítható-e a demokrácia?”, hát persze, hogy tanítható, mondják sokan, mire mások és, ha az iskolán kívüli világ antidemokratikus? Vagy, ha az iskola maga, az egész életével antidemokratikus. Demokráciát autokratikus elveken működtetett iskolában nem lehet tanítani, tanulni. A formális oktatás szabályozott, tanmenetes világában hol van a helye a demokratikus attitűdök, készségek és képességek tanításának, ama bizonyos szociális kompetencia vajon tekintettel van-e arra, hogy a demokrácia a mindennapjainkat átható erővel van jelen? A nemformális oktatás erőforrások és figyelem hiánya miatti marginalizált helyzetében nem tud igazi nagy kapacitásokkal részt venni ebben a játékban. Nem örökítettem meg a pillanatot, amikor Crouch professzor azt mondta, hogy az „oktatás talán mégsem számít annyira, mint gondolnánk, a gazdaság, a politikai struktúrák szereplői sokkal többet tudnak, tudnának tenni a demokráciáért, mint az oktatás”. Könnyedén és elmerengve mondta ezt a professzor, kicsit eltűnődve azon is, hogy vajon mit szólnak e részt vevők mindehhez, akiket éppen az hívott ide, hogy az oktatás fontosságáról beszéljenek megint. „De kérem, könyörgöm, hiszen mindenki erről beszél évek óta, mégis, a tanárok mindenhol a közalkalmazottak páriái, alulfizetett, rossz körülmények között dolgozó munkások” - valaki mondta ezt Tunéziából, ahol forradalom volt néhány évvel ezelőtt, forradalom egy diktatórikus rendszer ellen, forradalom a demokráciáért és a jobb életért, mert mindenki hiszi, hogy jobb az élet demokráciában, mint diktatúrában és a demokrácia az nem a gazdag országok kiváltsága, az mindannyiunké, az egész világon, Afrikától Bolíviáig és Puerto Ricotól Moldováig. Egy projekt Zimbabwéből, egy Bolíviából, on-line egyetem menekülteknek Németországból – mennyi, de mennyi nemes gondolatból kiinduló cselekvés-sorozat. „Változás, változtatás” futnak végig a szavak az üléstermet körülkerítő folyosón, felszaladnak a lépcsőn, a kistermek sora előtt futnak végig. Változz, hogy változtass! - lihegik, ahogy le-lerogynak a székekre. Óh, Demokrácia, ahogyan a felismerések fénye megcsillan a fiatal arcokon! Demokrácia, amely nem ideológia, hanem társadalmi gyakorlat. Participatív demokrácia az iskolákban és képviseleti demokráciákban az ideológiák harca a pártpolitika útvesztőiben, demokratikus struktúrák és az elfordulás és kiábrándulás a demokratikus struktúrákból. „A populizmus és a kirekesztő gondolatok mentén szerveződő szélsőséges pártok előretörése figyelhető meg a fejlett országokban. Hamis interpretáció az, amely gazdasági okokra vezeti vissza e jelenségeket” - mondja egy politikai elemző, vagyis, „félrevezető párhuzam a harmincas évek világ-gazdasági válságára reagáló nemzetiszocialista mozgalom sikerére hivatkozni”. Ha reagálni akarunk erre az előretörésre és e mozgalmak megerősödésére, jobban meg kell ismernünk az okokat. „Nincsen menekült-válság, az európai és az amerikai demokratikus értékek vannak válságban!” - jelenti ki aztán valaki. Dobol a Valóság, mint a gyors eső cseppjei, az ablakon. Tanulni és tanítani kell a demokráciát, de még jobb úgy tanulni, hogy gyakoroljuk a mindennapjainkban, otthon, az iskolában, a munkahelyen. Változás, változtatás – futnak az egymást kergető szavak, lebegnek-lihegnek a fülünkben. Majd ki-ki hazamegy innen, miután megmerítkezvén egy megértő és demokratikus légkörben, egy nyitott és demokratikus miliőben és odaáll majd a diákjai elé az egyetemi katedrára, kis egyesületében helyi érvényességű projekt sikerét kalapálja, újságot ír vagy minisztériumi tisztviselőként aktákkal határidő után szalad vagy bosszankodik a napi híreken, hogy mit baltáztak el megint az aktuálisan megválasztott kormányának az ő tagjai –, de csak hazaviszi ezt az üzenetet, hogy változás, változtatás, demokrácia. A Fórumot záró plenáris ülésen, már úgy a vége felé egyszer csak egy amerikai diák kért szót, aki elmondta, hogy egy jelentős sokkot kapott reggel a hírek olvastán, de most hazamegy és folytatja azt, amit eddig is csinált, nem adja fel, hogy egyesületében és egyesületével tanítsa és képviselje a demokráciát, mert … „minderre, amit történt, csakis több demokrácia lehet a válasz” … és a Fórum majd 600 résztvevője felállva megtapsolta. Ez tehát egy fontos következtetésnek bizonyult egy új világkorszak hajnalán. Én persze megint elmulasztottam, hogy bekapcsoljam a magnót ihletett és őszinte érzelmekkel átfűtött beszédének a megörökítésére, de a hangulata, mint ahogyan az egész Fórumé, az most sokáig megmarad.

img_3301.JPG

Les Sables d'Olonne egy kis kikötőváros a francia Vendée megyében, a rossz hírű Vizcayai-öböl (franciául a Golfe de Gascogne) partján. Vitorlázóknak e helynév az, ami a motorsport szerelmeseinek Monza, a hegymászóknak az Eiger északi fala vagy a K2, ami a hullámlovasoknak Malibou. A Port Olona az a vitorláskikötő, ahonnan majd 2016. november 6-án elindul a legendás verseny, a Vendée Globe. Fel-felpillantok a laptop képernyőjéről, mellettem egy pompás könyv hever az asztalon, egy Bande Desinée (BD), egy képregény, egyike ezeknek a nagyszerű francia képes alkotásoknak, amelyeket olyan nagy élvezettel tanulmányoz ember errefelé. A képregény egy nagyon érett, kiforrott műfaj, népszerűsége francia nyelvterületen töretlen, nimbuszát nem rombolta le az internet vagy mozgókép, egy-egy kötet művészi megformálása magas-kultúra régióiba emelkedik. Ez a kötet is, amelyre rá-rápillantok most. Alexandre Chenet és Renaud Garreta friss alkotása, „Történetek a Vendée Globe-ról” (Histoires du Vendée Globe), igazán fantasztikus. Persze minden művészet a kimeríthetetlen valóságból meríti tárgyát, itt maga a tárgy önmagában is fantasztikus.

 

img_3263.JPG

 

A Vendée Globe egy földkörüli vitorlásverseny, roppant egyszerűnek tűnő szabályokkal. A hajósok egyedül vannak hajójuk fedélzetén és külső segítséget nem vehetnek igénybe, így kikötniük sem szabad. Egyedül kell megtenniük egy roppant utat a Föld körül, az indulási kikötőből vissza a kikötőbe, át a Világ-óceánon, Nyugat-Kelet irányba, vagyis az Atlanti-óceánról a Jóreménység-fokának, Afrika déli csücskének megkerülésével az Indiai-óceánra, majd a Csendes-óceánon át, Ausztrália legdélibb pontjának megkerülésével és a Horn-fok érintésével vissza az Atlanti-óceánra. 28.000 tengeri mérföld (egy tengeri mérföld az 1852 m) … és a leggyorsabb győz. 1989. óta rendezik meg a versenyt, négy évenként, 1992-ben Fa Nándor az 5. helyen végzett, odahaza egy kicsit elfelejtett teljesítménnyel, másutt ezért egy kicsit nagyobb ünneplés kijárt volna … Amióta a Vendée Globe-t megrendezik, a résztvevők majd 50%-a adta fel a versenyt, az még soha sem fordult elő, hogy minden, a versenyen elindult hajó visszaérkezett volna a kikötőbe. Ezen a hosszú úton bármi megtörténhet, a tenger, pardon, az óceán nem tréfál, „ha valakit meg akarsz tanítani imádkozni, küldd a tengerre” - mondja egy régi tengerész-mondás, úgy látszik, hogy a hajósok fohásza, még a legjobbaké sem találhat mindig meghallgatásra. A Vendée Globe egy embert próbáló verseny – süthetnénk el egy közhelyet, a „vitorlázók Mount Everest-je”, ahogyan a verseny beharangozója állítja, erőltetetten, mert valami olyasmit akar elmagyarázni a laikusoknak, amit csak ilyen metaforákba tudunk begyömöszölni akkor, ha meg , akarnánk értetni valamit, ami évszázadok óta foglalkoztatja az emberi képzeletet. Amikor annak idején Edmund Hillaryt megkérdezték arról, hogy miért is mászta meg a Mount Everestet, az első mászóként (Tenzing sherpával együtt), akkor egy kis hallgatás után csak annyit tudott mondani, „mert ott van”. Mit is mondanak ezek a hajósok most, a nagy verseny előtt, hogy miért is szállnak vízre, miért is vállalják a tengeren mindig kiszámíthatatlan kockázatokat, az elemekkel való szüntelen viaskodás fáradalmait? Talán csak annyit mondhatnának, hogy „hívja őket a tenger, mert a tenger ott van és minden partra futó hullámában ott van az a hívás, amely felkínálja a Kaland ígéretét.” Benne van persze ebben a legendás Felfedezők kíváncsisága is persze egy kicsit, aki hosszú tengeri utakra vállalkozik, egy kicsit Kolumbusznak, Diaznak, Magellánnak, Jacques Cartiernek, James Cooknak a bőrébe is belebújik, a professzionalista versenyt-vitorlázók elődeinek hosszú névsora persze ki tudja, hogy kivel kezdődik, talán Joshua Slocummal, Francis Chichesterrel, Knox-Johnsonnal, Eric Tabarly-val, Vito Dumas-al, Ellen Macarthurral?

 

A gőzgép forradalma anno kiszorította a vitorláshajókat a kereskedelemből és az utasszállításból, de a vitorlásokat nem tüntette el a tengerekről, mert az ember ragaszkodása a vitorlákhoz megtörhetetlen. Minden nagy tengerészet megtartotta vitorlás iskolahajóit, ahol a jövendő tengerész-tisztjei felkészülnek a feladataikra (a hadi- és a kereskedelmi tengerészet tisztjei egyaránt), a német Gorch Fock vagy az orosz Kruzenshtern, a spanyol Esmeralda vagy az argentin Libertad … A tenger megismerésének és a tenger iránti tisztelet fenntartásának a vitorlás a legjobb eszköze, mert a vitorláson van az ember a legközelebb a tenger összetett természetéhez. A hobbi-vitorlások tábora évről-évről nő, a vasárnapi hajósok tömegei népesítik be a Karib-tengert, az Adriai-tenger partjait, új marinák és új túrahajók épülnek világszerte, a túrahajók bérbeadása virágzó iparággá vált. A teljesítmény-, vagy verseny-vitorlázás világában forradalmian új hajókon hajósok új nemzedékei versenyeznek a kíméletlen egyhangúsággal ketyegő versenyórákkal és korábban elképzelhetetlen rekordokat állítanak fel a hosszú távú versenyeken. A technikai fejlődés az elmúlt húsz év alatt a verseny-hajózásban tulajdonképpen egy új technikai-technológiai forradalmat eredményezett. A hajó üvegszálakkal megerősített műanyag hajótestéből különleges fémekből öntött és egyre nagyobb felületű vitorlákat hordani képes árbocok merednek az ég felé, műholdas navigációs eszközök percre pontos időjárási adatokat továbbítanak a hajósnak, akinek a Föld bármely pontjáról van lehetősége jelenidejű hang- és képi összeköttetést teremtenie a tanácsadókkal, a tervezői és technikai stábbal és a sajtóval, no és persze az otthon maradottakkal, a családdal is.

 

A krónikások szerint valamikor a XVII. században, Angliában rendezték meg az első vitorlásversenyt, onnan ered, hogy hajósok versenyezni, egymást legyőzni szállnak a tengerre. A XIX. század vége hozta el az America Kupát, ezt az ős-versenyt, amelyre először építettek olyan egyedi tervezésű hajókat, amelynek a küldetése a lehető legnagyobb sebesség elérése volt. Versenyeknek, regattáknak ma se szeri, se száma. Ebben a kategóriában, amelyet a Vendée Globe kapcsán szemlélünk, a nagy versenyek például a Transat Jacques-Vabre (Franciaország-Brazília, trans-atlanti óceáni verseny, két hajóssal hajónként), a Transat (szólóvitorlázók, Angliából Észak-Amerikába), Barcelona World Race (világkörüli verseny, két hajóssal, a kikötés megengedett), New York-Vendée (szóló), Route de Rhum (Franciaország-Guadeloupe, szóló), Boc Challange (szóló, világkörüli verseny, a kikötés megengedett). A Vendée Globe idei indulóinak mindegyike már teljesítette e versenyek egy részét, vagy legalább egyszer részt vett valamelyiken.

 

A visszaszámlálás megkezdődött. Jövő vasárnap 13.02-kor eldördül a rajtpisztoly Les Sables d'Olonne-ban. A hajók most még ott remegnek kikötő-köteleik végén, a mólónál, mint paripák a futam előtt. Folyik a hajók technikai vizsgálata, a versenybíróság ellenőrzi a szigorú biztonsági előírások szerinti eszközök meglétét, a technikai stáb tagjai újra- és újra végigvizsgálják az érzékeny elektronikát. A sajtó munkások a versenyzőket faggatják, a mólón kíváncsiskodó tömeg hömpölyög, kölykök a sztárok autogramjait gyűjtik. A vásárinak tetsző forgatag mögött azonban ott van az óceán. A horizont mögött ott leselkednek a szelek, az áramlatok, a nagy, rézsút felcsapódó hullámok. Ott leselkedik Minden Hajósok Magánya, amikor az ember mégis csak egyedül van: egy parányi pont a végtelennek tetsző nagy kékségen. A Vendée Globe idei indulóinak sorában ott van Fa Nándor, 63 évesen és saját tervezésű és építésű hajója, a Spirit of Hungary. Már csak ezért is megéri, hogy időnként majd egy-egy pillantást vessünk erre a különös, de mélyen emberi kihívásokkal teli világra.

 

img_3265.JPG

 

Még harminc év sem telt el azóta, hogy lebontottuk a műszaki határzárat az ország nyugati határán és ezzel új utakat nyitottunk, Európában. (Hogy most a déli határon a műszaki határzár felépítésével milyen új utakat zárunk el, az mai tárgyunk szempontjából lényegtelen.) A határok lebontása oly természetessé vált a számunkra, hogy már nem is gondolunk arra, hogy az az előtti világban nem is gondolhattak olyan szolgáltatásokra, amelyek mára teljesen elfogadottakká váltak. Az európai tömegturizmus egyik virágzó ága a folyami hajó-turizmus. Budapest is megtapasztalhatta, hogy megszaporodtak (és hogy hogy megnőttek) a turista-hajók a budai Vár alatt. Az elmúlt tíz évben az e hajókat üzemeltető társaságok megduplázták a forgalmukat, megtöbbszörözték a bevételeiket. Eme dinamikus növekedési hullámnak még a 2008-as pénzügyi válság sem állított gátat, e röpke, fejfájást és enyhe depressziót okozó időszakban is épültek az új, és a korábbiaknál is nagyobb, kényelmesebb hajók, bővültek az útvonal-kínálatok. A hajók svájci, német, francia zászlók alatt hajóznak és a Budapestig tartó útjuk elég gyakran itt kezdődik, Strasbourgban. Itt szállnak ki- és be az utasok, itt váltják a személyzetet, itt rakodják be az úszó szállodák működtetéséhez szükséges cuccokat. A kikötőhelyükként kijelölt strasbourgi csatorna-szakasz sokszor megtelik, ilyenkor néhány hajó a szomszédban, Kehl előtt vesztegel a Rajnán, ahol csak pontonok vannak, szolgáltatások egy kisváros kínálatával. Az utasokat sokszor ide kell hozni a strasbourgi gyülekezőhelyekről, vagy innen viszik őket oda várost nézni, így aztán a Franciaország és Németország között a Rajnán átívelő Európa-híd mindig sűrű forgalmát az ezekhez a hajókhoz igyekvő buszok is tarkítják. A Viking hajótársaság fehér buszainak oldalán szép képek vannak: a kínai agyag-hadsereg katonáinak kinagyított portréi, a magyar Parlament képe. A buszok magyar és cseh rendszám alatt futnak, cseh busz oldalán magyar Parlamenttel, egy darabka európai realitás. A buszok a német oldalon a rendőrség előtti parkolóban várakoznak, oda érkezik be az ember, ha átgyalogol a hídon, így, ha átérek valami vásárlás vagy a Down Town Caféban való blogolás céljából, akkor én is gyakran hallgathatom a magyar sofőrök trécselését. Nem egyszer láthatom, hogy az idegenvezető ide kíséri a turista-csoportot, névtábláján valami magyar név van biztosan, Katalin, Rózsa, Mária, beszállnak, a magyar sofőr indít, a magyar busz meglódul a nemzetközi társasággal a fedélzetén és a magyar Parlament átimbolyog az Európa-hídon Strasbourgba átmenet. Azt is megtudtuk már, hogy sok hajónak személyzete is magyar, a múltkori, német folyószakaszon megtörtént, szomorú hajó-baleset áldozatai is magyarok voltak. Ezeken az úszó szállodákon szükség van hajózó-személyzetre, sok hajónak a hajóvezetője, sok hajón a konyhán is magyarok dolgoznak, a muzsikosokról most ne is beszéljünk. A hajók elindulnak innen, a magyarokkal a fedélzetükön, áthajóznak a Rajna-Majna-Duna csatornán, megállnak majd Bambergben, Passauban, Regensburgban, talán Linz alatt, talán a melki kolostornál, aztán Bécs, Bratislava, Budapest és el is telt egy hét. Az utasok jobbára nyugdíjasok, köztük - előttem titokban maradt ok miatt - sok amerikai, sok japán. Mennek ezek a hajók és az amerikai és japán útitársak egészen biztos, hogy nem Pearl Harbour-ről beszélgetnek egymással, inkább a lassan elvonuló, festői partokról. Mennek ezek a hajók és a fedélzeten álló utasok nézik, hogy vonul el mellettük két oldalról ez az európai táj, históriai tájakon járnak, bizony errefelé formálódott ki a közös európai történelem, sok utalás, ősi városok a megállóhelyek. Bamberg katedrálisában ott van a fiatal István királyunk (akkor persze még csak hercegnek titulálták) lovasszobra, lovas szobor egy templomban, ahogyan bambergi Gizellát meglátogatta, mert belovagolt a templomba, mondja majd az idegenvezető az amerikai turistáknak, akik emelik is a tabletjeiket, hogy képeket készítsenek erről a barbár mozzanatról. Ezek a hajók összekötik Európa nagy folyóit azzal, ahogyan tolják maguk előtt a hullámaikat. A masszázs-szobában a függöny fellebben, a magyar masszőr keze alatt amerikai turista-hölgy nyög kéjesen, a Rajna-völgyben szőlő fut fel a dombokra, a hajó bárjában elszászi rizling, Mosel-völgyi Chardonnay, tokaji aszú, Bordeaux és Bourgogne borai és persze Bourbon-whiskey-k az amerikaiaknak. A pálinka-kóstolás majd a budapesti megérkezésre marad, amikor az amerikai nyugdíjasok a Szimpla-kertbe mennek. Van tehát egy vízi-út Európában, amely Strasbourgból Budapestre vezet úgy, hogy öt ország is érint. Nekünk itt már fel sem tűnik az, hogy ezek a nagy folyami utasszállító hajók, ezek az úszó szállodák és a hozzájuk kapcsolódó, mondom még egyszer, hogy folyamatosan bővülő kínálatú folyami turista-utak azért virágzanak, mert egy olyan Európában élünk, ahol megkönnyebbedett a határokon való átkelés és ezzel a folyók visszakapták rangjukat.

 

Az alábbi poszthoz először csak el kell mondanom, hogy az a véleményem, hogy a XX. század második felében két fontosságában jó dolog történt Magyarországgal. Az egyik az, ami 1989-90-ben történt, amikor lebontottuk a nyugati határunkon általunk létesített „műszaki határzárat” és ezzel egy soha ki nem törölhető képi szimbólummal szolgáltattunk az eljövendő generációknak annak megértéshez, hogyan is zárult le Európában a Hidegháború és amely segített bennünket abban, hogy 1990. novemberében csatlakozzunk az Európa Tanácshoz. Ezzel lehetővé tettük a magunk számára azt, hogy az európai közös történelemből következő emberi jogi hagyományokat birtokba vehessük. A másik jó dolog, amely történt velünk az az volt, hogy 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, az ismert világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetéhez ennek minden következményével, köztük azzal is, hogy ez a gazdasági nyitás egy közös értékvilágra épül. Két olyan dolog, amely kinyitott és nem lezárt, amely lehetőséget adott és nem lehetőségeket vett el, amelyek minden magyar ember életében szerepet és sokkal inkább pozitív, mintsem negatív szerepet töltött be. Csatlakoztunk Európához, de, mint egy értékvilághoz és ez mindenki számára fontosnak bizonyult. Ebből az alapállásból írom az alábbi posztot.

 

Gyűltek, csak gyűltek a baljós árnyak a kampány alatt, itt ólálkodtak az országban, az ország körül. Most csütörtök van, amikor a legnehezebb (Juhász Ferenc), a baljós árnyak felhőkké álltak össze a város felett. Esett az eső ma Budapesten. A baljós árnyak ólálkodása itt kísért és kísérteni fog még egy darabig, addig, amíg ki nem lépünk a kampány-megközelítésből és nem kezdünk el egy higgadt és okos párbeszédet arról, hogy akkor most kinek, mi is a teendője ebben a helyzetben.

 

Legyünk stílszerűek és kezdjük úgy, hogy „Tudta”, hogy az, hogy népszavazás volt Magyarországon az Úr 2016. esztendeje, október havának második napján, és az a nap vasárnapra esett? Valószínűleg inden magyar ember tudja ezt, bárhol éljen is ezen a Földön. Ahogyan ez már az errefelé használatos Gergely naptárban szokás, vasárnapra hétfő, aztán kedd, szerda, stb következik. Most, hogy írok, csütörtök van, Budapesten vagyok és, ha felnézek a laptop képernyőjéről, a Bem Mozi közönségére látok. Ócska bútorokon kényelmes ülés esik, a hely levegője jó, szimpatikus, fiatal arcok, kedves mosolyok, okos mondatok foszlányai. Jó is ez így most, hogy így, a Bemmel mérjük a múló időt (előttem krétával írott felirat: „Ma 19:30-kor filmes kvíz” /sic/), mert ennek a múló időnek majd lesz jelentősége a következőkben. Csütörtök van tehát, a Bem-ben vagyok és normandiai Calvadost iszom most Budapesten, de közben, sort sor alá tapogatva el akarom mondani azt, hogy mi a véleményem arról, ami történt, csak néhány nappal ezelőtt, Magyarországon, egy országban, amely mindig arra panaszkodott, hogy elvesztette az iránytűjét valahol, ha nem korábban, akkor lehet, hogy az elmúlt vasárnap, de akkor aztán úgy, hogy most aztán tűvé tehetjük majd érte az egész ismert világot.

 

Az iránytű egy fontos műszer, ezért van az, hogy nem is birtokolhatja akárki. Kapitányok, navigátorok eszköze, szerszáma. Modern tömegdemokráciáinkban kapitányaink az általunk választott miniszterelnökök, köztársasági elnökök, miniszterek, államtitkárok, parlamenti képviselők. Az elmúlt hetek magyarországi kampányaiban az ő kompaszuk már a kampány kezdetekor sem volt velük, ez egészen így visszanézve a már magunk mögött hagyott hetekre, egészen bizonyos. Az a kampány már véget ért, majd mindjárt kezdődik a másik, ezért az most már csak a dolgunk, hogy megőrizzük az utódainknak azt, hogy a 2016-ban kapitánykodó magyar politikai elit mit és hogyan is adott elő az elmúlt hetek kampány-lázában! Ne felejtsük el soha azt nekik, hogy felületesek és arrogánsak (értsd: kételyekre nem tekintők, kérdéseket nem ismerők, csak kijelentő és felkiáltó módban fogalmazók), hogy tényeket ferdítők és tényeket elhazudók voltak, hogy kirekesztők, rasszisták, előítéletesek, egyirányban elfogultak és ember-tagadók voltak. Ne felejtsük el nekik ezt azért sem, mert velük éljük az életet a következő választásokig, és ez a politikai elit, vagyis: ők most tanúbizonyságot adtak arról nekünk, hogy ügyeink így, ezen a színvonalon intéződnek, legyen szó kórházról, iskoláról, nyugdíjról, útadóról. Mindenki migráncs. Ez a politikai elitünk.

 

Csütörtök van és én már megjártam a várost, átkeltem a Nyugati-aluljáróban és megfigyeltem az ott habzó életeket, ahogyan vágyaik és álmaik szerelvényei vakvágányokon tolatnak. Turkáltam egy kicsit az Eiffel Antikvárium kicsit túlárazott kötetei között; közben székely legények népdalokat harsogtak az üzlet előtt, hogy a'szondja: „Híres Komárom be van véve, Klapka György a fővezére”, vagy azt, hogy „Magyarok vagyunk mi, nincsen szabadságunk, mert szerencse helyett gyász borult reánk, sebaj, sebaj, éljen a haza, a nép-társadalom ...” (Ezt a dalt Cseh Tamás Jancsó Miklós filmjében még úgy énekelte, hogy „munkások vagyunk mi, nincsen szabadságunk ...”, de a népdalok variánsai megszámlálhatatlanok) és zengett az ének az aluljáróból a Westend felé vezető folyosó falairól; bekúszott az antikvárium szomszédságában gyrosokkal üzletelő törökökhöz, az átellenben mobiltelefonokkal üzletelő arabokhoz, a használt ruhákkal kereskedő kínaiakhoz, mert bizony mondom, hogy itt, a Nyugati aluljáróban ott van, odaragadt már az a bizonyos multikulti, az az állítólag nem is létező multikulturális magyar társadalom, de hát ott van ám, látom; a stricijeikkel évődő prostik, a keresztény dalokat pengető, valami új-keresztény gyülekezetből érkezett hittérítői hajlamú egyedek torkuk szakadtával kiénekelt Krisztusaival, a lejmosokkal és a kéregetőkkel, no meg a bevásárlóközpont felé átsiető népekkel, a BKV jegypénztárnál sorba állókkal, a metró-állomásról kiáramló tömeggel, a metróállomáson ácsorgó és gyűrött ruhás, gyűrt-arcú orkokkal, akik már szemükkel sem tudják követni a csúcsforgalom áramlásait. Ott van ez a magyar multikulti, csak le kell szállni a Várhegyről, csak le kell menni a Nyugati-aluljáróba, ott van, itt van, nem lehet ezt plakátokkal megállítani, befolyásolni, habzik ott az élet, na.

 

Volt tehát itt egy kampány, volt egy népszavazás és látszik már, végre, hogy látszik, mivégre is volt ez az egész. Valamikor vasárnap, de még éjfél előtt elhangzott egy mondat a kormányzó-párt eredményváró rendezvényén, a népszavazás kezdeményezőjeként tündöklő miniszterelnökünk szájából és ez valahogyan így hangzott: „Többen szavaztak most nem-el az EU politikájára, mint 2003-ban arra, hogy ez EU tagjai legyünk”. Én pedig ebből megértettem, hogy a „foglalkozás elérte a célját”, mert a cél ez a szám volt, minden egyébnek csak jól bedőltünk. 10 milliárd forintért nyert Orbán Viktor 226.901 szavazatot. 2003-ban, az EU-s tagságról döntő népszavazáson 3.056.027 választópolgár szavazott a csatlakozásra (igen), 2016-ban, az EU migráns-politikájáról szóló népszavazáson 3.282.928-an szavaztak nem-el. Az előbbi szám e két szám különbsége. Ennek a számnak a növelése volt ennek az ocsmány, minden határon túlmenő, ostoba, helyzet-hamisító, hazug és megalapozatlan állításokat sulykoló kampánynak a célja. El kellett érni egy számot és így a kampány sikeres volt a kezdeményezők szempontjából. Ezért triumfálhatott Orbán Viktor, fékezhetetlen jókedvvel, viccelődve és könnyedén azon a vasárnapi estén. Ő értette egyedül, hogy mi is történt. Rajta kívül pedig senki más.

 

Mi is történt? A magyar választópolgárok felhatalmazást adtak a magyar miniszterelnöknek arra, hogy szét- verje, trollkodja, blokkolja az Európai Unió nevű európai intézmény döntéshozatali mechanizmusát. Ha jól gondolom, akkor a már bejelentett alaptörvény-módosítás alapvetően köti majd a Magyarországot képviselő miniszterelnököt megállapodások megkötésében, vagyis egy-egy – ráadásul az általa tetszőlegesen kiválasztható témákban! - az történik majd, hogy a magyar miniszterelnök, az Európai Tanács tagjaként majd időt fog kérni, hogy megkonzultálja a javaslatot a magyar parlamenttel. Hogy itthon majd miről, mit és hogyan fog mondani, az az ő leleményein múlik majd, ahogyan eddig is így volt. A magyar sajtónak változatlanul nem erőssége az, hogy az európai intézmények működéséről tényekként tudósítson, ezért a magyar/európai választópolgár fejében alapos zűrzavar van, a legtöbben azt sem tudják, hogy milyen módon születnek ott Brüsszelben/Strasbourgban a döntések és azt sem, hogy ebben mi lehet a szerepe egy miniszterelnöknek, egy miniszternek vagy egy európai parlamenti képviselőnek. A magyar sajtó egésze elbukott az európai vizsgán, sajnos. A magyar sajtó ez irányú osztályismétlései sem voltak sikeresek. Sajnos. Ezt nem lehet azzal megmagyarázni, hogy az „európai politika aprómunkája unalmas az olvasó számára”, mert ez nem igaz. Nagyon is izgalmas dolgok történnek arrafelé! Tessék csak megnézni, hogy miről, mikor, melyik írott vagy elektronikus sajtótermék hogyan is számolt be, ha beszámolt egyáltalán!

 

Rendben van, ez van, ezt kell szeretnünk. Erre az adottságra épített is ez a népszavazás-kampány. Építhetett, mert nálunk lett egy hagyomány. 2003-ban, az akkori, az EU-csatlakozásról döntő népszavazáskor éreztem is, hogy ez az alacsony részvételi arány (45,62%) nem lesz rendben. Egy ilyen súlyú kérdésről szóló döntés csak nem fulladhat ilyen érdektelenségbe …, de megtörtént, ami és úgy történt meg, ahogyan. Azt gondoltam akkor, hogy ez az alacsony részvétel (a 2004-ben az EU-hoz csatlakozó tíz ország közül Magyarországon volt a legalacsonyabb a részvétel) vissza fog ütni később, mert egészen egyszerűen nem tudjuk, hogy a távolmaradóknak mi a véleménye erről a nagyon fontos és egy egész ország sorsát meghatározó kérdésről. A magyar választók több, mint fele számára ez a kérdés nem bizonyult elég fontosnak ahhoz, hogy részt vegyenek a szavazásban, vagy azért nem vettek részt, mert úgy ítélték meg, ezt a kérdést már mások valahol eldöntötték és, hogy ezért az ő szavazataikra már szükség sincsen. Ha így volt, akkor ezért az akkori kampány a felelős. Az egész magyar politikai elit, kormánypárttól az ellenzékig felelős azért, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló nép-döntés nem vált a Demokrácia Ünnepévé. Az akkor kormányzó szocialisták lagymatag kampánya, amely a bécsi kávémérésre irányította a választói figyelmet az európai értékek helyett, az éppen úgy rosszul mozgósított, mint az akkor ellenzékben lévő Fidesz óvatos kampánya. A Jobbik plakátjain pedig ez állt: „Mindegy melyiket szívod! (ez egy olyan cigarettásdoboz volt, amelybe a magyar pártok emblémáival átrajzolt cigik voltak...) Az EU súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét!” Az is fellelhető az internet örök életű memóriája segítségével, hogy Orbán Viktor annak a választásnak az éjszakáján így idézte Kohl kancellárt: „az Európa Unió nem más, mint az európai emberek szövetsége a békéért” (lsd: http://hirtv.hu/hirtvarchivum/orban_viktor_beszede_az_eu-nepszavazas_estejen-1239). … Innen jutottunk el ehhez az idei kampányhoz, amelyet erőteljes (bár egyoldalú) kampány-munka ellenére is alacsony részvétel jellemzett (40,41%-os részvétel). Bármennyire is triumfál most a Fidesz és a KdNP, ez az alacsony részvétel is vissza fog ütni. Minden demokratikus választásnál kulcs a választópolgárok részvételi aránya. Most megértük azt, hogy a Fidesz, mint kormányzó-párt az alacsony részvételű választásokban érdekelt. Legyünk biztosak abban, hogy mindent el is követ majd azért, hogy ez a későbbiekben is így legyen. Az alacsony részvétel csakis a Fidesznek kedvez.

 

Mondjunk el valami mást is. 2003-ban, az EU-s csatlakozásról döntő népszavazáson 8.042.272 választópolgár szerepelt a választói névjegyzékben. Ennyien voltak jogosultak a szavazásra. Most, 2016-ban a választásra jogosultak 8.261.394-en voltak. 226.000 szavazatról beszéltünk fentebb, mint arról a számról, amely „megadta a felhatalmazást” ahhoz, hogy „folytassuk a harcot, a küzdelmet, sőt a háborút” az EU politikája ellen. Miközben a demográfiai apály tart, miközben a magyarok országból való elvándorlása erősödő tendenciákat mutat, a választói névjegyzékben felvettek számának ez a növekedése legalábbis érdekes.

 

Ma már azt is tudjuk, hogy a nem-választók száma több, mint 5 millió polgár volt. Egy „nemzeti-társadalmi kérdésről” szóló szavazásról (ahogyan ezt a népszavazást a Fidesz bekategorizálta), ennek az öt millió embernek a távolmaradása legalábbis elgondolkodtató és ez a szám, a maga méreteket jelző voltában éppen úgy problémákat jelent majd a jövőben, mint az EU-s népszavazásról távolmaradottak közel ekkora száma. Ezt láttán senkinek sincsen oka örülni. Marad a bizonytalanság és marad a kétely, a politikai otthontalanok száma csak növekszik, részvétel helyett érdektelenség, közélet helyett individuális érdekek mentén történő közösségi hasadások következnek ebből és az, hogy egy jelentős probléma (értsd: európai menekült-válság) közös megoldásából a magyarok nem veszik ki a maguk részét.

 

Valójában inkább az az érzés marad meg az emberben, hogy bármennyi szlogent is puffogtattak el ebben a kampányban, a menekültek csak egy másik játszma kedvéért szerepeltek e szlogenekben és valójában a kampány nem is róluk, hanem arról szólt, hogy most mi, magyarok megleckéztessük az Európai Uniót. Egy ténylegesen létező probléma európai-közösségi megoldási lehetőségeiből szállunk ki most azzal, hogy a népszavazás eredményeit annak rendelte alá a kormányfő és ezzel a kormánya, hogy „többen szavaztak most nem-el az EU politikájára, mint igen-el az EU-hoz történő csatlakozásra”. Ennek az irányvonalnak a következményei ma még beláthatatlanok.

 

Baljós árnyak gyűltek össze Magyarországban és Magyarország körül és milyen szimbolikus is ez, hogy e héten az időjárás e baljós árnyakat idéző felidéző felhők képében változott. A fekete-szürke felhők a Hármashatár-hegy felett … hideg volt az eső ma Budapesten. Ha hidegen fújnak a szelek, akkor azok nem jót jelentenek. No és aztán, hogy sokasítjuk a problémáinkat, ezzel a tarisznyával, és benne ezzel a hamuba sült pogácsával vágunk bele az 1956-os „forradalom és szabadságharc” megemlékezéseinek. Tíz évvel ezelőtt, az 50. évforduló zaklatott, ideges, helyenként brutális és ezért ünneptelen körülmények között múlt el. Most, a 60. évforduló kapcsán megint csak az a helyzet, hogy e népszavazás és eredményeinek ilyetén feldolgozása, kormányzati interpretációja, olyan lelki közeget teremtett, hogy megint csak elmarad majd az 1956-al való kollektív szembenézés lehetősége és egyedülálló alkalma.

 

Maradunk itt, iránytű nélkül, pedig baljós árnyak ólálkodnak körülöttünk.

 

Strasbourgba beszökött az ősz és az Avenue L'Europe-on suhan most nesztelen. Megérinti az út mellett büszkélkedő platánok leveleit, de úgy, hogy azok lehullanak. Innen nézzük hazánkat, ahol most egy nagy lakógyűlés van, de – sajnos - nem színvonalasabban, mint egy társasházi közgyűlésben. Kormányunk által irányított kampány van, mert a mi magyar kormányunk már csak ilyen, egy kampány-kormány, 2010. óta folyton csak kampányol, kampány-lázban ég, kormányzásának fő eszköze, fő szerszáma a plakát-, a rádió-, az internet-, a televíziós kampány. Most ezeket kiegészítendő, lakógyűléseket is tart a kampány-kormány és ott, ahogyan ez már egy lakógyűlésen megszokott, összehordanak hetet-havat. Megmutatkozik mégis kinek kinek a természete. Egy lakógyűlés sosem volt a demokrácia ünnepe, no ezek a kampány-lakógyűlések aztán meg végképpen nem azok! Különös dolgokat mondanak ott, ezeken a lakógyűléseken miniszterek, államtitkárok, országgyűlési képviselők, sőt maga a T. Ház elnöke! Régi köntösben kerülnek elő a xeno-, az iszlamo- és még ki tudja miféle fóbiák. Látjuk most, hogy milyen színvonalon is gondolkodnak a világ dolgairól, a mi dolgainkról a magyar politikai elit tagjai. Vajon ilyen színvonalon intéztetnek ügyeink, úgy általában is, vagy csak most, átmenetileg, 'in situ', hogy ez a kampány van? Mert ahol kampány van, ott mindenki egy szem a láncban. Ott mindenkire hatással van a szóhasználat, amely törölte a menekült szót a kampány-szótárból és bevezette helyette a migránsozást és minden idegen migráns most, bármi okból is kelt útra és minden muszlim életveszélyes, bárhogyan is gyakorolja a vallását, ha gyakorolja egyáltalán, megbélyegzésére elegendő ok, ha ki tudja mondani Allah nevét. „Integrálódásra képtelenek” hangzik a verdikt, bár azt elhallgatják, hogy amikor a magyar integrációról beszél, akkor asszimilációra gondol, pedig a kettő ég és föld. „Párhuzamos társadalmakról” beszélnek, miközben parlamenti munkahelyükön székely zászlót lenget a szél, amely egy párhuzamos társadalmat óhajtó akarat szimbóluma és nem lengeti ott a szél az európai kék zászlót, amely egy integrációra irányuló akaratnak a szimbóluma. „No-go zónákról” beszélnek, rettegés az életük, ha Nyugatra mennek. Új filmeket játszanak ebben a magyar kampány-moziban 'Non, ce pays n'est pas pour Lázár' („Nem Lázárnak való vidék” - egy francia film, Párizsról), 'Baljós árnyak az Orangerie-ben' (ez meg egy film Strasbourgról, ahol Pelczné retteg), 'Ali ötven árnyalata' (ez bizony a +18-as film, ahol lányaink és asszonyaink erényei minden pillanatban veszélybe forognak, bárhol), és persze a fő szenzáció, a 'A Birodalom idevág', ahol öt részben bontakozik ki a Nagy Történet, amikor szegény Nyugat-Európát elárasztják az arabok, úgy en bloc. Jó kis moziműsor! Na, hová menjen moziba a magyar most? Ahol kampány van, ott kampány van és ott mindenki egy szem a láncban, a meggondolatlan beszédben, a kormány-propagandában, a köztereket uraló plakátokon, a kerítések árnyékában, a felmondott szomszédságban, a fellazított szövetségekben, a verbális ellenségeskedésekkel feldarabolt Európában. Valóság nevű nagybátyánk eliszkolt már Magyarországról, emigrált és most ő is migráns tehát valahol, és eszi a migránsok keserű kenyerét, mint a bujdosók egykoron, csécsi szalonnáról álmodik és kalocsai piros paprikát küldet azért otthonról, ha teheti, mert a magyar, ha migráns is, csak magyar marad. E kampány-lakógyűléseken úgy beszélnek a közös európai kultúránkról, mint egy köcsögkalapról, amelyet bármilyen jöttment suhanc csak úgy leverhet a fejünkről. Ha egy kultúra csak ennyi lenne, megérdemelné a sorsát. Az utcakép lett a proletárok fegyvere most, már várom, hogy csinos fénykép-kiállítás nyíljék a Terror Házában, ahol megnézheti majd a magyar választó, hogy hogyan sétálnak hijabot viselő asszonyok a bécsi Stephansdom-nál vagy a Ringen, mert az utcakép lett a proletár fegyvere, ezzel védi ezt a ha(á)zá(a)t. Ahol kampány van, ott te is, én is szemek vagyunk a láncban. „Üzenjünk Brüsszelnek!” - így indult a kampány és ma már ott tartunk, hogy nemcsak Brüsszelnek üzenjük (kit is érts ez alatt?: az Európai Uniót, úgy ahogyan az 27 európai ország szövetsége? Az Európai Bizottságot, mint az országok együttműködését igazgató testületet? Az Európai Parlamentet, amely az általunk megválasztott képviselők gyülekezete?), hanem az egész világnak, hogy nem kérünk senkiből, aki idegen és migráns, akit ide vetett a sorsa, nem kell nekünk senki se! „Mi szeretnék eldönteni, hogy kikkel akarunk együtt élni!” - ez minden között a legütősebb kampány-szlogen, de tényleg, milyen jó is lenne az, ha a társasházi közgyűléseken csak úgy kiszavazhatnánk a szomszédokat, mert bizony még 11-kor is bömböltetik a tévét az M1-es csatornán, vagy a Szabóékat a másodikról, akik Air'n'B-znek gőzerővel, oszt' a múltkor is, hát nem egy „néger vót” a lépcsőházban!? No meg persze ebben benne van az a lehetőség is, hogy „azt, hogy ki a jó szomszéd, azt majd én mondom meg.” Mert ahol kampány van, ott kampány van és mindenki egy szem a láncban. „Megvédjük a magyar jövőt”, ha nem szavazol ezt árulod el; ha igen-el szavazol, fekete-fehér egyszerűséggel csak hazaáruló vagy; érvénytelen szavazatoddal leszel dzsihádista. Mert most kampány van Magyarországon és ahol kampány van, ott minden magyar egy szem a láncban. Miközben a tehetősebb magyar félelem nélkül Dubai-ozik, és tele van magyar lányokkal az a csöppnyi ország, akik erényeit senki sem félti. Miközben miniszterelnök lánya és veje Bahrein-ben töltik láthatóan félelem-mentes szabadidejüket és burnuszos urak társaságában mosolyognak a képen, ki tudja miért. Miközben letelepedési kötvényeket árulunk bárkinek, aki meg tudja fizetni és senki sem kérdezi meg tőlünk, hogy akarunk-e velük élni. Miközben magyar állampolgárságot lehet vásárolni a Kárpát-medencében, minden félelem nélkül, csak pénz kérdése az egész, aközben a kampány forgatókönyve szerint elutasítónak kell lennünk és gyűlölnünk kell mindenkit, aki más, leginkább azokat, akik arabok, és vajon a budapesti arab szálloda-tulajdonosok mit is gondolnak majd erről, ha kényelmükre kényes vendégeiket a Váci utcában inzultálják a kampánytól felindult magyarok? Vége-hossza nincsen a kérdéseknek, amelyek feltolulnak bennünk, látván-hallván azt, hogy mi is történik ezeken a lakógyűléseken most, de a válaszokkal mindenki magára marad, mert ahol kampány van, ott mindenki egy szem a láncban és mindenki magányos most egy kicsit, mert válasza nincsen arra, hogy mi lesz itt majd holnap és holnapután, ha ez a kampány véget ér és még nem kezdődött el a másik. Mert most kampány van, de biztosak lehetünk abban, hogy mindjárt kezdődik a következő kampány és ahol kampány van, ott te is, én is, magyar választópolgárként szemek vagyunk a láncban. „Ha a kalapács az egyetlen szerszámod, könnyen mindent szögnek nézel” - mondta Maslow egykoron és nekünk kampány-kormányunk van és így aztán, ha kampány van, akkor te is csak egy szög vagy Magyarországban.

A Fekete-erdő, Schwarzwald, Komor erdőktől Fekete-erőd: táj, homályos, távoli csücskében egy nagy országnak. Bocsánat, nem is így kellene, hogy hozzáfogjunk. Talán inkább így: bár Németország egy nagy, tájolás szerint Észak és Dél, Kelet és Nyugat között elterülő nagy ország, sőt nagy országutak találkozási pontja, legalább annyi szomszédja van, mint a sokkal kisebb elterülésű Magyarországnak. Ezek a szomszédságok beleszólnak a perifériák és a központok szociológiai kérdéseibe. Schwarzwald földrajzi elhelyezkedésének okán lehetne tehát periféria is, de nem az, mert ott van Svájc, ott van Franciaország, mert ott van Freiburg am Breisgau, mert ott van az az Erdő. A Fekete-erdő, ahonnan a Duna ered és ahol érezni lehet, hogy szól bele a Rajna széles tükre az egymás után levonuló generációk dolgaiba. Schwarzwald: egy hegyvidék, egy hegyvonulat, ahogyan követi a Rajna kanyargását és ahogyan csúcsairól megfigyelhető, ahogyan a folyó túlpartján egy másik hegyvonulat, Les Vosges, a Vogézek kanyarog. A két hegyvonulat nem szorítja satuba a völgyet, éppen ellenkezőleg kitárja. Helyet ad dimbeknek és domboknak, amelyeken a szőlő települt már a római idők óta, de mögöttük a vadregény, felmagasodó bércekkel, élesen bevágott völgyekkel, összezáró erdőkkel. A Vogézekben tölgy, gyertyán, kőrisfa, a Fekete-erdőben büszke, egyenes tartású, sőt, hajlíthatatlan gerincű fenyők. A Vogézek Rajna felé nyitó lejtőin a Route de Vin: egy több, mint 100 kilométer hosszú borút, a Fekete-erdő lábánál a Kaisersstuhl, a szőlő és bor rezervátuma. A tájban a hegyvonulatok feleselgetése, az ízlelőbimbókon a borvidékek cserfelése: egyik felől rizlingek, gewürtztraminerek, más felől pinot noire-ok, granache-ok, pinot gris-k. De nem is erről akarok most írni, de mégis, mindez hozzátartozik ahhoz, amiről most írni fogok, az mint kultúrtáj, befoglalja a következő történetet.

 

Úgy hozta az életünk, hogy a Fekete-erdőben, Schwarzwaldban, egy kedves, szabálytalan alakú hegyi tó partján álló Szállodában töltöttünk el egy kis időt a minap. A szálloda a bejárat mellett kifüggesztett bronzplaketten szereplő csillagoknak megfelelő helyként funkcionál. Németországban működik a minőség-ellenőrzés rendszere, talán valami más is működik, de ezt még nem tudtuk akkor, amikor becsekkoltunk. A szobánkban, a szokásos, a szálloda szolgáltatásairól tájékoztató anyagokat tartalmazó dosszié mellett, egy diszkrét, kis, kétnyelvű cédulát találtunk: „Kedvest Vendégeink, szállodánk személyzete mindent elkövet azért, hogy Önök jól érezzék nálunk magukat. Nemzetközi személyzetünk nem minden tagja beszéli jól a Német vagy az Angol nyelvet. Kérjük Önöket, hogy kezeljék ezt megértéssel. ...” (Hevenyészett fordításban, valahogyan így.) Érdekesnek találtuk ezt, míg csak meg nem érkezett a takarítónőnk. „Guten Tag” - mondta, de annyira eltéveszthetetlenül, hogy erre csak így érkezhetett a viszonzás: „Jó napot kívánok! Hogy tetszik lenni?” Summa summárum. Takarítónőnk laboránsnő végzettségével néz most utána a vendégek szobáinak. Bár már túlnan látszott lenni életének a kalandvágyó korszakán, mégis, ott és akkor, takarítónőként kereste kenyerét. Az errefelé ritka magyar szóért cserébe, minden nap, takarítása után szívecskére hajtogatott törülközők fogadtak szobánkban. Ezzel az élménnyel vettük fel a kapcsolatot a szálloda éttermével. Az étterem falán – bizalmat a konyhának! Jelige alatt – a konyhai személyzet fénykép-tablójára esett a pillantásunk. A konyha főnöke és a sous-chef magyarok voltak. Egy konyhai dolgozó is magyar volt. Három pincérünk is magyar volt és amikor a feleségem azzal tért vissza a pedikűr-kalandjáról, hogy Ibolya, Bajáról is magyar, már nem is csodálkoztam semmin sem. Schwarzwaldi Wellness-szállodánk menedzsmentje svájci volt, tulajdonosai egy német házaspár, benne a szép-korukban, családi vállalkozásként indult az egész, most egy két szállodás (a másik hotel ettől úgy 30 km-re, ezer méternél is magasabban) „cucc”. A gyermekek már nem folytatják ezt az üzletágat, de az öregek azért még mindig az üzletmenet körmére néznek. A mérce magas és azt benyomásaink szerint a személyzet tagjai minden egyes nap át is ugorják. Egy szállodának a vendégek közmegelégedésére való működtetése évek, évtizedek óta, az bizony „nem semmi”, ahogyan pestiesen mondhatnánk. De nem mondjuk, mert társalogtunk erről a minőségről a konyhafőnök úrral, aki a magyar mesterszakácsok uniformisában szeletelte a báránysültet a „schwarzwaldi napon”, és társalogtunk erről a magyar pincérekkel, akik elmondták, hogy milyen minőségi előírásokat kell itt betartani a felszolgálási munka során … és ... és ... és. E magyar kolónia bátran bírálta a német munkavállalókat, akik „lusták”, ők keményen dolgoztak azon a színvonalon, amelyet a szállodai munkaadó megkövetelt tőlük és egyikük egy mondatban összefoglalta itt-létének a lényegét. Ez így hangzott: „kiszámíthatóság: amiben megállapodtunk az úgy van”.

 

Az a kis szociológiai manó, aki ott piszkálódik mindenkiben, aki hallgatott már egyetemen szociológiát (mint akár én is), csak furdalt egy kis, éles tűvel, kíváncsiskodott, döfködött, úgyhogy néhány nap múlva már ravaszabb, értékelhetőbb kérdéseket próbáltam feltenni schwarzwaldi magyarjainknak. Életutak nyíltak ki, életsorsokra engedtek ránézést. Amolyan jó, magyaros beszélgetéseink voltak. Bár sokat trécseltünk és a beszélgetéseik fonala mindig csak elkanyarodott, amúgy magyarosan persze; a végső konklúzió az végtelenül egyszerű és végül is tanulságként csak az maradt, amit már az első alkalommal is hallhattam. Kiszámíthatóság, ami szociológiai kategóriákkal leírva = egyértelmű munkáltatói-munkavállalói viszonyrendszer, világos adórendszer, biztonságos munkavállalás, védett munkavállói státusz, egyértelmű követelmény és kötelezettség-rendszer. „Pontosan tudom, hogy mit várnak el tőlem és pontosan tudom, hogy ezért mit kapok” = ezt is mondhatnám.

 

Miért nincsen így, itthon? Idehaza? Otthon? Kinek, kinek a tetszése szerint. Kiszámíthatatlan, sőt, néha embertelen feltételek elől való elmenekülés – micsoda motívuma ez egy felkerekedésnek!

 

Na, most felnézek a laptop képernyőjéről. Már túl vagyok egy kicsiny csevejen a pultoslánnyal, akinek piercing-je van a szemöldökében, akinek mindenféle tetoválások kanyarognak a válláról a melltartója alá, akinek a bokáján az a „drága, kék jel” az bizony egy sárkányfarok, és akik úgy huszonvalahány esztendős és jól beszél már angolul, mert Londonban gyakorolta és most Norvégiába készül, bár azt a nyelvet még nem beszéli, de minek is, ahogyan mondja, hiszen a nyugdíjasok is beszélnek angolul arrafelé. Itt ülök most, hogy egy pontot keressek a poszt végére, itt ülök egy körút melletti kocsmában, az egyik körúti színház háta megett, ennél többet erről mondani most nem akarok. Voltam már itt korábban is (úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, azt hiszem), oly ismerős ez az asztal, ez a szék, ez a konnektor! Felnézek és egy képernyőre bámulok, azon az FC Barcelona vitézkedik nem is tudom, hogy kivel. Senkit sem ismerek az ellenfél játékosai közül, csak a sárga hajú Messit és Neymar Jrt-t tudom azonosítani. Itt Budapesten. A tetovált lány egy másik vendéggel cseveg éppen, mert csak ketten vagyunk vendégek itt, most ebben a Nagykörút melletti kocsmában, ahol van például Glenfidich whiskey is a polcon, de én szabolcsi almapálinkát iszom. Ahogyan megiszom, itt van ez az elsüllyedt remények Atlantisza-Budapest, ahonnan fiatal életek menekülnek, tervezett utakon – akár még a Fekete-erdőben is eljuthatnak egyszer. …

 

Még nem mondta el a csattanót! Szállodai szobánk takarítónője, a kicsekkolásunk előtti napon elmondta, hogy ő most nagyon boldog, mert holnap felvételi beszélgetésre megy a szomszédos faluba megtelepült „Fekete-erdei Klinika / Schwarzwald Klinik és Doktor Brinkmann” személyzeti osztályára. Lehet még belőle laboráns megint, mert azt szereti, hivatástudata megvan, mert a főorvos úr (aki magyar), a sebész-főorvos úr (aki magyar) és a belgyógyász-főorvos úr (aki magyar) szeretnék ezt … Így tükröződtek életek, sorsok azon a fekete-erdei tavon.

 

 

img_2993.JPG

 

 (Tükröződés a Schluchsee-n)

Beszélgetésfoszlányok. Szövegkörnyezetből kiragadott mondatrészek, félszavak, töredékek. „Egy embernek lenyúlták a mobilját egy kocsmában … ráment valami megosztó-szájtra … megtalálta a palit, akik ellopta a mobilját … felment a féjszbúkra és megtalálta a hapsit és kiderült, hogy az ember Kínában van … és összedobták neki a pénzt és elment Kínába és összehaverkodtak. Na, ez milyen!?” „Az ár csak tájékoztató jellegű … Recepción … Euróba akart fizetni … de minálunk csak forintban lehet fizetni … azon volt fennakadva nő, hogy ő Euróban kapta meg az árat … nem beszélt angolul … rengeteg ázsiai vendéggel találkoztam, de én még egy ilyen durva dolgot nem láttam, felhúzta a szoknyáját és elővett egy guriga pénzt a bugyijából. Forint volt. És nekem meg kellett fogni a pénzt. Hát, figyelj, kiabáltam! Ezek az erdőben élnek, nincsen ám itten kultúrájuk!” Felsorakozott a népszavazás közönsége, úgy látszik. „Ezek így vannak szocializálva!” Fiatalok ülnek körülöttem. Nyitott önéletrajzokkal. Álláskeresők. A lány gyengén beszél angolul, de megérteti magát. „Ha adsz nekik egy pohár bort, már berúgnak. Ha ránéz egy csaj, már attól is. Úgy zavarba jönnek, mintha részegek lennének.” „Nem él a köztudatban a vallásuk.” „Nincs is nekik vallásuk!” „Figyelj, ezeknek!?” Két üveg Borsodi, aztán meg nagyfröccs, de Irsai Olivér. Egy feles. Szatmári szilva. Van-e még valahol egy olyan nyelv, ahol ilyen ízesen iszunk? A sört belökjük, a pálinkát beszopjuk. Bort kortyolunk. Fröccsöt bedöntünk. Koktélt beszívunk és úgy általában, jól beszívunk. Péntek van. Ebben a műintézményben, ahol most érintgetem a billentyűket, a változatosság gyönyörködtet. A szomszéd asztalnál, ez a két leányzó limonádét iszik. Amott a hölgyek előtt rózsaszín rozék. Balra két haver, megszokott felesek, két félig telt korsó, Staropramen, mert itt az csapolnak. Tudja az ördög, hogy mi történik a nagyvilágban, de, hogy ideestem, és most Budapesten, csak látom, hogy a Föld ura, az ember, leszállította az igényeit, itt múlik az idő, de nem telik. A tegnap most osont el a kerítés túloldalán, a terasz közepén víz csobog, Kis oázis ez, a Visegrádi utca és a Kresz Géza utca között. Kiszolgálás a Figaró Kávézóból és a pincérek zöld egyentrikót viselnek, „figyelj rengeteg-féle kézműves sörünk van, legalább tizenöt féle”, tegeződnek mindenkivel. „Szia! Rögtön jövök! Mit hozhatok?” - ez van a trikójuk hátára írva és a trikók háta verejtéktől nedves, mert meleg este van Budapesten, ahová most ideestem. Túl vagyok már néhány beszélgetésen, plakátok-szemlélésen, könyvesboltok homályos tereiben bolyongtam, antikváriusom rám ismert megint és 350 Ft.-al kevesebbet fizettem egy Ferndinandy-ért és bele is olvastam, már a 2-es villamoson, amikor a Kossuth-téren átkígyóztam. A székely zászlót meglebbentette a meleg szél a Parlament épületén, amely fehéren ragyogott a napsütésben. Ráérős emberek ballagtak át turista-járással a tér közepén párló szökőkút vízsugarain. Egy fehér labda gurult a szürke kövezeten. Talán, majd ma este Móricz Zsigmondot olvasok, novellákat, esetleg. Van egy könyvtáram Budapesten is, de Strasbourgban is. Soha nem írtam olvasónaplót és ez most hiányzik. Nem is arról, hogy mit olvasok, inkább arról, hogy mit is indított el, hogy hová is vezetett el egy könyv, a könyvben egy fejezet, a fejezetben egy mondat, a mondatban egy oda kívánt szó. Mikor is feküdtünk ott, azon a réten, ahol verseket olvastam fel valakinek, akinek hosszú, rugalmas combjain pihent akkor a fejem? Weöres versek voltak, a'szem, vagy talán Neruda? Budapesti rét volt az biztos, mert Budapestnek rétjei is vannak, de Budán. Tegnap este bátor voltam és végigbarangoltam az összes hozzáférhető magyar tévé-csatornát, és egy egy hosszú, émelyítő élménynek bizonyult. Szavakat szerettem, rossz képeket láttam és csapnivalóan szinkronizált filmek részleteit. 2016-ban is szinkronnal vetítik a filmeket a magyar csatornák és a nézők élvezik a régi filmek régi, míves szinkronjait. Elképesztően színvonaltalan beszélgetésekbe kukkantottam bele a magyar M1-en, mert ez egy hírcsatorna, ahol egy hányevetien ülő és idegesen rángó lábakkal a kamerák előtt ülő ifjú szakértő „migráncsozott”. A magyar köztelevízió világában vadkelet van vadkeleti emberekkel. Szó-koltokat rántanak folyton elő, mint Wyatt Earp és társai az O.K. Corralnál. De ez Eastern, ha az, nagyon az. A magyar televízióban semmi sincsen a Figaró-terasz valóságából, ahol péntek este van most, az asztalokon poharak vannak, a poharakban színek vannak és idők vannak a poharakban bezárva, amelyet kortyoló ajkakkal szabadítanak fel az itt ülő népek. A beszélgetések alapzajából egy-egy szó röppen fel, mint egy hosszú szárnyalástól megfáradt madár. „Dolgoznék” … „Megpróbálnám” … „össze tudnám hangolni a kettőt” … ilyesmik. Merengésekről szó itt nincsen. Nerudáról sem persze, de József Attilát sem emlegetik. Weöres Sándorról pedig szó sem esik. Munkáról beszélgetnek itt a fiatalok körülöttem, jobbára, kanyargósan, ki-kitérően, de mégis. Falakról beszélgetnek itt a fiatalok körülöttem, amelybe ütköznek, de mégis. Egy zöld trikó perdül elém és én most birsalma-pálinkát kérek és ezt hallván a szomszéd asztal is erre vált, de tényleg. Generációs ellentétek? Ugyan? Ezen a teraszon! Londoni munkákról beszélgetnek itt mellettem, „ami először természetesen furcsa volt.” Zöld trikók, sörök, pálinkák, rozék. Telik az idő a teraszon, hogy az idő, az élet-idő, a magyar élet-idő, hogy munkával telik. Pedig péntek este van. Mégis körülöttem minden asztalnál a munkáról beszélgetnek. Ezek a fiatalok. A terasz hangulata összezár, mint egy függöny. Van most tehát egy belvilág, egy külvilág és én onnan jöttem ide. A 3-as metróval, de tényleg és a 3-as metró is Budapest, a város leghosszabb metró-útvonala is Budapest. Turista-Budapest, élmény-fotók a Parlamenttel, a most éppen foghíjas Várral, a Dunával és a Hősök-terével, amely mögött a turisták látómezejéből kieső Liget-projekt teljesedik, amelyről egy szépnek nem mondható, de színes brossúrát találtam a levélládánkban, amikor megérkeztem. Kell, hogy két nap legyen, hogy beszívjon engem a városom, mint ahogyan mi itt, a teraszon beszívjuk ezt a szatmári illetőségű birsalma-pálinkát. Már megvolt a metróban unatkozó ork, már megvoltak a reggeli fények a Dunán. Már megvolt az első lángos a Fény-utcai piacon, „egy kevés fokhagymával”, egy túlsütött bécsi szelet serpenyős krumplival és kovászos uborkával, de csorba kistányérban, stílszerűen a Bécsi úton. Most Budapest van, nyári melegben ezen a teraszon iszogató magyar emberek vannak. (Ez így nem teljesen pontos, mert jobboldalt három indiai fiatalember pergő beszéde szűrődik át a magyar munka-beszélgetéseken, de a kíséretükben lévő lány magyarul kiabál a mobiljába.) A függönyön innen vagyunk tehát. Odakint ordas-világ, itt nincsen. A budapesti teraszon béke van és füstkarikák vannak, mert sokan dohányoznak. A teraszon mindenki iszik, hörpöl, kortyol, slukkol, ledönt, bedob valamit. Óh, Te Budapest! Kinyíló, elrejtett, bújócskázó teraszaid! Ifjú kortyolóid, akik péntek este, egy teraszon csak a munkáról, csakis a munkáról beszélgetnek. Hogy az indiai kollégák miről beszélgetnek, azt még most nem tudom.

 

2016. szeptember 1-jén, 9.45 perckor megnyitottam az origo.hu-t. Egy fizetett hirdetés ugrott elébb elém: „Ne kockáztassuk Magyarország jövőjét! Szavazzunk nemmel! Október 2.” Továbbléptem az oldalra, az első hír így kezdődik: „17 gyermeket öltek meg Magyarországon nyolc hónap alatt. A legtöbb esetben a szülők az elkövetők” … Továbbléptem az index.hu-ra, ott pedig az első hír így szól: „A kormány teljes káoszba löki a szakközépiskolákat”. Na, jó, lépjünk tovább. A 444.hu-n ezt olvasom most: „Pénzégetés Tokajban: Valóságos szellem-élménypark épült Sárazsadánynál.” No, akkor a hvg.hu-n: „Orbán Ráhel csak csokizott és kávézott Bahreinben”. No, és a 888.hu-n, mi van? Ilyesmik: „Kereszteket döntögetnek az Alpokban” „Soros-recept: az élet ellen elkövetett polkorrekt torpedózás… A nol.hu pedig ezt dobja elsőre elém: „Rogán és Habony Sesztákkal küzd a sokmilliárdos üzletért”. A Magyar Hírlapban Bayer Zsolt aktuális publicisztikája, véleménye: „Tizenhárom. Álláspont. Ismerem Budaházy Györgyöt” címmel - aztán innen felnézek a laptop képernyőjéről a magos égre, amely most éppen áttetszően kék. Egünk csak egy van, egyazon ég alatt élünk, de sokféleképpen. Országunk is csak egy van, de visszfénye, tükröződése sokféle bennünk. Visszatérek a képernyőhöz, hogy még egyszer elolvassam a szlogent: „Ne kockáztassuk Magyarország jövőjét!” Melyikét?

 

Hídon innen, hídon túl

2016.08.29. 17:38

Öt év, négy hónap és néhány nap, lassan egy ifjúsági generációnyi idő (az ifjúságszociológia az ifjúsági életszakasz generációs idejét hat évben méri). Ennyi ideje élek most már Budapesten, Magyarországon kívül. Kognitív térképemre új keresztutak rajzolódtak ki, telefonkönyvem új telefonszámaihoz új arcokat rendel a memóriám, de régi telefonszámaim is „élnek”, a hozzájuk tartozó ismerős hangokkal együtt, igaz, hogy egy olyan telefonba bezárva, amelyet csak akkor használok, ha otthon vagyok. Lefutott tehát a külhonban élés ifjúsága, felnőtt „künnélőként” olvasom most már az otthoni híreket, mert ez a szokás csak megmaradt, hazulról hozott szokás, mióta csak olvasni tudok, olvasással kezdem (sőt napihírek!), olvasással végzem a napom. Híreket magyarul olvasok, azt ami az interneten hozzáférhető, verseket magyarul olvasok, azt, ami a velem költöző könyvtáramban megtalálható, tényirodalmat angolul is, kicsit németül is, egyetemi olvasmányokat persze franciául is. A magyarországi hírek így egy olyan szociális térben landolnak, amelyet egy francia-német életforma dominál (Strasbourg e két nagy kultúra keresztútján van, a város új szlogenje „Clé pour l'Europe = Kulcs Európához”), gyakran közlekedünk a két ország között, főbb bevásárlásainkat a német oldalon intézzük rendszeresen, összehasonlítgatjuk szolgáltatásokat, a színvonalat, a törődést, kulináris és kulturális felfedezéseink francia tájakra vezetnek, amikor hazamegyek, innen indulok el tehát. A magyarországi hírek a francia és a német televízió és internetes hír-portálok szövegkörnyezetében landolnak, esti tévézés Tagesschau-val vagy vasárnaponként, a Tatort után a TTT, a Spiegel vagy a Cicero friss példányai mindig ott hevernek a konyha-asztalon, a france24 hírportál, a helyi DNA (Dernier Nouvel d'Alsace), a bbc news és nosztalgikus okokból a belgrádi B92 vagy balkaninsight feltűnnek a laptopom képernyőjén. Az a szokásom is megmaradt, hogy blogolni inkább nyilvános helyeken szoktam, így persze most is, ha felnézek a képernyőről, a kehl-i DownTown Café pultjára látok (még egyszer elmondom, hogy azért, mert itt lehet beltérben is dohányozni, a francia városi teraszokon pedig süt a nap, persze), meg azt a két francia asszonyt figyelem, akik most hurcolták be a banyatankjukat bevásárlás után, ide, kávéval megpihenni. A pult előtt francia nyugdíjasok múlatják az időt állathangok utánzásával, elefánt, kakas, tehén, flörtölnek a csinos pultos-lánnyal, aki egyébként orosz. Az utca másik oldalán az építkezésre látok, ahol a villamos-megállónak készítik most a helyet a forgalmas út közepén, a vasútállomás előtt, mert ideér majd, Baden-Würtenberg tartományba a strasbourgi villamos hamarosan, az új híd, a sínek már készen vannak, erre a megállóra kell még várnunk, 2017 tavaszán az asszonyoknak már csak a villamosmegállóig kell elzörögniük a banyatankokkal, az innen úgy 80 méter, kényelmes lesz az élet és szerintem még itt is, ezen ivó- és dohányzóhelyen is megélénkül majd a forgalom. A pultnál most éppen kakas kukorékol, a café előtt megáll a 21-es busz Strasbourgból jövet, kiáradnak belőle a francia népek, akik afro-feketék, nihábot viselő asszonyok, bajuszos francia urak, francia nyugdíjból gondosan öltözködő asszonyok. Kehl kényelmes bevásárló-városkává lett az elmúlt évek alatt, amióta euró a fizetőeszköz, mérhető az ár-érték arány. Egy semmi különös nap itt most, kultúrák keresztútján, és ha itt olvassa az ember a semmi különös nem történt napról szóló magyarországi híreket, csak lehangolódik attól, amit olvas. A történeti hűség kedvéért elmondom, hogy azt olvastam az imént, hogy még „pörög a kitüntetés-visszaadó számláló és a szám elérte a százat” (444.hu és index.hu). A magyar közélet mocsarának felszínén ez a hír a maga repetatív módján egy bűzös leheletben szétpattanó buborék, ennyi a mondanivalónk – következmények nélküli tiltakozás a gyűlölet-beszéd ellen. De a gyűlölet-beszéd terjed, dagad, már az is gyűlölet-beszéd tárgya, hogy a magyar kormány feje betévedt egy pápai audenciára. Budapest, Rio de Janeiro, Varsó után Rómában már a verbális hosszútáv-ámokfutónk, a magyar kormány feje, aki „katolikusabb a pápánál is” (kommentelők véleménye - vajon egy protestánsnak mit jelent a pápa, szegény Martin Luther, ha ezt megérhette volna!). A „katolikusabb a pápánál is”-kormányfő már meghirdette a kampányát az október 2-án esedékes népszavazás előtt és ez nagyon egyszerű üzenetekkel megjeleníthető, olyasmikkel, hogy asszonyaink és lányaink vannak veszélybe, hogy a muszlimok „elfoglalják Európát”, hogy „meg kell védenünk keresztény gyökereinket” (vajon a kivágott fák gyökereit hogyan védjük meg?) és így tovább. Miközben egyetlen megszólalás sem szól a népszavazásra feltett kérdésről, hogy tudniillik, elfogadjuk-e az Európai Unió nevű szervezet döntéshozatali mechanizmusait! Gondolom, hogy odahaza már olyan ismerősek ezek a szövegek, hogy még csak fenn sem akad rajtuk senki. Azt látom, hogy vannak erők, akik érvénytelen szavazatra biztatnak úgy, hogy az igen-t és a nem-et egyszerre kellene bejelölnie a tanácstalan szavazóknak. Miért nem idézi senki az Alaptörvényt? Ennek E. cikke (2) azt mondja, hogy „Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapítói szerződésekből fakadó jogok és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. (3) Az Európai Unió joga – a (2) bekezdés keretei között – megállapíthat általánosan kötelező magatartási szabályt.” Ha az Alaptörvény is azt mondja, ne furdaljon senkit se a lelkiismeret fúrója, ha az Alaptörvény szellemében igen-el szavaz! Mert akkor az Alaptörvénynek megfelelően elismeri, hogy egyes jogokat az Európai Unió intézményei útján gyakoroljuk …Magam meg még azon füstölgök itt, hogy hogyan jutott el odáig a Fidesz nevű néppárt (mert, hogy itt olvasom a magyar híreket, valami fázis lekésésében vagyok, ja, otthoni kocsmai csevegésekben feldolgozások), hogy devalválja az állami kitüntetések rangját olyan díjazottakkal, akik a gyűlölet-beszéd mestereiként koptatják a klaviatúráikat és, mert hogy még emlékezem arra az időre, amikor a kitüntetések rendjének a megváltoztatása volt e pártban napirenden, hogy meghaladnák egy korábbi politikai kurzus káros, a teljesítményeket elmismásoló kitüntetési gyakorlatát, úgymond. Abban a szociális és kulturális térben, amely most körülvesz engem, nagyon rosszul visszhangzik bennem az, amikor olyasmiket olvasok, hogy „nem engedtem el a fiamat Párizsba, mert túlságosan szőke ahhoz, inkább odaadtam a balatoni nyaralónk kulcsát (vagy valami ilyesmi) ...” (lsd Bayer Zsolttal készült interjút a Mandineren). Mintha egy kamaszokra bízott balatoni nyaraló szülői szempontból kevesebb veszélyt rejtene magában, mint egy séta a Champs Elysée-n! Ez a mondat önmagában megérné, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartson minden olyan ember, akik végigszignálták a kitüntetéséhez vezető hivatalos utat. Egyszerű és buta dolog lenne azt mondani, hogy a hazai hírek gyakori olvasása nem tesz jót az egészségnek, mert a hír csak elenyészik, mint a mocsár felszínén elpattanó buborékok bűze, inkább csak annyi ez, mint egy testtelen aggodalom, amelynek a tárgya egy ország polgárainak a közérzete, aggodalom a magyar közélet miatt, egy szavazópolgár, egy olyan magyar állampolgár aggodalma, akik naponta látja, érzi és éli meg azt, hogy milyen hamis húrokon játszik hamis dalokat a kormánya és a kormány feje és, hogy az Ő tekintélye hogyan rántja magával a magyar közélet mocsaras felszíne alá, hogy hogyan kényszeríti alámerülésre a híveit. Innen az is látszik, hogy e mocsárból tisztán felemelkedni nem lehet, szennyes leve odaragad a bőrre, lemoshatatlan, azzal kell élni tovább, mert azért az Élet, az csak megyen tovább. E közéleti mocsár ragacsos leve szorítja össze az ajkakat, ahonnan olyan mondatokat présel ki, mint Balog miniszteré például, aki a hazatérő olimpikonoknak azt találta mondani (a hírek szerint), hogy a „Brüsszelben is tisztelhetnék úgy a magyarokat, mint Rióban tették” és így tovább, és így tovább. Csak hozzáönt mindenki valami levet ahhoz a mocsárhoz, amelynek a neve a magyar közélet, és amelynek egy áttetsző, átláthatóan tiszta vizű tónak kellene lennie, hogy megtisztulván merülhessünk fel belőle. Itt, Európa e keresztútján ácsorogva most, a Die Zeit magazin friss különszámát lapozgatom. 2016 augusztusa van, kemény európai idők, felelős európai politikusok számára mérhetetlen kihívásokkal. A magazin e különszámának címlapján „Wir sind das Volk” - a kelet-német rendszer-ellenes tüntetők legendás jelszava, de az alcím a tartalom: „Die Deutschen und die Demokratie”, a németek és a demokrácia. Nagyszerűen szerkesztett áttekintés egy nehezen szublimálható, de rendkívül fontos viszonyról. Vajon, hogy ki és mikor szerkeszt majd magazint Magyarországon e címmel, hogy „Magyarok és demokrácia”, vizsgálván ezt a viszonyt, sőt viszonyrendszert, amelyet generációk alakítottak és amelyek örökségét generációk szenvedik el. Innen nézvést a magyar közélet azért mocsarasodott el, mint a Tisza-tó, ahol a kimert iszap visszakerül a tóba, mert ezt a kérdést sem vizsgáljuk meg alaposabban, mert ez a kérdés csak pártpolitikák foglya maradt. Magyarországon.

Csúcsra jár a Nyár most. Nyár-dagály. Arany délutánok. Kipárolgások délibáb-tánca az országutak szürke szalagja felett, mint egy színpadon. Európában most: repülőtér, vasútállomás, autópálya tele van. Nagy nyári áramlások: vakációk, fesztiválok, szabadságok! Forró reggelek, lusta délutánok, megélénkülő esték. Kék ég és hét ágra sütő Nap, „a Nap az Isten” - ahogyan Turner, a festő mondta utolsó sóhajával. A Nap nyári istenség. Itt ül a trónján és ontja, osztja, teríti sugarait ránk, alattvalóira: a tájra, a mezőkre, a városi háztetőkre, a városi járdaszegélyre.

 

A felmelegedett aszfalton gyorsan csomósra alvad, gyorsan szárad a vér. Fakulnak a rémült rohanásban elvesztett tárgyak, egy cipő, ahogyan nyelvet ölt és mellette egy játékmackó, ahogyan vétlen odaült. Az a fehér kamion, a szélvédőn kifakuló golyónyomokkal, ahogyan elvontatják másnap. Izzadó rendőrök és rendőrnők, kevlár-mellényesen, napszemüvegesen és a strandra vándorlók, ahogyan élénk sárga, piros, neon-zöld gumimatracaikkal caplatnak a plázsra. Micsoda fertelmes képek az áradó nyárban! Csak öt nap ebben az áradó Nyárban, öt hosszú nap – hogy kifordult a Világ ez öt nap alatt!

 

Úton voltunk másnap reggel, ott, útközben ért utol minket a nizzai merénylet híre. Csütörtökön este még a július 14-ei párizsi programot néztük a tévénken, még a képernyőn is átjött, hogy micsoda hangulatot teremtettek az Eiffel-torony előtt, a Mars-mezőn az énekesek, a szimfonikus zenekar, és a Torony, Párizs Öreg Hölgye fellángolt a pompás és eredeti tűzijáték fellobbanó és kihunyó fényétől, mintha ezernyi csillag hullott volna alá az esti Városra, hogy mosolyokat csaljon az arcokra, hogy az összeölelkező párok arcát megfesse, hogy fény-ritmusra járjon táncot a könnyű gondolat. A mi városunk tűzijátékát ezért csak hallottuk közben, fényei valahol tőlünk távol gyúltak ki és hunytak el. „Le Jour de Bastille”, az Franciaországban a Közös Ünnep, mindenütt tűzijáték zárja a napot, no meg utcabál, együttlét, az összetartozás hangulata. Aztán kikapcsoltuk a tévét, a másnap reggelre készülődtünk egy kicsit, korán akartuk indulni, nyugovóra tértünk. Egy normális és otthonos világ vett körül minket, szokásaink szöszmötölésével kitöltött tereink, a párnánk, a nyitott ablakon beáradó levegő, az ablak előtt merengő fák leveleinek suttogása. Reggel az autó besurrant az autópályán áramló folyamatba, felvettük a pálya ritmusát, szólt a rádió, szaggatottan érkeztek a szavak, a mondatok, kibontakozott a nizzai merénylet a drámája. Ülni és hallgatni ezt, közben robogni az autópályán: súlyos élmény volt.

 

Majd két éve élünk Franciaországban, megéltük már a Charlie Hebdo ellen elkövetett merényletet, jártuk a strasbourgi utcákat másnap reggel, azután, hogy a Bataclan-ban és a párizsi teraszokon lemészárolt emberekre emlékeztek és nem felejtjük el azt a csöndet, a lassan felocsúdó emberek tétova mozdulatait, a döbbenetnek a sűrű, kocsonyássá összeálló levegőjét, ami betakarta a várost. Most egy német autópályán ért utol minket a hír, nem szólaltunk meg sokáig, aztán csak egymást kérdezgettük, hogy mindent jól értettünk-e, szaggatott hírekből szaggatott beszélgetés lehetett csak a menekülés. Néhány óra múlva néztük csak végig a hírcsatornákat, újabb részletek kerültek elénk, akkor láttam azt a fotót is, ahogyan tiritarka strandfelszerelésben átvonulnak a fürdőzők a merénylet helyszínén, ahol egyébként még tartott helyszínelés.

 

Pénteken, késő este a szálloda éjszakai portása azzal fogadott minket, hogy „puccs van Törökországban!”. Nem is értettük először, hogy miről is beszél. Olyan izgatott volt, hogy csupa félmondat, tört szó bugyogott ki belőle, akár egy kövekkel elzárt forrásból, ahogyan a víz utat törne magának. „Ich bin Iranisch, aber ich bin Deutsch” - mondta elfúló hangon - „Erdogan ist weg!” „Demokratie!” - kiabálta a kis iráni ember. Lelkesedésében belecsapott a tenyerünkben, mert bevallottuk, hogy mi sem vagyunk Erdogan pártján. Már a szobánkban néztük a CNN-t, más csatorna nem volt fogható, Németországban szokatlan módon, egyetlen török csatorna sem. Sokáig néztük az elkapkodott képeket, amelyeken tankok álltak a Boszporusz-hídon, a helyszínről időnként bejelentkező riportert, akinek már semmi új mondanivalója nem volt – hajnali háromig bírtuk.

 

Reggelre minden véget ért. Erdogan nem bukott meg. A hídon kiskatonákat lincselt az a feltüzelt tömeg, amelyet az elnök az utcára rendelt. Az Atatürk repülőteret visszafoglalták a „puccsistáktól”, a nemzetközi közvélemény megszólalt, Tusk úr szerencsétlenül megfogalmazott mondatain mérgelődtünk, a tisztogatás méretei még csak kis sem bontakoztak, még csak azon volt módunk eltűnődni, hogy vajon 2300 bíró és ügyész felmentésének mi köze lehet egy katonainak beállított puccshoz, de még ezt is gyorsan ad actává tette a gyorsan múló nyári idő.

 

E két esemény egymásra csúszott, megkötött az Idő cseppfolyós felülete, ez a nyári idő bekeményedett. Münchenben elállt az eső és kisütött a Nap. A Marienplatzon fesztivál volt, karitatív városi fesztivál. A színpadon egy kerekesszékes rocker Deep Purple-t énekelt. A tér tele volt szelfiző turistákkal, a Heldenplatzon a másnapi koncertre készült a szimfonikus zenekar és a száz tagú kórus, Beethovennel szóltak le a színpadról éppen, amikor arra jártunk. A város ragyogott a meleg napfényben, az Alte Peter és a Frauenkirche tornyai ismerős jeleket rajzoltak a kék-fehér színekben pompázó bajor égre, a Viktualien markt-on nem lehetett áthaladni, akkora volt a tömeg. A Biergartenben nem volt egyetlen szabad hely sem. A korsókban borostyánként csillogott a sör. Az esti koncert – amelyre végül is ide jöttünk – nem volt tanulságok nélküli, de nem is mentett ki bennünket a helyzetből, pedig lehetett volna efféle funkciója is, mint minden jól előadott zenének. Keith Jarrett semmibe vette a közönségét, nem is volt szüksége ránk, így egyre kétségbeesettebben próbáltunk belekapaszkodni korábbi élményeinkbe, de ez sem segített sokat. Még ezt a keveset is lerombolta a „Maestro”, amikor „seggfejeknek” nevezett minket a koncert befejezésekor, mert valaki le találta fényképezni, de ügyetlenül, vakuvillantással.

 

img_2092.JPG

 

Furcsán működnek az emberben a rossz hírek: úgy teszünk, mintha már túljutottunk volna rajtuk, működünk, teljesítjük a programunkat, elvegyülünk az önfeledt tömegben, mégis, valami rossz íz ott van a szájunkban, a nyelvünk hegyén. Ezzel az ízzel érkeztünk vissza Strasbourgba. El kell mondanom, hogy jobbára német tévé-adókat nézünk itt, német feleségem miatt is, mert azért is, mert szívesebben követem a korrekt német közszolgálati adókat, mint a bulvárosodó franciákat. Tegnap, azaz hétfőn így ért minket az újabb, most németországi merénylet híre. De még ezelőtt, tegnap délután vásárolni mentem át a folyón Kehl-be, szívesen gyalogok át a Rajnán átívelő, a két országot összekötő közúti hídon, mert onnan jól megfigyelhető, hogyan fejlődik a strasbourgi villamost Németországba átvezető új híd élete. Már jó előre elképzeltem, hogy milyen is lesz az, ha majd átgurul a strasbourgi villamos az oldalán a megszokott felirattal, hogy „Strasbourg Europtimist” … és majd megáll a kehli pályaudvar előtt, a pályaudvar másik oldalán mecset van, két karcsú tornyocska, talán imádkozni is, nemcsak a DM-ben, vagy cigarettáért átjárnak majd villamossal a francia muszlim hívők? A hídon, de már a francia oldalon (az államhatár a folyó, így a híd közepén van) egy vázában vörös rózsacsokor volt, a hídrácsra felkötözött, kézzel rögtönzött rajz előtt, amelyen egy szív és a Solidarité szó szerepelt, meg egy odatűzött, diszkrét német szalag … és ez egy szép, csendesen emberi gesztus volt, mert a gyász napjait éljük itt, az áldozatokra gondolunk, gyászmunkánkat ki-ki maga végzi. Valaki(k) német(ek) például így, ott az Európa-hídon.

 

Tegnap este az a másik hír is utolért bennünket (mint említettem már, német tévécsatornákat nézünk gyakran), tizenhét éves elkövető, afgán menekült, az integráció első lépcsőfokán már átlépett, már nevelői családba helyezték, jól tanult, igyekvő és csendes fiatalembernek ismerték a környezetében, senki sem érti, hogy mi történhetett. Most halott. A rendőrökre is rátámadt, lelőtték. A Daesh persze lecsapott a hírre és a már megszokott, arrogánsan ostoba közleményben közölte, hogy háborúban állnak ők az őket támadó koalícióval. A halott fiatalember áldozatai kínaiak voltak. Egy turista-úton lévő család. A kínaiak még soha részt nem vettek olyan műveletekben, amelyeknek a célja a Daesh gyengítése lett volna. Mindeközben, hogy versenyt futottak a hírek a különféle csatornákon, láthattuk, hogy Törökországban kibontakozott a megtorlás, ezrek vannak már börtönben, ezrek veszítették el állásukat és váltak megbélyegzettekké, vérszomjas nyilatkozatokat adott Erdogan és miniszterei, szavaznak majd a parlamentjükben a halálbüntetés visszaállításáról … és így tovább …

 

Öt hosszú nyári nap. Világhelyzet, világállapot, Európa, mi európaiak e fényét bőkezűen osztogató Nap alatt, nyáron, nyaralási főszezonban, úton és útfélen. A strasbourgi Orangerie parkban piknik, napfürdöző polgárlányok és polgárok, egy kis tisztáson labda pattog, gyermekeikkel sétáló édesanyák, édesapák. A városi teraszok tele vannak, poharak csörrennek, itt-ott nevetés gyöngyözik elő, mint egy jó elszászi Crémant-ból a buborék. Hogy körülnézek, láthatom, hogy úgy ülnek, trécselnek, iszogatnak az emberek itt, azzal a nyugalommal, mint akik biztosak abban, hogy van holnapjuk, jövőjük, saját életük. Már megtanulhattuk, hogy a terroristáknak efféle életük nincsen. Halált szövő terveikben jövőkép sincsen. Egy biztos alapokon álló európai élet, amely befoglalta a hagyományait áll szemben a bizonytalannal, a hagyománytalansággal, a kiszámítható a kiszámíthatatlannal, az emberi ésszel és tudással befogható az azzal befoghatatlannal. Élet áll szemben rút halállal, színekben gazdag és reményeket adó nyár színtelen és sivár, évszakok nélküli elmúlással.

 

Gyászoljuk méltón az áldozatokat. Éljük meg a nyarakat, életüket úgy, ahogyan eleinktől megtanultuk, ahogyan az életet megszerettük. Ennek az öt sűrű napnak sok tanulsága van, de egy biztos, hogy ezek az úgynevezett terroristák eddig sem értek el semmit sem céljaikból, ha észnél vagyunk és tartjuk magunkat az élet parancsaihoz, nem is fognak elérni semmit sem a jövőben sem. Nem kell, hogy feladjuk azon elveinket, amelyekben hiszünk és bízunk, hosszú időn át csiszolták ki ezeket nemzedékeink, becsüljük meg jól ezt a nemzedéki munkát – nem szabad feladnunk őket, bármekkora is legyen a fájdalom emeri életek elvesztése láttán.

 

Ha most és itt, Franciaországban és a szomszédos Németországban nézek szét ezen a tájon, azt látom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Csak remélhetem azt, hogy fontos politikai tisztségeket vállalók is megérzik, megélik ezt az érzést. Azt is gondolom, ha nem így tennének, nem így éreznének és, persze, hogyha okosan ápoljuk demokráciáinkat, könnyen elveszítik majd a választói kegyelmünkből megszerzett tisztségeiket. Talán még a török Erdogannak is üzenet ez. Miközben mobiltelefonjuk képernyőjére meredő fiatal felnőttek vonulnak az utcákon Pokémonok után kutatva …

 

img_20160718_124829.jpg

„Lázár János kilépne az Európai Unióból” – olvasom valahol, valamilyen magyar hírportálon, ahol olvasták, hogy így idézte a szavait valami angol napilap, pedig nem is ezt mondta, dehogy. Az Európai Uniós támogatások szak- és célszerű magyarországi disztribúciójáért felelős miniszter úr csak a magánvéleményét hangoztatta. Aztán beindult a nyilatkozatgyár. Mintha egy margaréta szirmait tépkednénk ábrándos szemekkel, hogy szeret, nem szeret … kilép, nem lép ki. Emlékszem, alig valamivel több, mint egy évvel ezelőtt volt már egy ilyen eset. Akkor a halálbüntetésről volt szó, volt akkor is egy ilyen kis nyilatkozatdömping, amelyben több kormánytag és kormánytisztviselő kifejtette a nagy nyilvánosság előtt, hogy ő bizony a halál-büntetés pártján áll, ami persze nem hivatalos véleménye, de magánemberként mégis … akasztatna, ha lehetne. Hivatalosan (nem tették hozzá, hogy sajnos, szerencsére) amúgy az európai szabályokat követjük, így a „halálbüntetés bevezetése Magyarországon jelenleg nincsen napirenden” … mint látom a nyilatkozatok között, az EU-s tagságról szóló népszavazás sincsen napirenden jelenleg. Magyarországon. Már a halálbüntetésről szóló eszmefutattások is rossz szájízt hagytak bennem, mert elképzeltem, hogy a halálbüntetés hívei ott ülnek Magyarország kormányában, és ezt be is vallották, és arra gondoltam, hogy milyen jókat beszélgethetnek erről a kormánynak az ő ülésein, aztán utána majd elmondják, hogy amúgy nincsen napirenden a kérdés. Majd mindenkit úgy tesz, mintha ezzel minden a legnagyobb rendben lenne, felejtsük el, menjünk tovább, semmi látnivaló itten kérem, pedig rendben ez mi a mai napig nincsen, most pedig itt ez a kellemetlen érzés megint, az óriásplakátok árnyékában megint egy „magánemberként”, de miniszteri formaruhában elgurított mondat – és ez a mondat is élni majd a saját életét. Magánemberként miniszter és kormányszóvivő uraknak csak gratulálni tudhatunk nyilatkozatuk pompás időzítéséért, amely érett és előrelátó politikai érzékelésre vall, de hiszen ez a mesterségük most, tudniuk kell, hogy szavaiknak más a súlya a Miniszterelnök Hivatal épületében, mint egy hódmezővásárhelyi játszótéren, és egyúttal gratulálnék Zeman cseh elnök úrnak is magasröptű fejtegetéseiért, hasonló okokból. A gond nem ott van uraim, hogy nem tudnánk, hogy hol végződik a magánember és hogy hol kezdődik a miniszter-ember – az ember általában a miniszteri zakóját is otthon, munkába menetel előtt veszi fel -, hanem ott van gond, ahogyan efféle gondolatokkal valaki ezt a miniszteri/elnöki mesterséget űzi. Az ember érték-világa ugyanis ott van a cselekedeteiben. Ezek a cselekedetek pedig – remélni merjük – összhangban vannak a személyiség teljességével.

 

Egy Nagy Történetet figyelünk most – írtam tegnapi posztomban. Észre kell vennünk, hogy mennyire bonyolult történet ez, és, hogy mennyi kisebb, de nagyobbra is növő történetet rejt magában. Kis, ma még aprónak tűnő mesterkedéseket, reakciókat, érzelmi-érzelmes megnyilvánulásokat. London utcáin, a metrón beszólások az „idegeneknek”, hogy „menjenek haza”, kis irkafirkák lengyel autókon vagy egy kávézóban, hidegség a köszönésekben, hallgatás és kikerülés a buszmegállóban. Könnyek ott, ahol nem kellene hullaniuk és összeszorított szájak ott, ahol kiáltani kellene. Az angol hagyományokat olyan konokul hordozó politikai pártok szétesése egy pillanat alatt – és ezzel százados hagyományoknak ásott gödrök kitárulása. A „United” jelzővé kopása és áthúzása. Az abban való hit megrendülése, hogy a Premiership League a „világ legjobb bajnoksága”. Persze, ha Ibra is Angliában focizik. … Bármelyikük egy nagy történetté nőheti ki magát, tanulságos, könnyes, nehezen emészthető vagy megőrizendő nagy történetté. Gondolom például azt, hogy a Manchester City öltözőjébe nem fogják kifüggeszteni a plakátot, hogy „Ha Angliába jössz, nem veheted el az angolok munkáját” - és gondolom, hogy ez a Veszprém vagy a Győr kézilabda-csapatainak az öltözőjében azóta is kinn függ, amióta a házak falára kitették … Viccet félretéve, egy profi futballista munkavállaló nem „gazdasági bevándorló”? Miért esik más elbírálás alá ő, mint egy magyar fogorvos, egy lengyel gáz- és vízszerelő vagy egy román idénymunkás?

 

Nem mellékesen megint elhangzik, hogy mindennek az oka a menekült-válság. Egy éve már, hogy mást sem hall az ember. Miért nem hallja azt soha, a menekült attól menekült, hogy kéretlenül és hivatlanul érkezik valahonnan valahová, de oka van a távozásának és így lesz oka az érkezésének. Ha a távozás okát megszüntetni nem tudjuk, legalább nevezzük nevén és akkor aszerint cselekszünk. Egy nagyon hosszú éve már, hogy bebizonyosodott, nincsen olyan európai ország, amely egyedül úrrá tudna lenni ezen a sok-komponensű ok- és okozatsorozatra visszavezethető helyzeten, amely a nagyszámú menekült-beáramlás miatt előállt. Ha máskor nem, már tavaly megtudhattuk, hogy nincsen olyan kerítés, amely ezt orvosolhatná, a kerítés csak hamis illúziókat kelt és csalóka világképek védésére alkalmas, de magát a problémát nem oldja meg.

 

Az európai embereknek abban a szerencsében van része, hogy nem kell országaik együttműködési kereteit kitalálniuk. Más kontinenseken azért küzdenek ezzel a problémával (lásd az erre vonatkozó orosz, kínai, latin-amerikai, afrikai kezdeményezéseket). Országok közötti együttműködés tekintetében – ami a politikai kereteket illeti – Európa messze, de nagyon messze az élen áll a világban. Ha van egy mindannyiunkat érintő és megoldandó problémánk, tudunk kihez, hová fordulni és azt is tudjuk, hogy ezt hogyan tegyük meg. Az Európai Unió nem szenved legitimitási válságtól, mert vannak már hagyományai, van eljárásrendje, van döntéshozatali mechanizmusa, van politikai hatalma és van végrehajtó apparátusa. Politikai hatalma nem „csupán” a tagországok kormányfőinek és minisztereinek legitimációjából következik (ők alkotják a fő döntéseket meghozó Európai Tanácsot ugyanis), hanem a tagországok minden választópolgára által megválasztott Európa Parlament képviselőinek legitimációjából is (ők alkotják az ellenőrzés és a döntéshozatal egyik nagyon fontos intézményét az EU-ban) – ha tehát a politikai erők nem mozgósítanak egy országban arra, hogy minél többen menjenek el szavazni az európai választásokon és, ha egy politikai párt káder-temetőként használja ki az Európai Parlament lehetőségét, és nem érdemi európai munkára, akkor magára vessen – csak ne mondja akkor azt, hogy „az EU legitimációs válsággal küzd”. Az most már nem fog menni, hogy az EU-t okoljuk azért, hogy sok menekült érkezett és érkezik Európába, miközben nem adjuk meg nemzeti kormányként a felhatalmazást arra, hogy egységes szervezetként reagálhasson a helyzetre, például, hogy egységes irányítás alatt álló rendészeti erőket mozgósítson az európai határok védelmére.

 

Mi küzdünk legitimációs válsággal, mi európai polgárok, mert még mindig tanuljuk, hogy európai polgárokként milyen jogokkal és milyen kötelezettségekkel rendelkezünk. A jogainkkal – köszönjük szépen EU – jól elvagyunk, európai kötelezettségeink, nos … Kiszolgáltatottak vagyunk nem-európai megnyilvánulásoknak. Érzelmi húrokat pengetnek politikusaink és arra appellálnak, hogy nem látunk a szitán. Magyarságunkat mozgósítják ott, ahol európaiságunkat kellene és Európára hivatkoznak – amelyet egyébként szeretnek, mint megjegyzik – ott, ahol Magyarországot kellene a helyén látni, Európában. Az EU léte megkönnyíti a populista politikusok dolgát, hogy van, mindig arra lehet kiutalni a problémák megoldásának lehetelenségeit. Lázár János miniszter azért csalódott az EU-ban például, mert a „fizetések nem emelkedtek azóta, amióta tagok vagyunk”. Ez „természetesen” nem igaz (lsd: KSH), de az viszont érdekes, hogy az EU-s tagságot ilyen összefüggésben látja miniszter úr, tudom, hogy magánemberként. Nem emlékszem arra, hogy az EU (ha úgy tetszik, Brüsszel) valaha is azt ígérte volna nekünk, hogy ha belépünk, megduplázódik a fizetésünk. Szerintem, amikor arra szavaztunk, hogy belépjünk, ez nem volt téma. Arra azonban érdemes most is emlékezni, hogy a belépésünkért megtartott magyarországi népszavazás nagyon alacsony részvétel mellett hozott eredményt – és ezért az alacsony részvételért a teljes magyar politikai elitet és a magyar médiát súlyos felelősség terheli. Legitimációs problémák keresésekor itt látunk egy okot …

 

Életem egy fontos ember, tanítóm, Peter Lauritzen, aki német volt és kezdetek óta lelkes híve az európai integrációnak, még ifjúkorában (22 éves volt akkor) szerepel egy cikkben, valami helyi lapnak egy, az európai integrációról konferenciáról szóló beszámolójában. A cikk címe „Hat tojás egy serpenyőben” (abban az időben az Európai Közösségnek még csak a hat alapító ország volt a tagja), és ebben a cikkben ez szerepel: „/az előadó/ egy rajzos illusztrációval kezdte előadását: hat tojásból rántotta készül egy serpenyőben, a hat tojást hogyan lehet kiválasztani a rántottából? ….”

 

Sokan ma is azt gondolják, hogy az igazi rántotta az, amelyben minden tojás magyar. Én azt gondolom, hogy a rántottáról nem tudok tojásként gondolkodni. A tojás egy minőség és a rántotta egy másik. Nem lehetetlen ám 28 vagy 27 tojásból sem rántottát készíteni (például Bud Spencer általában legalább 12 tojásból készített rántottát evett bizonyos filmjeiben) … csak ne beszéljünk tojásként a rántottáról. A sok különböző tojásból egységes étellé összeolvadó rántotta az a tojások új élete …

 

Tegyük még hozzá: észrevették, hogy hogyan használjuk Európát, mint az Európai Unió szinonimáját? Anglia nem Európát hagyja el (mint a bulvárok címsorai sugallták volna), hanem az Európai Uniót … elég nagy vontatóhajónak kellene készülnie valamelyik brit hajógyárban ahhoz, hogy elhagyják Európát …

 

Úgy nézzük most ezt a Nagy Történetet, mint az egyszeri székely a sündisznót: „vagy valami, vagy megyen valahová”. Hogy micsoda is, hogy hová is jut el ez Brexit, azt most még nem tudjuk. Az eddig megszólaló európai politikusok sem igazítottak el eddig e kérdésben minket, egyszerű és csak egyszer élő európai polgárokat, pedig e politikusoknak alapvetően a jövőmondás a kenyere. A választási eredmények egy ellentétes vélemények mentén kettéhasadt brit társadalmat mutatnak. London és a vidék, Skócia/Észak-Írország és Anglia, feltörekvő térségek versus leszakadók, idősebbek és fiatalok – kétfelé szavaztak. Mi, magyarok ismerjük jól, sajnos nagyon is jól az efféle választási eredmények megosztó, a hétköznapok cselekvéseibe behatoló következményeit. Családon belüli veszekedések, rokonra csapott ajtók, otthagyott vasárnapi családi ebéd, barát-kerülő egérutak. Egy megosztott társadalomban mindenkinek rossz a közérzete a metrón, a buszon, a közértben. Politikai pártok csak ritkán kovácsolnak egyetértő társadalmakat, mert a politikai pártok választási versenyre szakosodtak, amelynek csak egy célja van: egy másik párt legyőzése.

 

A választási eredményeket megjósolni akaró közvéleménykutatók kudarcára emlékezvén megmondható, hogy egy demokráciában csakis a választás az „igazi” közvélemény-kutatás. Csak az a kérdés, hogy ki, mit, hogyan kutat ki ezekből az eredményekből. Az egyszeri európai polgárnak egy nagy kérdés motoszkálhat a fejében, és ez mint egy örökmozgó Pumukli a legváratlanabb helyeken, a legkevésbé várt pillanatokban bukkan elő. Izgő-mozgó, csintalankodó kérdésecskémben egy évszám szerepel. 1973. január 1-jével váltak az Egyesült Királyság polgárai az Európai Közösség tagjaivá. Azóta ott szerepel a szervezet neve az útlevelükön is, amivel – gondolom én – több millióan rendelkeznek, azok is, akik számára ennek a népszavazásnak az eredménye örvendetes. 43 év sem volt elég ahhoz tehát, hogy az Európai Közösség (amely a brit csatlakozás óta és a közreműködésükkel sok változáson ment át, addig, hogy most már Európai Unióként ismerjük) polgárai megértsék, megtanulják, átéljék és elismerjék ennek az európai együttműködési szervezetnek az értékeit, a küldetéseit, a céljait, a működésének elveit és gyakorlatát.

 

Boris Johnson és Nigel Farage, az „abcúg EU” kampány két fő arca, egyaránt 52 évesek az idén. Kilenc évesek voltak, amikor országuk csatlakozott az európai országok ezen közösségéhez. Együtt növekedtek az EU-val, mondhatnánk. Már mindketten kitanulták a politikát, amikor megszületett a Maastricht-i, majd az Amsterdami Szerződés, amelyek mind jelentős átalakításokkal jártak, a gazdasági együttműködés elmélyülését szolgálták, egy közös valuta, az euró bevezetését készítették elő, egy szorosabb politikai integráció felé való elmozdulás felé nyitottak utakat. E két szerződést a brit parlament fentebb nevezett „hőseink” figyelő tekintete előtt ratifikálta. Az európai együttműködés mozgatásában mindig eminens szerep hárul a kormányokra. Már a britek csatlakozása után történt az is (ha jól emlékszem 1979-ben), hogy az Európai Parlament képviselőit közvetlenül választják, ez sem kerülhette el a figyelmüket, annyira nem, hogy Nigel Farage 17 (tizenhét!) éve az Európai Parlamentben képviselő.

 

Bár úgy általában nagyon is hiszünk a tapasztalati tanulás erejében, ez esetben kissé zavartan tűnődünk azon, hogy mindezen tapasztalatok birtokában hogyan képes Nigel Farage olyat mondani, hogy június 23-a „Day of Independence”? Különös az, hogy miközben az uniós vezetőknek az Európai Parlamentben elmondott és nekik megcímkézett, szarkasztikus, bombasztikus, csipkelődő és gúnyolódó megjegyzéseit bőséggel meg lehet találni a youtube-on, az euroszkeptikusok nagy örömére és nem lankadó megosztó-kedvének köszönhetően, addig mind ő, mind hívei mélyen hallgatnak arról, hogy pontosan mikor és hogyan is fenyegette az Európai Unió az Egyesült Királyság függetlenségét? Mondom még egyszer, hogy az elmúlt 43 évben egyetlen kisebb, vagy nagyobb döntés sem születhetett ott a britek által megválasztott kormány képviselőinek aktív részvétele nélkül. Belépésétől kezdve ez a tagország ugyanis másokkal ellentétben mindig is külön kedvezményeket élvezett, a politikai ráció és az együttműködés erejében vetett bizalom, no meg Winston Churchill árnyéka valahogyan mindig engedményeket juttatott a briteknek (a londoni City sem vesztette el különös és szóbeli hagyományokra alapozott jogait), Schengent is elkerülték, míg mások máshová már a határokon nem megállva jutottak egyik helyről a másikra, addig az Egyesült Királyságban az ember az Immigration Officerek pulpitusa előtt állt a sorba. Hogy ezen a soron ki, hogyan jutott át, az legyen a brit köztisztviselők problémája. Azért kárhoztatni az Európai Uniós tagságot, hogy ez a tagság járult hozzá az migránsok számának megugrásához innen nézvést egy elég furcsa érvnek látszik. Ráadásul egy sziget-országról beszélünk, ahová átúszni sem olyan könnyű.

 

Különös dolgok hangzottak el a kiválásról szóló népszavazást megelőző kampányban, főleg két, fent nevezett „hősünk” jeleskedett a nagyotmondásokban. Nigel Farage, aki 17 éves európai képviselősége alatt több költségvetési vita aktív részese volt, azt nem tartotta fontosnak elmondani, hogy az EU-ba történő befizetések fő forrása az az ÁFA és különböző vám-tételek bonyolult szorzókkal kialakított aránya, ezek a befizetések semmilyen költségvetési összefüggésben nincsenek az egészségügyre vagy az oktatásra fordított (vagy fordítható) költségekkel, amelyeket sokkal inkább meghatároznak a nemzeti keretek között kirótt adók, így a kiválás után sem lesz több pénz arra, hogy a rogyadozó angol egészségügy jobban összeszedje magát, amelyről azt is meg kell most jegyeznünk, hogy korábban az egyik legjobb rendszer volt Európában, csak jött egy kiváló, később emblematikussá vált Tory-miniszterelnök, Margaret Thatcher, és az általa követett és követelt politika mindezt megváltoztatta. Figyeljük csak meg, hogy a populista politikusok soha sem untatják szavazóikat a részletekkel, csak jelszavakkal tömik őket, éppoly erőszakosan, mint másutt a libákat. Nem azért kell tehát sorba állni az angol orvosi rendelőkben, mert sok a migráns, hanem azért, mert megnyesték az intézményrendszer kapacitásait. Ilyen apróságokra persze nem kell, hogy az egyszeri választópolgár figyeljen. A történelmi összefüggések emlegetése nem a populisták erőssége, inkább az a történelmi példák elferdítésének ismételgetése.

 

Az megint egy másik kérdés, hogy 43 év tagság után is olyan kevesen fordulnak információkért azokhoz, akiknél ez az információ megtalálható. Az egész kampányból rémségesen hiányzott maga az EU (mint a népszavazás tárgya, iránya, mint érdekelt fél) és elképesztően gyenge érveléssel álltak ki az európai együttműködés mellettiek is. Gyenge és halk hangon elmondott érveik erejét teljesen elmosta „hőseink” lendületesen, hangosan, belső meggyőződéssel elmondott butaságai. Az Európai Unió fennállása óta – és a mi csatlakozásunk óta – adósai vagyunk maguknak az együttműködés fontossága melletti jó és mindenki számára érthető érveléssel. Mindannyian elcsúsztunk egy olcsó demagógia síkos talaján. A Nagy Történetet követő vélemény-áradatban az egyik legérdekesebb hír az volt, hogy a szavazás és eredményhirdetés után megnőtt azon google-keresések száma, amelyek az EU és ahhoz kapcsolódó címszavakra kerestek rá. … Az Egyesült Királyság elveszteni látszik egyesült jellegét, helyi politikai életük megrendült, majd ők megküzdenek a skótokkal, az észak-írekkel (az EU-tag Ír Köztársasághoz csatlakozni akaró Sinn Fein-el és az ezt ellenző protestánsokkal, csak ne legyen e hétköznapi vitáknak újra Belfast a terepe, kérjük …), a két nagy párt megkeresi és biztosan megtalálja majd a vezetőit (pártvezetőkre mindig van elég jelentkező), Westminster majd heves viták tanúja lesz és Farage véleményét (aki oda nem kapta meg a választók bizalmát, így kénytelen beérni az Európai Parlamenttől kapott havi 6.200 Eurós fizetéssel – hogy pengessük meg a demagógia hárfájának húrjait mi is egy kicsit …), szóval az UNIK elszakadás-párti véleményének is lesz tolmácsolója, mert működik a demokrácia és így működik, mondjuk. Vajon? Igen, a Demokrácia így működik, Voltaire már megmondta: „nem szeretem a véleményedet, de akár meg is halok azért, hogy elmondhasd”. Elmondták a véleményüket az elszakadás-pártiak és ezek a vélemények uralomra juttatták a kilépés-pártiak voksait. A többi most már aprómunka ott és az a kilépési procedúrát levezénylő EU-ban. Ott egy új poszt született most: a kilépési ügyekért felelős megbízotté. Kár ezért. Eddig a bővítésért felelős biztos volt egy fontos poszt. Ne felejtsük el azt, hogy eddig a pillanatig az EU-ba való belépésért sorba állnak az országok. Azok, akik még nem tagok Európában, szeretnének belépni a közösségbe. (Megint csak tegyünk zárójelbe egy megjegyzést: vajon ez a menekült-válság miatt felértékelt balkáni útvonal működött volna akkor, ha az érintett balkáni országok és Törökország – csatlakozási kérelmének több, mint tíz éves története van – EU-s tagországok lennének?) Vajon milyen üzenete van ennek a Brexit-nek azon országok számára, akik az EU-s tagságért folyamodtak és kezdeményezésük kedvező elbírálására várnak és azon igyekeznek, hogy teljesítsék a csatlakozási feltételeket …

 

Ó, Európa, hogy mindig képes vagy arra, hogy meglepetéseket okozz! Európa több, mint gondolnánk. Európának van egy története, de ez a történet olyan sokféle tanulságot hozott és olyan sokféle interpretációt, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a bonyolult dolgok leegyszerűsítése kedvéért csakis saját interpretációnkban legyünk otthonosak. Pedig nem szokhatunk le arról, hogy mások véleményére okosan figyeljünk. Egy demokráciában ez alapvető!

 

Ez most, Magyarországon különösen fontos kell, hogy legyen. Magyarország Kormánya ugyanis egy népszavazási kezdeményezés élén jár most. E népszavazás, bár tárgya a menekültek. úgynevezett „kényszerbetelepítése”, valójában az Európai Unió ellen irányul. Olvassák el először gondosan az első óriásplakát szövegét, amelynek a mozgósítás a célja. „Üzenjünk Brüsszelnek”, így kezdődik ez a szöveg. Majd így folytatódik, hogy „ott is megértsék”. Fizeti a hirdetést az a Kormány, amely előszeretettel minősíti a neki címzett társadalmi kritikákat az „ellenzék mesterkedésének”, a kormány tagjai és feje előszeretettel vizionálnak „háttérhatalmakat”, dehonásztálják mások véleményét, vagy meg sem hallgatják az érveket. Ez a Magyar Kormány elindította az EU ellenes népszavazási kampányát és valójában „ráül”, mint egy jó szörfös, a menekült-válság keltette hullámok tetejére. A magyar népszavazás kampány nem a menekültekről szól, hanem az EU döntési mechanizmusainak, együttműködési kereteinek megkérdőjelezéséről. Kéretik gondosan figyelni, mérlegelni! Mindezt pedig egy jellegzetesen magyar köntösbe öltözteti, a Fidesz-furfang oda ért, hogy az elfogadott népszavazási kérdésben benne van az örök magyar csavar, az az ördögi kör, amelyből már vagy kétszáz éve nem tudunk kitörni. Ha ugyanis a feltette kérdésre „igen”-el válaszolnék (és ezzel elismerném azt, hogy a „kvóta-megoldás” egy kifejezése az európai szolidaritásnak), akkor ezzel „hazaárulóvá” válnék és ott tartanánk, mint a 2004-es szocialista népszavazás idején, hogy 23 millió román/szíriai/szomáliai/kitudjaki országunkat elárasztó jelenlétére szavaznék. Az egész oly hamis, mint egy középiskolás zenekari kísérlet az Örömóda eljátszására. Ráadásul most egy teljesen új helyzet állt elő, egy olyan szövegkörnyezet, amelyben a régi szavak is másképpen visszhangzanak. Egy EU elleni népszavazás Magyarországon a jelenlegi helyzetben minden bizonnyal sikeres lesz. De akkor csak az az út marad, hogy csatlakozzunk a brit elszakadás-pártiakhoz és vigyük végig a folyamatot. Nincsenek most kétségeim abban, hogy az EU-ból való kilépésre buzdító népszavazási kezdeményezés sikerre jutna most Magyarországon is. Ehhez a Kormányunk eddig is elég muníciót szolgáltatott. Nem kétlem most, egy ilyen légkörben a magyar választópolgárok – pártállástól függetlenül – többségükben az EU-ból való távozás mellett tennék le a voksaikat. Igaz, hogy nekünk csak 12 éves az EU-tagsággal kapcsolatos történetünk és nem 43 év, mint a briteké … volt.

 

Így haladunk most tovább. Éljen a Populizmus! Világ Populistái Egyesüljetek! Egyesüljetek végre, hogy megláthassuk, mire is mentek elképzeléseitekkel, ha vannak. Éljen az angol függetlenség! Mit kezdtetek vajon „vele”? Éljen a Szabadság! Éljen, amit a Demokrácia ad meg nekünk és amely Szabadságot abból kikovácsoljuk magunknak!

 

Autópályák szövik át az egész kontinenst. Az autópályák térképe mint egy Burda-szabásminta ha így vágnánk ki Európa sziluettjét, kiszabjuk Schengen ruháját, érdekes öltözetet kapnánk. A ruha ujjai Keleten hónaljban szorítanának, Nyugaton lebegő denevérszárnyként verdesnének, Délen trapéz-nadrágot formálnának, Északon pedig zsabót. Az európai autópálya-hálózat eminens darabja a német úthálózat. Hiába no, Németország csak ott van, ahol, Európa közepén, minden irányban „rajta” keresztül vezetnek az utak. A stockholmi piacokra hurcolt spanyol narancs és ízetlen paradicsom, a koppenhágai szupermarketben árult görög olajbogyó, az abban a peckham-i lengyel boltban kapható kolbász vagy a magyar Pick szalámi a megkerülhetetlen német utakon át jut el vásárlóihoz. No az is számít persze, hogy az Autobahn német hozzájárulás az egyetemesebb európai történetekhez, na még az a motorizáció is, az az autóipar, Herrn Porsche és Herrn Benz, amelyben a németek alkottak egyet és mást az elmúlt évszázadban, szóval a német autópályákon minden irányban nagy a forgalom. Civil autók számára ráadásul ingyenesen, a kamionok útdíj-adóztatása nem hozott érzékelhető változást a forgalomban, mert Németország túl nagy ahhoz, hogy ki lehessen kerülni. A főbb európai autópályák törés nélkül folytatódnak a nemzeti határokon átnyúlva, ezért is érdekes, hogy amikor az autó átlépi a virtuálisan mégis csak létező határt például Ausztria vagy Svájc vagy Franciaország felől, megérzi, hogy felgyorsul a forgalom. „Freie bürger, freie fahrt” - mondja büszkén a német és gázra tapos.

 

Németország autópályái megteltek, ezért van az, hogy időről a politika előveszi az autópálya más európai országokban megszokottnak mondható díjfizetéshez kötött használatának kérdését, de eddig minden esetben minden kormánynak visszavonulót kellett fújnia: az autópálya-díj bevezetése mindig megbukott a polgárok ellenállásán, akik a német szabad autópálya-használatban a szabadságuk egyik fontos szimbólumát látják. Egy olyan országban egyébként, ahol meglehetősen színvonalon működtetett vonat-hálózat rajzol ki vonalakkal egy másik térképet az ország zöld testére, és ez a vasúti hálózat ráadásul folyamatosan fejlődik, bővül és a gyorsvasúti (az ICE) hálózat egyre több összeköttetést teremt a szomszédos országokkal is, így Svájc, a Benelux országok, Franciaország már Stuttgartig összeköttetett, így óránként akár 300 km-s sebességgel is roboghatunk Zürich, Párizs, Brüsszel irányába Németországból. E robogás miatt a német ICE-k is tele vannak, így a látvány a vonat imbolygása közben is érdekes a zsúfolt autópályákra látni az utasokkal teli Bistrowagen ablakából, ahol azok az utasok tömörülnek, akik nem találtak már ülőhelyet és ahol talpas pohárban frissen csapolt sört iszik az utas, amellyel a három nyelven is udvariasan társalkodó személyzet szolgál.

 

Május 5-én, robogtunk a német autópályán és a GPS zavarba jött. Nem tudom, hogy ki hogyan van ezekkel a gépi szolgákkal, amelyek ma már oly természetes helyet foglalnak el az életünkben, de mi nevekkel illetjük őket, így domesztikálván a szolgáltatásaikat. Feleségem autójában a GPS neve Luise. Németül beszél hozzánk ez a Lujza, komoly és kimért hangú, soha sem kapkodó, távolságtartó, de mindig pontos, soha sem tévedő hölgy. Úgy ismeri Európa útjait, mint a tenyerét, még azt is tudta anno, hogy a Novi Sad előtt a Bečka-nál lévő Duna-hídon munkálatok folytak, ezért a két sáv egyre szűkült, nem árt az óvatosság. Általában két kilométerrel az irányváltoztatás előtt már figyelmeztet, hogy hamarosan balra vagy jobbra kell fordulnunk, egy kilométerrel később egy kissé felemeli a szigorú hangját, aztán 500 méterrel az aktuális forduló előtt megfellebbezhetetlenül közli, hogy még 500 méter, aztán ránk parancsol, hogy „jetzt links”. Szóval robogtunk az autópályán Lujza értékes társaságában és közben szólt a rádió, amelyet egy német autópályán érdemes bekapcsolva tartani, mert ajánlott meghallgatni a fél óránként közölt a közlekedési információkat. Baden-Würtenbergben az ajánlott adó az SWR3 vagy a Radio Regenbogen, Bajorországban a Radio Bayern3. Németország föderális állam, minden államnak megvannak a maguk közszolgálati és kereskedelmi adói, Hessenben például biztosan nem érdemes SWR-t hallgatni, mert ott csak a Baden-Würtenbergre eső útszakaszra vonatkozó híreket közlik. Németország „Stau Republik” - így mondják a németek és mélyen, de milyen mélyen igazuk van. „Stau” az a híres német dugó az autópályákon és, hogy ez szó ismétlődik a rádióban monoton egyhangúsággal, mint egy német rap. Az ember ezt hallja a hangszórókból például: „A3 richtung Nürnberg zwölf kilometer stau, A6 zwischen Würzburg und Sisheim acht kilometer stau, A2 rund München zwanzig kilometer stau”..., stau Stuttgart előtt és után, stau Regensburgnál, stau mindenütt. Az autók türelmesen araszolnak az aktuális staukban, van idő szemlélődni és észrevenni azt, hogy németek jobbára német autókat vezetnek, Volkswagen, Audi, Opel, BMW, Mercedes, a „népautó Fauvé” még mindig vezető márka, az a tavalyi, amerikai indíttatású környezet-szennyeződés-botrány nem ingatta meg a német autóvásárlók hitét ebben, úgy látszik. Alig-alig látni francia gyártású autókat például, talán ötven autóként egy-egy német rendszámú Peugot vagy Citroën, feltűnik egy tűzvörös Alfa Romeo, amott egy Maseratti, egy bátor Fiat Topolino, de mellettük egy Porsche, sehol egy Volvo, sehol egy Ford, talán egy-két Honda itt-ott, néhány Škoda, persze az is „Volkswagen” már, mint tudjuk, de a stauban a német autópályán jobbára német autókban araszol a német polgár.

 

Ünnepnap volt aznap, emiatt szerencsénkre a kaminonok a parkolókban várták a szabad jelzést, ha ott lettek volna az úton, Lujzánk bizonyára idegesebb lett volna a külső sávban mozgó, de összetartó falként mozgó kamionok miatt. Így csak át- és áttervezte az utat, kis jeleket tett ki a GPS kijelzőjére, elakadás jelzőket, amelyekre a rádió kommentátora még csak nem is utalt, Lujza sem tudhat mindent, monoton változtatta az időt a képernyőn, eredetileg négy és fél óra szintidővel indultunk utunkra, egy órával később már öt, két órával később már hat és fél óránál tartottunk úgy, hogy a megteendő távolság semmit sem változott. Udo Lindberg szólt a rádióból, mert Udo most volt hetven éves, az összes adó az új lemezéről beszélt, amelyen előadta új slágerét, a Keresztapa film nagy dalára írott emlékeit összefoglaló opuszt és egy kvíz-kérdésre adott helyes válasszal jegyek voltak nyerhetőek Herbert Grönemeyer júniusban esedékes müncheni koncertjére, amely miatt volt egy kis tülekedés az éterben és maga Grönemeyer is ideénekelte, hogy „alles am den weg, das ist sonnenzeit ...” Egy autóvezető számára biztos, hogy rosszabb nincsen, mint ez az araszolás egy német stauban, három méter, stop, tíz méter stop, ötven méter, ráfékezés, Lujza áttervezte az utat megint és elküldött valami mellékútra, a térképen látszott, hogy egy kerülő útról van szó, amellyel megkerülhetünk néhány elakadás-jelzőt. A rádióban szólt rap, hogy „stau, stau, stau”.

 

Az autópálya melletti világ kiszínesedett. Az autópályáról a vidéki táj szépsége alig látható. Nem lehet elmerülni ebben a májusi, virágzásban kiteljesedő tájban, mert az autópálya aszfaltjának szürke szalagjára és az autópályát övező kerítésekre, acélkorlátokra, az araszoló autók fékezés-jelzőire lehet látni. Az autópálya nem szemlélődésre való, koncentrált mérnöki táj, a szürke és acél- és alumíniumszürke szalagokra kell koncentrálni. Az a májusi friss zöld valahol odakint van. Az autópályán egy csőben ülünk és autók fala vesz körül minket, a színek egyhangúságán legfeljebb egy nyitott ablakból kilógó könyök, egy napszemüveg ránk villanó csillanása, egy türelmetlenül izgő-mozgó kisgyermek aprócska ujjainak rózsaszínje enyhít. Egy türelmetlen vezető, aki le akarja győzni a lehetetlent és ki akar szorítani a helyéről egy másik kocsit, hogy egy hellyel előbbre kerüljön az egyébként mozdulatlan sorban. Szóval elhagytuk az autópályát Lujza tanácsára és hirtelen, kinyílt egy nagy függöny egy csodálatos tavaszi színpad előtt. A táj kiszínesedett. Május van és ott sakkozott a Nap előttünk. A zöld különféle árnyalataiban hullámzó friss vetések, a szelíd-barna szántások, a répce vakító arany-sárgája voltak a sakktáblája kockái, amelyre fény-bábuit léptette. Sakkot adott az árnyékoknak, megmattolta az erdők egyenes derékkal messzire néző fenyőfáiból összeállt szelíd sötétséget. Az autópályáról a vidéki táj csak egy átmenet, az indulási és az érkezési cél közötti senki földje, akár úgy is tűnhet onnan, hogy az acél és alumínium-kerítéseken túl élet sincsen, csak azok az út menti táblák jelzik az élet jeleit, amelyek valami helyi nevezetességre hívják fel a figyelmet, egy kastélyra, egy múzeumra, egy ódon város középkorból itt maradt magjára, amelyről érdemes azt is megjegyezni, hogy a „Világörökség része”, de persze innen, az autópálya araszoló, aztán meglóduló, aztán megint megtorpanó kocsisorából hangulatát beszívni nem lehet. Mert mindig benne kell lenni a tájban, legyen az a maga-alakított Természet, vagy emberkezek-alakította város-természet ahhoz, hogy megérinthessen minket a nagyszerűsége és ezt a „benn-levést” az autópálya nem tudja. Az csakis arra szolgál, hogy két pont között, indulástól érkezésig elvezessen minket. Az autópálya az mégis csak a kötött pályás sínek szinonimája.

 

Kanyargott az a régi akaratokat követő vidéki út ezen a szép német tájon és fel kellett sóhajtani, hogy milyen szép is ez, ez a domesztikált táj, a rendben tartott és gondosan művelt földekkel, a déli lankákra telepített évszázados szőlőkkel, a hegytetőket uraló vár-romokkal, a fák fölé magasodó templomtornyokkal, a kis falvakkal, amelyeken úgy kanyarog át ma is az út, ahogyan az valamikor hatszáz évvel ezelőtt kialakult és egy kanyarban egy ódon, favázas ház állja el úgy az utat, hogy hirtelen éles jobbkanyarral lehet csak kikerülni, egy cégér, amely a „Falken Virtshaus”-ba invitál, de a Sólyomhoz címzett fogadónak sörkertjében két helyi polgárra villanhat rá a tekintet és egy kicsinosított, de régi lábasházban a kicsiny Rathaus, ahol a polgárok intézik az ügyeiket. Lujza hallgatott, mi élveztük a tájat és elmerültünk benne. Futottak a képernyőn a percek, a méterek, a kilométerek, Ég és Föld sakkjátszmája még tartogatott izgalmakat. Aztán Lujza visszavezetett minket az Autobahnra. A rádióban meg sem említették az A81-et, ott felgyorsultunk, mehettünk. A kocsi is, a vezetője is élvezte ezt a rohanást, leegyszerűsödött az út, visszatértünk Lujza eredeti elgondolásához, az út most már egyenesen Würzburgba vezetett.

 

Apák napja volt a városban. Régi német hagyomány. Egyen trikóban üldögéltek az Alte Kranen sörkert padjain a férfi-csapatok és sört ittak persze, bratwurstokat toltak magukban sok mustárral, múlatták az idejüket, valami Kegelklub csapata itt, valami biciklis társaság amott, meglett korú férfiak együttléte és sütött a Nap a Main felett és arra gondoltam, ezt látván, hogy hát így van ez, ilyen egyszerű ez: csak következetesen kell őrizni a megteremtett hagyományokat, csak nem engedni abból, amely hagyományokban felnőttünk, csak vinni fiainkat magunkkal (ha már érettek ehhez) Apák Napján, együtt a többiekkel, a sörkertben és inni azt a sört, amelyet 1267 óta csapolnak itt, éppen itt, ezen a helyen, amely azóta persze megváltozott és amelyet 1945. március 16-án úgy porrá bombáztak, hogy egyetlen darabka kő sem maradt a helyén és ötezer würzburgi polgár halt meg akkor, de Apák napján (amely réges-régi hagyomány errefelé) 2016. május 5-én itt lehet ülni, pontosan itt és nem máshol, a sörpadokon és a városokon kívül tombolt a Nap és Föld sakkjátszmája és kiegyeztek egy remiben és mivel az Ég is beleszólt egy kicsit, kék volt aznap a Majna folyó.

 

A folyó, amelyen kőhíd vezet át és ahol a hídon bort lehet inni, hogy körülnézzük a várostájon, jobbra a Vár, balra nagy templomok tornyai, a Rezidenz-palota teteje. A nagy bombázás okán semmi sem eredeti itt, mert mindent, de mindent újjá kellett építeni, a régi városból csak por és hamu maradt 1945. márciusa után, de megmaradt a polgárok szelleme, városuk iránti elkötelezettsége, úgy építették vissza a város modern házait, hogy megőrizték az utcák középkori kanyarulatait, a városterek akkori nyitottságát, a Rezidenz pompáját. Köszönhetően Baltasar Neumann-nak, a nagy építőmesternek, a Rezidenz kupolája túlélte a Háborút és így meglátható, hogy mit is festett oda a velencei Tiepolo mester. Két és fél évig élt a városban, idehívta a püspök, hogy fessen, megalkotta a barokk falfestészet egyik örök remekművét, a hatszáz négyzetméteres felületen négy kontinens allegorikus története kavarog barokk lendülettel. Bámulatos történetek életteli, vaskos vagy éppen ellenkezőleg légies figurákkal. Puttói elbájolóak, elbűvölőek, szeretni valóak. Valójában ők azok, akik az életnek ezt a folytonosságát ideüzenik még most is nekünk. Bebújnak a méltóságos püspök köpönyege alá, átszállnak az alkonyatba hajló égen, tiszteletlen követik Apollót, a Fény hordozóját. Felhőcskéken pajkoskodnak, rózsaszín ülepüket mutogatják, aprócska szárnyaikkal televerdesik a képet tiszteletlen mozgásokkal. Hogy értette-e a megrendelő püspök Tiepolo humorát? Erről már nem szól az idegenvezető. A Rezidenz-ben beáramlanak turisták, mert a Rezidenz UNESCO Világörökség, „must-to-see” látványosság persze hogy az, köszönjük Baltasar, Giovanni Battista, hogy megmaradtatok nekünk minden más akarat ellenére is. Német történet itt, a palota előtt téren az Apák Napját megjáró társaság vonul el, egyikük kis kocsit húz maga mögött, a kis kocsiban sörösüvegek zörögnek, mert macskakővel kövezett a tér, így össze kell bólintaniuk a már üres üvegeknek a telikkel. A palota folyosóinak és termeinek zártsága után kitáruló égbolton mint kis puttók, aprócska fehér felhők lebegnek két égkárpiton. Egy másik német történetre utalnak talán? Arra, hogy Würzburg az Unterfranken, de 1814. óta Bajorország része? Az itt élők mind a mai napig számon tartják ezt és sok kertes házban a Frankok zászlójának piros-fehérjét lengeti a szél, a kék-fehér égbolt alatt. Aprócska német történetek. Németországban a történelem stau.

 

img_0533.JPG

(Illusztráció: Würzburg, Bahnhof strasse)

 

Valahol elkallódott és befejezetlen maradt ez a poszt, amelyben arról írtam, hogy 2014-2015-ben nagy évfordulókra emlékezett Európa és, hogy vajon e kerek évfordulókra emlékezés előbbre viszi-e vajon közös európai ügyeinket. Most megtaláltam, felfrissítettem, aktualizáltam, ide kiteszem.

 

Az ügyvéd úr felöltötte azt az ismerős egyenruhát és kilovagolt a csatatérre. 'Vive l'Empereur!' harsant fel a kiáltás. Körülötte a hentes, a bróker, a nyugdíjas rendőr most Murat, Ney, Groussy és átnéztek a Gárda medvebőr kucsmái, imbolygó puskacsövei felett a másik oldalra. Keresték a tekintetükkel Wellingtont, aki egyébként pék. Azok a skarlát kabátos angol gyalogosok, a francia vértesek, a láthatáron túl gyülekező poroszok és a most még láthatatlan Blücher, aki majd a forgatókönyv szerint időben megérkezik ahhoz, hogy eldöntse a csatát, nos ők mind európai polgárok. Waterloo felett ágyúlövések füstje kavargott, dobszó perdül, sípok zajonganak, ahogyan a csapatok felvonultak. Minden egyenruha tiszta, kifogástalan, méretre igazított, idejöttek a csapatok, hogy lejátsszák a csatát. Büszke egységek, hagyományőrzők, évek munkája van felszerelésükben és minden egyes kicsiny részlet a helyén. A rézgombok ragyogtak, a sújtások aranya fényesedett, a tisztek vállán az epulette aranyrojtai lendületesen mozogtak, ahogyan mozogtak a vállak alattuk, a karok lendültek, a lábak csoszogtak, a felszerelés súlyos volt, éppen úgy, mint egykoron, csatába ment most az ügyvéd és a pék, a bróker és PR-menedzser, az informatikus és az újságíró, az absztinens környezetvédő és az alkoholista doktor. A hétköznapi foglalatosságok helyett itt a Császári Gárda és a vértesek, a 'Scotts Greys' zabolátlan lovasai, a szakállas, bőrkötényes francia utászok (a sapeur-ök), a vállukon a baltával és a dobosok, a skót dudák, a francia pikulások, a hangzavar. A közönség hálásan tapsolt, a csata jól haladt és a Császár idegesen lovagolt fel-alá a dombon. Kétszáz éve volt, itt történt, most turista-látványosság lett belőle, interneten előre rendelhető jegyekkel megtekinthető esemény, az ágyúk vaktöltényei nagyokat dörrentek, a füst fehéren kanyarodott ide-oda, néhány gyalogos elesett, a közönség felmordul, felállva tapsoltak a nézők, kattogtak a fényképezőgépek, itt-ott tableteket emeltek a magasba a népek, a napszemüvegekben visszatükröződtek a csata színei (és a csata részletei internet-szócikké lettek szövegben-képben).

 

200 évvel ezelőtt, ezeken a mezőkön bizony több volt a vér és az izgalom, több az eltorzult arcvonás, több a félelem. 200 évvel ezelőtt itt verték meg a hősiesen kitartó angolok és az időben érkező poroszok Napóleont, egy nagy fordulat az európai történelemben, az az elasztikus európai térkép átrajzolódott megint és erre emlékeztek aztán később, valamikor decemberben Strasbourgban a Bécsi Kongresszus 200. évfordulója alkalmából megtartott tudományos konferencián. Az időpontot inkább az egyetemi szünet közeledése, mintsem a kerek évforduló tisztelete miatt állapították meg, a konferenciára kétszáz évvel ezelőtt egy kicsit későbbi időpontban kerítettek sort, elébb elrendezték a császár sorsát, no meg ki is kellett pihenni annak az öldöklő csatának a fáradalmait, no meg a hírek is lassabban járták a poros országutakat – aztán Bécsben megtörtént az, ami az európai történelemben korábban soha sem, minden érintett ott ült a Schönbrunnban, átalakították az európai egyensúlyokat, határokat tologattak ide-oda, szigetek cseréltek gazdát, az oroszok, az osztrákok és a poroszok eltüntettek egy országot, Lengyelország eltűnt Európa térképéről, de nem tűnt el a lengyelek szívéből, ne felejtsük el azt sem, hogy Waterloonál ők is harcoltak, Napóleon oldalán, kevés olyan csatatere van ennek a nagy csatákban gazdag európai térségnek, ahol lengyelek ne harcoltak volna. Bécsben anno táncolt a kongresszus és itt Strasbourgban levetítették azt az 1936-ban készített német filmet, amelyben ez látható és az európai tudományos kongresszus résztvevői is táncra perdülhettek a strasbourgi városházán, komoly tudósok, hölgyek és urak, tudományos fokozatokat ha medálként viselhetnék, csörrent-csilingelt volna mindenki a teremben, némely idősebb úr mellén annyi lett volna az érem, mint egy szovjet marsallén. A tudományos konferencia a Bécsi Kongresszust mint az „európai egység” egy korai példáját méltatta.

 

2014. nagy európai évfordulók éve volt. Nem ünnepek sorozata zajlott, hanem az emlékezés alkalmai teremtettek. Különös és különleges alkalmak, amelyek megmutatták, hogy azt is, hogy mi változott és azt is, hogy hol tartunk mi, mit is kezdünk ezekkel az alkalmakkal. Egy olyan információs korban élünk, ahol az egy napos frissességű hír is azonnal elavul, gyorsan élünk, gyorsan alkotunk véleményt, hirtelen reagálunk, emlékművek előtt megállni sem szoktunk már, arra pedig végképp sem szánunk időt, hogy el is gondolkodjunk azon, ami elér képernyőnkig, retinánkig, sodródunk a napi, percenként változó értékelések áradatával. Az évfordulós megemlékezések pedig a lehetőséget kínálnak arra, hogy meg is álljunk, el is tűnődjünk azon, hogy mi történt anno. Ha ezt is elmulasztjuk, csak az eseménytörténet üres vázát cipeljük magunkkal, emberi jelentés nélküli évszámokat. Azon persze lehet vitatkozni, hogy egy évfordulós megemlékezés alkalmasan pótolhatja-e az iskolai történelem tanítás hiányosságait, amely egy állandó, generációkon átívelő feladat, azon azonban nem érdemes vitatkozni, hogy egy jól megtervezett évfordulós megemlékezés hozzájárul ahhhoz, hogy több méltósággal viseljük el a történeti események terheit és ahhoz is, hogy okosabban nézzünk vissza, mert akkor okosabban nézhetünk előre is. Az évfordulós megemlékezések azonosítási pontokat kínálnak és együttlétet, amely nélkülözhetetlen a kollektív emlékezethez. A méltó megemlékezésnek identitást erősítő ereje van. 100 esztendő az három generációnyi idő, 70 esztendő két generáció életét foglalja keretbe. Dédanyák és nagyapák, ükunokák és unokák között húzunk itt idővonalat, és azokon, mint a frissen kimosott ruhák a szárítókötélen, lebegnek-lobognak színes emlékeink. Azonban, éppúgy, mint a ruhát, emlékeinket viselnünk is kell. Jól elviselnünk.

 

2014-ben Normandiában jártam (csak éppen 70 évvel a megtörténtek után), Sté-Merie Église kisvárosi főterén álltam, ott ahol 1944. június 5-6-ra virradóra ejtőernyősök ereszkedtek alá, a 86. hadosztály 506. zászlóaljának katonái, akiket messze sodort az eredeti leszállózónájuktól a szél és a pilóták pontatlansága, és a városka német helyőrségére ereszkedtek alá. Többüket már a levegőben, ereszkedés közben lelőttek, legalább ketten egy égő épületben landoltak és ott lelték halálukat, egyikük pedig, John Steele a templom tornyán kötött ki, ejtőernyője fennakadt, mindenki halottnak hitte, így maradt életben, talán egyedül a városkára leereszkedők közül, ráadásul tehetetlenül azt is végig nézhette, hogy végeznek bajtársaival. A városkában van az amerikai ejtőernyősök múzeuma. A templom tornyán pedig ott függ egy bábú, úgy, ahogyan Steele fügött ott. A téren fiatal fák, azokat a fákat már kivágták, amelyen többen fennakadtak az ejtőernyősök közül, a fiatal fák teli voltak élettel, amikor ott jártam, a téren egy tábla az elesettek neveivel. A sarki üzletben ejtőernyős relikviákat árultak valami military boltocskában, még eredeti ejtőernyős kést is, az ejtőernyős rövidszárú fűzős csizma másolatait is, sokféle méretben, a szupermarketben „D-Day Cidre” volt kapható és normandiai kekszek évfordulós csomagolásban. „D-Day keksz”, a dobozon a „Víjjogó Sasokkal”. Az Utah Beach-en a mementoként ott hagyott szögesdrótok mögött, a laza homokban családok hancúroztak, gyerekek építettek homokvárat, valaki szörfölni próbált a parti hullámtörésen. A partól egy kicsit beljebb az egykori német vezetési pont, amely most múzeum és ottjártamkor zárva volt, de mellette a Sherman tank megérinthető közelségbe hozta azt a napot. Normandiában az évfordulón minden egyes városkában, minden egyes falucskában emlékeztek arra, hogy hetven évvel azelőtt mi történt arrafelé, hogyan hogyan is történt ez a felszabadítás (liberation), ahogyan ez a megemlékezés nyelvébe meghonosodott. E helyi megemlékezésekben részt vett a település apraja és nagyja, a helyi sajtó különkiadásaival, kiállítások százaival, kis akciókkal. Normandia nem felejtette el, hogy mi történt velük és a Mont Saint Michel-re néző német temetőben friss virágok voltak itt is, ott is, a temető előtt német turistabusz állt, a temetőben olyan mély volt a csend, hogy mindenki lábujjhegyen lépkedett, hogy ne zavarja meg ezt. 2014 júniusa a D-Day-re való emlékezésnek szentelt alkalom volt Angliában, Franciaországban, az Egyesült Államokban.

 

2014 júniusa-júliusa az I. világháborúra való emlékezésre való felvezetéssel kezdődött anno. 100 év tiszteletreméltóan kerekded évforduló. A berlini Deutsches Geschichte Museum megnyitotta reprezentatív kiállítását. Belgrádban, ahol akkoriban laktam, a Serbski Istorikej Muzej-ben szintén kiállítás nyílt. Mindkét kiállítást láthattam és mondhatom, hogy nagyon érdekes volt, a német a koncepciója miatt – hat tematikus fejezetben adtak egy imponzás áttekintést -, a szerb a kicsinysége, de az öntudata miatt. Végül is Belgrád alatt dördültek el a Nagy Háború első lövései, a város a frontvonalon feküdt, a Monarchia első hősi halottja is itt esett el, az abádszalóki Kovács honvéd, a jászokat tömörítő és Zimonyban állomásozó helyőrség katonája. Tudom, hogy Gavrilo Princip szobrát csak a minap avatták Belgrádban, tavaly, valamikor a közös magyar-szerb kormányülés táján, ahol akkor kitárgyalták a magyar kormány azon ötletét, hogy kerítést építene a menekültek áradatának megállítására és, hogy ez a kerítés „nem irányul a szerbek ellen”, de az évfordulók makacsul ott vannak a naptárban. A trónörököst lelőtte ez a Gavrilo Szarajevóban, az osztrákok még egy teljes hónapot vártak a hadüzenettel, ez a hónap volt a döntő, csak sikerült mindenkit belerángatni egy helyben is elrendezhető konfliktusba, amely világháborúvá terebélyesedett. Svejk, a derék katona pedig felkiáltott, hogy „Fel, Belgrádra”! A német kiállítás objektívebben és nagyobb látószöggel tárgyalta az eseményeket, a szerb kiállítás szűkebb lencsével az egyenlőtlen küzdelemben helyt álló szerb katonák hősiességére koncentrált, egyébként azt tárgyilagosan „adták elő”. Kerestem akkoriban az interneten azokat a hazai híreket, amelyek arról szóltak volna, hogy van valamiféle magyar-osztrák együttműködés abban, hogy mi is letegyünk valamit az évfordulós megemlékezések oltárára, de csak azt találtam, hogy index fakszimiliében közölni kezdte a korabeli újságokat (és ezért köszönet, mert ez egy sajtótörténeti kuriózum és tanulmányozhatjuk, hogy manipulált a sajtó anno …), másfelől meg azt észleltem, hogy az évfordulós megemlékezések között meglehetős népszerűséget váltott ki a „tábori bordélyházakról” szóló konferenciázás, egyéb eseményeket nem sikerült azonosítaní, persze értesültem arról, hogy nyílt egy „interaktív kiállítás” a frissen felújított Várkert Bazárban és azt is követtem, hogy van egy, a Hadtörténeti Múzeum által üzemeltetett honlap, no meg „emlékmű-pályázat”. Ott, ahol a nyugati front első csatái megkezdődtek, ennél azért sokkal több történt. A belgák Ypres-nél tartottak egy méltóságteljes megemlékezést tartottak az érintett országok vezető politikusainak részvételével (igen, a németekkel is). A francia könyvkiadás kitett magáért, a „soha, korábban nem látott színes felvételek” publikálása mellett egy sor összefoglaló művet adtak ki és eddig még nem publikált dokumentumokat, személyes emlékezéseket. A Grand Guerre kitörésének alkalmából az amúgy mindig példásan karbantartott temetők tovább csinosodtak virágokkal, koszorúkkal, frissen mosott-vasalt zászlókkal és több látogatót regisztrálhattak, mint máskor.

 

2015. májusában a moszkvai Vörös-téren felvonultak az Orosz Hadsereg diszelgésre kijelölt alakulatai, no meg egy szerb és egy kínai diszalakulat. Május 9-e, a Győzelem Napja ott, hagyományaikból következően emlékeztek: a díszszemle olyan volt, mint egy militarista vernisszázs, divatbemutató, a közeli képeken még az is jól kivehető, hogy az alakulatok élén menetelő tisztek arca sminkelt volt. Túl voltunk már akkor a Krím bekebelezésén és a kelet-ukrajnai háború kitörésén, bizonyára a krími „zöld emberkék” és a „Donyeck-medencében ott sem voltunk” alakulatok katonái is vonultak itt és mindez különös erővel idézte fel megint a történelmietlen, de feltehető kérdést, tudniillik azt, hogy „tanulunk-e a történelmünkből” és ha igen, mit és hogyan, no meg, hogy miért, mivégre. Az Európát egykor fizikai valójában is kettévágó Fal tégla- és betonoszlopsorai helyett egy láthatatlanabb, de jól kitapintható fal vagy vasfüggöny képe úszott be akkor ama virtuális képernyőre, amelynek neve gondolat, hogy az oroszok még mindig úgy gondolják, hogy a sikeres ország ereje a fegyverek erejéből következik. Míg ama fal másik oldalán az emlékezés főszereplője az esendő és kiszolgáltatott ember volt, aki politikusaik háborúba küldtek, addig Moszkvában az emlékezés középpontjában a fegyveres ember állt, mint a győzelem szimbóluma. Aztán hogy nem sokkal e megemlékezés után e fegyveres ember ténylegesen is akcióba lépett, hogy megbombázza Szíriát és ezzel gyorsan magunk mögött is tudhattuk az arról való elmélkedést, hogy mi történt 1945. május 9-én. Ama fal innenső oldalán laktam már tavaly november 11-én, amikor itten egy percre csak, de megállt a napi élet, minden év november 11-én 11.00 órakor így történik ez Londonban, Párizsban, a Fegyverszünet Napjára emlékeznek ilyenkor, az angolok hetekig hordják zakójuk gomblyukában a pipacs szimbólumát, amely azokra a dédapákra emlékezik, akik a francia pipacsok mezein indultak rohamra és maradtak ott, örökre, de a pipacsok alatt. „Green Fields of France”, az egyik legmegrendítőbb dal, amelyet a Nagy Háborúról írt az ausztrál Eric Bogle (ha meg akarják hallgatni, keressék a Youtube-on, de akkor „Finbarr Fury és a Fureys” előadásában ajánlom), no meg Waltzing Mathilda, de ezt Tom Waits hangján és nem Rod Stewart előadásában és 2016-ban még előttünk van a Somme-i csata századik évfordulója, a roham, ahol az angol támadás első fél órájában odaveszett 60 ezer derék angol katona, sokuk csak pár lépésre a saját lövészárkától, egész alakulatok tűntek el a temetők sötét mélyén és vajon akkor hogyan is lesz ez az aktuális ügy ezzel a Brexit-el, kilépnek-e majd az angolok az Európai Unióból, és – ahogyan ismételgetik már egy ideje – az Európa Tanácsból (az Emberi Jogi Bíróság felmondásával, ahogyan pedzegetik már egy ideje), mert a kilépés az nemcsak rövid távú gazdasági érdekről és pillanatnyi politikai konstellációkról szól, hanem arról is, hogy hogyan is látják Európát, mint népek együttműködésének földjét az angol választópolgárok, egyébként azt a földet, ahová elküldték dédapáik a katonáikat és ahol a francia pipacsok földjét példásan rendben tartott angol katonai temetők fehér keresztjei teszik oly misztikussá. E nagy évfordulókra emlékezés személyes munkáját én is igyekeztem elvégezni. Sok könyet átlapoztam, újraolvastam John Keegan kiválóan magyarított (dr. Molnár György) „Az Első világháború”-ját (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014) például, egy könyvben és az egyikben (Peter Chasseaud: Mapping the First World War, HarperCollins Publishers / Imperial War Museum, London, 2013) és azt a megrendítő térképeket találtam, amelyekből egyet alább közlök.

 

Ha 2016, akkor ez Verdun 100. évfordulója és Verdun ennek a Nagy Háborúnak az esszenciális szimbóluma, a szörnyűségeknek és a katonai hősiességnek, a kötelességteljesítések egymásra feszülésének és ennek következtében megsemmisülő emberi életeknek a története, amelyből a francia „gloire” kikovácsoltatott és ezt csak akkor érthetjük meg, ha bejárjuk a csatateret, amely még most, 100 évvel a nagy csaták után is viseli a tájsebeket, mert olyan a verduni csatatér, mint egy kizöldellő tojástartó-doboz, az ágyútűz kráterei, a lövészárkok mai napig kirazolódó vonalai, néhány sebesült fatörzs, amelyből mostanában friss ágak sarjadnak ki, három tégla, amely egy faluból máig megmaradt, de csak az, meg egy néhány évvel később állított tábla, hogy itt egykoron emberi élőhely volt. Ott, a csatatéren szembesültem azzal, hogy Verdun hat hónapja olyan csata volt, ahol 360.000 ezer máig nem azonosított emberi maradványt rejtenek az osszárium betonkockái, „inconnu” (ismeretlen) felirat monoton ismétlődése konokon és fájón – mind a mai napig exhumálnak, száz évvel a csaták után, Verdunben. Párizsban, a Diadalív árnyékában is egy verduni ismeretlen katona maradványai nyugszanak, ha 2016-ban arra járnak, két szelfizés közben gondolkodjanak el ezen.

 

Kicsit banális, e lapokat végigpörgetve arra is gondolok, hogy az, hogy itt, Nyugat-Európában hogyan emlékeznek meg ezekről a nagy, a kontinens életét alaposan megváltoztató eseményekről és az a módi, ahogyan mi, magyarok intézzük az emlékezés ügyeit vajon nem ad-e egyértelmű magyarázatot arra, hogy miért vagyunk oly bizonytalan viszonyban identitásainkkal? 2014-ben és 2015-ben azért volt néhány más kerek évforduló is. Egy generációnyi idővel ezelőtt – messze elsőként a kelet-európai országok közül – csatlakoztunk az Európa Tanácshoz (1990. november 9-jén), volt valaki, aki ezt számon tartotta odahaza? Majd egy generációnyi idő talán mégis méltó lett volna valamiféle megállásra, gondolkodásra 2014-ben és abban az évben volt tizedik éve, hogy az Európai Unió tagországa lettünk (sőt 2015-ben volt annak az ismert, szimbolikus üzeneteket kilobogtató kék-arany csillagos zászlónak a 60. „születésnapja” is, de ettől még az nem lobog a budapesti Kossuth-téren). Kicsiny és esetleges, mondhatni ügyetlen emlékezés a Berlini Fal leomlásának 25. évfordulójára – és megnézhettük/megnézhetjük az interneten azt, hogy hogyan emlékezett erre Berlin.

 

Fekete lyukakban tűntek el ezek az évfordulók Magyarországon, kihagyott alkalmak ahhoz, hogy egészségesebb tudattal szemléljük sorsainkat. Aztán majd 2016-ban a Magyar Forradalom 60. évfordulójára úgy emlékezünk-e, mint az ötvenedikre, amely méltóságteljes megemlékezés helyett hírhedett eseményként maradt meg nekünk és az összetartozás helyett a széttartás és elkülönülés, a megbocsátás és megértés helyett az engesztelhetetlen gyűlölet és a meg-nem-értés magvait hintette közénk? Jó lenne egyszer már végre méltóan és okosan emlékezni Európa Nagy Évfordulóira.

 

A mondat végére kirakott pont után felnézek a képernyőről, a laptop mellett Fürstenberg sör hűsöl karcsú talpas pohárban, a pultnál a francia törzsvendégek törzstörténetekkel szórakoztatják egymást a kehl-i Down Town Café-nak elnevezett kocsmában, ahol most szomszédolok. A pult véginél két derék sváb nyugdíjas, pokoli tájszólással mélyül el valami napi anekdotában. „Pröstelle” bólintanak egymásra a poharaik – németföldön máshol ez talán „Pros't”-nak hangzana …

 war_mapping_1.jpg

(Képmagyarázat: a háború után készített térképen az Ypres körüli csatatér egy részlete látható, ahol a négyzetrács kockáiban kézzel és kékkel beírt számok a négyzet által jelölt területről exhumált elesettek számát jelölik. Egy kocka átmérője 500 yard, a térkép a szövegben hivatkozott könyv 292. oldalán található)

 

Tavasz április 11-én

2016.04.11. 23:32

Ez a tavasz ravasz, incselkedik velünk, lenge, könnyű lányként idelibben, aztán elszalad és messziről kacag vissza ránk. Ahol jár, ahová lép, jelet hagy: fehér virágszirmokat, jácint sárga kelyhében reggeli harmatot, felmagasodó fűszálakat, ahogyan zöld hetykeséggel kihúzzák magukat. Egyik reggel még szürke, borús égbolt, gombolni kell a kabátot. Másnap pedig sok a kabát, fel kell tűrni az ing ujját, a szem hunyorog és napszemüvegért hunyorog. A fák frissen ébrednek, egyikük-másikuk már zöldben, a többség azonban még csak a csupasz ágakat nyújtja kérlelőn a nap felé. Ahogyan a vonat most az erdő mellett elrobog, már látszik, hogy itt egy zöld fal épül és készen is lesz hamarosan, a bokrok ágai összeérnek, a levelek majd cserfelnek egymással, levelekkel tömör sövény lesz ez az erdőszél és felettük az ágak majd alagutakat nyitnak a ritka ösvények felett, fekete-barna krikszkrakszokból zöld gótika fejlődik ki itt és a természet e kis templomában majd madárfüttyös fohász, kinyilatkoztatás-trilla. A Tavasz Nő, vagy talán inkább nő-állapot, az, amikor a szertelen, önmagát megutált kamaszból, a gesztusok és durcáskodások csigahéját levetve előbújik az örök nő, a könnyed, a szárnyaló, a pirosodó arcú, szegletességet lekerítő, kebelben, csípőben kigömbölyödő, frissen kacagó Lány-nő. A tavasz csupa női attribútum felvonultatása, az olaszban La Primavera nőnemű, franciául azonban „le Printemps”, németül „Der Frühling”, hímnemű, hogy miért? Mintha egy csőben ülnék most a vasúti kocsiban. Ahogyan a vonat halad, a kocsi két oldalán egyformán süt a nap, mindkét oldalon e fényben lombosodó fák, bokrok zöldje, fehér virágok menyasszonyi ruhájában mocorgó gyümölcsfák, aranyeső harsány sárgája. Az állomás vaskerítésére fonódott borostyán is zöld vált most, friss levelek világoszöldje színezi újra a komorabb-komolyabb mélyzöld, levél-barázdálta felületet. A vonat robog, vonul a tavaszi táj a kocsi két oldalán. Idelátszanak a hegyek, az ott a középkori várrá fagyott császári szeszély, falait vöröslő vonalát a friss zöld csak még jobban kiemeli, kihangsúlyozza. Egyet billen az óra mutatója, pontosan érkeztünk, a peronon nincsen sok utas. A peron szürke, az állomás fala szürkésfehér, a sínpár mellettünk fényes acél. A kocsi belseje is szürkébb lett most, de csak addig, míg mozgásba nem lendülünk megint. Az állomás után azonnal kivilágosodunk, folytatódik a vonulás, ez a tavaszi felvonulás, a színek e tánca, ez a tavaszi lánysokadalom, ez az incselkedés a széllel, friss virágok nyelvet öltenek az égre. Gólyapár néz le a kis kertekre föntről, amott pedig szárnyát tárja ki egy fészket foglaló annak a kis háznak a tetején. A sínek mellett kis falusi temető, összevissza dülöngélő öreg, esőtől, széltől, időtől megfeketült kövek, de körülöttük jácintok, jázminok, friss tulipán-csokor. A virágillatlányok, a színek-lányok áttáncolnak a vén, megsüppedt sírok között, ez a régi, falusi temető így válik a táj természetes részévé és így suhan a képe mögénk már, hogy helyet adjon annak a kis piros traktornak, amely elfoglalja a sárga szántóföld közepét. Tulipánpiros traktor, a felszántott földtábla peremén fehér virágaikkal integető almafák. Robogunk a tavaszban, benne vagyunk már a táncban, lánca a múló időnek rozsdádat lerázom, felfrissül most a világ, az ember, a kertek. A magyar irodalom e szép napján milyen jó lenne pontos verset írni az alkonyatról; egy kávé mellett elcsevegni rég halott írókkal; értő igékből, okos köznevekből, hajlékony jelzőkből értelmes mondatokat összerakni; aztán kiblogolni, hogy mosolyogjanak az olvasók. Jó volna, ha hosszú lenne ez a Tavasz, hogy kiélvezhessük minden szeszélyét, mert csinoska évszak és nem bakfis már, nem is szeplőtelen szűz, flörtöl és csábít, majd elszalad, jó lenne csak úgy utána nézni és karcsú bokája felett azt a drága, ismerős, kék jelet …

 

img_0238.JPG

Az utolsó Soproni Világos

2016.04.09. 09:40

 img_0168.JPG

Úgy gubbasztanak azok a nagy, szárnyas gépek a betonon, mint prédára leső madarak. Szárnyaikban már feszültség remeg, körülöttük apró, sárga mellényes emberkék matatnak valamit. A Liszt Ferencre átkeresztelt Ferihegyi-repülőtérről induló gépek majd fele munkásjárat. Poór Péter áthallásos slágere, a „Fekete vonat”, amely titkos értelmezését Schiffer Pál azon dokumentumfilmjével nyerte el, amely megmutatta a fekete vonatokkal ingázókat nekünk, nos, az ma már nem érvényes. Munkásvonat helyett fapados légijárat, kopott mikrobusz, lestrapált autó lett a munkásjárat. Az a sok útvonal anno a pályaudvarokon, most pedig a repülőtéren keresztezi egymást. A csillogó-villogó csarnokra a teraszra felvezető mozgólépcső tetejéről rápillantva is megállapítható, hogy az utasok jó része rutinos várakozóként tölti itt az időt, legtöbbjük fedélzetre felvihető, telitömött kézipogyásszal utazik. A teraszon nyitva van a bár és körülötte a sokadik, utazás előtti cigarettájukat szívó hölgyek és urak, kevesebben egyedül, többen társaságban. „Még egy utolsó Soproni?” - kérdezi a többieket egy úr, kopott pólóján megfakult Fradi-jelvény, dereka körül műanyag övtáska, kikandikál belőle a személyi, a beszállókártya, egy ötezres bankó csücske. A haverja csak bólint, telefonon van éppen, mondja a magáét: „B*d meg, hogy az ördög vinné el, nem mondtam, hogy mondd meg neki, hogy nem várhatok tovább?!” Nem igazán érdekel az üzleti beszélgetés, de kénytelen vagyok mégis hallgatni, mögötte várok a soromra. „Várjál, hogy mondjak még, várjál b*d meg, mer még nem fejeztem be. Mondd meg neki azt is, hogy nem erről vót szó, csak tarcsa magát ahhoz, amit megbeszéltünk. Megjövök majd szerdán … mikor … mikor szerdán, érted! Oszt majd akkor okosba, tudod … persze, hogy!” Mondja, csak mondja az úr, időnként visszareccsen a beszélgetőpartnerének a hangja a távolból, oly közel van hozzám ez a beszélgetés, hogy egy-egy mondatfoszlány is eljut a fülemig, de mert nem szeretek hallgatózni, inkább a pultos kisasszony lassúságában gyönyörködöm, az utolsó Sopronik billegnek a pulton, „kérnek poharat?”- kérdezi, „nem!” - jön a határozott válasz. Mikor már a kávémmal elhelyezkedem a kinti pult mellett, a társaság mellettem csörömpöl az üvegekkel, szívják a cigit, a telefonbeszélgetésnek vége, az ajkak az üveggel vannak elfoglalva, nem beszéddel. Rutin van ezekben a mozdulatokban, falusi kocsmák rutinja, ahol csak akkor adnak poharat az üveghez, ha nem ismerik az embert, a könyöklő mozdulat is hazai, az a hanyag, de testtámasztéknak megfelelő tartás, no meg az is, hogy a kocsmapultnál sokszor kis terpeszben állunk, de alkarunk a pulton van, másik kezünkben a cigit emelgetjük és felfelé fújjuk a füstöt, az asztalon kezünkkel markoljuk a sört, így állnak ott az urak, ahogyan valamelyik munkásjárat földtől elrugaszkodására várnak. Itthonról utazom el, ilyenkor, ha tehetem, figyelem egy kicsit a környezetemet, afféle mezei szociológiai tudásszomjamat oltandó, hogy hová is tartanak az urak, hogy mit dolgozhatnak és merrefelé, mert, hogy utazásuk célja az nem Arp vagy a Blau Ritter művészkörének avantgarde-történeti tanulmányozása lesz, mondjuk a baseli Beleyer Museumban, azt valahogyan biztosan veszem, talán a Soproni miatt is. Az utolsó Soproniból nyert első kortyok hamar lecsúsznak, aztán lelassul az ivás-ritmus, a testtartások felvéve, az otthoni kocsma ideszületett, e repülőtéri pult mellé, a beszélgetés most az engem inkább érdeklő égtájak felé kanyarog. „Az Ildinek bejött” – mondja most az az úr, aki már befejezte a telefonbeszélgetést - „kapott promóciót, aszonta neki a főnökasszony, hogy lehet még belőle szobás is, ammeg jobb pénzt, csak még a nyelv, tudod, ott írni is kell, nem csak dumálni, a duma az megy nekije, az írás, az nehéz.” „Áh, minálunk mindegy” - legyint a Fradi-pólós úr, - „én nem is látom a főnököt, még sose láttam, van ez a Hans, az intéz mindent, oszt mondja, hogy így a főnök, meg úgy a főnök, de azt én soha se láttam, egy kolléga aszonta, hogy jó, hogy, merhogy nincsen az itt soha, mert valahol Réjúnion van, vagy a miatököm, ott van egész évben, mink meg ezzel a Hansszal...” kortyol egy lassút ő is, a harmadik csak bólogat, ide-oda néz, nem szól semmit, így telik el néhány hosszú perc, aztán csak megkérdezi: „Még egy utolsó Sopronit? Mert még van negyed óránk, nem kell nekünk mindjárt sorba állni. … „ megy is, meg sem várva a választ, kérni még egy utolsó Sopronit, mert ki tudja, hogy mikor lesz legközelebb, hazajönni nem könnyű, fapados ide- fapados oda, azért az pénzbe kerül. Amikor aztán a gépen a véletlen egymás mellé sorsolt minket, szinte kéretlenül, így folytatja: „ … Autó meg nincsen, mert az itthon maradt a családnál, mert kell az asszonynak, hogy dolgozni járjon. Majd az asszony is kijön egyszer, hogy együtt legyen a család, csak még nem lehet, a gyerek csak hetedikes, meg kell várni, hogy befejezze a nyolcadikat, majd akkor. Ügyes gyerek, már pötyög egy kicsit németül, de jobban, mint az apja. Anya majd beiratkozik egy nyelvtanfolyamra a nyáron, keresünk neki munkát, lesz ott bőven. Nyári szünetben majd jövök haza megint, leszünk egy hetet a sógorékkal Fenyvesen, Balatonfenyvesen, ott van neki a tanyája, aztán egy hetet otthon is, kellene festeni a konyhát, azt még megcsinálnám, de aztán menni kell majd vissza melózni. Jó helyen vagyok, építkezéseken melózok, van meló elég, ez egy ilyen közepes cég, de épít mindent, most valami lakóparkon dolgozunk, hoznak-visznek busszal, túlóra nincsen, ha vége a munkanapnak csak leállunk, nehogy már többet, ha többet akarnak, akkor fizessenek is, de rendesek ilyen szempontból, van ez a Hans, az a munkavezető, vagy koordinátor, az még dödög egy kicsit magyarul, keleti német vót, oszt jártak sokat a Balatonhoz, Plattensee, így mondja, oszt ráragadt, meg szereti is nagyon, oszt jó lélekkel van irántunk, csak azt nem szereti, ha átbasszák, no, azt nagyon nem szereti, vót már olyan is, hogy kirúgott valakit, aki megígért valamit, aztán nem csinálta meg, aztán már nem is vót ott másnap. „Nem jössz, nem jössz!” kiabálta ez a Hans. Már egy éve csinálom ezt, most voltam itthon harmadszor, jönni kellett, mert beteg lett a mama, szegény, szives, kell neki a sok gyógyszer, leszázalékolták, kicsi pénzt kap nagyon. Kell a pénz, minden fillér számít, én most minden hónapban haza tudok küldeni 600 eurót, abból elvannak, az asszony is dolgozik, de majd kijön, jövőre, ha a gyerek befejezi a sulit, majd tanul kint tovább, azt szeretném, van nálunk ott egy gimnázium, azt néztem ki, ott vannak ilyen srácok, még magyarok is, az szerintem, hogy ott jó lenne neki. Nyugi van ...” - néz maga elé, kicsit hallgat, sóhajt, aztán folytatja a monológját, végigbeszéli az utat.

 

Nyilvánvaló tehát, hogy a Basel-Mulhouse-Freiburg Regionális Repülőtérre induló járat is munkásjárat, a gép teli volt ehhez hasonló történetekkel. A repülőtér kicsiny, de forgalmas. Leszállás után a csarnokból három ajtó léphetünk tovább az utazás következő szakaszára: „Deutschland – France – Switzerland”, így. Én a France felirat felé igyekszem, emberem Németország felé távozik, akkor még látni fogom, mert a német busz, Freiburg felé csak onnan indul, ahonnan a francia buszom a Saint-Louis-i pályaudvarra. A csarnok három ajtaja három munkapiacra nyílik és mennek ezért háromfelé a magyar utasok, a munkásjárat utasai. A férfitársaság egyik tagjának a kezében műanyag szatyorban dobozos sörök vannak: az utolsó utáni Soproni Világos.