A Szégyen Napja óta eltelt három hét, felkavarodott a magyar politika régóta poshadtnak, békanyálasnak látszó állóvize. A tüntetéseken készített fotók, videofelvételek megadták mindenkinek az élményeket, azoknak is, akik nem voltak az utcán. Látjuk, hogy mi történt, hogy mi és hogyan történik, olvashattuk az üzeneteket, hallhattuk a tömegből kiszakadó hangokat, a rigmusokat, a rögtönzött közösségi tereken a csípőket, bokákat mozgató ritmusokat. Rap, hipp-hopp, ska, regae, semmi pop, semmi heavy metal. Rögtönzések, improvizációk, kis dühök, nagy nevetések. A tüntetések, tömeg-megmozdulások új korszaka. Ügyetlen aktivizmusok határozottan intézkedő rendőrökkel (rendőrt ne fessünk narancssárgára! - ezzel a tanulsággal), no meg az, hogy milyen össze tudja kapni magát az egyébként kínosan lassú magyar igazságszolgáltatás, ha a Kormány igazságáról van szó! 23 ezer forint értékben okozott kár versus elzárással is megváltható 500 óra kényszer-munka lett az aktivisták akció-díja. Esetleg egy jóízű beszélgetés egy csecsen (migráns!) fiatalemberrel. Vágóképekké kimeredt mozdulatok és ugyanazon kép alatt ellentétes értelmű képaláírások. Médiumok csatározásai egymással és a komment-rengetegben az ártatlan Piroska keresi itt a Nagymamát, és ott a Farkast találja. Budapest és Belgrád még soha sem volt ilyen közel egymáshoz, mint az elmúlt hetekben. Összecsúsztatható képek, már meg sem lehet mondani, hogy ez itt az Oktogonon készült-e, vagy amott, az SCK előtt, vagy a Trg Republikán. A mostani tüntetések kreativitása a belgrádi diákok kreativitásával vetekszik. Véletlen-e, hogy a budapesti ügyekkel párhuzamosan Belgrádban is utcára mentek a fiatalok egy érvényes és eredményes választást követően? Vagy valami közhangulat, vagy valami hasonlatosság a politikai berendezkedés stílusában, hangvételében, amely irritálja azokat a fiatalokat, akik nem tetszik a rendszer? Hogy most lett egyszeriben elég? Sajnos Belgrád még mindig nem testvér-városa Budapestnek, a tüntető diákok testvérisége azonban ettől még fennáll. Mindegy is, az elmúlt évek egyik legnagyobb közös mulasztása az, hogy még mindig igencsak keveset tudunk a szomszédainkról, múltbeli előítéleteinken sem tudtuk még túllépni, hiába leng ott a Magyar Törvényhozás épületén ez az új keletű székely lobogó, ez sem segít abban, hogy szomszédsági kapcsolataink természetesebbek, emberibbek legyenek. Tekintetünket Nyugatra tájoltuk és most csodálkozunk, ha a pártpolitika úgy en bloc nyugat-ellenes szólamokkal operál. Jól vették észre a tüntetők, hogy helye van a skandálásnak: „Európa, Európa” és azt, hogy alkotmányos helye van az európai zászlónak a Parlamenten, az utcán, a kezekben. Jól vették észre, hogy ajkukon ez a jelszó a minőséget képviseli a nem-minőséggel szemben. Éppen itt húzódnak majd a magyar politikában, mint mindenütt másutt is Európában a törésvonalak. Ez volt a Brexit, ez lesz a francia elnökválasztás második fordulója, ez lesz a német választások kampány-harcainak fő témája. A frontok tisztázódtak már. Itt az Európában, mint jövőben bízó polgárok, ott az ezerszer kiforgatott múltban hívők. Magyarországon, a pluralitásban, a társadalom természetes sokszínűségében, a XXI. század európai nyitottságában bízók állnak szemben a szürke egypártrendszer, a megfellebezhetetlenül zárt nemzetkarakter és a halálbüntetés híveivel. Senki sem különálló sziget, mindegyikünk e kontinens egy darabkája. Ha Strasbourgban Európáért szól a harang, az szól értünk is. A budapesti tüntetők mégis csak azt fejezték ki, hogy egy sokszínű, de egységes Európában szeretnének élni és nem egy valamiféle kifejthetetlen ideológia-teremtette senki földjén, ahol a málnásban egy orosz medve csörtet és habzsol, ma még „csak” magyar állampolgárok személyes adatait, magyar útleveleket és ezzel bejárást az Európa Unió tájaira, holnap már a nemzeti költségvetést, aztán majd piacokat. A Kétfarkú Kutyapárt Békemenete pedig egy jókedvű fricska volt, kreatív kifordítása annak a sok butaságnak, amelyet a kormányzó párt jelesei érveléseikben összehordtak az elmúlt hetekben, magyarázván a szándékaikat, okosítván a közvéleményt, mérgezvén az összetett, de mégis csak való igazság forrását, kútjait. Mindez, ismétlem még egyszer, megmarad. Ott van a hangfelvételeken, ott a képeken, a videó-riportokban. Ott van az, ami történt, ott van az, amit arról, ami megtörtént másnap mondtak. Senki sem névtelen, senki sem arctalan. Ennyiben még működik az a magyar demokrácia is. Még a tömegnek is arca van. Ezzel kezdődik tulajdonképpen a történet. Ma még nem látható, hogy van-e ezeknek az áprilisi történeteknek valamiféle végkifejlete. Egy látszik csak biztosan, hogy a tüntetők eddig járatlan ösvényekre léptek. A Demokrácia-tanulás új ösvényeit tapossák. Az egyeduralkodó párt által felkínált utak nem felelnek meg nekik. Azokon menetelve Demokráciát nem tanulhatnak. Milyen árulkodó, hogy miközben a Párt (a Kormány) felszólítja a magyar polgárokat arra, hogy állítsák meg Brüsszelt!, azt nem teszi hozzá, hogy ehhez milyen eszközöket kínál nekik! „Jó, jó, én megállítanám – mondhatná az egyszeri panellakó -, de hát mivel is, hogyan is?” Részvétel? Konzultáció? Tisztes feltételekkel lefolytatott nyilvános viták? Információk? Ugyan már! A magyar polgár eszköztelen ebben a kormány által hadüzenet nélkül indított „harcban” (© Magyar Kormány Feje). De akkor miért élnek vissza ilyen csúnyán az ő emlegetésével? A tüntetők pedig úgy járnak most ezeken a friss ösvényeken, mint az egyszeri vándor a behavazott tájon. Hogy út van-e a hó alatt vagy egy szántóföld, azt nem tudja a vándor, arra tör utat a hóban, amelyre úti célját, útirányát sejti. Az egy irányba futó lábnyomok majd másokat is követésre sarkallnak. Ha a vándor visszanézne majd egyszer, láthatná, hogy milyen sokan taposnak mögötte. Az egycsapásnyi ösvény kiszélesedik akkor, keményre taposott, biztonságos út lesz belőle, cél felé tartó útvonal. A Demokrácia-tanulás ezen új ösvényei egyelőre ide-oda kanyarognak, természetesen. Egyik kanyarulata a Parlamenten kívüli ellenzék megszerveződéséhez vezethet, akár egy új civil reneszánszhoz is. Egy másik pedig a következő évben esedékes parlamenti választások felé. Erre a kanyarulatra próbálnak majd így vagy úgy ráülni a most ellenzékben lévő politikai pártok is és attól mentsen meg az isten minden jó szándékú aktivistát, naiv gimnazistát, közéletben most megmártózó PhD hallgatót! Csak azt remélhetjük, hogy ezek az akaratok, ez a lelkesedés végül is a Magyar Demokrácia javát szolgálják majd, amelyre ráfér, hogy magunkénak érezzük. Ezek a tüntetések is feltárták azt, hogy mi magyarok szeretnénk a demokráciát, de csak akkor, ha ez nem ilyen, ha az nem ilyen alakokban jelenik meg, ha az más, mint ahogyan eddig megismerhettük. Tegyük a szívünkre a kezünket, lehet, hogy a magyarok megutálták a demokráciájukat? Ha az Echo TV-t nézi az ember, ha a CÖF-ös vezéreket hallgatja, ha a köztévé híradóját nézi vagy a választások részvételi adatait vizsgálgatja, akkor feltétlenül az a benyomása, hogy a magyarok utálják a demokráciájukat. Ha így van, akkor annak sok oka van, és ideje lenne nekilátni az okok és okozatok feltárásának. Lehet, hogy azért utálják, mert nem érzik a magukénak. Már legalább két ifjúsági nemzedéket veszítettünk el a pártpolitikává züllesztett politizálás miatt (tessék megnézni a legutóbbi választások részvételi adatai között azt, hogy az első választók közül hányan mentek el szavazni pld.). A tüntetők tehát tapossák a Demokrácia-tanulás új tanösvényeit, kipirosult arccal, mosolyogva-ironizálva kiáltják ki, hogy a „mostani király meztelen!”, ki tudja még most, hogy merre vezetnek ezek a tanösvények!? A tanulás és tapasztalatszerzés, a társadalom- és demokrácia tanulás jogát soha, de soha ne vitassuk el a fiatal emberektől!

 

Zárszó Plakátokkal:

 

El kell majd mesélnünk az unokáinknak egyszer, hogy 2017. áprilisában a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre mentünk taxival és az utat plakátok szegélyezték. Itt egy „Ti dolgoztok, ők lopnak”, amott egy „Állítsuk meg Brüsszelt” és tudtuk, persze, hogy tudtuk, hogy ezt a „simicskáék” finanszírozták, azt meg a kormány a közpénzeinkből. Némán ültünk a kocsiban, a taxisofőr sem fecsegett, a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út mentén suhantak el a plakátok, így érkeztünk a beszállóhelyre. Aztán Stuttgartba repültünk, ott vonatra kellett szállnunk Strasbourg felé, Karlsruhéban át kellett szállnunk és a peronon egy plakát fogadott és a plakátot a Német Szövetségi Kormány hosszúnevű minisztériuma finanszírozta közpénzeikből és én ez lefényképeztem. Aztán már Strasbourgban az állomás előtt a 2-es autóbuszra vártunk és a buszmegállót ez a plakát díszítette és én ezt is lefényképeztem és ide kiteszem. Majd elmesélem az unokáimnak is egyszer, hogy milyen is volt ez az érzés, az időleges búcsú Budapesttől és az utazás így, ezen budapesti plakátok társaságában.

 

 

20170415_183013.jpg

 Egy tábla a budapesti Szabadság-térről ...

 

20170422_150301.jpg

A német szövetségi kormány Családi, Idősügyi, Nőügyi és Ifjúsági Minisztériumának plakátja a karlsruhei pályaudvaron ("Ez a plakát nem változtat meg semmit sem. De te képes vagy rá.")

20170422_174023.jpg

 Strasbourg városi tanácsának plakátja egy buszmegállóban: "Helyi demokrácia? Mindig számít!"

Miközben tegnap délután gyűlt a tömeg Budapesten, a Várkert Bazárnál, mi itt, Strasbourgban a Rajnán átívelő gyaloghíd felé mentünk, hogy csatlakozzunk egy demonstrációhoz. A Pulse of Europe egy friss mozgalom, Németországból indult, terjed, eljutott ide, Franciaországba is. Ők szólították meg a polgárokat ezzel a tegnapi akcióval. Egyszerű kis tettre szólt az ajánlat: csak sorakozzunk fel, fogjuk meg egymás kezét, legyünk együtt egy kicsit Európáért. Megunták már errefelé a népek, hogy egy Európa-ellenes kisebbség sajátította ki az utcát a hangoskodásra, a Pegida Németországban, a Front Nationale Franciaországban (bár ők az előbbiekhez képest sokkal kevésbé). A mozgalom növekszik, egyre többen válaszolnak a szólításaira, Németországban már állandósultak a „Pro-Europa” demonstrációk. Miközben Budapesten a Parlament előtt az zúgta a tömeg, hogy „Europa, Europa!” és azt, hogy „tűzzük ki a Parlamentre az Európai zászlót” (no meg sok mást is persze), azon közben mi álltunk a hídon, alattunk lustán hömpölygött a Rajna, felettünk a kék ég alatt kék léggömbök lebegtek, rajtuk a tizenkét arany csillaggal, franciák Strasbourgból, Colmarból, Sélestából, németek Kehlből, Offenburgból, Baden-Badenből, Freiburgból, Karlsruhéból. Egy-két angolul beszélő résztvevő, ott két magyar hölgy, amott egy fekete úr Európa-zászlóval a hátán, néhány franciául trécselő arab hölgy és úr, mindenki együtt. Álltunk egy kicsit együtt a hídon, az Európa-zászlókat lengette a szél, a kék léggömbök fickándoztak, egyikük-másikuk kiszabadult és felröppent az áttetsző tavaszi égbe. A szervezők kiosztogatták az Örömóda (az Európa-himnusz) Friedrich Schiller fogalmazta eredeti német és a 2011-ben készült új francia szövegét. Elénekeltük mindkét változatban, a híd közepén, valahol ott, ahol egykor az a szigorúan őrzött német-francia határ lehetett. Álltunk még egy kicsit, fecsegtünk a szomszédainkkal németül, franciául, angolul, ki hogyan. A tömeg összesűrűsödött, sajtófotósok törtek utat egy jobb beállításért, az egyik sarokban az SWR tévécsatorna stábja interjúkat készített. Míg Budapesten a Parlament előtt a tömeg a szónokait hallgatta, mi lassan továbbmentünk, át a német oldalra, ahol egy kis sátor előtt, egy kis színpadon egy francia hip-hop duó adta elő műsorát, aztán egy német úr beszélt kifogástalan franciára könnyedén átváltva beszéde közben és arról beszélt, hogy ő az első Erasmus-generáció, így tanult meg ilyen jól franciául, egyébként pedig Strasbourgban dolgozik, de Kehl-ben lakik, így és egyszerűen. Mögöttünk még mindig jöttek a népek a hídon át. Kék volt az ég, kékek voltak a zászlók. Egyszerű együttállása embereknek, kis mosolyok, nyugalom, csendes szemlélődés, itt-ott bemutatkozások, névjegycserék, szomszédolások távoli előkészítése. Egy fiatalember ingére tűzve a „No Hate” Mozgalom jelvénye. Mi is történhetett volna másként? Egy egyszerű európai együttlétben nem a gyújtó hatású szónoklatok, nem a demonstráció hevében betört kirakatok, nem a rendőrökkel való dulakodás ad erőt, hanem éppen ez a csendes természetesség. Semmi hivatalosság, egyetlen politikus sem rontotta meg ezt a tavaszi hangulatot valamiféle pártpolitika szónoklattal. A német úr után egy francia kisasszony beszélt és ő is átváltott a franciáról németre időnként, ha az úr az első Erasmus-generáció tagja, e hölgy bizonyára talán csak tavaly csatlakozhatott ehhez, németje töredezettebb, óvatosabb volt, de mégis, viszont ideje még temérdek. A kis színpad mellett egy érdekes installációt tekinthettünk meg, felülről, mint kinyíló virág szirmai, közelebbről az EU fővárosait felidéző textil-installációk, amelyeket a városok meglátogatásakor készítettek az alkotók, Siegfried Arno és Gottlieb Angemüller, nevükből keletkezett a SAGA és a munkáról részletesebb itt: www.saga-kunst.de. „Let us be a Pulse of Europe” - így szól a mozgalom szlogenje, amely utaztatja ezt a különös, képzettársításokra hívó installációt, ezt a 28 szirmú virágot, de amelynek egyik szirma, London, már kivált a virág-kehelyből, finom jelzésként arról, hogy az európai polgárok figyelnek, érzékelnek, aggódnak. Még javában tartott Budapesten a 2010. óta legnagyobb kormány-ellenes demonstráció Budapesten, a Fidesz alelnöke már meg is fogalmazta, hogy „Soros fizette repülőgépekkel, buszokkal (sic!) szállították a tüntetőket Budapestre”, a www.444.hu már azt is megírta, hogy az orosz kód eltűnt a www.nemzetikonzultacio.hu oldalról, mert szóvá tették ottlétét tegnap előtt. Az a közös európai ég olyan kék volt felettünk, mint az európai zászló, amelyet most sem tudtak kitűzni a budapesti Parlamentre az ott eközben egyre dühösebb jelszavakat kiabáló tüntetők. Otthon spárga várt, itt van már a szezon. Kellemes társaságban egy kellemes este, a spárgához olasz és francia sonka, német krumpli, egy üveg pompás 2015-ös Chablis, lassúdan bandukoló, szelíd esténk volt jó barátokkal, akikkel együtt álltunk a hídon délután. Budapesten stációt járt a tömeg, elfoglalta a Nagykörutat, az Andrássy utat, visszafordult a Lendvay utca sarkáról, mert rendőrsorfal fogadta ott is. A népek kiabáltak Budapesten, hogy „Konzultálni jöttünk”, meg azt, hogy „Ruszkik haza”. Az oldalon regisztrálókról adatokat gyűjtő orosz kód közben már eltűnt a kormány hivatalos honlapjáról, valami miatt néhány még mindig kiabálták azért, hogy „ruszkik haza”, aztán éjfél körül, hogy már elmentek a vendégeink, azt a képet láttam még, hogy egy kis tüzecske ég az Oktogonon és körülötte hárman üldögélnek, ráérősen, nyugodtan. Ma reggel még ránéztem a magyar internetes portálokra. Megnyugodva láttam, hogy rendkívüli esemény nem történt, senkit sem vettek őrizetbe. A hvg.hu-n beikszelték a népek a választ arra a kérdésre, hogy vajon „aláírja-e Áder János, a köztársaság elnöke a CEU-törvényt”, a válaszok pesszimizmust sugároztak, mert a többség szerint, igen, de ezt majd meglátjuk. Aztán kinyitottam a Spiegel magazin legfrissebb számát, abban egy friss közvélemény-kutatás eredményein állt meg a pillantásom. Egy kérdés arról, hogy „vajon az elkövetkező években az EU-tagországainak nagyobb erőfeszítéseket kellene-e tenniük a közös politikák kialakítása és érvényesítése érdekében” és a megkérdezettek 78%-as határozott igen-el válaszolt erre. A párt-preferenciák szerint a Zöldekhez tartozók 93, a keresztény-nemzeti únió (CDU/CSU) szimpatizánsok 84, a balosok (Linke) 82, a szociáldemokraták 79, a liberálisok 74%-a gondolja így, egyedül az AfD lóg ki a sorból (ott is azért 38%-uk azt gondolja, hogy igen!). Mivel változatlanul Németország (és nem Oroszország) Magyarországnak a legnagyobb kereskedelmi partnere, talán ez is történésekben kalkulálható kitekintés az elkövetkező évekre nézvést. A döntéshozatalokban meghatározó európai pártcsaládok egy erősebb, összetartóbb európai szövetkezés iránt elkötelezettek, úgy látszik ebből is. „Mi vagyunk Európa érverése” - mondták tegnap az európai polgárok itt, a hídon, a Rajna felett. Talán már nincsen messze az a idő Budapesten sem, hogy magyarok is csatlakoznak ehhez az új, friss, szelíd és természetes akciókkal operáló európai mozgalomhoz.

 20170409_152114.jpg

Eddig jobbára a mi és a gyermekeink zsebe bánta, de most már tényleg a bőrünkre megy a játék. A protekcionista gazdaságpolitika, az indokolatlanul felduzzasztott államapparátus, a presztízsberuházások fenntartási költségei, a rezsicsökkentés elhúzódó hatásai, az alulfinanszírozott oktatás-, egészség- és szociális ügyek költségei, az új laktanyák építésének és a fegyverbeszerzéseknek az árai fokozatosan jelentkeznek majd és nem csak nekünk, de még gyermekeinknek is fizetniük kell ezért, meglátják majd, hogy nem is keveset. Hiába kedvezőbbek most a gazdasági adatok, ha a magyar emberek boldogtalanok és, ha a társadalmi csoportok közötti egyensúly ennyire törékeny. Semmit sem érnek a jó statisztikai adatok akkor, ha Magyarország csak szavakban teljesít jól. Mindezt még csak lenyelték az emberek; mert volt, aki tényleg gyarapodott; volt, aki elment és csak hátat fordított ennek; volt, aki a pillanatnyi előnyök kedvéért megkötötte a maga kompromisszumait és volt olyan is, aki tényleg elhitte, hogy ez a nép és nemzet szolgálatának egyetlen aktuális lehetősége. Alapvetően perc-emberkék vagyunk perc-emberkék dáridóján. Ami azonban a múlt hét óta történik, már a bőrünkre megy, mindegyikünkére megy, legyen fideszes vagy szocialista, jobbikos vagy demokrata, istenhívő vagy ateista, közéletben aktív vagy választásokon részt-nem-vételével tüntető, pályakezdő diplomás vagy kisnyugdíjas, elegendő, ha magyar. Nagyobb fordulatszámra kapcsol most a jogállam megfontolásaitól megfosztott törvénygyár, az emberi jogok ellen átfogó, mély, megrendítő erejű politikai támadás indult. Ezzel ténylegesen megkezdődött Magyarország kivezetése Európából, az európai együttműködés kereteiből, intézményeiből. A most elindult újabb „nemzeti konzultáció” cinizmusa még az előzőeket is felülmúlja. Az „állítsuk meg Brüsszelt” szlogen egyenesen azt sugallja, hogy Brüsszelt (értsd az Európai Uniót) csak egyféleképpen lehet „megállítani”. Csak úgy, ha kilépünk a kereteiből. A CEU-t megcélzó törvényjavaslat zavaros indokolása felveti, hogy vajon mit csinált ez a kormány az elmúlt hét évben? 25 éve működik itt ez a kiváló felsőoktatási intézmény közmegelégedésre és szolgálta Magyarország jó hírnevét. Egy még el sem fogadott törvényt kérnek most „rajta” számon visszamenőleges hatállyal? Csak, mert „Soros”, a jogállam alapvető normái sem számítanak? A ma megismert „civil billog-törvény” miről szól? Nem az a fontos, hogy egy szervezet mit csinál, hanem az, hogy honnan, kitől kapja a pénzt? Mert, ha kap, akkor valamire kapja. Ha pedig valami, akkor az értékelhető. Ennek az értékelésére és megítélésére nem állnak rendelkezésre eszközök? Ha pedig az fontos, hogy kitől, akkor miért kerülnek ki a törvény hatálya alól az egyházak és vallási szervezetek, illetve a sportszervezetek? Ha egy szalafista szaud-arábiai sejk támogatást nyújt valamelyik magyarországi imahelynek, az nem számít, viszont ha az ENSZ valamelyik szakosított szervezete, az EU-val való szerződés jóvoltából működő Norvég vagy Svájci Alap, a Visegrádi Együttműködés, az Európa Tanács vagy mondjuk egy német vagy holland protestáns segélyszervezet támogat valamilyen civil szervezetet Magyarországon, akkor az rajta öt évre rája-ragadó bélyeg? Ha egy sikeres labdarúgó klub továbbjutna a Champions League fordulóin és jelentősebb összegeket kapna az UEFA-tól, az nem számítana? Az, hogy mire kapták és hogyan költik el? Mióta mosnak pénzt a saját önkormányzattal rendelkező civil szervezeteknél? Ha pedig mosnának, akkor nem ennek a feltárására vannak az eddig megalkotott szabályok és az ezek betartásán őrködő számos hivatal és hatóság? Vajon ennyire nem működnek a társadalmi, gazdasági ellenőrzés intézményei Magyarországon, hogy ezt így kell elintézni? Vajon ezek a törvények annak a bevallására szolgálnak, hogy a jogállam és intézményei nem működnek Magyarországon? Mindezt drága és a kormány által közpénzekből fizetett propaganda-kampány kíséri. (A kormánynak ugyanis pénze soha sincsen, az a pénz, amellyel rendelkezik, az a tőlünk különböző módokon beszedett összegekből áll.) Az ezzel a kampánnyal a besározásra jól előkészített talajra hullanak ezek a magok. Szárba szökken belőlük az Elvakultság, a Bizalmatlanság, a Megosztottság és nyomukban ott jár a Gyűlölet. Ezek, mint gyomok teszik tönkre a Társadalmi Kohézió Kertjét. Mindezt megtetézte a Kormány azzal, hogy lebegteti, hogy ki kellene lépnünk az Európai Emberi Jogi Egyezményből. Abból, aminek életléptetése nélkül a Fidesz soha sem léphetett volna és nem maradhatott volna azon a politikai porondon, amelyet mára teljesen a maga képére formált. Abból, ami nélkül sem az Echo Tv nem maradhatna fenn, sem Bencsik András. Abból, amely ténylegesen elhozta a rendszer-váltást, egy állampárt által irányított, monolitikus és ezért egyszínűen szürke politikai rendszer olyan kiszínesedését, amely sokkal inkább megfelel a magyar társadalom tagoltságának és színeinek. Az emberi jogok egyetemesek, mindenkit megilletnek, még az emberi jogokban hitetleneket is. Bayer Zsolttól Toroczkai polgármesterig hosszú lenne most azok névsora, akik az emberi jogokban habfürdőznek önfeledten, miközben minden szavukkal, cselekedetükkel tagadják a fontosságukat és az élet minden színterén való jelenvalóságukat. „Emberi jogi picsogás” - mosolyog a Miniszterelnök valamelyik beszédében. Oda jutottunk, hogy a Párt kommunikációs igazgatója, Hídvéghi Balázs úr valami olyasmit mondott, hogy az „Európai Emberi Jogi Bíróság ítélete megtagadja azt a jogot Magyarországtól, hogy védje a schengeni határokat”. Mondja ezt egy olyan ember, aki több, mint négy éven át dolgozott az Európa Tanácsnál, aki dolgozott az Európai Parlamentben, majd képviselő volt ott, aki a strasbourgi Robert Schumann Egyetemen tanult és aki emiatt pontosan tudhatja, hogy mi a különbség az Emberi Jogi Bíróság és a schengeni határ-őrizetre vonatkozó szabályok között! Mivel tölthette Hidvéghi úr Strasbourgban azt a sok idejét, vajon? Saját, egyéni karrierjének egyengetése mellett vajon mit tanult ebben a városban, egykori munkáltatójáról? Nem kell emlékeznie. Nem ezt várja el tőle a Pártja. Na pláne nem olyankor, ha ez a párt állampártként viselkedik és így jogot formál arra, hogy az élet nagyobb és apróbb történéseit így is szemlélje. A Fidesz már oda jutott, hogy önmagát az Egyetlen (és Magyar) Igazság Letéteményesének tekinti. „Csak a Fidesz!” - szokták mondani. Ez mindig a válasz arra a kérdésre, hogy „akkor, tessenek már elmondani, hogy mit is terveznek a jövőre nézvést?” Ugye más is észre vette már, hogy hogyan kínlódik a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője az éppen aktuális törvények megmagyarázásával? Frakcióvezető úr már régen elvesztette egy demokratikus párt parlamenti frakciója szóvivőjének jellegét. Sorjáznak arról a személyes példák, hogy rontja, rombolja az emberi minőségeket az ehhez a párthoz való odatartozás. Oda jutottunk, hogy az emberi jogok becsmérlése szóvivői feladat lett, hogy az egypárt-rendszerre való törekvés az politikai stratégiává vált, a politikai ellenfelek becsmérlése alapfeladatként rögzült, a civil társadalom megfojtása pedig határozott politikai irányként megszilárdult. Oda jutottunk, hogy ma már egy „fideszes” tisztségviselő sem akad széles e hazában, aki ki merné mondani azt a szót, hogy Demokrácia, olyan pedig végképpen nincsen, aki ezt a maga helyén és a maga tetteiben képviselné. Az emberi jogok és a Demokrácia pedig egymástól el nem választhatóak. Milyen jellemző volt például az, hogy a már említett Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletében az szerepel, hogy a Magyar Állam menekülteket fosztott meg a jogaik gyakorlásától, addig a fideszes kommunikációban az, hogy „illegális migránsokra” vonatkozik. Mennyire árulkodó ez a szóhasználat! A menekült szó fáradtságos munkával történő kiiktatása a politikai közbeszédből, á la Fidesz! Ott tartunk, hogy a Fidesz összetoborozta és összetartja az egypárt-rendszer és a halálbüntetés híveit (mint tudjuk, vannak ilyen halálbüntetés-pártiak a kormányban is), így feléjük könnyedén kommunikálhatja, hogy „abcúg emberi jogok”! A Fidesz mára még azt is elhitte, hogy ők a Nép, így amit tesz, az az Ő javukra válik. Gazdaggá tették az országot, Európában egyenesen példátlan, hogy közpénzeket ilyen könnyedséggel el lehessen költeni olyan dolgokra, amely csak kevesek javát szolgálják. Az is példátlan, hogy kevesek tesznek erőfeszítéseket arra, hogy fel is tárják a közpénz útjait, de most éppen ők elsősorban azok, akiket a közvélemény előtt minden erővel besározni törekszik a Kormány, mert független nézőpontjukat éppen a külföldről kapott támogatások teszik lehetővé. Arról is lehetne beszélni sokat, hogy vajon ez a Kormány dolga? Arról is, hogy ez hogyan rántja, szippantja be a rendszerbe a köztisztviselői kart, amelynek pedig pártatlannak, elfogulatlannak, magukat az ügyeket nézőknek kellene lenniük és nem egy politikai stratégia kiszolgálóinak. Hogyan is van az, hogy miközben okos kerítést építünk (Kerítés 1.2) és azzal együtt például laktanyát, amelyet a szerb sajtó máris „a szerb határra telepített katonai bázisként” interpretál, akkor minderről a nagyívű és Magyarország európai helyét évekre meghatározó programról nem az ebben illetékes belügyminiszter beszél, hanem egy magyar nyugdíjas, aki „miniszterelnöki tanácsadó”. Vajon esküköteles munkakörben dolgozik ez a nyugdíjas úr, aki a legérzékenyebb magyar védelmi adatokhoz fér hozzá a feladatai teljesítése közben? Vajon van-e Magyarországnak igazságügy minisztere? Soha nem láttam, hallottam, hogy megszólalt volna abban a kérdésben, hogy „lépjen ki Magyarország az Európai Emberi Jogi Egyezményből”. Vajon van-e Magyarországnak oktatási ügyekért felelős minisztere? Nem láttam és nem hallottam eddig, hogy legalább a törvény benyújtójaként megszólalt volna a CEU ügyében és azt sem láttam, hogy szóba állt volna azokkal, akikre a törvény vonatkozik. Milyen kormányzás ez, vajon? Kormányszóvivőnk is van, de nem ő, hanem a Kancellária-miniszter viszi a szót, ha szükséges. Aztán van olyan miniszterünk is, akiről senki sem tudja, hogy miért is kapja a fizetését és ő olyan, hogy már jó ideje senki sem látta. Rogán miniszter úr nyilván teszi a dolgát és külügyminiszterünk húst árul Duartének és vígan paroláznak. Három magyar cég fülöp-szigeti piacra való elhelyezésének munkáját egy külügyminiszter végzi el? Tíz tonna hús ára az, hogy ilyen látványosan szakítunk értékekkel, európaisággal, jó ízléssel? Hullanak a súlyos kövek egy apadó kútban. Az emberi jogok fontosságának tagadása a működő európai együttműködés megtagadása, ezzel a programmal próbálja (?) visszarángatni a kiábrándult szavazókat a Fidesz az urnákhoz. Közben a 2004-ben „alkotott” székely zászlót lengett a szél a Parlament épületén, a több, mint ötven éves európai zászlónak ott helye nincsen. Így még ez sem figyelmeztetheti a felelősségükre a Fidesz képviselőit az e héten esedékes viták, szavazások előtt. A múlt héten a magyar politika uralkodó pártja átlépett azon a Rubiconon, amely a Jogállamot elválasztja a Diktatúrától.

 

Tavasz van Budapesten, gyönyörű Tavasz! Itthon vagyok, magyarok közt végre, magyar. Mondom még egyszer, hogy magyar vagyok és most Magyarországon vagyok, az én országomban. Otthonosan akarok mozogni itthon, nem vagyok turista, szavazati joggal rendelkező polgárként is figyelek, nézelődöm tehát, de ezt talán mondtam már az előző posztomban is. Érdekelnek a közügyek amúgy is, bárhol vagyok a világban, ha internet-hozzáféréshez jutok az információs sztrádán először mindig hazamegyek. Ez persze sokszor kizökkent a napi rutinokból és néha még azt is érzem, hogy nem tesz jót az egészségemnek. Szokásokon és beidegződéseken nehezen változtat már az ember egy bizonyos élet-tapasztalat birtokában és reményeit sem adja fel egykönnyen, így marad már csak ez az egész, míg csak a szemem bírja az olvasást. A szokásos itthoni hírolvasást kiegészíti a várostájban való szemlélődésből leszűrhető benyomás. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Bambi teraszán csevegő, csendesen iszogató hölgyekre és urakra látok. Ebédidő közeleg, mellettem egy úr „húsos melegszendvicset” rendel, szemben velem egy másik úr egy pár debrecenit fogyaszt jóízűen, persze már sör is van az asztalon, amott egy kisfröccsben pezsegnek a buborékok, itt béke és nyugalom van. Még a Külgazdasági és Külügyminisztérium épülete sem zavar bele ebbe a hangulatba, annak ellenére sem, hogy a minisztere valahol a világban valakivel mindig harcban áll. A Bambi teraszán üldögélő magyar polgárok láthatóan nem harcra vágynak, inkább erre, ami itt van: egy beszélgetéseiket befogadó kényelmes térre, a figyelmes kiszolgálásra, a szemüveges pincér-kisasszony szép mosolyára. A tér túloldalon éppen fonódik egy 17-es villamos, mögötte látni a Parlament egyik felét, én azt is tudom, hogy éppen azt, ahol a Miniszterelnök dolgozószobája van, Bem apó karja elmutat a messzeségbe, szóval csendes beszélgetések neszezése, poharak csendülése, békesség van a Bambi teraszán és tavasz van Budapesten, süt a nap. A hírekben mégis furcsa feszültségek. Pedig még csak szerda van. A CEU rektora az egyetem hallgatóihoz fordult, hogy „védjék meg az egyetemüket”. Új „nemzeti konzultáció indul” és ez minden eddigi esetben azt jelentette, hogy a kormány offenzívába lendül és támadás „Brüsszel” ellen irányul. „Állítsuk meg Brüsszelt!” kiált a kormány a plakátokon, mintha Brüsszel valami ámokfutó volna, pedig nem az. Inkább az uralomra jutott párt, inkább a miniszterelnök, inkább a kormány egyes miniszterei futnak verbális ámokot, hosszú távú verbális ámokfutók váltójaként szerepel a kormány és a párt, a frakció és a kormánypárt politikusainak gyülekezete és most eme verbális ámokfutó-váltó résztávjának a céljában az emberi jogok állanak. A Bambi teraszának törékeny békéje felett a Parlamentből kiáradó fenyegetés Damoklész kardja lebeg. Úgy viselkednek itt az urak, mintha Alkotmányunk se lenne már. Pedig egy jó és működő Alkotmány nemcsak a politikusoknak, de a polgároknak is támasztékot jelentene. Annyi baj van ebben a modern világban. Annyiféleképpen bomlottak szét ideológiák, vezérlő eszmék, elvi iránymutatások. Képviselőik is nem össze-, de szétbeszélnek. Egyik neoliberális eszméket hirdet és libertiánus, más meg illiberális szlogenekkel operál és despotikus. Egyik boldogan fürdik a sokféleség sokszínűségében, a másik pedig etnikai-, kulturális-, faji-, politikai homogenitásért kiált. Egyik a plurális politikai életben és a sajtó szabadságában hisz, a másik egypárt rendszer híve és büntet mindenkit, aki pedig valami másban veti bizodalmát és sokféleképpen bünteti az övétől eltérő más véleményt, körmönfont leleménnyel nyírbálja a sajtószabadságot. Mi is lehetne így közösségi-közéleti cselekedeteim vezérfonala, egy biztos igazodási pont ebben a modern világban? Az Alkotmány például. Az Alkotmány rendeltetése éppen az lehet, hogy egy kis rendet vigyen rendetlen útkereséseinkbe. Nem csak a politikai világban, de a való életben is. Szerintem ezért egyenesen állampolgári kötelességem az, hogy az alkotmányom szellemében éljek. Mert milyen szépen mondja az alkotmányom E) cikke. Olyan szépen mondja, hogy ide kell idéznem: ... „(1) Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében. …” Hoppá! Magyar állampolgárként én csak egy csekély hatókörű ember vagyok. Közreműködésem is csekély e roppant feladathoz, de van, mégis adott! E minőségemben mások szabadságát én meg nem zavarom. Udvariasan szemlélődöm most is például itt, a Bambi teraszán. Semmi olyat nem teszek mással, amit nem szeretnék, hogy más kövessen el ellenem. Én nem lopok mások zsebéből, így jólétüket sem háborgatom. Senki biztonságát nem veszélyeztetem, nem építek egészségre káros anyagok kibocsájtására alkalmas üzemeket, nem vágok ki friss levegőt kilélegző fákat, nem grasszálok tankokkal a sétálóutcán, nem foglalok el másoktól fegyverrel területeket. Amúgy nincsen is fegyverem (nem is szeretném, ha lenne) és nem vagyok öngyilkos merénylő sem, erre semmiféle hajlam bennem nincsen. Tisztelem az Életet. Nemcsak a magamét, a másokét is. Nem bélyegzek meg senkit sem azért, mert másban hisz, mint én, arra követ nem vetek, sokszor szót sem pazarolok erre, elfogadom olyannak, amilyen egészen addig a határig, amikor véleménye mások emberi méltóságát sérti, a közrendet veszélyezteti, az ember jogainak megcsorbítására irányul. Akkor fellépek e vélemények ellen, akár másokkal is összefogok annak érdekében, hogy e vélekedésekből az embert méltóságától megfosztó cselekedet se lehessen. Ha szükséges, vitatkozom vele, sötét, ember-ellenes eszmék hirdetői ellen szót emelek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy el tudok gyönyörködni abban, hogy milyen sokfélék is vagyunk mi, európai emberek, milyen változatos kultúráknak vagyunk a hordozói. Nekem Európa ennek a sokféleségnek a földje és mindig örömmel fedezem fel azt, hogy ez a sokféle ember sokféle hagyományt tart fel itt, elevenen. El tudok gyönyörködni abban, hogy az európai emberek egyik közös szava az, hogy demokrácia, meg az, hogy jogállam, hogy emberi jogok. El tudok abban is gyönyörködni, hogy e szavak tisztelete és szeretete milyen cselekedetekre sarkallja az európai embereket. Észre tudom venni azt, ha nem állnak néhány politikusi szájra jól ezek a szép, tartalmas szavak és, ha kimondásuk nekik tantaluszi kínokat okoz. Ha magyar vagyok, akkor egy kis Magyarország vagyok, nemde bár? Így közreműködök én az európai népek szabadságának, jólétének, biztonságának kiteljesedésében, a magam módján és ott, ahol vagyok, mert, ha másutt is vagyok, akkor is Európában vagyok magyar. Ha vendégmunkás volnék, akkor úgy, ahogyan egy német, angol, belga vagy olasz cégnél végzem a színvonalasan a dolgomat. A dolgomat tehát jól végzem, a fizetésemet pedig okosan beosztom, hogy haza is tudjak belőle küldeni. Adómat előtte persze megfizetem, a befoglaló ország törvényeit és szabályait követem, szokásait elfogadom, a szomszédaimmal szóba állok. Kocsmai beszélgetésekben én az európai egységet írrel, angollal, némettel, olasszal, franciával vagy portugállal meg nem bontom. Finnekkel sem. Románokkal vagy szerbekkel sem. A finnekkel talán Karusmaakiről beszélgetek. A románokkal talán a Kaliforniai álomról. Sörömet persze megfizetem, sőt alkalmanként meghívok másokat is (angol, német, olasz, spanyol, osztrák, szerb, román stb) egy sörre (franciákat egy pohár borra). A berlini S-Bahn-on sem szemetelek, Budapesten sem teszem, jegyemet ott is megveszem, még a takaríthatatlan londoni Tube-on is kifizetem. Így teszek én egyébként minden helyi európai járaton. Odahaza pedig figyelem, hogy Magyarországot képviselő kormányom vajon tartja-e magát és hogyan az általa a Parlamenten afféle fideszes dérrel-dúrral keresztül erőltetett Alaptörvény E) paragrafus (1) bekezdésében foglaltakhoz (lsd idézet fentebb) és vajon tényleg az „európai egység megteremtéséért” munkálkodik-e? Minden magyar állampolgár alaptörvénye szellemében!? A Bambi terasza pedig közben megtelt egymással a legteljesebb békességben beszélgető, ráérősen iszogató magyarokkal, jelentem. A terasz előtt álló hirdetőoszlopon ma még a Gusto Café-t népszerűsítő plakát szerepel, holnap talán már az, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”, ezért aztán ma még a terasz e békességét semmi sem zavarja meg.

 

Magyar választópolgár vagyok, ez egy felelős helyzet és én ebből a néző-pontból figyelek a kormányunk ötleteléseire. Így nemcsak azt figyelem, hogy hogyan alakul az adórendszer, az iskola, az egészségügy vagy a szociális ellátások rendszere, hanem azt is, hogy mit is csinál a kormányunk most a civil társadalommal. Választópolgárként nagy felelősséggel járó döntési helyzetben vagyok, ezért is kell, hogy figyeljek. Tudni szeretném, tudnom kell, hogy kiben bízhatok, kire is szavazhatok. Választópolgárként nekem egy fontos döntési pont az, hogy miként viszonyul egy kormány, egy politikai párt a társadalmi öntevékenységekhez, azok elismeréséhez, kezdeményezéseik támogatásához.

 

Azt gondolom, hogy civil társadalom nélkül egészséges modern társadalom nincsen. A civil társadalom a társadalom sokféleségének a kifejeződése, lehetőséget ad a bekapcsolódásra, az együttlétre, a közös cselekvésre, az értelmesen együtt-töltött időre, amire mindannyiunk szüksége van egy individualizálódó világban. A civil társadalomban társadalmi kohéziót (összetartozást) erősítő erő van, szétdúlása társadalmi káosszal jár, felbontja a társadalmi szövetet. Mi a civil társadalmat Nyugatról tanultuk. A magyar civil társadalom újra éledése az 1988-as új egyesületi törvénnyel kezdődött és ennek a mintája Nyugaton keresendő. A magyar civil társadalom hagyományait egy hosszú egypártrendszer semmisítette meg, a magyar társadalom új civil hagyományait nyugati minták követésével teremtettük meg. Vajon annak vagyunk-e tanúi most, hogy a civil társadalom ostorozásában jeleskedők egy új egypárt-rendszer megteremtésén munkálkodnak?

 

A jelenlegi magyar kormány egy ideje elég következetesen sulykolja, hogy „el kell számoltatni a külföldi támogatást kapott civil szervezeteket” és most szintet is lépett, hiszen meghirdetett egy újabb programot és ez az új program könnyen lehet a magyar civil társadalom ellehetetlenítésének a programja. Mert az eddig ismert formájában a tervezett „elszámoltatás” bizony ezt eredményezheti. Az a kérdés, hogy kinek használ a kormányunk ezzel? Megelőlegezem a választ: senkinek sem, legkevésbé a plurális magyar társadalomnak. Néhány héttel ezelőtt megnéztem a párt ökleként tündöklő párt-alelnök, Németh Szilárd aktuális sajtótájékoztatóját arról, hogy „el kell számoltatni azokat a civil szervezetek, amelyek külföldről kapják a támogatást és elképesztő nyomást gyakorolnak a kormányra”, vagy valami ilyesmi. Ott állt a sajtó nyilvánossága előtt egy egyesületi szövetség elnökeként is aktív úr (Németh Szilárd a Magyar Birkózószövetség elnöke, amely szövetség egy tipikus egyesületi ernyőszervezet és vajon ezzel az attitűddel hogyan is vezethet egy civil szervezetet?) és jól hallhatóan szidta a civileket, főleg azokat, amelyek – úgymondta – külföldről kapják a támogatást. Aztán a párt parlamenti frakciójának vezetője, Kósa úr is rátett egy-két lapáttal erre, ő még azt is hozzátette, egészen talányosan, hogy a „tervezett szabályozás amerikai mintát követ”.

 

A kormányközelinek mondott sajtó-felületek pedig szidják a Soros Alapítványt, kikezdik a CEU-t, a „sorosozás” divatossá lett bizonyos körökben. Valamire készül a kormányunk tehát, még ma sem teljesen világos, hogy mire és az sem, hogyan akarja végrehajtani az elképzeléseit. Magyarország első számú stand-up komédiásaként a hazai sajtót a kormány munkájáról szóló információ-morzsákkal a tenyeréből etető Lázár János is folyton vissza-visszatér erre a témára. „A magyaroknak tudniuk kell, hogy mire költik a külföldi támogatók pénzét a hazai – magukat civileknek mondó – szervezetek.” A Norvég Alappal kapcsolatos vizsgálatok fényében – amely levezénylésében nevezett miniszter úr tevőleges szerepet vállalt a nyilvánosság előtt - ezek elég baljós megjegyzések. A CÖF pedig folyton készülődik. Valamire, valahol, talán, de mindig, mert a mi kormányunk mindig készül valamire. Politikai kabarét látunk-e most vagy ez valami komoly? Hogy is volt abban a régi viccben? „Ballagnak haza a törpék a bányából. Egyszer csak Kuka Morgó hátába vágja a csákányát. Morgó megfordul: mi ez, valami komoly vagy egy vicc, mert viccnek egy kicsit erős!” Egy új, társadalmi aktivitásokat önkényesen kiválasztott szempontok szerint osztályozó, ezen osztályozás szerint aktív emberi tevékenységeket egyoldalúan büntető intézkedés-sorozat készül? Egy új, a társadalmi aktivitások közé emelkedő kerítés épül-e most, egy olyan okos-kerítés, amely Lázár János hangjával hetente figyelmeztet a helyesre és helytelenre? … és mindehhez jogalkotói közreműködés jár?

 

A tervezett intézkedések horizontján még nem bomlott ki minden fényesség, ezért hozzá kell tennem, nem láthatóak át a tervezett intézkedések irányai és arányai és az intézkedések érintettjei is csak részben azonosíthatóak. Egy valami azonban elég világosan összeállt és ez önmagában is eléggé aggasztó. A diszkriminatív szándék a civil társadalomra irányul, kibontakozik belőle az egyesületi világ társadalmi funkcióiról való gondolkodás iránya. Ha egy hetedik éve kormányzó párt így gondolkodik a civil társadalomról, akkor ott nagy baj van. Miért is? A kormány-kampány célkeresztjében a Soros Alapítvány áll most. Mi is ez a Soros Alapítvány? Egy nem-kormányzati szervezet (ez nem tévesztendő össze az önkéntes tagságra és az erre épülő önkormányzatiságra épülő egyesületekkel, bár az eddigi kormány- és/vagy párt kommunikációban ez az összemosás mindig megtörténik), amelynek jogi testét egy magánalapítvány jelenti és amelynek irányítását az alapító (ez esetben egy gazdag, magyar származású, de amerikai állampolgár) egy kuratóriumra bízott. Az alapítvány e szempontból éppen olyan, mint a Magyarországon szintén jelenlévő német pártalapítványok (pld: Adenauer Stiftung) vagy akár a magyar alapítású Századvég Alapítvány (ha emlékszik valaki a kilencvenes évekre), egy bevált, nemzetközileg is elismert forma ez, a Soros alapítvány egy politikai think-tank, egy politizáló alapítvány, határozott támogatási filozófiával, cselekvési irányultsággal, de e szempontból semmiben sem különbözik másoktól. E nem-kormányzati szervezeteket az általuk képviselt politikai ideológia képviselete különbözteti meg egymástól. A kormány tehát ideológiai alapon támadja éppen ezt az alapítványt és ideológiai alapon nem támad más, hasonló működésű alapítványokat. Világos, hogy az alapvető alapítványi filozófia – a nyitott társadalom eszméje – az a támadási felület, így aztán értékelhetnénk ezt az egész akciót is úgy, mint ezen ideológia ellen irányuló támadást. De kinek használ az, ha a kormányunk ilyen ideológiai küzdelmekben jeleskedik? Szerintem a kormányoknak a kormányzásban kellene jeleskednie – és a demokratikus kormányzás a demokratikus módon előkészített és elfogadott törvények és előírások színvonalas végrehajtásának művészete - és az ideológiai küzdelmek megvívását rá kellene hagynia azokra, akik ezt hivatásszerűen művelik: a filozófusokra, akik el tudnak gyönyörködni abban, hogy ideológiai köntösben fedezik fel a világ sokféleségét. Egy ideológia csak árthat akkor, ha kizárólagosságra és egyeduralomra törekszik és kirekeszt más ideológiákat a plurális élet-keretekből, de ezt egy olyan országban, amely megélte a totális kommunizmus uralmát, amely uralmat az ideológiai kirekesztéssel és a másként gondolkodók véleményének büntetésével hosszabbította meg, talán nem is kellene részletesebben megmagyarázni ezt senkinek.

 

Szóval mi lehet a baj a Soros Alapítvánnyal? Hogy elemzéseket készíttet és közöl? Hogy támogat olyan szervezeteket, amelyek a korrupciós folyamatok feltárásában vitézkednek? Hogy közlési felületekhez juttatja őket egy olyan média-világban, amelyet nem a közlés minősége, hanem a tulajdonosi eltartó-képesség határoz meg és amelyet közpénzekből tesz biztonságosabbá a neki kedvező orgánumok gavalléros támogatásával maga a kormány? Hogy olyan személyek mellé áll a támogatásaival, akik véleményét a kormány nem szereti? Mondom még egyszer, ha valaki ránéz a Soros alapítvány tevékenységére, támogatásaira, működésére és összehasonlítja azt más, hasonló alapítványok tevékenységével, akkor mi a különbség? Miért, hogy itt büntetés jár azért, amiért ott dicséret? Vajon az a tükör, amelyet a Soros alapítvány tart a magyar politikai társadalom elé, annyira torz lenne, hogy ezért kell harcot indítani ellene? Vajon a tükör a felelős, mint a mesében? „Külföldi támogatások...” - ez egy érv, „illegitim beavatkozás a magyar belügyekbe ...”, „senki által nem választottak ...” és ilyesmik. Amennyiben pedig a Soros alapítvány és a CEU túlterjeszkedne a hatókörén és nemzet biztonságát veszélyeztető tevékenységeket végezne – például illegitim puccsot készítene elő a legális kormány ellen -, akkor erről a nemzet biztonságának védelmére hivatott intézményrendszernek kell eljárnia, hiszen e kérdésnek ők a szakértői és a fellépésre nekik vannak meg az alkotmányos jogosítványaik. E sorok írásáig a Kormány semmi olyan kézzelfogható vádat sem fogalmazott meg a Soros alapítvánnyal kapcsolatban, amelyek okot adtak volna e fellépésre. Vagy nem tudunk róla, minthogy arról sem tudunk, hogy mit is tesznek a magyar titkosszolgálatok ez esetben? E területeket vastag, fülledt homály fedi és a Kormány kontrollálhatatlan operálhat pillanatnyi szeszélyei szerint. Akárha Törökországban lennénk, akiből bárkivel megtörténhet bármikor, hogy „gülenistáknak” nevezik. Mifelénk meg az az új kirekesztő-szitokszó, hogy „soros-bérenc”. A mi demokráciánknak azonban magyarnak kellene lennie végre és nem töröknek, orosznak, uram bocsá' amerikainak.

 

Március 15-e bebizonyította, hogy a kormány-vezérelte és átfogó propaganda-hadjárat eredményes volt. A magyar közbeszédbe beépültek a „sorosbérenc”, „soros-huszár”, „soros-majom” szavak és időskorú magyar állampolgárok képesek ezeket a szavakat mások arcába vágni a nyílt utcán, a nemzeti ünnepen is. Íme, itt van előttünk a példa, hogy válhatunk törökké. Már csak az a kérdés, hogy örökké vagy átmenetileg? Ezt a kérdést részben válaszolja meg majd a beígért elszámoltatási javaslat és a születendő rendelkezések végrehajtására rendelt intézkedések.

 

Gondoljuk egy kicsit tovább a dolgokat és állapítsuk meg azt, hogy ma, Magyarországon a civil társadalom igazán hatékony, jól működő szervezeteinek nagy többsége bizony külföldi támogatásokból „él meg”. A magyar költségvetés már jó ideje nem fordít adóforintokat ifjúsági vagy szociális projektek támogatására, mert azokat zömmel európai forrásokból finanszírozza. Ifjúságpolitikai támogatásoknak költségvetési sora az állami költségvetésben már évek óta nincsen például. A nagy hangon bejelentett ilyen-olyan támogatásokat, ifjúsági-, szociális-, kulturális-, oktatási területeken mozgolódó civil szervezetek számára nyitott pályázatokat a magyar kormány az EU-tól kapott európai adófizetői támogatásokból finanszírozza. Mert a magyar támogatási rendszer a korábbi évekhez képest bizony leépült. Magyar egyesületek és közhasznú alapítványok egész sora gazdálkodik az Európai Uniótól vagy az Európa Tanácstól (vagy az EU-tól nem függetlenül létrejött Norvég Alaptól) kapott támogatásokból és az adományozó által előírt elég szigorú elszámolási rendben el is számol ezekkel a támogatásokkal annak, akitől a támogatást kapta. Úgy látszik, hogy Oroszország lehet a kormányunk példaképe ebben az új, tervezett szabályozásban. Tudják vajon, hogy mi történik Oroszországban e szabályozás mentén? Például az, hogy az Európa Tanács Ifjúsági Alapjából kapott – és csekély összegű – támogatások 35%-át be kell fizetni az orosz államkasszába, hogy le kell jelenti, hogy megkapták és azt, hogy felhasználták. Emiatt ez egy állandó téma az Európa Tanács illetékes fórumain. Csekély és helyi ható-értékű szervezetekről beszélünk, akik e pénzekből például emberi jogi képzéseket finanszíroznának és nem mondja senki azt nekünk, hogy Oroszországnak ne lenne szüksége olyan állampolgárokra, akik legalább e képzések segítségével megismerik az emberi jogokat. Az orosz szabályozás mindenkit büntet, akik – úgymond – külföldről pénzügyi támogatást kap, bárminek a szolgálatában is áll ez a támogatás. Vajon erre készül a mi kormányunk is? A frakcióvezető úr által említett amerikai példa is sántít egy kicsit, mert a 30-as években Amerika a kommunista befolyástól rettegett, és a hivatkozott amerikai szabályozás ezt volt hivatva szolgálni. Az éppen a kommunizmus zárt rendszerét felnyitó nyitott társadalom eszméje és a kommunizmustól, mint fertőzéstől való rettegés nem említhető egy lapon. Büntetni azokat, akik az Európai Uniótól vagy az Európa Tanácstól kapnak támogatást? Tegyük hozzá, hogy Magyarország e két szervezet tagországa, részt vesz a támogatási filozófiák kidolgozásában és jóváhagyásában. Oroszország is részt vesz az Európa Tanács munkájában és mégis, bünteti azokat a szervezeteket, amelyek onnan támogatást kapnak. Hogy is van ez? Vajon a Soros alapítványra irányuló propaganda mögött milyen valódi szándékok húzódnak meg? Miért kellene a magyar és meglehetősen szigorú közhasznúsági szabályozás mellett ún. „vagyonnyilatkozatot” kérni a magyar civil szervezetektől, mint az a kormánynak szándékában áll, az eddig megszólaló korifeusok szerint? Miért kell olyan gyanúba keverni nem-kormányzati vagy civil szervezeteket, hogy tisztségviselőik dőzsölnek a pénzben? Mi olyat mutathat meg egy ilyen „vagyonnyilatkozat” ahhoz képest, amelyet a közhasznúsági jelentésben közölni kell a vonatkozó törvény szerint? Kinek használ mindez, kérdezem még egyszer? Mihez kéri a magyar kormány a Magyar Országgyűlésnek az asszisztenciáját most? Vajon előfordulhat az, hogy a magyar civil társadalmat mindenkor képviselni hivatott Országgyűlés a civil társadalom ellen fordul a „sorosozás” ürügyével?

 

Már talán nem is emlékszünk arra, hogy az első Orbán-kormány idején (1998-2002) az a kormány indította el a megyei civil központok programját. Ez a civil társadalmat támogatásokkal, együttlét-alkalmak szervezésével, képzésekkel, információkkal segítő intézmény-rendszerként szerveződött és kifejezte, hogy a kormány fontosnak tartja a civil, öntevékenységre épülő, a maga erejéből intézményesedő társadalmat. Az akkori civil házak – amelyeknek még költségvetési sora is volt -, talán hozzájárultak ahhoz, hogy a civil szervezetek azzá legyenek, ami a fő társadalmi küldetésük: a társadalmi összetartozás műhelyeivé. Aztán ez is elenyészett, mint oly sok más akkoriban még fontos ügy. Maradt mára a „sorosozás”, a CÖF, büntetésben lévő civil szervezetek, megbélyegző megjegyzések az Echo TV-ben tündöklő, de mindig ugyanazon „szakértő személyek” ajkáról, akik saját hangjukon kívül másokét soha nem hallgatják meg.

 

A kormányunk tovább „trumposodik” és, mint Trump elnök maga, kifogyhatatlan az ötletekből. Ugyanakkor a kormánynak programja nincsen, projektektől projektekig tart a kormányzati tervező és végrehajtó munka és azért egy kormánynak egy projekt-koordinátorként működő entitásnál többnek kellene lennie! A program nélküli kormányzás ugyanis egyszer ide és egyszer meg amoda sodor minket. E sodródásról érkeznek a baljós hírek, szinte naponta. Ilyen baljóslatú hírfolyam az is, ahogyan a civil társadalomról a kormány tagjai és az uralomra jutott párt tisztségviselői megnyilvánulnak. Óvatosabban kellene bánni a civil társadalom intézményeivel kapcsolatos megjegyezésekkel!

 

Apropó, ha már civil társadalom! Azt viszont nem ártana már egyszer átlátni, hogy hogyan is van ez a sportegyesületek világában, mert a sportegyesületek is a civil társadalom részei! A sportági szakszövetségekhez (esernyőszervezetekhez) bőségesen áramlanak a külföldi támogatások a nemzetközi szövetségeken keresztül. Mi itt még azt sem tudjuk, hogy mennyit keres egy labdarúgó szakmunkás Magyarországon. Ez egy jobban védett adat ma Magyarországon, mint a miniszterelnök fizetése. Csak azt látjuk, hogy a mi labdarúgó klubjainknál nagy a jövés-menés és ilyenkor a játékosok cseréje, bérlése, elbocsátása és felvétele mindig pénzmozgással jár. De mennyivel is? És ki is fizeti ki ezeket a pénzeket kinek? Még azt sem tudjuk, hogy a sportegyesületeink hogyan is használják fel a külföldről kapott támogatásokat … (lsd. Például: nemzetközi kupaszereplésekből nemzetközi szövetségektől beérkező pénzeket … amelyek sokszorosai annak, amelyről egy egyszerű vidéki egyesület álmodhat ... avagy Kuka úr és az ő csákánya Morgó úrnak a háta közepében ...). Ius murmurandi, egyelőre most morgolódunk. Ha meglátjuk, mi is ez az egész, akkor majd elemzünk.

 

 

Saint-Dié-de-Vosges egy kisváros, körülbelül 100 kilométerre, dél-délnyugatra van innen Strasbourgtól, ahonnan ezt a posztot írom most. A Vogézek egyik jeles csúcsa, a Grand Ballon mögött, egy kis völgyben fekszik ez a városka, az útikönyvek sokszor még csak meg sem említik. Turisták inkább az Elszászi Borút, a Route de Vin festői kisvároskáit látogatják, Kaysersberg, Ribeauvillé, Riquewihr, Danbach mindig teli van velük, Saint-Dié pedig nincsen. Pedig Ötszáztíz évvel ezelőtt e városkában volt egy intézmény, a Gymnasium Vosagense és abban az intézményben volt egy, magát kozmográfusnak nevező ember, Martin Waldseemüller. Ő is a környékről való egyébként, a szomszédos Breisgau szülötte, az a dél-keleti irányba megtett másik nyolcvan kilométer lenne innen, de a Rajna túloldalán, Freiburg mellett látta meg a napvilágot ez az úr, aztán a túlpartra vetette a sorsa, egy meghívás, az akkori Európában sem volt ez szokatlan. Itt készítette el Cosmographia introductio c. munkáját és ebben a könyvecskében közzétett egy térképet és ezen a térképen Ő volt az, aki egy új kontinensnek nevet adott. 'America', így szerepel ezen a térképen a márka-név, aminek neve van, azt birtokban vesszük, nevet kell adnunk a gyermeknek, a térképen ez a bizonytalan körvonalú földdarab az America nevet kapta a keresztségben. Waldseemüller úr volt a keresztapa tehát. 1507-ben történt, hogy egy strasbourgi nyomdász Matthias Ringmann segítségével ki is nyomtatták ezt a könyvet, mert kinyomtatták, terjedt, megismerték, így ízlelgették a nevet, America, így terjedt el, így rögzült, így ismerjük ma is. Waldseemüller úr még több térképet is alkotott ez után is, de ezeken már soha többet nem használta az America nevet, mert közben történt egy és más, talán rájött arra, hogy Amerikát nem Amerigo Vespucci fedezte fel, hanem Kolumbusz Kristóf, nem vallotta be soha, de talán szégyellte, hogy ezt figyelmen kívül hagyta volt akkor, amikor Amerigo neve-variációjával tisztelte meg az Új Világot, de erről nem szól a fáma, csak azt tudjuk, hogy az elkövetkező 14 évben kiadott térképein soha többet nem használta újra az America nevet. Fennmaradt például egy térképe 1513-ból és azon ott, ahol korábban az America név szerepelt, 'Terra Incognita' látható. Hogyan történhetett ez? Ma talán azt mondanánk, hogy a manipuláció győzött a tények felett. 'Postfachtisch'. Kolumbusz soha sem mondta azt leveleiben, naplójában, hogy egy Új Világot fedezett volna fel. Ő megszállottan kereste a Kína felé vezető utat, előtte Cipangú képe lebegett, a Nagy Kánnal akart találkozni, akinek az udvara gazdaságáról már vagy 250 éve olyan érzékletes képet festett egy másik olasz, Marco Polo. Amikor partot ért azon a Karib-tengeri szigeten (Guahani), amelyet ő San Salvadornak nevezett el, akkor ő még mindig a Nagy Kánt kereste, no meg az aranyat és ezt ismételte meg a további útjain, kompromisszumként indiánoknak nevezte el az őslakókat, akikkel találkozott, mert India szülötteinek gondolta őket, és csak utazásai végén, a harmadik útján, amikor valahol a mai Venezuela partjain járt, kezdte sejteni, hogy valami mást, valami új földrészt talált, de addig ez fel sem merült benne. Amerigo Vespucci egészen másként viszonyult ehhez. Csak közbevetőleg, Kolumbusz és Vespucci személyesen is ismerték egymást és Kolumbusznak egészen jó véleménye volt honfitársáról egyébként. Szóval Amerigo négy utazása során, valahol a ma brazil partokon jött rá arra, hogy amit talált, az egy „mindenütt tenger által körülvett sziget, egy új kontinens, egy Új Föld, amelyről elődeinknek nem volt eddig tudomása”. Kolumbusz pechjére ezt gyorsan meg is írta. Ki is nyomtattatta, el is terjesztette. Éppen ezek az évek hozták meg a könyvnyomtatás európai elterjedésének nagy éveit. Éppen ezért terjedtek az írások nagy sebességgel. Vespucci útibeszámolója és jelentése arról, hogy egy új földrészre bukkant, a könyvek jóvoltából gyorsan terjedt, egy éven belül az olaszul közzétett iratot kiadták németül (egy éven belül öt kiadás!), franciául, angolul, latinul is. A kiadók gyorsan megszimatolták a szenzációt. A könyvnyomtatással új korszakába lépett az európai emberiség. Így ismerte meg Waldseemüller úr is Vespucci beszámolóját. Így választotta az ő nevét az új kontinens elnevezésére, amikor a felfedezések legújabb eredményeit hasznosító és ezért forradalmian új világtérképét megalkotta. Kolumbusz soha nem publikálta ilyen széles körben felfedezéseinek történetét. Santagel úrnak írott leveleiben, a Kasztíliai Udvarnak írott beszámolóban közli gondolatait, szóval egy sokkal zártabb olvasói kör számára, ráadásul, hogy megismételjem, soha azt, hogy egy Új Földrészt fedezett volna fel. Így áll előttünk két eltérő karakterben egy nagy korszakváltás. Kolumbusz még a Középkor embere, Vespucci már a Reneszánszé. Az ő beszámolója bővelkedik színes részletekben és annak a szenzációs hangsúlyozásában, hogy itt egy új kontinensről van szó, amelyről „az apáinknak nem volt tudomása”. Ez így tényleg szenzációs felfedezés volt! Hogyan lehet az, hogy vannak olyan világok, amelyekről a Biblia nem tesz említést? Miféle népek élhetnek azon az újonnan megtalált földön? Vespucci beszámolója jól kiszolgálta az ez irányú kíváncsiságot, mert részletesen szólt a „hibátlan testű bennszülött lányokról, akik természetesen és készségesen viselik adottságaikat” és a kannibálokról, hogy a horrort kedvelő olvasók is megtalálhassák a kedvükre valót. Vespucci (és/vagy a kiadói) jól kiszolgáltak valami közönségigényt, Kolumbusz aszketikusabb, álmodozóbb, ha úgy tetszik katolikusabb alkatától ez idegen maradt. Csak később, jó néhány évvel később (a XIX. században konkrétabban) vette észre a világ azt, hogy Cristoforo már Amerigo előtt járt az új világban (bizonyíthatóan legalább egy évvel korábban), de akkor már késő volt mindenhez. Amerika Waldseemüller úr által Amerigo Vespucci nevéből lett elnevezve. A Középkor és a Reneszánsz határmezsgyéjén Kolumbusz keserűen, a mellőzésektől soha meg nem békélten halt meg a Rábídia kolostorban, még koporsójának kontinensek közötti bolyongása is egy újabb felfedezés-regény, Amerigo Vespucci pedig annak a megélésével tért meg az Úrhoz, hogy ő volt egy új kontinens névadója. Waldseemüller úr pedig magasan jegyzett alakja lett a térképészet európai történetének. Annak a műnek, amelyben először (és egy ideig utoljára) használta az America szót az Új Föld megjelölésére, ötszáztíz évvel ezelőtt, 1507-ben, annak is megvan a maga története. Ennek első eredeti nyomatából egy példány maradt fenn. Ez a példány most Washingtonban van, a Library of Congress könyv-leltárának darabjaként. A Kongresszusi Könyvtár 2009-ben 10 millió dollárt fizetett ezért egy német magánszemélynek, akinek a családi könyvtára megőrizte a nyomtatványt, de ez persze egy másik történet. A Könyvtár „Amerika keresztleveleként” őrzi-óvja gyűjteményének e becses kincsét.

 

Aztán, hogy csavarjunk még egyet ezen a történeten, elmondjuk, hogy egy másik Vespucci is örökre bevonult az Egyetemes Emberi Történelembe, bár ezt így csak kevesen tartjuk számon. Botticelli mester híres, a Reneszánsz egyik nagy szimbólumává vált képének, a gyönyörű „Vénusz születésének” a modellje nevét ismerjük. Akkor emelkedett ki a habokból a képen, amikor Amerikát megismerték az európai emberek. Ő Simonetta Vespucci volt, Marco Vespuccinak, a Felfedező Amerigo unokatestvérének a felesége. Firenze legszebb asszonya, Botticelli ihletője 22 évesen halt meg Firenzében, de a Mester képein már évszázadok óta az Ifjúság és a Fiatalság Szépségének a szimbóluma. Két Vespucci. Egyik egy Új Kontinens névadója, a másik az Női Örök Szépséggé. Így van ez.

 

asztal_001.jpg

 

(Felhasznált irodalom: Jerry Brotton: A history of the world in twelve maps, Penguin Books, 2013, Discovery fejezet 146-186.o.)

 

A rue Sleidan előkertjeiben bátortalan hóvirágok emelgetik szelíden fehér fejecskéik. A buszmegálló mellett az aranyeső ágain szirmaikat bontogatják virágai, apró sárga lepkék, szirom-pillangó-óvoda. A tegnapi eső itt hagyott néhány tócsát, tükrükben kéken csillan vissza az ég, a szürke járdán a kék tavacskák talán papírhajókra várnak. A gyermekek, e hajócskák mesterei most iskolában vannak. Az École Internationale Robert Schumann udvarán kisiskolások kergetőznek-cikáznak a szünetben, tavaszi csivitelésük áthallatszik a busz becsukódó ajtaján is és a busz majd átimbolyog a csatorna felett átívelő hídon. E híd alatt mint mindig, úgy most is hófehér hattyúk emelgetik kíváncsian fejüket. A Dunkerque megálló után a házak aztán elmaradnak, kitárul az Ipari Kikötő tágas medencéje, tarka-rozsdás konténerek tornyaira ülnek le a károgó varjak. Néhány megálló csupán, elköszönök a csinos buszvezető hölgytől, „Au revoir madame”, mert itt köszönünk a buszvezetőknek (figyelem, ha erre járnak!), amikor felszállunk, „Bon jour madame, bon jour monsieur” amikor leszállunk, „au revoir, á bien tot”. Az Európa-hídon megyek át, mint mindig, általában hétfőként és ma hétfő van, és ma kék és nem szürke, nem zöldes árnyalatú barna a Rajna. A híd közepén ott van az a kis fém-tábla, FR / D: csak így, átlépem, ezzel átkeltem már az országhatáron és ez nekem még mindig, ma is egy nagy élmény, mert én a vasfüggönnyel elválasztott európai határok szorításaiban nőttem fel. Kezem a zsebben, hűvösséget fúj azért még a szél itt, a folyó felett, kabátom gallérját feltűröm. Mellettem kamionok dohognak át Németország felé, lengyel, román, bolgár, német, francia rendszámok, egy német távolsági busz Strasbourg-Basel 19 Euro, hirdeti, sok francia rendszám, és napi bevásárolók. A hétköznapi áramlás. Egyszerű hétköznapi forgalom, semmi különös, kis emberi akciók, múlik az idő, kis tennivalókkal kitelik a nap. Tavaszodik a Rajna-völgyben, a távolban kirajzolódik a Fekete-erdő hegyeinek hullámzó körvonala. Egy hét alatt a munkások előrehaladtak, már látszanak a leendő villamosmegálló körvonalai a kehl-i pályaudvar előtt és a pályaudvar épületén a molinó hirdeti, hogy „Die TRAM is da!”, a molinón a francia trikolór és a német lobogó, a kettő között pedig a Bombardier panoráma-ablakos villamos képe. Április 27-28-án két napos híd-fesztivállal köszönti majd közösen a két város, a nagyobb Strasbourg és a kicsiny Kehl a strasbourgi villamos megérkezését. Összecsiszolódik az, finomhangolásra vált, ami már összeolvadt itt, ezen az európai határon. A hídon, a velem ellentétes irányba bicikliző asszony bevásárló kosara megpakolva a DM-ben vásárolt cuccokkal, nehezen teker, mert a kosár nehéz. Tavaszodik, több tehát a kerekező, mint a gyalogos, de látszik ez a városban is, megélénkült a bicikli-forgalom. Egy hétfői nap, semmi különös. Tegnap a francia elnökválasztás kampánya megélénkült egy kicsit. Ez e a politikai Tour de France hegymenetben kapcsolt. Monsieur Fillon nagy bajban van, a konzervatívok nagy bajban vannak. Előválasztás ide-oda, de most Fillon-nak meg kell fontolnia, hogy mit is tegyen, illetve a Pártnak kell megfontolnia, hogy mit is tegyen Vele. Fillon pénteken még előre akart menekülni, bejelentette, hogy „ha nem lesz elegendő tömeg a párizsi kampány-gyűlésen” ő bizony visszavonul a jelöltségtől. Néhány héttel ezelőtt még a pártbeli, de nyitott előválasztáson jó harcban győzte le Juppé-t, Sarkozy-t, akkor mindenki mellé állt, mostanra már odahagyták. Kitört a „Penelopé-gate”, Monsieur Filon közpénzekből évekig jól eltartotta feleségét, a fiait, akiket „szakértőként” foglalkoztatott, néhány tízezer euróról van szó, ezért viszont nem dolgoztak meg, egy francia vicclap, a Canard Enchainé robbantotta ki a botrányt és a francia adófizetők ezt tényleg botrányosnak találják. Az ő pénzük bánta az akciót ugyanis és Ők teljesen tisztában vannak ezzel. Tegyük hozzá, az Államügyészség is. A vizsgálat folyamatban, a rendőrség beidézte már a „tetteseket”, a házkutatásokat már megejtették, a bizonyítékok a dossziékban a vádemelésre várnak. 50 nappal az elnökválasztás első fordulója előtt. A francia választási Tour de France sárga trikóját most Madame Le Pen viseli, de ő sem úszta meg. Két közeli munkatársát már le is tartóztatták. Néhány tíz ezer euróról van szó ez esetben is, de közpénzről, amelyet illegálisan fizettek ki valakik, valakiknek. Madame Le Pen-nek azzal is meg kell küzdenie, hogy nem szeretik azt sem a francia választók, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin oly gavallérosan 2 millió eurót kölcsönzött a Front Nationale-nak. Nyomozások folynak, rendőrség, államügyész teszi a dolgát. Semmi különös, a demokrácia hétköznapjai. Tavaszodik, az elnökválasztási kampány egyre fokozódik, mint a nemzetközi helyzet. Monsieur Macron kerekezik most a népszerűségi indexek második helyén, az egykori miniszter, akinek Madame Le Pen felrótta, hogy jól beszél angolul és, hogy ezt kihasználva angolul tartott előadást Berlinben (!), „hát hová jutunk, mi franciák”. Európai hétköznap, a működő demokrácia egy aprócska momentuma. A Canard Enchainé már megint odaszúrta Macron-nak, hogy „egy mosógépnek is több programja van, mint neki”, erre Macron a közvetlen demokrácia útjára lépett és konzultációkat szervez a választópolgárokkal a program dolgában, teheti, független jelöltként áll a népszerűségi listák második helyén most. A szocialisták sincsenek jó passzban, szocialista kormányzás közben sem rendelkeznek átütő erővel. Elnökválasztási kampány van Franciaországban. Semmi különös, mégis ez itten a Demokrácia Tour de France-a, érdemes visszagondolni arra, hogy hogyan is volt ez odaát, Amerikában. A demokrácia egyszerű hétköznapjai, ahogyan átkelek a hídon Franciaország és Németország között, erre gondolok. Tegnap a népszerű és nagyszerű Anne Will 'talk-show-jában” a törökökkel foglalkoztak megint, van miért, a nemzetközi helyzet fokozódik, Deniz Yücel német újságíró letartóztatása és öt évre való elítélése no meg közben a tervezett alkotmány-módosítás, amely korlátozhatatlan hatalmat adna Erdogannak, nos ezek így együtt betették a kaput. A németek a sajtószabadságon keresztül tanulták meg megszeretni a demokráciájukat a hatvanas években. Németországban törökök milliói élnek, mégsem féltek attól, hogy szóvá tegyék, ez azért mégsem járja. Erről szólt a talk-show az ARD közszolgálati csatornán és erről szólt az is, hogy a kis Gaggenau polgármestere nem engedélyezte a török miniszter kampány-fellépését ebben a badeni városkában, amely egyébként itt van, néhány kilométerre Kehl-től. Amikor Erdogan felhívta ez ügyben Angela Merkelt, hogy mégis, ezt hogyan képzelik a németek, a német kancellár azt találta mondani a török elnöknek, hogy „nekem semmi befolyásom sincsen arra, hogy egy helyi önkormányzat hogyan is dönt, nálunk ugyanis demokrácia van” és ezt Erdogan annyira nem értette, hogy tegnap a német eljárását a náci Németország dolgaival bátorkodott összehasonlítani mostanában gyakori tömeggyűlésein elmondott szónoklatában. Erre azért a német demokraták eléggé érzékenyek. Aztán meg erről az is eszembe jutott, hogy Hódmezővásárhely határozatot fogadott el a Heineken-termékek bojkottjával kapcsolatosan, állítólag egy Lázár János miniszter úr telefonon (!) iniciálta akcióban és ha ez igaz, akkor ez a magyar települési önkormányzatiság karikatúrájának a megalkotása, gratulálunk ehhez innen is, de spongyát erre, hiszen ez régen volt, igaz volt, tél volt még akkoriban Budapesten is. Mi azonban itt vagyunk, innen figyeljük a hétköznapok múlását. Tavaszodik a Rajna-völgyben, bimbóznak a fák, könnyebbednek errefelé a kabátok, a sálak, a kesztyűk bekerültek a fiókokba, könnyített ruhákban kerekeznek most már errefelé az emberek. Reméljük, hogy a tavasz csak így, természetesen fokozódik majd tovább, nem a nemzetközi helyzet. Monsieur Filon pedig elégedettnek mutatkozott tegnap azzal a tömeggel, amely összegyűlt ott a párizsi Trocaderon, hogy jó fényképeket lehessen készíteni az elnökjelölt úrról az Eiffel-torony körvonalaival.

 

Rotheburg ob der Tauber ragyogott a kora-tavaszi napfényben. Ódon házai frissen kifenve-kifestve kínálták a fotótémákat a ráérősen sétáló turistáknak. A tökéletesen középkori Marktplatz megállította a sétálókat, hogy ránézzenek a pompás városháza erkélyére, tornyára. A tér mellett az ódon a Reichsküchenmeister-hez címzett fogadó, benne klasszikus, polgári étterem aus Mittelfranken. Ott vétlen fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Egy ifjú hölgy és egy ifjú úr ült a szomszédos asztalnál és teljesen véletlenül éppen magyarok, magyarul beszéltek, én meg inkognitómat őrizve hallgattam őket. A társalgás meg-megdöccent egy kicsit, az ifjú úr szégyenlős talán egy kicsit, a hölgy vitte a szót, otthonosan osztogatta megfigyeléseit, tanácsait, az úr hallgatta. Kiderült, hogy a hölgy már otthonos errefelé, az ifjú úr pedig nemrégen érkezhetett, a hölgy helyi szokásokról tartott kiselőadást, a vásárlási lehetőségekről, a környék látnivalóiról. Úgy beszélgettek, mint régi ismerősök, talán egykori osztálytársak beszélgetnek így, haverok, egy társasághoz egykor hozzátartozók, ismerős szófordulatokkal, nem pestiek, valahonnan az Alföld közepéről, de nem kunságiak, felismertem volna. Ideesett magyarok, mint majd mindegyikünk-magyar, aki odaesett valahová otthontól messzire, ők is élvezték ott a magyar szót, anyanyelvén otthonosabban káromkodik az ember ebben a német közegben, no meg ráadásul ebben a dialektusokkal átszőtt nyelv-területen még inkább, ahol a dialektus olyan messzire van az iskolában tanult némettől, mint Nógrádsipek Gyulától. Az első „baszd meg” úgy fél óra után hangzott el, a hölgy szájából, kötőszó gyanánt, természetes könnyedséggel. A beszélgetés ezzel egy fordulatot vett itt, a spanyol pincér hozta neki a schnitzel-t, nekem pedig a Schaufelét semmelknödle-el, „nem akartam én gyereket soha” - mondta akkor a hölgy - „anyáék rágják a fülemet, hogy gyerek, házasság, baszd meg, de nem akarok én, neked van valakid?” A szégyenlős ifjú úr elvörösödött, „hát, nincsen mostan” - mondta és belenézett a tányérjába, inkább úgy, mint aki ott keresi a jövőt. A tányéron a barna szósz felülete nem mozdult, nem jósolt semmit, csak a rövidke csönd párolgott felfelé. „Áh, van itt elég magyar, majd csak találsz valakit” - vágta el ezt a csöndecskét a hölgy, aztán rágtak tovább. Sietősen befejeztem az ebédemet, felhörpintettem weissweinschorlém maradékát, fizettem. Elmenőben még odaköszöntem a szomszédoknak, hogy „további jó étvágyat kívánok, aztán legyen egy jó napjuk, viszontlátásra”. Még csak nem is csodálkoztak ezen, hiszen van itt elég magyar, ugye?

 

Ha demagógiák vívnak a páston: csak a Józan Ész veszíthet, pontozással. „Magyarországon demokrácia van” - szögezi majd le a Magyar Kormány. „Magyarországon nincsen Demokrácia” - kiáltják majd a Kormány ellenzékei és bírálói. Barátaim, okuljunk tehát e mai példán, mert ilyen ez, mint minden bonyolult egyszeregy, ha a politikusoknak kell kiszámolniuk a végeredményt az ujjuk hegyén. „Orbánék eldöntötték: Magyarország visszalép az olimpiai pályázattól” - így kiált most, ma este az index.hu. 2017. február 22.-e van most. A pályázat pedig a 2024-es Nyári Olimpiai Játékok megrendezésével kapcsolatos. „Budapesti Olimpia”, ízlelgettük ezt a szó-összetételt, bizony nem esett rosszul, tét nélkül semmiképpen sem. Budapesten ebben az idő-pillanatban még egyetlen egy, mondom még egyszer egyetlen egy olimpiai versenyszám megrendezésére alkalmas sportlétesítmény sincsen. Na jó, van egy Sportcsarnok, a Kavics, lehet, de jelentősebb beavatkozás általi alkalmassá tétel nélkül ez sem; na jó, lesz majd mindjárt egy Uszoda. Lesz majd egy új Nagy-stadion. Van néhány újjáépített focipálya, na jó. Női és férfi labdarúgás. Női és férfi kézilabda. Női és férfi kosárlabda. Női és férfi röplabda. Ezek az olimpián a leghosszabb ideig tartó versenyszámok, csoportmeccsek, középdöntők, és így tovább, párhuzamosan sok meccs, budapesti olimpia Debrecentől Csömörön át Sopronig? A sportok királynője, az Atlétika, vajon hol, hogyan, most? Villámtávokkal, a hosszútáv-futókkal, gyaloglókkal, nehézatlétákkal: kalapácsvetőkkel, súlylökőkkel, tízpróbázókkal. Az olimpia az nem városmarketing. Az olimpia a sport – és a létrehozók szándéka szerint – a Béke ünnepe. Középpontjában a másokkal szigorú szabályok szerint, de békésen versengő Sportoló áll, mert Róla szól az Olimpia. A városmarketing „csak” egy járulékos elem. A prioritások sorrendje nem megfordítható. Az olimpia lebonyolításához szükséges beruházások elsődlegesen sport-beruházások, másodsorban a sportlétesítményekhez elvezető utakkal és a sportolók elszállásolásával kapcsolatos logisztikai beruházások. Az olimpiai megrendezésének nem a Város turistáknak való eladását, hanem a sportolók versengése megfelelő körülményeinek kiszolgálását kell szolgálnia. A Sportoló számára most, 2017-ben Budapesten szinte alig találnánk alkalmas helyet arra, hogy olimpiai szinten, a sportága csúcs-versenyén versenyezzen másokkal. Az íjászattól a gyeplabdáig, a boksztól a cselgáncsig, a vitorlázástól az evezésig, a tenisztől az országúti kerékpározásig, a triatlontól a vívás olimpiai döntőjéig. Az az érv, hogy „e beruházásokat amúgy is meg kell csinálni”, csakis akkor lenne érvényes, ha Magyarország az íjászattól a céllövészetig, a középtávfutástól a gyeplabdáig minden sportágban teljesíteni kívánna a következő évtizedek világversenyein. Jól tudjuk, hogy ez nem így van. A magyar sport szerkezete már régóta nem plurális és nem nyitott. Tíznél kevesebb sportágban van gavalléros támogatás, a többiben pedig csak lelkesedésből és tehetségből fenntartott tevékenységek. Bárki mondhatja erre, hogy 7 év alatt a sport-beruházásokat meg lehet építeni. Igaz. Egy magabízó országban, egy magában bizakodó városban, egy konszenzusban és egy olyan helyzetben, amikor tudjuk, hogy az egyébként tényleg elkerülhetetlen beruházásokra amúgy is van, lesz mindig pénz és megvalósításukra akarat (a nemzetközi repülőtér tömegközlekedéssel való összekötése a várossal, maga a budapesti tömegközlekedés, szociális bérlakások /olimpiai falu pld/, stb). Kiderült, hogy ez a konszenzus hiányzik innen. Valami oka lehet annak, hogy sohasem jött létre. „Demokrácia van” – mondja majd a Kormány, „ezért vontuk vissza a pályázatot”. „Demokrácia van”, mondja a Momentum (és hozzáteszi majd, hogy a „Kormány megfutamodott”) - de miféle demokrácia ez a post-festam huzakodás itten? Kikerestem az interneten és ide írom most, hogy 2015. november 30-án (!) így szóltak a tudósítások: „Hamburg visszavonja a 2024-es olimpia megrendezésére benyújtott pályázatát”. Emlékeztetőül: Németországban ezt megelőzően volt egy kis háziverseny is, Berlin és Hamburg között, hogy ki is nyújt be pályázatot az olimpiai megrendezésére és Hamburg nyert. Egy évvel ezt követően döntöttek úgy a hamburgi polgárok a helyi népszavazáson, hogy inkább mégsem. (Ebbe az Elbfilharmonia fantasztikus épületével kapcsolatos anomáliák is belejátszottak akkor nyilván, de az Európa ez eminens és kivételes koncerttermét ez év február 11-én megnyitották.) Itt és most a 2017. év februárját írjuk. Ha lett volna népszavazás 2015-ben? Mi lett volna, ha …? 2015-ben és 2017 között történhetett valami, ha rájövünk, hogy mi is, hogyan is, akkor közelebb juthatunk a magyar demokrácia jelen viszonyainak jobb megértéséhez. Szükségünk lenne erre, mert fel kell nőnünk a demokráciánkhoz. Demokráciánk nélkülünk nem lehet nagykorú. Úgy, ahogyan az Olimpia jelmondatában visszhangzik: 'Citius, altius, fortius'.

Tűnődés egy angyallal

2017.02.20. 18:59

Belépek, köszönök, visszaköszönnek, körülnézek: megszokott asztalom most is üres a sarokban. Odalépek, leveszem a kabátom, leteszem a hátizsákom, kiveszem belőle a laptopom. Még az asztalra sem tettem, Sonia már is hozta a kávét, a pohár sört. Ismernek itt, régóta, blogolok a kehl-i DownTown Caféban. Hol is vagyunk otthon a világban? Itt, a törzsvendégnek kijáró figyelmesség, a kérés nélküli gyors kiszolgálásban. Én nem ismerem Soniat (írhatnék Szonját is, persze, de nem teszem, mert itt ezt így kimondani nem fogja senki sem), ő sem ismer engem, csak megfigyeljük egymást. Én azt látom, hogy udvartartása van a pultnál és, hogy szívesen fecseg ezekkel a német, francia italokkal reggel (melyik?) óta birkózó urakkal, németül kedvesen szláv akcentussal beszél, franciául nem tud csak mosolyogni, oroszok meg ritkán vetődnek errefelé, pedig itt még mindig dohányozhatunk a beltérben is. Ő azt láthatja, hogy belépek, hogy köszönök, hogy körülnézek és, hogy leülök a törzshelyemre, hogy előveszem a laptopot, írok valamit, néha felnézek a képernyőről, ki-kinézek az ablakon, cigarettára gyújtok, füstkarikákat lesek elgondolkodva, aztán visszatérek a billentyűzethez, írok, füstölök, belekortyolok a sörbe. Így aztán elvagyunk a megfigyeléseinkkel. Azt, hogy Ő gondol-e erről valamit, nem tudom, nem is tudja a nevemet, én is csak onnan tudom az övét, hogy hallom, ahogyan a tulaj megszólítja, nem ismerjük egymást, mégis ismerősök vagyunk, ő tudja a szokásaimat, én tudom azt, hogy oly pontosan és szépen dolgozik itt, ahogyan a csillag megy az égen. Otthonos ez az egész tehát, hétfő van és ha hétfő, akkor én a kehl-i DownTown-ban ülök. Hol is vagyunk otthon a világban? A világban, amely kinek szoros, kinek tág, kinek idegen, kinek otthonos, kinek kétségbe esve véges, kinek örömben fürödve végtelen. Egyik helyzetből a másikba esik csak az ember, természete már csak ilyen, társas viszonyokban írja le önmagát és a másikát. Pillanatonként múlik el az a valami, ami az Élet, sok pillanat csak úgy elenyészik a levegőben, mint a cigaretta kíváncsian felkanyarodó füstje, néhány pillanat ott hagyja a lenyomatát az arc ráncaiban és elmélyülnek azok a ráncok, sok pillanat egy váratlanul kibuggyanó könnycseppel húz nyomot arcodon, másik egy váratlanul kitörő nevetésben bugyog fel ismét. Vannak pillanatok, amikor érzed, hogy angyal szállt át a szobán. Így mondta mesebeli nagymamám, ha összegyűlt réges-régen a Nagycsalád, ültük körül az asztalt, az asztalon ott a vasárnapi ebéd, a felgőzölgő húsleves, amelybe a Mama maga gyúrta és szelte cérnavékonyságúra a tésztát, a rántott húsok párolgó halma, a kelt-tészták ízlelőbimbókon szétomló, foszlós teste és elpilledten a jól-tartástól, kipirosló arccal ott ültek a nagynénik és a nagybácsik, az asztal végében a megilletődött gyermekek maszatos arccal és Nagymama büszkén körülnézett elgyönyörködvén a Műben, Teremtésében és megjegyezte, hogy „angyal szállt át a szobán”. Otthon volt ez, az is otthon volt, bár nem laktunk ott, mégis otthon volt, mert odamentünk és ott volt a Nagycsalád, az Üllői úton, egy kopott-szürke házban, a második emeleten, a keramit-kockás udvar felett és a gangról nyíló barna ajtó mögött. Hol is van otthon az ember? Angyal szállt át a szobán, a belgrádi Prote Mateje és a Njegoševa sarkán Vraćarban, a pompás Pampur Bárban, körül ültük az asztalt, csak úgy Đuro és Duško, Marko és Dane, no meg én, kiszabadítottuk az időt a palackokból, mert a jó borba nem a tanin és nem a maligán van bezárva, hanem az Idő, amely kitágítja azokat a pillanatokat, sodró folyóvá duzzasztja, lebegteti a benne fürdőző embert, barátokat. Otthonos volt a Pampur Bár is, bíborpirosan, ráérősen csobogott ott az Idő, csak beszélgettünk Đuro, Duško, Marko, Dane és én, aztán hallgattuk egymás csöndjét is, és az angyal átszállt a szobán és szárnyai szelíden megérintették fejünk búbját, szívünket. Aztán kiszállt az ablakon és odakint szárnya-tollával havazott már. Fehér lett a Fehérváros míg ott ültünk, Télbe fordult akkor az idő, csak egy pillanat volt, évszakokat fogott egybe. Ilyen ez az otthonosság, hogy azért vagyunk a világban, hogy otthon legyünk benne, hogy lássuk társasságainkat, a társas pillanatokban, az emberi természet sokféleségében, azt, hogy mégis csak egy fajként tartozunk össze, mi, emberek. Azért, hogy megérezzük, amikor az angyal átszáll a szobán és lebbenő szárnyainak a szele oly szelíden érinti meg arcunkat, hogy észre tudjuk venni azt, ami összeköt és el tudjuk felejteni azt, ami elválaszt.

 

Telihold csüng a Városom felett, mint óriási gömb, hibátlanul kerek. Alatta a vonuló felhők, szürke hullámokként torlódnak össze, fekete tajtékkal múlnak ki az Éjszaka látóhatárán, ahol elhalványultak már a hegyek kontúrjai. Ott vonul a Hold fénye a Dunán, ama másik város fényei felett, az a város, amelyik esténként a Lánchíd alá költözik. Amikor én voltam a gyermek, arra gondoltam, hogy ott, abban a másik városban csak úgy, tótágast állva lépdelnek az emberek, tehát fejjel lefelé, az utca hullámzik fodrozódik a lábuk alatt. A fekete utakon fordítva jár a busz, kerekei az ég felé forognak, a házak fényes ablakai mögött a csillárok felmerednek, nem alattuk, felettük üli körül az asztalt a család, de fejjel lefelé. Mindig is volt egy másik város a Duna vizének fodrai alatt, amelynek fényei kigyúltak, ha felkapcsolták a városi világítást alkonyatkor és amelynek fényei elhalványultak a ködös hajnalokon, amikor utolsókat hunyorítottak a lámpák a rakpartokon és amikor a város korhelyei bátortalan lépteikkel az ágy biztonsága felé egyensúlyoztak a tegnapokat és a holnapokat elválasztó Ma bizonytalan vonalán. Budapest, hányféle város is vagy Te?! Városok Matrjuska babája vagy tulajdonképpen, belvárosaid de sokan is vannak, Terézváros és Erzsébetváros, Belső-Józsefváros Palotanegyed, egy kis Ferencváros, és Lipócia és egy kicsit a Viziváros is a Batthyányi tér körül. Az elkülönülő Buda, a gödöllői dombokig elnyúló Pest, de az is mennyiféle! Mátyásföld és Újpest, két külön világ és mégis itt összetartozik, de a Baross Gábor telepet a Wekerlével vajon mi kapcsolja össze? Telep, telep az Óbudai Gázgyár körüli is, telepek telepesek nélkül. A telepeknek nincsen vízalatti változata, hajnali ködökbe, alacsony felhő-mennyezetbe ütközik ott a homlok, a buszok kereke aszfaltos utak kátyúin döccen, nincsen tótágast álló család, a csillárt a súlya lefelé húzza, a csillár alatt játszik a gyermek a szőnyegen, Lego-színű kockák szanaszét, amelyekből házak épülnek majd, egy másik város a városban megint. Átsétálni a Margit-hídon és nézni, nézni a Duna hullámai alatti másik várost, langyos nyári éjjeleken vagy ma, ezen a hideg februári estén, nem ugyanaz az élmény, mégis, a másik város ott van nyáron, télen, ősszel, tavasszal is, de mindig másképpen, másféleképpen, hol nehézkesebben, hol csak úgy, könnyedén. A Gellért-hegy árnyékában elolvad az a víz alatti város, ahogyan a Hold vándorol odább, de mielőtt elbújna, megfesti még ezüsttel a kis hajók nyomdokvonalát. A folyón tülekedő hajók pedig elviszik ezt az ezüstöt és összekeverik a víz alatt fejjel lefelé remegő Parlament aranyával. Ellentétes irányba hajózva a Műpa faláról a vízfelszín alá költözött lilákkal, vörösökkel, kékekkel. Vegyül a holdezüstje fények aranyával, feketével és kékekkel, reklámok hideg sárgájával, pirosaival. A dunai hajókról kitárulkozónak látszik a városom, mégsem magamutogató, nem exhibicionista, csak itt van, bölcsen az estékben, idegesen a nappalokban. Más fátylakat lebbent fel a hajnali villamosok ablaka előtt, mást a délutáni csúcsforgalomban, másképpen vonul el a 2-es villamos ablakai előtt a budai hegyvonulat görbülete és másként a 17-es ablakai előtt a Fehér Ház, a Gresham-palota, a Vásárcsarnok, a Bálna. Budapest, ahol felnőtt a gyermek, ahol emberséget tanult a kamasz, fényeidet tisztelő vándorként járta utcáid a felnőtt. Városom, ahol a folyton hullámzó-változó várostársadalom mindig megteremti a találkozások, az együttlétek kis szigeteit. Egy olyan szigetet is, ahol most ülök. A Margitkilencben mellettem éppen most egy szerb úr beszélget telefonon valakivel, én meg közben valami villányi cuvée-ben keresem az Időt, mert a jó borban nem tanin és nem szeszfok, de az Idő van bezárva, amelyet ki kell szabadítani. Szalad az Idő kedves Városom, de örökké itt van az a Duna fecsegő felszíne alatti másik város, Matrjuska város vagy Te Budapest, sokarcú város vagy Te, persze attól is függ, hogy honnan nézünk Terád. A Margitkilencben a lehető legnormálisabb, a lehető legtermészetesebb város vagy Te Budapest most nekem. Mert budapesti vagyok, tudom, hogy csak néhány lépésre innen a Bem Moziban is éppen ilyen normális lennél, vagy a Bambiban is, egy kicsit odébb, a Bem Józsefről elnevezett tér sarkán. Ilyen vagy a Szimpla Kertben is néhanap és a Bobekben is, talán, biztosan ilyen a Csendesben is, a túloldalon, a Puskinban ilyen voltál, ahol valamikor rendszeresen blogoltam, vagy valahol másutt, valahol odébb, valahol Pesten vagy Budán. Mindenkinek van itt egy ilyen helye, ebben biztos vagyok. Soha nem voltunk híján helyeknek Budapesten, ahol a normalitás átvette az uralmat a politika hétköznapi őrületei felett. E helyek tartották meg nekünk a várost, azt is, amelyet a rakparti kóborlások mutattak meg nekünk, amely ott van ahová rendeltetett. Ezek a helyek tartják meg nekünk a Városunkat, így örömmel nézek fel a laptop képernyőjéről, elgyönyörködöm abban, ahogyan Kuplung kutya örvendezik a vendégeknek, abban, ahogyan kezelik itt a borravalót, abban, ahogyan könyveket vásárolhatok itt vasárnaponként és a mai „fogás” egy 1913-as kiadású Petit Larousse volt. Hogy e normális, emberléptékű helyekből miért és hogyan nem alakult ki egy politikai normalitás, az mindörökre Budapest titka marad. Végül is, magyarok vagyunk.

 

Hol a Populizmus mostanában? A jól fűtött, meleg szobákban! A washingtoni Fehér Házban, a budai Várban, Miniszterelnökségen, választási kampányban. Népszerű posztokban, szorgos like-okban, szövegbuborékban és hamisított fotókban, vezérek cikkeikben, drága villák parkolóházában álló fekete Mercedesek fehér bőrüléseinek ráncaiban. A Populisták alakuló Világköztársaságában. Ott van a Kreml arannyal futtatott ajtói mögött, ott a hódmezővásárhelyi képviselő-testület ülésein, a Csíki sör habjában, Házelnök nem-van bajuszában, évértékelő beszédekben, hétköznapi politikában, kis-súlyúnak szánt kirúgásokban, de amelyektől megbillen az emberi élet, civil szervezetekről könnyelműen kimondott ítéletekben, mindig újrafűtött lázban, a kis és a nagy politikában, média-tulajdonos-váltásban, az izzadtságosan összerakott híradók hírfolyamában, elhallgatásokban és heves gesztikulációkkal kísért beszélgetésekben, összeesküvés-elméletekben és a megismételt bokszmeccsekben, a „Sorosozásban”, vagyis pongyola mondatok és okos szavak közötti meccsben a megsorozott szavak első, második, harmadik menetében, a végső pontozásban, a pontozók által kihozott eredményben, az orrba vágottság miatti vérzésben. Ott a Populizmus az alapvetésben, a választóknak adott ultimátumokban, stand-up comedy-vá silányított kormányzásban, eltüntetett miniszterek hiányában a himi-humi magyar tévékben szónokoló szakértők szavában, az aláírásgyűjtésekben és az aláíró tollba belefagyott tintában, az összegyűjtött aláírásokat tartalmazó borítékok kidobásában, füttyszó trillájában és a füttyszó ellen épített azon kordonokban, amelyek nem védenek a hang terjedése ellen. A Populizmus hideg ugyanis, befagy a tinta, deresedik a kedv, megfagy a mosoly, zúzmarás lesz a levegőben lebegő trilla. Ott van már a Populizmus a gazdagok házában és hiszik, amint velük pezsgőt iszik. A kunyhókból, a visszafizethetetlen hitelekből épített kalibákból, „a munkásosztály rakétasilóiból” a pesti panelekből, ahol korábban lakott Budára megérkezett, a politikai nincstelenek ajkáról ide beköltözött és ott lakik most. Ott van a kormány által megrendelt és adóforintokból kifizetett óriásplakátokon. Politikusok játékaként, de a mi életünkkel generációkat tékozolnak el most a populisták. A politikai ruletten fiatal életek-sorsok vörösre-feketére, párosra-páratlanra (fetvozső!) lehet, hogy bejön, de lehet, hogy nem, a szerencse forgandó, de a populisták szerint forgatható. Ott van már a populizmus a miniszterelnöki szobában, ott lesz majd a Várba beépítendő kivagyi termekben is, a józsefvárosi játszmákban, kinn vidéken, benn a Fő-városban, indok nélkül megszüntetett költségvetési intézmények közalkalmazottjainak felmondó levelében, a romokra felhúzott közalapítvány kuratóriumában, és a botrányos működése körüli hallgatásokban. Ott van az ellen-véleményekben és a választható módszerek közül mindig egyformán kiválasztott egyetlenben, a metró száguldásában és megtorpanásaiban Budapesten, a köztéri óra járásában (vagy nem-járásában), elitek egymást vádló összekacsintásaiban, ott van a közbeszédben, fertőzésként terjed az interneten, populizmus-vírusirtók iránti keresletekben és hiányokban. Elromlott életekben, tehetetlenségekben, elmenekülésekben, eltitkolt visszaérkezésekben.

 

Hol a Populizmus mostanában? A jól fűtött, meleg szobákban. A nacionalista nemzetgazdaságban, a protekcionizmusban és az elferdített igazságokban, az alternatív tényekkel operáló megszólalásokban és a tényeket mellőző gondolkodásban. A tényekhez ragaszkodók ócsárlásában és a nem-populisták szapulásában, a tudomány embereinek mellőzésében, a zavaros vizek fölött körültekintően át-igyekvők által kiépített hidak tudatos lerombolásában és zavaros vizekbe fojtásában, mű-balhék piszkos vizeinek hullámokká nagyításában és az igazi balhékról szóló közlések elhallgattatásában. Ott van a populizmus a kritikáiban és ebben a szövegben, az ellenben és a véletlenben, a vétlenben és a vértelenben, az sebeitől elvérzettben és a sebekből kigyógyított áldozatban, az egészségesnek mondott ételek miatt szerzett fertőzésekben és a fertőzés megelőzését szolgáló vakcinák elutasításában, a hazai égtájak alatt más égtájak tájékozódási pontjait keresőkbe (a populisták csillagtérképe az északi féltekén a déli félteke csillagvilágára tájolt, így vitorláznak át a Világ tengerén!). A térképek kiforgatásában ott van és ott a lekonyuló kedvben, itt van már Budán és Pesten, a lakótelepeken és a terézvárosi polgárházak lepergő vakolatában, a tulajdonosi közgyűlések mondanivalójában.

 

Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Telefon Bisztró („Múlt század eleji hangulat! 80 férőhely két szinten!” /sic!/) falaira látok és ott a századfordulós Budapestről készített fotókra, whiskys dobozokból készített fali dekorációra, a pultnál az impozáns pálinka választék üvegeire (Márton és Lányai!) egyaránt rálátok most és a szombat este hullámai által éppen e partra kisodort vendégekre látok és kéretlenül is belehallgatok a beszélgetéseikbe, hogy mindenki magyarul beszél most itt: ez nekem egy nagy élmény. De nem mondom el ezt most senkinek. Másfél napja vagyok itthon, jöttem-mentem a budapesti utcákon, találkoztam régről ismert, kedves emberekkel, mint az szokás, beszélgettem és hallgattam, kérdeztek és válaszoltam, kérdeztem és válaszoltak, egy hengeralakra összehajtott HVG-el csapkodtam várakozás közben a térdem, ahogyan a villamosra vártam - és ez egy rossz szokás - a Mechwart-liget előtti villamosmegállóban és a címlapon egy bilincsbe vert gyermek-kéz volt (ezt tekertem össze) és valahogyan ez a poszt jutott eszembe. Lejegyeztem.

 

 

A krónikás feljegyzi a hivatalos eredményt: ma, szerdán délelőtt, helyi idő szerint 10 óra 54 perc 09 másodperckor Fa Nándor magyar hajós befejezte a Vendée Globe-ot. A 63 éves magyar versenyző a 8. helyen végzett, 93 nap 22 óra 52 perc 9 másodperc alatt kerülte meg a Földet a Spirit of Hungary nevű és maga tervezte, maga építette hajójával. 27.850 tengeri mérföldet tett meg 12,35 csomós átlagsebességgel. A hajós Sables d'Olonne van, jól van, euforikus szavai meghallgathatók a verseny hivatalos honlapján (itt: http://www.vendeeglobe.org/en/news/18669/nandor-fa-spirit-of-hungary-8th-in-the-vendee-globe).

 

Ezek a száraz tények, ezek lesznek majd ott a statisztikákban, de az, ami az Úton megtörtént, arra csak a hajós emlékezik majd, de a Hajós majd egész testével, minden érzékével emlékezik. „A hajósnak gépnek kell lennie, el kell felejtenie az érzelmeket, az érzéseket, a gépiesen ismétlődő feladatokra kell koncentrálnia” - mondta Fa Nándor a Sables d'Olonne-i kikötőben, a pódiumon, az üdvözlésére összegyűltek előtt. Mert a hajó engedelmesen követi az emberi akaratot sokszor, de néha ellenszegül. A szem körüli ráncok a hajóval vívott párbeszédekből ottmaradt lenyomatok. Később, mindig csak később jön rá arra a hajós, hogy abban a pillanatban, amikor közbe kellett lépnie, lehetett volna egy másik megoldás is, feje telisteli azzal, „hogy mit és hogyan és mikor kellett volna, hogy”, de az Út maga soha sem hagy időt arra, hogy ez végig is gondolható legyen. Ott kell reagálni, ahol senki más nem segít, csak egyvalami, a Bizalom, önmagában, a Hajóban, az Óceán nem segít, emelkedik és süllyed, nincsen egyetlen egyenes sem ebben a történetben, csak a vitorlákat hordozó árboc, csak a railing, csak a kormány, amit sokszor és sokáig automata irányít, de az automatát ellenőrizni és igazítani, korrigálni kell. Nem lehet mindent ráhagyni, mert a tenger nem hagyja magát, a szél nem hagyja magát, öntörvényű legények, nosza!

 

A vitorlás hajó egy szél erejével hajtott vízi jármű. A vasárnapi hajós eltűnődik ezen a meghatározáson. Ő jobbára csak a termikus szeleket ismeri, amelyek a közeli szárazföld hegyeiből és völgyeiből erednek, este jobbára elcsendesednek, elalszanak, reggel későn kelnek, délutánra kiszámíthatatlanok, élénkek, szigetek szélárnyékában csúfolódók, szigetek közötti csatornákban vitézkedők. A horvát Dugi Otok nyílt tenger felőli oldalán egyenletesen-szépen fújók, a hosszúra nyúlt sziget másik oldalán elalvók, váratlanul lenyugvók, haladást megállítók például. A vasárnapi hajós bevallja, hogy semmit sem tud a nyílt tengeren, a szárazföldektől ezer mérföldre hullámzó vizek szeleiről csak látja ezeken a web-cam-eken, hogy esik és hogy süllyed, hogy emelkedik és hogy zuhan a hajó, hogy hogyan csap be a hullám, hogy hogyan mélyül a ránc a hajós arcán.

 

Verseny, amely átvezet a Világtengeren, szelíd és vad vizeken, az Atlanti- és a Csendes-óceánon, hidegben és melegben, a Jóreménység-foka és a Horn-fok körül, Afrika partjai előtt, Ausztrália alatt, Brazília előtt. Aki befejezi a Vendée Globe-ot, nyer, győztese egy emberi küzdelemnek. Alex Thomson-t (a verseny második helyezettjét) hallgatom a sajtótájékoztatóján. Megkérdezik Tőle, hogy mik voltak a céljai. Azt mondja, hogy „végigcsinálni a versenyt, a dobogóra állni, esetleg megnyerni” - ez volt a hármas cél. Mondja egy hajós, akinek ez az ötödik Vendée Globe-ja (kettőt feladott), egyszer harmadik, most második lett. Négy év múlva? Megpróbálja újra? Negyven éves, két kisgyermek édesapja. Megpróbálja? „Ha a szponzorok (Hugo Boss, Mercedes) is úgy akarják …, még meg kellene beszélnem a feleségemmel” - ilyesmiket mond. A hajósok arca a beérkezéskor és a sajtótájékoztatón, már frissen borotváltan. A móló mellett pihenő hajók. A bámészkodók. A lenyugvó Nap és az elülő szelek. Odakint az Atlanti-óceán. Ott még mindig küzdenek hajósok és hajók, Fa Nándor nyolcadik lett, Eric Bellion több, mint ezer mérfölddel jön majd mögötte, már minden hajó az Atlanti-óceánon van, Sebastien Destremau hajózik most a 18. helyen és neki még 5.000 mérföldet kell megtennie a célig. Micsoda egy különös verseny ez! Különös, mert különleges személyiségek vívják meg saját harcaikat a tengerrel, a széllel, a hullámokkal és a hajókkal.

 

A verseny hivatalos honlapján egy szép értékelés található Fa Nándor útjáról. Arról, hogy milyen szépen és egyenletesen küzdötte fel magát a 21. helyről a 8. helyre; arról, hogy milyen komoly technikai problémákat kellett megoldania menet közben; arról, hogy milyen nagyszerű taktikai döntéseket hozott. Elismerő tisztelgés ez az emberi teljesítménynek. Tegyük hozzá, a Vendée Globe a szervezők minden erőfeszítése ellenére is, még mindig egy francia verseny, nem csak azért, mert a versenyzők többsége francia, hanem azért is, mert főleg a franciák követik. Fa Nándorról is feljegyzik, hogy ő volt az első nem-francia, aki ötödik helyen fejezte be a második Vendée Globe-ot, az első, aki nem-franciaként egyáltalán befejezte a versenyt. Az akkori ideje 123 nap volt, most 93 nap, micsoda különbség! Egy nagy emberi teljesítményt kell, hogy csodáljunk, hogy elismerjünk, hogy megbecsüljünk a maga helyén és a maga módján.

 

Amikor a hajós végre eléri célját és megpihen a kikötőben, de még sokáig nem jön nyugalmat hozó álom a szemére. Testének minden porcikájában ott van Út. Furcsa úgy feküdni az ágyban, hogy az nem mozog. Süllyednek és emelkednek az érzései és érzékelései. Sokáig még bizonytalan léptekkel jár a szilárd, földi talajon. Álmodik a hullámok tarajáról és az óceán változó színeiről. A kikötött hajó még sokáig remeg. Emészt. Tűnődik ott a parthoz kötve. Néha felsírnak a szélben az árbocát rögzítő kötelek. Összekapcsolódott Ő már örökre a hajóssal és most a hajós a parton pihen. A Hajós nélküli hajó egy elfelejtett objektum most, mindenki a Hajósra kíváncsi, aki szép, karcos szavakkal ecseteli majd a sajtótájékoztatóján azt, hogy mit kapott a Hajótól. Végül is, Hajós és Hajó elválaszthatatlanok. Fa Nándor „harmadik gyermekének” nevezi a Spirit of Hungaryt.

 

Néhány nappal ezelőtt, amikor - láttam - délután volt, a lehanyatló téli Nap utolsó sugaraival a nyomdokvonalán, díszes, sok kishajós kísérettel, befutott a Sables d'Olonne-i kikötőbe a Vendée Globe 2016-2017 győztese, Armel L'Cléach, a breton. Másnap reggel pedig a második helyezett, az angol Alex Thomson is a kikötőben pihent. A győztes idő verseny-rekord, L'Cléach 74 nap 3 óra és 35 perc alatt kerülte meg a Földet, Thomson ideje is belül van a régi, Gabard által tartott rekordon, ő 74 nap 21 óra 31 perc alatt teljesítette ezt a mérföldekben pontosan megmérhető, de emberi léptékkel igazából felfoghatatlan távot.

 

Mivel feliratkoztam a vendée.globe.com hírlevelére, közvetlenül és a web-cam közvetítések jóvoltából személyesen is láthattam e mozzanatokat. Furcsa egy érzés volt. A „mintha-ott-lettem-volna” illúziója és a jelenidejűség, meg az, hogy mindez milyen gyorsan válik történelemmé. A verseny még nem ért véget, hiszen a többiek még ott, kint küzdenek a hullámokkal, a széllel, engedelmességre és alkalmazkodásra bírják a hajóikat. Észre kellett venni, hogy egy idő után a magyar internet népe is felfedezte a versenyt és Fa Nándort, egyre gyakrabban idézték hajónaplója segítségével Őt és terjedt a hír, hogy a 8. helyen halad és nagy valószínűséggel teljesíti fő célját, hogy befejezze a versenyt és, hogy ideje 100 napon belül legyen. Egy nagy versenyben jelen van egy nagy magyar hajós és hajósnak lenni egy szavakba nehezen önthető magányos állapot. A hajó neve Spirit of Hungary, bármennyire is csábít ez a név arra, hogy azt mondjuk, Fa Nándor most megtestesíti, illetve, hogy testet és térfogatot ad a magyar szellemnek, virtusnak, kéretik, hogy csak ezt ne tegyük. Teljesítménye egy elszánt, konok, célokat kitűző és céljaiért kiálló magyar ember munkája. Saját építésű hajójával és saját magával van jelen az embernek a tenger és az ég elemeivel folytatott küzdelmében.

 

A hajós, bár itt másokkal, más hajókkal versenyez, valójában a tengerrel vív csatát. A tengerrel, amely hatalmas és mély, amely folyton változik és változatos, amely harsány és élénk, de amely tükörsimaságú és csendes, éppen akkor, amikor nem erre vágyik a hajós, amely haladna előre a célja felé, a tengerrel együtt, amely óceán formájában minden tengernél nagyobb, erőteljesebb, jelen valóbb. Annak a web-camnek a segítségével néztem a versenyző hajósok arcát. Az arcok voltak az út térképei, az arc változásai az Út térképén új bejegyzések. Új ráncok a szemek körül, a vörös árnyalatai a napszemüveg által fehéren hagyott arc-felületen. A parányi sócseppek a fül hajlataiban. Nekünk, akik foteljeinkből nézők vagyunk e helyütt, fel sem tűnik, hogy az állandó nedvesség az, amely a hajósokat üldözi az Úton, nincsen egyetlen száraz, olyan szárazföldi értelemben vehető száraz felület a hajón, amelyet folyton-folyvást megostromolnak a hullámok.

 

Mert mi a hullám? Egy mozgás, amely nemcsak felfelé emelkedik, tornyosul, kitüremkedik, ágakra szakad, de oldalirányba is mozog, a hajótest nemcsak emelkedik és süllyed, de dülöngél is, a hajó tengelye körül mozdul jobbra-balra, a szél felőli oldal nyomása miatt megdől, a dőlő-forduló állapotban emelkedik és süllyed, de billen is, ahogyan a hullám odacsap, a tajtékja felröppen és cseppekben szétszóródik, a visszahulló víz végigfut a fedélzeten, de nem egyszerű rendben, mert érkezik egy következő hullám már, némely hullám 3-4-5 méteres emelkedéseket produkál, vagy 8-as, 9-es szélben (viharban) akár tíz méteres mélységbe is belefúrja magát a hajó orra, hogy kirántsa-kilökje onnan a következő hullám ereje. Napsütésben az orrhullámok szétomló cseppjei kis szivárvány-íveket húznak a hajó orra köré.

 

Figyelni kell a szelet és a szél változik, kitör és elernyed, lök és taszít, visszanyom, görbül, bizony a szél görbülni is képes és ez a szél löki a vizet neki a hajónak, ahol nincsen semmi, ami szárazföldi értelemben száraz volna. Nedves az arc, a kéz, a láb, átnevesedik a legjobb dzseki is, a gumicsizmában befolyik a víz, a vízhatlan zsebben használhatatlanná nedvesedik a papír zsebkendő. A tenger sója kristályosodik a műanyag felületeken, a vásznakon, a vitorlák bevonásakor kis ködöcskékben leszitál, a köteleken megül, karcolja a kezet, kesztyű szükségeltetik, ellenkező esetben kis karcolások jobban fájnak a sótól, de sokszor nincsen arra idő, hogy megkeresse, felvegye a kesztyűt az ember-hajós, mert most kell állítani, húzni, feszíteni, kiengedni.

A biztos kézzel kormányzó Hajósok által végigcsinált verseny, amelyben ott az Emberi Szellem önmagát kutató-kereső kíváncsisága.

 

Egy régi breton mondás szerint a dagály idején fogant magzat fiú lesz, az apály idején megfogant pedig leány. A bretonok úgy tartják, hogy ezért, éppen ezért szállnak a fiúk a tengerre, hogy megkeressék a hullámok formájában mindig ott lévő dagályt és ezért húzódnak a lányok jobbára vissza, a partokra. E dagályban foglalt urak – a Vendée Globe idei versenyén nem volt hölgy versenyző – végighajózzák az Utat a Föld körüli világtengeren. Magyarországon, de különösen Székesfehérvár környékén, ahonnan Fa Nándor érkezett tenger sincsen, szükségképpen dagály sincsen, apály sincsen. Mégis, Fa Nándor elment, hogy megkeresse a hullámokban mindig megtestesülő dagályt és visszatért, új ráncokkal szelet figyelő szeme sarkában, új bőrkeményedésekkel a tenyerén, egy Nagy Tengeri Út teljesítésének minden fáradtságával és örömével a lelkében. Tisztelet és elismerés egy Nagy Tengerésznek!

 

Amióta csak vannak könyveink messzire látunk a múló időben, visszanézhetünk a Múltba, körülnézhetünk régen eltemetett tájakon, azóta megváltozott városok ódon utcáin sétálhatunk, megcsodálhatunk egy régi erdőt, amelynek fáit már régen kivágták. Amióta vannak könyveink, felidézhetjük régi viták élénkségét, a csakis az elmúló élettel kihunyó érzelmeket, érezhetjük titokban elhullajtott könnyek sós ízét, elgyönyörködhetünk egy karcsú boka örökké gyönyörű ívében, egy nem múló szerelem örvényeiben fürödhetünk. Amióta csak vannak könyveink holisztikusabb, összetettebb a jelen dolgairól alkotott véleményünk, gyanakvásaink bennünk fészkelődnek, sok mindenről úgy véljük, hogy már láttuk azt valahol, valamikor, talán egy könyv lapjain, talán valahol másutt. Így vagyunk a homo sovieticus-al is. Akkor is jelenlétére gyanakodunk, ha orosz nemzeti viseletben látjuk.

 

Még a múlt héten, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, az Orosz Föderáció elnökének budapesti látogatása okán egy posztot fabrikáltam, amelynek az lett volna a címe, hogy „Oroszok, európai spájz, satöbbi”. Aztán megnéztem a látogatásról készített fotókat, elolvastam a tudósításokat, meghallgattam a magyar miniszterelnök és az orosz elnök közös sajtótájékoztatóját, rápillantottam a „népi internet” szokásos menetrend szerint kitermelt komment- és mémuniverzumára és abbahagytam azt a posztot. Abbahagytam, de ez nem segített, mert éreztem, hogy nyugtalan, mert kibeszéletlen maradtam. Nyugtalan világunk telis-teli van fóbiákkal, talán éppen ezért nyugtalan. A ruszofóbia éppen olyan káros, mint az iszlamofóbia, vagy a homofóbia, fóbiák egy-dimenziós szemüvegén át bizony, hogy nem nézhetjük az Élet 4D játék-, rövid- vagy dokumentum filmjeit.

 

Az orosz elnök látogatása Budapesten, a múlt hét csütörtökön, amikor, mint a Költőtől tudjuk, a legnehezebb, mert a csütörtök a babonák napja és ezen a napon az orosz elnök babonákat idézett meg Budapesten. Az egyik fontos babonánk az, hogy vajon tudjuk-e azt, hogy mit is akarnak az oroszok? Gyanakvásainkat a szándékaikat illetően ők maguk fűtik azzal, amit és ahogyan cselekszenek. Amikor a magyar miniszterelnök az Oroszország elleni gazdasági embargó által a magyar külkereskedelemnek okozott károkról beszélt, nagyvonalúan elfeledkezett arról, hogy ennek az úgynevezett embargónak nyomós okai voltak: nem kevesebb, mint egy hosszú évek kínjai által kialakult világrend egyoldalú, oroszok által felrúgása. Ennek a világrendnek az Európai Béke és az Európai Együttműködés volt az egyik tartó-oszlopa. Szimbóluma volt az ukrán helyzet. Az ukrán válság nem oldódott meg azóta sem, katonák és civilek halnak meg most is egy elfelejtett európai háborúban, amelyet a Donyeck-környéki falvak határán vívnak, Szimferopolban orosz adminisztráció intézi a nyugdíjasok ügyeit, Szevasztopolban az orosz flotta hajóin javítgatják a sós tengeri levegő által kikezdett harci festést, szóval mit is tettek az oroszok eddig az ukrán helyzet megoldásaiért?

 

Magyarország újkori története a műszaki határzár lebontásával kezdődött el 1989-ben és a műszaki határzár létesítésével folytatódott 2015-ben és most, 2017-ben szíriai és afgán menekültek torlódtak fel a belgrádi parkokban és a szélfútta bánáti mezőkön, Horgoš környékén egy „Calais-i Dzsungel” jön létre most és vajon mit tettek a Szíriában szorgalmasan bombázó oroszok azért, hogy ez ne így legyen? Egy, a szomszédos országokban előállott, konfliktus-helyzetért az oroszok közvetlen felelősséget viselnek és ennek a konfliktus-helyzetnek sokféle ostora csattan sokféleképpen rajtunk – miért tehát, hogy a magyar kormány örvendezik azért, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics megtisztelte látogatásával hazánkat? Az orosz elnök ritkán léphet az Európa Unió által határolt földre mostanában, miért, hogy mi nyitunk erre kaput a kerítésen, miért, hogy mi, magyarok nyújtunk erre most alkalmat? Vajon miért nem találkozott Magyarország (köztársasági) elnöke az orosz (köztársasági föderáció) elnökével, csak úgy, protokollárisan, ahogyan ez szokásos? Ez persze csak az egyik talány, a nemzetközi politika az egyszerű állampolgár számára jobbára kiismerhetetlen, szövevényes történet, tág tereket hagy interpretációkra, értelmezésekre, belemagyarázásokra. Ezt is táplálják könyveink, hiszen könyvet lehet írni az oroszok ellen és az oroszok mellett, az oroszokról és Vlagyimir Vlagyimirovicsról külön is, sőt könyvet lehet írni Joszif Viszárionovicsról, minden kelet-európai szépapjáról is, no és akkor mi van?

 

Ez a cselekedetek súlyához képest valóban csekély értékű figyelmeztetésnek szánt gazdasági embargó kitüntetett helyet foglalt el a két állami vezető sajtótájékoztatóján, pontosabban a magyar miniszterelnök üzenetében. Itt ugyanis világossá tette azt, hogy az európai vezetőkkel közösen meghozott döntést opponálja. Új kommunikációs szintre emelte és az orosz elnök fizikai jelenlétével hitelesíttette az Európai Unióval való magyar szembenállás politikáját. Ez egy ügyes diplomáciai húzásnak látszik, de különösen hasznos az orosz diplomáciának – hiszen valójában ez volt ennek a protokolláris látogatásnak az értelme, nem más, minden egyéb megtárgyalható lett volna az orosz elnök közvetlen részvétele nélkül is -, szóval Magyarország miniszterelnöke elkötelezte magát az orosz álláspont védelme mellett, így olvassuk, ami történt. „Magyarország tudja, hogy hol a helye” - mondott valami ilyesmit miniszterelnökünk, most ebben is maradhatunk. Kíváncsian várjuk, hogy milyen helyet foglal el ezek után Európában Magyarországunk az európai közös tárgyaló-asztaloknál.

 

Az, hogy hogyan is született meg a homo sovieticus, akinek az árnyéka sokkal hosszabb annál, mint az sejtenénk, már Iszaak Babel is megírta. Történeteinek sokszor ukrán tájak adnak kereteket, éppen úgy, mint Bulgakov Turbin-családjának, kicsit ironikus ez, mostanában, nemdebár? Persze aztán Bulgakov halhatatlan moszkvai történetének csavarjaiban, Woland varázsló éles, mindent átlátó tekintete előtt felvonuló moszkvai társadalomban ott bolyonganak a homo sovieticus-ok és ott a Nagy Honvédő Háború emberi erőfeszítéseinek felfoghatatlan szenvedéstörténetében Grosszman által megírt epizódjaiban is, amikor Sztálingrádban tábornok elvtárs ezredes elvtársat üt arcon úgy, hogy annak kiserked a vére, meglazulnak a fogai és abban, amikor a frontharcosok arról beszélgetnek, hogy a háború után majd csak jobb lesz. Tudjuk, hogy jobb nem lett a háború után, maradt Oroszország a Szovjetunió „vezető ereje”, „a szövetségbe forrt szabad köztársaságok kovácsolt frigy” kovásza, ragasztója, uralkodója. Hogy hol ér(t) véget a homo sovieticus története és hogy hol kezdődik az orosz emberé, azt még ma sem tudjuk pontosan. Végül is, az, hogy orosz az ember, jelentéssel bír, az ismert világ legnagyobb kiterjedésű országáról beszélünk, ezt minden orosz tudja alapból, identitás-képző erő ez, már csak politika kell ahhoz, hogy a világ másik öthatoda is elhiggye ezt. Földrajzi tényből így lesz világpolitikai tényező, no meg abból, ahogyan Oroszország megtanulta, hogy önellátásra rendezkedjék be az atomfegyverek, az atomerőművek, az atomjégtörők és az űrhajók dolgában, ezt azzal almával is megtehetnék, amelyet eddig Magyarországról vásároltak és amióta az embargó miatt nem vásárolhatják, károkat okoz (az embargó) nekünk. Egyébiránt a Krímben megterem az alma, bár nem ezért foglalták el azok a titokzatos „zöld emberkék”, de hagyjuk ezt. Orosznak lenni nem egyszerű, és másként bonyolult viszonyrendszer ez, mint például magyarnak vagy dánnak lenni, a finnekről most ne is essék szó és az orosz inváziótól rettegő észtekről vagy litvánokról se beszéljünk itten, európaiak vagyunk és európai perspektívákból nézzük az oroszokat, és vannak könyveink, sok könyvünk van. Lev Davidovics Tolsztoj, Gogol, Csehov, Dosztojevszkij, az itt, a szomszédos Badenben meghalt Turgenyev, Tyutcsev, Ulickaja, no meg a filmek: Eizenstein, Mihail Romm, Dovzsenko, Tarkovszkij, Nyikita-Mihalkov, Mitta, German és a Bondarcsukok (az öregebb és a fiatalabb), no meg Jurij Ozerov háborús filmeposzai, aki egész tankhadosztályok mozgósításával készíthetett csataképeket. A filmvásznon azok az orosz arcok: Suksin, Uljanov, Jegorov, Vjacseszlav Tyihonov és a maszkokban Lenin, Feliksz Edmundovics Dzserdzsinkszkij, Sztálin, Zsukov, sőt Makarov vagy Kolcsak admirális, Kutuzov, Szuvorov, Csapajev és Alekszander Nyevszkij!

 

Moszkva nem hisz a könnyeknek, ha csendesek a hajnalok és Boriszka harangja bong Andrej Rubljov felett, ahogy a Zóna kerítése felett a Kurszki csatatérre és a sztálingrádi romokra néz, a tavasznak tizenhét pillanata volt és a Bolsoj Balett és Pliszeckaja, Nyizsinszkij táncolta el a soha nem definiált orosz Szabadság Csajkovszkij megérezte melódiáit? Azovszkij tengeri tájképei. Micsoda nagy Kultúra ez! Micsoda talány, hogy kik ők és hogyan éreznek, gondolkodnak, cselekednek az oroszok? No nem Vlagyimir Vlagyimirovics, vagy Vlagyimir Iljics, Joszif Viszárionovics vagy Leonyid Iljics, hanem az azok az oroszok, akik vagy másfél milliónyian Nyugat-Európában élnek; azok, akik megtöltik a svájci Saint-Moritz, vagy a badeni Baden-Baden szállodáit, butikjait, fürdőit és akik francia Grenoble éttermeiben fogyasztanak jól. Azok, akik a montenegrói ingatlanügynökségek első számú kliensei, mert minden fellelhető házat, lakást felvásárolnának már Budvában, Herceg-Noviban. Azok, akiknek nyugalmát vaskos, magas, bekamerázott kerítések védik London bizonyos negyedeiben, a Cote d'Azur-ön és akik a Monte Carlo-i Cassinoban szórják el a pénzüket. Azok, akik a Novi Beograd paneljeiben vagy a Dedinjén húzzák meg magukat és akik – vagy ezren - ott dolgoznak a Gazprom belgrádi irodaházában, a városban, ahol gáz nincsen, de van ez a méretes irodaház, és bizonyára ők azok, akik friss virággal emlékeznek Vrangel generálisra, akinek a sírja ott van a belgrádi Tašmajdan park melletti kis orosz templomban és ránéznek időnként az orosz sírokra a Novo Grobljében, azokra, amelyeket oly szépen felújított a minap a Gazprom Nagyvállalat. Azok, akik egy drága motoros jacht fedélzetén hangoskodnak a dalmát Trogirban és drága francia pezsgőt kortyolgatnak ott, amit egyenruhás személyzet szolgál fel nekik elegánsan, a hajón a zászló valami csendes-óceáni mikroállam zászlaja és a hajó neve „Lucky me”, de a fedélzeten oroszul beszélnek. Azok az oroszok, akik svájci boltokban járnak bevásárolni Zürichbe és akik a bécsi Gartner Strassén grasszálnak és akik Hévízen töltik az időt, miután kikászálódtak a Sármelléken leszállt moszkvai charter-járatokból.

 

Mennyi szín, mennyi emberi változat, micsoda változatosság! Oroszország talány. Az orosz ember talány. Putyin múlt heti látogatása előtt különféle kórusok hangoltak Magyarországon. Tanulságos a kormány hangja és az azzal egybecsengő holdudvar jeleseinek dicshimnuszai, hogy Oroszország nagy és hatalmas, hogy Oroszország védi az érdekeit, hogy Oroszország megmutatja, hogy hogyan és miként – nagyon furcsa ez a megelőlegezett és feltétlen bizalom. Látható volt az ezzel párhuzamosan a szkepszis, a félelem, a tartózkodás, a bizalmatlanság is. Az orosz-magyar barátság meccse legalábbis döntetlenre áll most, a hosszabbítás és tizenegyes-rúgások előtt (a szovjet-magyar barátság eldöntése anno eléggé egyértelmű volt... mindkét félidőben).

 

Egy olyan városból néztem én mindezt, amely az Európa Tanács székhelye. Az Európa Tanácsnak 1995. óta Oroszország is tagországa. Az ET mellé rendelt állandó képviselet (nagykövetség) nincsen messze az utcától, ahol lakom, majd minden nap elmegyek az ott lengő orosz zászló alatt. Néha találkozom, beszélgetek is olyan oroszokkal, akik az ET-ben dolgoznak. Emiatt megfigyelhetek dolgokat, eseményeket, azokkal kapcsolatos személyes érzéseket, véleményeket hallgathatok. Az Európa Tanács térképén Európa határai valahol Vlagyivosztoknál húzódnak és ott Japán a szomszédunk. Lentebb Kína. Ha tag, Oroszország is vállalta az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatában foglaltak betartását. Igyekszik ezért. Az Európa Tanács végül is egy európai kapu, találkozóhely, interakciós mező. A krími és a donyecki dolgok miatt (és nem feledkezzünk el arról a szerencsétlen maláj repülőgépről és az áldozatokról sem) az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében felfüggesztették az orosz képviselők szavazati jogát. Ez egy elég erős figyelmeztetés és még mindig érvényben van. Itt azért bíznak abban, hogy ez is segít abban, hogy az orosz diplomácia is megértse, hogy egy nemzetközi közös erőtérben, Európában még mindig kitartanak bizonyos normák mellett, amelyek az országok együtt-élésének – és nemcsak az egymás mellett élésének - mikéntjeit szabályozzák. Az Európa Tanács fenntartja a kommunikációs csatornákat és az együttműködések egyik nyelve változatlanul az orosz. Az ország nagy és polgárai titokzatosak, de – reméljük – tanulékonyak. Az Európa Tanács nem ruszofób. Az emberi jogok, a demokrácia és a joguralom hármas jelszava nem egy Jereváni Rádió által elmondott vicc, hanem egy komoly dolog. Európa türelemmel várja, hogy ez Oroszországban is belátható legyen. Bizonyos dolgokat nem ennek az Európának, hanem az oroszoknak kellene megtenniük. Néhány aprócskának látszó, de fontos gesztust. Az európai forrásokat elnyerő civil szervezetek pénzügyi büntetésétől való eltekintés például egy ilyen és senkinek sem fájó gesztus lenne. A sajtó szabad hangjának elfojtásával való körmönfont játszadozással való felhagyás ilyen lenne. Az emberi jogi aktivizmussal és aktivisták nyilvános meghurcolásával kapcsolatos politikai magatartás ilyen lenne. A politikai ellenzék elhallgattatásával kapcsolatos durva hatósági fellépés ilyen lenne. Oroszországban még mindig túl sok emberi áldozata van annak, hogy emberek szabadon véleményt nyilvánítanak. Oroszország egy nagy, de multikulturális ország, ahol különböző - nemzetiségi, nyelvi, nemi identitásbeli – társadalmi csoportok élnek együtt. Egy ellenük irányuló diszkrimantív felfogással való szakítás, egy kicsivel több tolerancia megmutatása a hatóságok hétköznapi működésében egy ilyen gesztus lenne. Európa országai több-kevesebb empátiával és sikerrel, de járnak a demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása és a jog uralma hármas és egymással szorosan összefonódó eszméje kikövezte útvonalon. Oroszországnak is felkínáltatott ez a választás. Amióta az Európa Tanács tagjai, nem mondhatják azt, hogy nem tudják, hogy ez egy lehetséges és választható út. A dokumentumok a rendelkezésükre állnak és van módjuk tanulmányozni a jó példákat az ezen az úton való járás gyakorlatairól. A jó példákból való választások lehetősége, vagy azok jobb példákkal való helyettesítésének joga az övék.

 

1984-ben Sting elmondott egy dalt (Russians), amelynek az volt a refrénje, hogy „I hope the Russians love their children, too” - miért térnénk vissza egy olyan időbe, ahol ezt kellett egy nagy művésznek elénekelnie? Hiszen vannak könyveink és amióta csak vannak könyveink messzire látunk vissza az Időben és messzire láthatunk a Ma környezetében is. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar miniszterelnök és a kormányának tagjai is olvasnak eleget 2017-ben is, amikor közeledik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kirobbanásának 100. évfordulója. Vajon hogyan emlékeznek meg erről az Orosz Föderáció városaiban? A moszkvai Vörös téren vagy szentpétervári Szmolnij előtt? … és Budapesten?

 

Amerika most bezárkózik és mégis, az egész világ Amerikáról beszél. Hogy leírom ezt a mondatot, a bensőmben csücsülő kis szerkesztőcske máris rosszallóan felemeli az ujját. „Amerika? Miféle Amerika? Az Amerikai Egyesült Államokról akarsz beszélni? Mert Amerika az nem az USA, ugyebár?” Aztán, hogy ujjaim tétován köröznek a billentyűzet felett, hogy leírjam a következő mondatot, már érzem, hogy izeg-mozog megint. „Az egész világ? Beszél? Amerikáról? Nem Donald Trumpot akartál-e írni, aki nem Amerika, de még csak az Amerikai Egyesült Államok sem, ő most az aktuálisan hivatalába lépő elnök, az Államok legfőbb fője és képviselője; legális elnök, mert megválasztották, de most neki is - mint minden megválasztott vezetőnek egy plurális demokráciában - meg kell még harcolnia a legitimációjáért. A legitimáció pedig nem abból következik, amit mond, vagy twittel, hanem abból, amit csinál. Vagy nem láttad a „dühös nők tüntetését” a minap? Azt a másik Amerikát, amely nem is hasonlít arra, amit Trump képvisel?” Jól van, na, megadom magam és elkezdem újra. „Javítanád inkább a helyesírási hibáimat” - morgom közben, mert ezt bezzeg kis szerkesztőm soha sem teszi szóvá, sokszor észre sem veszem őket. Nem igaz ugyanis az, hogy egy magányos blogernek nincsen szerkesztője. Mert van: a gyávaság és a bátorság, az ízlés és az ízlésficam, a düh és az öröm, a mondanivaló ereje és erőtlensége, a hétköznapok hangulatai. Megadom magam megint „neki”, kis, erőszakos szerkesztőmnek és újrakezdem, így:

 

Itt volt az Amerikai Nagybácsi megint. Mindig is itt volt és sokáig itt járt-kelt körülöttünk, sokszor és ezer alakban tűnt fel, oly sokszor és olyan sokféle alakban, hogy csak hozzászoktunk. Nekünk, európaiaknak mindig egy kicsit furcsa és ellentmondásos figura volt ez a nagybácsi, de mégis, valahogyan hozzánk tartozott az elmúlt évszázadban. A sarki moziban találkoztunk először, akkoriban, amikor még politikai karikatúrákat rajzoltak róla a Ludas Matyi című vicc-újságban. A vicceket nem mindig értettük. A moziban rajongtunk érte. A villámgyorsan kirántott, igazságosztó coltokért; a kék ruhás lovasok trombitaszaváért, ahogyan a gonosz komancsokat szétugrasztották; a hét mesterlövészért, akik szép szóra elvállalták egy nyomorult falucska védelmét a banditák ellen. (Azt csak később tudtuk meg, hogy ez a film egy halhatatlan japán rendező remekművének remake-je volt, és az eredeti megnézése után már volt bennünk egy kis szkepszis a nagybácsi filmbéli működését illetően, de ez majd egy másik történet lesz.) A nagybácsi gyakran viselt egyenruhát. Nemcsak a filmekben, de a hírekben is. 1917-ben átkelt a tengeren egy friss, de tapasztalatlan hadsereg és makacsul elvállalt véres veszteségek árán áttört a Vimy-gerincen, ahol megérkezése előtt már évek óta állt a front. Virágokon lépdelt a nagybácsi a fegyvernyugvás után hazatérvén, a hős és hadviselt írói még sokáig bolyongtak Európában, és irodalomba emelték az elveszett nemzedék ügyeit.

 

Európából lett először Amerika, azokból akiket otthon meggyőződéseik miatt üldöztek; azokból, akiknek elegük lett európai politikusaik soha nem teljesített ígéreteiből; akik egyszerűen csak jobb életre vágytak; azokból, akiket vonzott a feltöretlen szűzföldek és az aranyat görgető folyók legendája; azokból, akiket felszippantottak a nagy építkezések, a vasút és az autógyárak, no meg az olaj. Az Amerikai Nagybácsi nemcsak katona volt, hanem Amerikai Munkás is. Őbelőle lett a Katona, akinél 1944-ben senki sem volt népszerűbb Európában. GI Joe volt a Felszabadító, nem a Vörös Hadsereg-béli Iván, aki bár megszabadította Európát Hitler rezsimjétől, de nem szabadította fel, mert egy másik béklyós, egyvágányú rendszerben gondolkodott, nem a szabadság sokfelé elágazó útjaiban. GI Joe volt az ok és az okozat, hogy Amerika szerepet vállalt az Új Világrend kialakításában és azóta is táplálta ezt a rendet pénzzel, politikai tettekkel, ötletekkel és ideológiákkal. Az Amerikai Nagybácsi Marshall-segélyt hozott nekünk (bár amiből Európa keleti fele nem kért) és cserébe lojalitást, megértést és rajongást, mintakövetést kapott. Kialakult a Nyugat-Kelet tengely és Amerika volt a Nyugat „vezető ereje”. Az Amerikai Nagybácsival aztán Imperialistaként, Világ Csendőreként is találkoztam. A Néphadseregben, ahol kötelező katonai szolgálatomat töltöttem, a politikai oktatás első számú ellensége Amerika volt, közvetlenebbül az a GI Joe, akinek a népszerűségét Vietnam alaposan kikezdte, de nem kezdte ki a bárkit legyőzni képes amerikai hadsereg mítoszát. Azzal untatott minket Kossuth főhadnagy elvtárs, politikai tisztünk, hogy „az amerikai hadseregben vakfegyelem van, a mi néphadseregünkben pedig vasfegyelem” - és szükség is volt az intő szóra, mert lépten-nyomon megszegtük a szabályokat és bizony, ráérő időnkben The Band, Bob Dylan, a Canned Heat, sőt Crosby, Nash, Young and Taylor szólt a körletben, az első angol nyelvleckékbe nem Shakespeare, hanem Jim Morrison és Janis Joplin szavai-sorai tolakodtak, a kimenő alatt titkos átöltözéseink kedves ruhadarabja a Levi's farmerdzseki volt. Az Amerikai Nagybácsi ott volt valahogyan mindenütt és folyton üzent valami fontosat. A Hair (aminek a dal-szövegeit egy magyar emigráns írta, amelynek a sikeres film-változatát egy cseh rendező emigráns csinálta meg) a „flower-power”, „let's go to San Francisco” és a nemzedék legjobb elméi az őrület romjaiban, akiket láttunk Bogdanovich, Cassevetes filmjeiben, a Coen testvérek Nagy Lebowskijában, az American Graffiti-ben, a Pulp Fiction-ben. Volt az az Amerika, Joseph Heller 22-es csapdája az örök kételkedő Yossarian-el és Gregory Corso, Ferlinghetti, Ginsberg, akit – ahogyan mondta – Csoóri Sándor elhozott Budapestre is, no meg Algernon virágai, Updike Nyúlcipője, Jack Nicholson szállt, mint kakukk a fészkére és Hal Ashby Utolsó szolgálatában égette a szeszt, no meg Coppola örökművei, Don Corleone és a mindent magába szippantó Apokalipszis – ott volt ez az Amerika a könyvespolcokon és mozikban mindig és telt- és múlt az idő, Amerikai Nagybácsink már néha el is látogatott hozzánk, nemcsak levelekben, regényekben, filmekben üzent. Megérkeztek támogatásai, alapítványai, képviseletei is. „Amerika egy kijavított Európa, barátom!” - mondta lelkesen kedves ismerősöm, aki el is látogatott oda és persze, hiszen volt Joan Baez és Pete Seeger, Sacco és Vanzetti, a Rosenberg házaspár utcában kezdtem köztisztviselői pályafutásomat, sokszor keltem az Akadémia előtt, a Roosevelt-téren, Budapesten is volt egy Amerika, mert mindenütt volt Amerika, egy egész kontinens Amerikának látszott, nem volt Peru és nem volt Argentína, nem volt Bolívia sem Mexikó, sem Chile, csak Amerika, egy nagy árnyék a világon. No meg az árnyalatok. Martin Luther King, a Fekete Párducok, a jazz nemzedéke, Miles Davis és Chat Baker, Louis és Ella, Charlie Chaplin diktátora, Buster Keaton, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, micsoda névsorok, micsoda események felhője és füstje, micsoda tüzek lángolása, milyen kis-nagy lépések a Hold felszínén! A Szojuz és az Apolló kézfogása. Üstökösök a Haley teleszkóp felvételein. Milyen szépen tudtak beszélni a Szabadságról a new-yorki Szabadságszobor alatt! Bartholdi mester colmari műhelyében megtekinthető a folyamat, ahogyan ez a szobor készült itt, Elszászban, mert az a Szabadságszobor a francia nép ajándéka, bizony, innen kelt át a tengeren, követve a migránsokat szállító hajók nyomdokvonalát, ezért van az, hogy Amerika az identitások elképesztő kavalkádja és ezért a Montana állam-beli Belgrade városkában szabad újévkor a levegőbe lövöldözni, amit a helyi szerb közösség tagjai örömmel művelnek is, mert „Amerika a szabadságok hazája”. Szabad fegyvert viselni és fegyvert használni. Az Amerikai Nagybácsi szívesen kérkedik ezzel, mint a szabadságok egyik szimbólumával. Aztán látjuk, hogy csúszik ki az ellenőrzés alól a fegyverhasználat. A szabadságokat a bírók korlátozhatják indokolt esetekben. Ó, az amerikai igazságszolgáltatás! Az esküdtek, a bírósági tárgyalások izgalmas szópárbajai, az esküdtek igazságérzete, a tizenkét dühös ember! A villamosszék, a méreginjekció, a halálsoron évtizednyi időt várakozó halálraítéltek drámái. Amerika, amely oly büszke a szabadságaira, de ahol a rendőrök előbb lőnek, mint kérdeznek és a S.W.A.T. katonai alakzatban áll készen a bevetésekre. Amerika, amely joggal büszke az egyetemeire, de amelyeken fémdetektoros kapukon haladnak át a diákok, nehogy megismétlődjenek a campus-mészárlások, ahogyan megtörténtek már olyan gyakran, elvágva fiatal életeket attól, hogy meg is élhessék azt a sokat emlegetett amerikai szabadságot és a mindig jobb életre jogosító amerikai álmot.

 

Nem vágytam soha Amerikába, az éles ellentmondások földjére, nem vágyakozom New York után, bár Jim Jarmusch-al és Tom Waits-el szívesen eltöltenék egy kis időt abban a brooklyni trafikban, amelyet Harvey Keitel terelget és nem akartam soha megnézni Maci Lacit eredetiben a Yellonstown-parkban, nem vágytam arra, hogy Little Big Horn mellett létesített indián rezervátumban játsszak el egy black jack játszmát valamelyik kaszinóban. Annak ellenére sem, hogy az Amerikai Nagybácsim hívott már sokszor, sőt gavallérosan finanszírozta is volna ott-tartózkodásom költségeit. Mert nekem is, neked is, mindannyiunk van egy Amerikai Nagybácsija. Európának is van egy Amerikai Nagybácsija. Most Nagybácsink kijelentette, hogy nem foglalkozik többet velünk. Mégis, mindenki Róla beszél.

 

Igen, kedves kis szerkesztőm, Róla és nem Donald Trump-ról. Trump éppen úgy Amerika, mint Noam Chomsky vagy Marshall MacLuhan, mint Hawkings vagy Steve Jobs. Trump újra akarja gombolni a Világ Kabátját. Amerika újra akarja rendezni a számláit a világgal. Amerika közben persze figyel engem és téged, folyamatosan, minden interneten töltött percben gyűjti adatainkat és sehol másutt a világon nem tudnak többet rólam, mint éppen Amerikában. A Google, a Facebook, a Twitter, a Vimeo, a Youtube – a Windows vagy az iOs – na, ki, hol tud többet a világról és polgárairól most? Ezen a ponton válik kezelhetetlenné és felmérhetetlenné most az, hogyan változik Amerika viszonya a világhoz. Hogy e változásnak, Koblenztől (ahol megalakult az európai trumpisták Internacionáléja) Budapestig úgy örülnek most a világban, mint egyszeri kommunisták a SzK(b)P XXII. Kongresszusának egykoron, azt én meg nem érthetem. Hogy Magyarországon a kormányzó párt azon jelesei örvendeznek Trump által bevezetett begombolkozásnak a legjobban, akik oly szívesen bélyegzik-cimkézik hazaárulónak azokat, akiknek más a véleményük, mint nekik, az egyenesen aggasztó. Azért a magyar-európai szabadság 28. évében elég bizarr látvány, hogy a Párt alelnöke „Make America Great Again” feliratú baseball-sapkában virgonckodik egy budapesti étteremben. Lelkük rajta, az Amerikai Kolosszus megrendült most és bezárkózni készül, elfordul a világunktól. Az az Ő dolguk, hogyan és milyen áron tudják ezt a fordulatot végrehajtani. Talán annak örülhetünk csak, hogy ahhoz segíthet minket ez a helyzet, hogy magabiztosabbak lehessünk Európánk útjainak és érték-kereszteződéseinek végigjárásában. Mert ilyen út van és ez az út még mindig az „Egység a sokféleségben” útja (Unity in Diversity), amelyet naponta gyakorolunk európaiként. Egy ilyen úton való biztos járáshoz empátia, tolerancia, megértés, a közös értékek következetes képviselete a tettekben és türelem szükségeltetik, azok az európai erények, amelyeket most Trump amerikai elnök kidobni kíván, illetve, amelyeket szótárából már ki is hajított (még várunk arra a momentumra, amikor egy twitter-bejegyzésében leírja, hogy 'democracy'). Ha így tesz, ha így folytatja, csak elvágja-elfűrészeli azokat a gyökereket, amelyek Európából táplálták Amerikát a múltban és amelyek Amerikából nőttek vissza Európába. Mi legyünk csak büszkék arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem lehetne tagja, ha elvei fenntartásával azt kéri, akkor sem, az Európa Tanácsnak, mert változatlanul, ennyi évtized után sem lenne képes teljesíteni a tagság néhány alapfeltételét. Mi pedig törekedjünk arra, hogy őrizzük meg, tartsuk be, éljük meg és képviseljük a mindennapokban, a magunk kicsiny társadalmi helyén e tagság feltételeit. Az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatát.

 

Aztán felnézek a képernyőről. Kinézek a kehl-i DownTown Café ablakán. Odakint most hideg eső esik, szürke az ég, a Strasbourgot Kehl-el összekötő villamos vonalán dolgozó munkások narancssárga munkamellényei ebben a szürkeségben sokkal élénkebb színekkel világítanak, mint egyébként. A munkások szorgoskodnak ebben a borongós időben. Áprilisban majd megérkezik az első villamos, a nyilvánosan vállalt határidőt tartani illik. Két szomszédos ország, két város között acél és beton szilárdságú kapcsolat készült el itt. Európában, 2017-ben.

 

Majd mindjárt visszamegyek Strasbourgba és eszembe jut, hogy ránézzek Michael Cimino Szarvasvadász c. filmjének arra jelenetére, amikor Meryl Streep a 'God Bless America'-t énekli. Lehet, hogy vele dúdolom?

 

Ich bin ein Berliner most és voltam Je suis Charlie, voltam a nizzai Promenade d'Angleterre-n ártatlan bámészkodó, párizsi kávéház zsúfolt teraszán születésnapot ünneplő ártatlan áldozat, a Bataclan-ban a zenehallgatás önfeledettségét örökre elfeledő koncert-látogató és most fáradt vagyok. Csak fáradt és kedvetlen vagyok, tétován matatok a sorok között, a szavak között, az ostorhegyként csattanó mondatok között, régen elfelejtett jelzőket keresek a Béke mellé, és ízlelgetem, hogy „könnyűléptű”, „szelíd”, „gyümölcshozó”. Fáradt vagyok az európai identitásban, amelynek hegyitó-simaságú, szelíd-fodrozású felszínét felkavarták a percemberkék nemtörődöm módon odahajított, nemzetiszínre festett betontömbjei. Fáradt vagyok attól, hogy oda nem illő páncélosokat kell kerülgetni a karácsony vásárok fahéj-illatú forgatagában és nem akarok sem kevlár-mellényt, sem Heckler-Storch gépkarabélyt vásárolni ajándéka senkinek. Fáradt vagyok attól, ahogy elnézem a fáradt katonákat, ahogyan átballagnak a tömegen megint és fáradt attól, ahogyan megmotoznak, mielőtt a templomba lépnék, hogy eltűnődjek az adventi gyertyák fényein. Fáradt vagyok attól, ahogyan elénk öntik a háborús híreket, a szétbombázott otthonok romjaiból előmászó vérmaszatos gyermekek képeit. Fáradt vagyok attól, hogy az Önzés és a Gőg mérgeivel dúsított kotyvalékokat kavargatnak valahol valakik, hogy nyakon öntsenek minket a szociális médiában és, hogy folyton nekünk kell mosakodnunk, kimosnunk lelkünk paplanából az általuk tudatos gonoszsággal odakent foltokat. Fáradt vagyok attól, hogy pszichopata tömeggyilkosok népeket bélyegeznek meg. Nem a muszlimok öltek Párizsban, Nice-ben, Berlinben, hanem a Koulibali testvérek, Ahmed N. vagy valami soknevű ember. Minden terroristának van életrajza, csak életvonaluk nincsen. Fáradt vagyok attól, hogy emberi identitásból kikerült, az emberi Élet tiszteletét megtagadó merénylők miatt falakkal, kirekesztéssel és gyűlölettel büntetünk ténylegesen segítségre rászorultakat. Fáradt vagyok attól, hogy most fegyverkezünk és, hogy karácsonykor így beindult a fegyverek ördögi vegyes-kereskedése. Józanságukban persze tudjuk, hogy ez emberi világban lehetséges békében együtt élni másokkal, a gyorsan előttünk lepergő hírek bódulatában mégis mindig ellenségeket vizionálunk és így adunk felhatalmazást a politikusaink arra, hogy befűtsenek a populizmus nagy, harsány lánggal égő kályháiba. Milyen élvezettel lubickolnak egyesek a Kornak ebben a hínáros vízében! Milyen örömmel mondogatják, hogy „de hiszen megválasztottatok”, de soha nem teszik hozzá azt, hogy „igaz, nem mondtuk meg nektek azt, hogy mire is”, no meg amúgy is program nélkül kormányoznak, a bizonytalanság lételemük és, ha valami ügy nyugvópontra jutna, gyorsan fel is forgatják azonnal. Minden az emberi élettől eltávolodott merénylő segíti őket abban, hogy felcsavarják a nagyotmondás gázégőit és abban, hogy tovább növeljék a bizonytalanságainkat, hogy felerősítsék gyarlóságunkat, hogy kihegyezzék félelmeink karóit, amelyekből majd megépíttetnék velünk kirekesztő sáncainkat. Fáradt vagyok attól, hogy sorra csődöt jelentenek az elemzők, mert a Festett Valóság mindig átvérzik az Élet szövetén. A Történelem kereke most nagyot fordult és elértük, hogy nagyon kevesen rendelkeznek a rendelkezésünkre álló földi erőforrások nagy többségével. A Diktatúrák még soha sem voltak ennyire gazdagok és a demokraták még soha ilyen szegények. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bevásárolt a világban és egy „kreatívan adózó”, hetven éves milliárdos ül majd a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, ezt hozta el az „elitek elleni lázadás” eleddig. A kínai kommunisták, egy „vadkapitalista” amerikai ingatlanos és egy makacs orosz egykori titkos ügynök viszonyaiból bontakozik majd ki a világ jövője, vidám, nyugodt, békés évek elé nézünk. Még az sem látszik innen, hogy ki és miből fogja eltakarítani majd a háborús romokat Aleppóban, Bagdadban, Moszulban, Jemenben, pedig ennek a feladatnak is neki kéne látni, mert százezrek maradtak fedél, remény nélkül. Rosszakaratú emberek éppen e helyzetre lesnek – ördögi terveiknek mindig vannak végrehajtói. Fáradt vagyok attól, hogy nekik jobb a sajtójuk, mint nekünk, akik csak illő szerénységgel és tisztelettel, de élni kívánjuk az életünket. Mert az Élet is átvérzik a Valóság szövetén. Résen kell lennünk, mozgósítanunk kell a békés és együttműködő világ lehetséges voltában való hitből, az embertársaink iránti bizalomból, a demokrácia értékeinek tiszteletéből táplálkozó cselekvés-tartalékainkat, életünkben és életünkkel kell megmutatnunk azt, hogy nem olyan a világ, amelynek egyesek lefestik. A „post-fachtisch” nem lehet többé az Év Szava, mint az volt idén Németországban. Jó lenne már véget vetni annak, hogy itt is ott is, de mindig akad valaki, aki azt mondja: „hogy milyen is az emberi világ, azt én mondom meg”. Jó lenne véget vetni egy hangos és agresszív kisebbségnek a csendes többség feletti uralmának.

 

Ich bin ein Berliner, mondogatom, ismételgetem, mert együtt érzek velük. Ismerem a várost és mindig elbűvölt a berlini élet kényelmes lassúsága, a város kulturális pezsgése. A Breitscheid Platzon, ahol ez az aljas merénylet történt és ahová az 1956-os forradalom tiszteletére elnevezett Budapester Strasse is befut, van egy templom. Pontosabban egy templom megmaradt romjai. Egy memento, egy őrült európai korszak emlékműveként megőrzött. Ebben a templomban van egy kereszt és ezt a keresztet a német bombázók által elpusztított Coventry székesegyházának beomlott gerendázatának szögeiből készítették. Az angol kereszt a német templomban a megbékélés és a Béke szimbóluma. Ez a kereszt európai valóságunk erős fundamentumának szimbóluma. Nincsen terrorista, aki ezt a fundamentumot kikezdhetné. Amikor néhány héttel ezelőtt a párizsi Bataclan-t újra nyitották Sting koncertjével, mindenki számára világossá válhatott, hogy az úgynevezett terroristák, valójában tömeggyilkosok semmit sem értek el. A párizsiak a félelem nélküli, szabad, természetes élet mellett tettek hitet. Addig azok, akikben semmi tisztelet sincsen az emberi élet iránt nem is fognak elérni semmit sem, amíg a védtelen, véletlen és vétlen áldozatok iránt érzett gyász órái után mindig és következetesen visszatérünk megszokott életünk általunk irányított ritmusaihoz és rítusaihoz. Két nappal a berlini merénylet után az európai városok élik adventi életüket tovább. Itt, Strasbourgban, az áldozatok emlékére két napra bezárt a karácsonyi vásár. Ma, 11-kor újra kinyitották. Az emberek isszák a 'vin chaud'-t (rouge ou blanc), vagy a forró narancslevet mézzel, eszik a tarte flambée-t vagy a spetzle-t szalonnával, káposztával, trécselnek a barátaikkal, akikkel randevút beszéltek meg ezen, vagy amazon a téren, mert ez a karácsonyi hagyomány: találkozni szeretetteinkkel, ismerőseinkkel a karácsonyi vásárban, ahol átjár bennünket a Karácsony összetéveszthetetlen hangulata és érzései. Strasbourg Capitale de Noel, a „Karácsony Fővárosa”, ez a városbrand része, több itt a turista most, mint nyáron. A strasbourgi Christkindlmarik a maga sok száz éves hagyományával méltán világhírű. Itt az ember tényleg kipihenheti a fáradtságát, egy pohár jó forralt borral leöblítheti rossz szavak epe-ízét. Ha jól tudom, a berliniek is úgy döntöttek, hogy nem zárnak be a karácsonyi vásárok, az emberek nem maradnak otthon, a barátokkal közösen elfogyasztott glüchwein ebben az évben is kihagyhatatlan. Mi értelme lenne az európai életünknek, ha nem ünnepelnénk együtt a Karácsonyt? A Karácsony pedig a Béke és keressük csak együtt tovább azokat a „Hozzá” illő jelzőket, akár egy pohár forralt bor társaságában.

 

Kiállítás Kehl-ben, a Hanauer Múzeumban. Kehl egy kisváros, Baden-Würtenbergben, a Rajna partján, az Európa-híd felett ide látszik Strasbourg ezeregy éves katedrálisának pompás tornya. Az új villamosvonal vadonatúj sínpárja már készen van, már összeköti a két várost, most szerelik az elektromos vezetékeket, jövő áprilisban már villamossal jövök majd át és nem gyalog, mint ma, egy kis európai realitás. A kiállítás címe „Zwischenzeit” (időközben? Két idő között? Időszendvicsben?) és Kehl történetének egy turbulens korszakára koncentrál, német városka-történet 1944 – 1949 között. A kiállítás utolsó napján jutottunk el a múzeumba, meglepően sokan voltak ezért, mintha most még egyszerre mindenki meg akarná nézni a múltjának egy darabkáját, családi legendák forrásvidékét. Nyugdíjas hölgyek kezelték precízen a kasszát, kettős könyvelést vezettek, egyikük a sorszámozott jegyeket adta ki, másikuk pedig a jegykiadással egy időben húzott egy strigulát a gondosan megvonalazott fehér lapon. Persze mindenki ismerte a hölgyeket, helyi közönség és helyi önkéntesek találkozója egy helytörténeti kiállításon. A kiállítás beszédes volt és két nyelven volt beszédes, mert jöttek bizony szép számmal látogatók Strasbourgból is. Jó szomszédok gyakran összejárnak. Persze nem volt ez mindig ilyen jó szomszédi viszony. Éppen erről szól a kiállítás, kinyitja és a fény felé tartja a Történelem sötét lapjait.

 

Amikor a Napkirály, XIV. Lajos annektálta Strasbourgot, meg is bízta a nagyszerű Sebastien Pettestret Marquis de Vauban-t, hogy tervezze meg a város erődítményeit is. Vauban mester Kehl-be is tervezett egy erődítést, egy megerősített hídfőállás volt ez, Strasbourgot védte, de a Rajna német oldalán. 1871-ben, amikor Elszászt és Lotaringiát elnyelte a fiatal Német Állam, a kehl-i erőd elvesztette jelentőségét, elbontották, a városka terjeszkedni kívánt, amúgy is német föld itt is, ott is, az erős falakra nem is volt már szükség. Kehl fontos rajnai kikötővárossá terebélyesedett, kiépült az ipari kikötő, mellé munkás-lakótelepet húztak fel, egy új városrész született a növekvő számú hivatalnok-adminisztrátoroknak és mérnököknek, vasúti tisztviselőknek, így alakult ki a Rosengarten körül egy villanegyed, a Szigeten, amely ténylegesen sziget volt még akkoriban, az építés kedvéért feltöltötték a medret két oldalán, de a holtágat meghagyták, egy kis tó van most a városka közepén, e körül pedig kedves, otthonos villák. A protestáns városkában csak 1914-ben kezdték építeni a katolikus templomot (alapkövét éppen azon a napon avatták, amikor egy távoli városban, Szarejevoban eldördült egy végzetes pisztolylövés), aztán csak valamikor a 30-as években lett templom ebből, amelynek egyébként inkább helye lenne egy toszkán városkában, mint itt, a Rajna német partján.

 

Amikor 1918-ban a francia csapatok bevonultak Strasbourgba és Elszász és Lotaringia felett újra a piros-fehér-kék trikolór lengett, sok elszászi család kerekedett fel, hogy átkeljen a folyón. Sokan csak Kehl-ig jutottak, hogy érezzék a szülőföld kipárolgásait, hogy nézzék a katedrális tornyát, amely egy elmúlt gyermekkorra emlékeztette őket, családtörténet és politika gyakran keresztezik egymást kéretlenül. Sok elszászi család Németországban kezdett új életet. Pergett az idő a Nagy Homokórán. Kialakult az új német impérium, ebben az a jellegzetes német kisvárosi élet. A gyermekek iskolába jártak, a szülők a munkába, a pékek sütöttek, a hetivásáron a gazdák zöldséget és gyümölcsöt árultak, a Stadfest-en elsöröztek, nyáron kirándulni jártak a Fekete-erdőbe, ügyeket intéztek a Rathaus-ban, a Kaufstrassén megemelték a kalapjukat a polgármesternek, a Goldenen Schwanen-be megették a vasárnapi Schweine Braten-t és a kikötőben szorgalmasan bólogattak a daruk, vasárnapi misére hívott a harang, elsőáldoztak a kisfiúk és a kislányok csinos ruhákban, voltak családi ünnepek, belátható világ határolta a városkát. Odaát, a nagy folyó másik partján sem volt ez másképpen, az persze egy nagyobb város volt, nagyobb kínálattal, alapvetően francia gondolkodással. Aztán ezen az oldalon megjelent egy új párt, új lett az állami szimbólum, új akaratok diktáltak divatokat. Odaát erre egy költséges erődvonal, a Maginot-vonal kiépítése volt egy reakció, Kehl-ből is megfigyelhették, hogyan épülnek ki a védművek a folyó túlpartján, egy kiserőd még ma is ott szomorkodik egyedül, az Európa-híd mellett. Azt akkor még nem így hívták. Volt rajta forgalom és ez határforgalom volt, itt német egyenruhások, a túloldalon francia egyenruhások ellenőrizték az utiokmányokat és a rakományt. Az egyenruhások mikrotársadalma is egy rétege volt a városka-társadalomnak.

 

Aztán 1940 tavaszán új egyenruhások érkeztek Kehl-be, váratlan és kéretlen, kitelepítési határozatokat kézbesített a postás a kehl-i családoknak. Valahol Berlinben már döntöttek valamiről, amiről az itt élőknek még nem volt tudomása, csak azt tudták, hogy 48 óra alatt össze kell csomagolniuk, el kell hagyniuk az évek munkájával összerakott családi otthont, el kell költözniük. Kehl frontváros lett 1940-ben, de a Blitzkrieg sikere után a családok hamar visszaköltözhettek. Az 1918-ban ide költözött elszásziak fordított utat jártak végig. Őket pedig visszatelepítették Strasbourgba, Elszászba. A Harmadik Birodalom nem elfoglalta, hanem visszafoglalta Elszászt és Lotaringiát, e földek integráns részei lettek Németországnak, így a fiúkra is a német haditörvények vonatkoztak. Az elszászi fiúk a kehl-i fiúkkal együtt vonultak a háborúba és jutott belőlük szép számmal minden frontra, sokan közülük például a Kriegsmarine-ben kötöttek ki, sok elszászi és kehl-i fiú valahol az Atlanti-óceán partján körülzárt kikötővárosokban esett fogságba 1944-45-ben, de sokan megjárták Sztálingrádot és az olasz frontokat is. Mindez csak azért fontos, hogy elhelyezzük ezt a kis helytörténeti kiállítást egy nagyobb képben.

 

A kiállítás 1944. november 23-ától kezdi elmesélni a Történetet. A fiatal férfiak a háborúban, a hadiszolgálat alól felmentettek, túlkorosak, munkában nélkülözhetetlenek otthon. A front közeledett, hallani lehetett az ágyúk távoli morajlását. A Kehl-ben élők nem tudhatták, hogy a front két hídfőállássá zsugorodott, a Colmar-i „zsebben” a szövetségesek bekerítették a német csapatokat és kijutottak a folyóhoz, így a Strasbourg körüli térségben rekedt csapatokat elvágták. A város körülkerítették és De Lettre de Tasigny Második Francia Hadserege már a külvárosokat támadta. A Kehl-ben élőket senki sem figyelmeztette a közelgő pokolra. Az első lövedékek november 23-án, délelőtt csapódtak be a városka folyópartján álló házai közé, ezek ébresztették fel a városlakókat a győzelmi propaganda álmából. Szervezett evakuációról nem lehetett beszélni, a városlakók úgy menekültek, ahogyan tudtak, szekérrel, kézikocsikra pakolt holmikkal, gyalog, egy-két, a „hadsereg szükségleteire” még el nem rekvirált autóval. Kehl néhány ezer lakosa a környező települések felé vette az irányt. A kapkodó, hirtelen menekülés megrendítő emlék-tárgyai a kiállítás tárlóiban. Egy mesekönyv, egy játékmackó, egy fotóalbum a kehl-i teniszklub aktivitásairól, egy bőrönd a családi iratokkal, a születési anyakönyvi kivonat és a házasságkötés iratai. Míg Kehl-ben csomagoltak és a hirtelen összekapkodott holmikkal menedéket keresve a városkából kimenekültek az emberek, addig a helyi Gestapo kiürítette a strasbourgi börtönt. A foglyok egy részét elindították át, a hídon, amely akkor még állt, egy részüket azonban a folyó partjára irányították és a folyóba lőtték. November 23-án, 24-én és 29-én két tucatnyit foglyot végeztek ki a híd mellett. Ma egy emlékkövön ott van a nevük, születési évszámuk és az, hogy „Mort pour la France”. Kilenc embert, az Ellenállás tagjait már Kehl-ben, a másik oldalon lőttek agyon és ma Kehlben az emlékezés rózsáinak nevezett kis alkotások őrzik a francia nevüket a német oldalon.

 

Szóval november 23-án még állt a híd, menekültekkel volt tele és visszavonuló katonákkal, Strasbourgban utcai harcok voltak, a folyót megközelítő francia páncélosok nem kis elégtétellel lőttek át Kehl-be, egy Sherman páncélos közülük most ott áll a híd mellett a francia oldalon, az iskola előtt és mellette csillog az új villamosvonal sínpárja. A kiállításon sok fülhallgató, a szemtanúk vallomásaival. Ez az „oral history” a kiállítás egyik nagy értéke. A gyermek, aki akkor 10 évesként élte át a felnőttek remegéseit és félelmeit, az ma 82 éves, de az emlékezetében mindörökre megőrzi azt, amit akkor befogadott a tekintetével és átfogott a szívével. A tárgyakból és iratokból berendezett tablókba mintegy belemetszenek ezek a képernyők és a fülhallgatón meghallgatható személyes vallomások, kiegészítik, árnyalják, több dimenzióssá teszik az emlékezést. A helyiek számára ráadásul azok az arcok jelennek meg, akiket a városka életéből jól ismernek. A papírbolt tulajdonosa, akinek a családi vállalkozása valamikor az 1880-as években kezdte meg a városka életéből kihagyhatatlan működését, vagy a hentes, akinek a boltja ma is ott áll a Hauptplatz sarkán „seit 1897”.

 

A kiállítás kisvárosi szelídséggel, nem tolakodóan és a legkevésbé sem didaktikus szájbarágóssággal vezeti át a látogatót Kehl francia megszállás alatti történetén. Amikor a csaták véget értek és a szövetségesek előtörtek Németország belseje felé, Kehl-ben francia csapatok telepedtek meg. Később Kehl a „francia megszállási övezet” része lett. Először a francia városparancsnok, később a francia hatóságok tiltották meg a városkába való visszatérést. A városka körül szögesdrót-kerítést emeltek, a városka határába őrtornyokat emeltek, amelyet azon kevés helyi lakos, aki itt ragadt, csak úgy emlegetett, hogy „a Kreml tornyai”. A környező településekre menekült kehl-iek reménykedve várták, hogy valami változás áll be sorsukba és visszatérhetnek, de erre még sokáig várhattak.

 

1946-ban Kehl-t közigazgatásilag Strasbourg-hoz csatolták. A házakba francia családokat telepítettek, hiszen odaát is híján voltak a lakásoknak. A városka három iskolájába francia gyermekek jártak és ott franciául tanultak, 1946-tól német iskola nem volt Kehl-ben. Az üzletekben franciák árultak franciául francia és amerikai árút. A szögesdrót-kerítés nemcsak a várost vágta el a külvilágtól, de a városon belül is elvágott utcákat, kerteket egymástól. A franciák lakta negyedet is szögesdrót választotta el a németekétől és a szögesdrót-kerítés mellett fegyveres francia patrouille járta őrjáratát. Az utcák nevét franciásították. Így lett a Hitler strasséból Rue de Commerce, a Brünhilde strasséból Rue Fénelon, a Schillerstrasse Rue Marie-Louise, a Völkerstrasse Rue Montesqieu, a Friedhofstrasse pedig Rue Normandie.

 

1949-ig tartott ez az állapot. Akkor az ún. washingtoni egyezményben Németország, pontosabban Baden-Würtenberg tartomány visszakapta a rendelkezés jogát Kehl-re. Megkezdődött a korábban idetelepített francia családok visszaköltöztetése. Ez sem volt egy egyszerű ügy. A háborús felújítás nagy munkájával elfoglalt Franciaországban, de különösen Elszászban, Strasbourgban az ehhez szükséges feltételek nem álltak még rendelkezésre. A tárlóban egy francia család panasz-levele arról, hogy az ígéretekkel ellentétben még mindig nem tudják, hogy hol fognak lakni Strasbourgban. A szögesdrót-kerítés együtt mozgott a visszatelepítéssel. Ha egy francia család kiköltözött a házból a szögesdrót is odébb vonult és ez így ment házról-házra, utcáról utcára. Az egyezmény végrehajtása döcögve haladt. Mivel az elszásziak franciából németté majd újra franciává lettek az aktuális politika akaratából, így volt olyan család, amely megérte, hogy 1918-ban betelepülő (vagy betelepített) menekült és német állampolgár lett, 1945-ben francia állampolgár Kehl-ben, aztán 1949-ben újra strasbourgi betelepülő és francia állampolgár lett itt, miközben életük nem állt meg egy pillanatra sem és kognitív családi térképükön a kehl-i utcák vonala rögzült már erősen.

 

Egy tárlóban egy levelezőlap, amelyet az Obenauer család nyomtatott, hogy tudassa ismerőseivel, hogy 6 és fél után visszaköltözhettek a saját házukba. Egy másik tárlóban a kehl-i francia közösség németül fogalmazott levele, amelyben helyzetük rendezését kérik. Élet-sorsok felfakadása, amelyeket a Tájon átvonuló Történelem sebzett meg. Mikronézetben ama bizonyos Történelem, mint történt ez lengyel, magyar, erdélyi és román tájakon is. Szinte a bukovinai székelyekére rímelő sorsok, akiket áttelepítettek a Vajdaságba, hogy aztán onnan is tovább kell, hogy állhassanak.

 

Magyarként bolyongva a kehl-i Hanauer Museum helytörténeti kiállításán ez jutott eszembe és ezt most el kellett mondanom. A kiállítást ne keressék most már Kehl-be, a Friedhofstrasse 5. sz. alatt, a városi elöljáróság egykori épületébe, ahol a helytörténeti múzeum található, mert tegnap bezárt. Helyette csak ballagjanak végig a Rajna partján, de mindkét oldalon, keljenek át a hidakon, amelyek most már végre összekötnek és nem elválasztanak minket. Gondolkozzanak el azon, hogy miközben az Európa-hídon, ahol a kamionok átdübörögnek, még mindig ott állnak a rendőrök, néha a katonák, hogy ellenőrizzenek, mert a terror-támadások miatt még mindig rendkívüli állapotok vannak érvényben itt, de közben a gyaloghídon akadálytalanul és ellenőrzés nélkül áramlik át a nép, ki biciklivel, ki gyalog. A franciák bevásárolni járnak Kehl-be, a német kereskedők jól megtanulták a nyelvet, jelentem, a németek kulturális-kulináris örömökért járnak át Strasbourgba, a kehl-i Rosengarten körüli villákat részben franciák vásárolták meg, mert a villák fenntartása errefelé sokkal olcsóbb, és sokan innen járnak dolgozni Strasbourgba. Az Élet hömpölyög itt a maga természetes medrében, mint ez a nagy folyó, a Rajna, amelynek a partjai oly sok történetet őriznek, hogy ez egy csekély poszt keretei között már el sem mondható.

 

Aztán felnézek a képernyőről, ránézek a kehl-i Down Town Café közönségére. Három francia alkoholista hörpöl a szomszédos asztalnál, a képernyőn a Bundesliga2 Braunschweig-München 1860 meccs játékosai sárgában-sötétkékben, odakint hideg van és a villamosvonalon fabrikálnak a munkások. 2017. áprilisában – ígérik – villamossal kelünk át Strasbourgból Kehl-be. Aztán majd, ha a villamos átkel ezen az új és a számára épített hídon, majd csak meglátjuk, hogy mi is lesz ebből. Innen most az is jobban látszik, hogy honnan hová értünk, hogy miből mi lett.

Két hét, két nap és a Vendée Globe mezőnye már átlépte az Egyenlítőt. Egy nagy, kinyíló óceáni térségre érnek majd most, egyre kevesebb hajóval találkoznak majd, egyre közelebb kerülnek az Déli 50 szélességi fok körül süvöltő szelekhez, az „Üvöltő Negyvenesek” vészt jósló közelségében fordulnak majd Keletnek, egyenes Keletnek, majd csak az Amerikai Kontinens állja útjukat néhány hét múlva. Egy ifjú angol hajós, Alex Thomson vezet most a versenyben, de nyomában ott vannak a franciák, aktuálisan Sébastien Josse, Armel Le Cléac'h és Vincent Riou1. Fa Nándor magyar hajós a Spirit of Hungary-val, a saját tempójában szépen és egyenletesen halad, valahol hátrább, most a 18. helyen, és ez nagyon jó. A minap valamelyik internetes felületen valami efféle cím volt olvasható: „Fa Nándorék jól haladnak”, így, többes számban, és ha az ember bele-belolvas Fa Nándor fedélzeti blog-naplójába (például itt: https://www.facebook.com/SpiritOfHungary/, akkor feltűnhet, hogy ő is többes számban beszél az útról, pedig egyedül van a fedélzeten. Régi szerelmi háromszög-történet ez ott, az óceánon. A hajós, a tenger és a hajó. Megcsalatások, kacérkodások, dühök, szerelmes egymásra-találás és gyors, drámai összeveszések, megbocsátó kibékülések és kirobbanó féltékenységek – nem szabadulhatnak egymástól és egymásra vannak utalva, haragjuk bár a másikra irányul, de nem élhetnek egymás nélkül és így kell élniük, ebben a szerelmetes háromszögben, amely békéjét az Út megszakíthatatlan drámája dúlja fel. A hajók mohón falják a mérföldeket, Thomson egy nap alatt 483 mérföldet tett meg a minap 24 óra alatt, a verseny rekordját azonban még csak meg sem közelítette, azt Francois Gabart tartja 545,3 mérfölddel, ő a Vendée Globe történetének eddig leggyorsabb "Földkerülője",2012-13-ban 78 nap, 2 óra, 16 perces idővel nyert. A vasárnapi hajós elámul ezen és emlékezik, hogy egyszer, az Égei-tengeren való 10 napos bolyongás után 365 mérföld került a hajónaplójába. Persze egy túrahajó, akár egy Bavaria 51-es nem is hasonlítható ezekhez a 60 lábas versenyhajókhoz, 80+ gross aránylik a 180+ négyzetméternyi nagyvitorla-felülethez, amelyet Fa Nándorék hajóinak árboca hordozhat. Ezek a 60 lábas versenyhajók össze sem hasonlíthatóak egy 41-es vagy akár egy 51-es Bavaria-val vagy Jeannau-val, más a rendeltetésük, más a küldetésük, de így volt ez mindig, amióta világ a világ. Egy klipper, mondjuk, az Ariel és egy karak, mondjuk, a Santa Maria versenyében sem kétséges, hogy ki lenne a győztes. A Vendée Globe a sebességről szól, de az, ahogyan a lehetőségeket és adottságokat kihasználják a hajósok, az az ő karakterükről szól. Bár a munkájukat a partról team-ek segítik, akik a műholdas kapcsolat jóvoltából éppen úgy napra készek az időjárási viszonyokat illetően, mint az ott lévő hajósok, a döntéseket csakis a hajósok hozhatják meg, a szél, a hullámok, az áramlatok és a hajó figyelembevételével. A hajókat természetesen sokszorosan is kipróbálják, behajózzák a verseny előtt és Fa Nándor, aki maga építette a hajóját és ezért minden négyzetmilliméterét behúnyt szemmel is végig tudja símitani, még ő is e körülmények között tanulja újra, hogy mire képes a hajó. Ezért ez a szerelmetes viszony, az, hogy többes számban beszélnek a hajósok, azt írják, hogy „most hagytuk el Isla Trista de Cunha”-t, hogy „most hajóztunk át az Egyenlítőn”, hogy „most kerüljük meg a Horn-fokot”. A hajó a latin nyelvekben, de az angolban is nőnemű, „She”. A hajósok örök kísérője, a Hold is nőnemű, csak a németben nem az, La Luna, Der Mond, könnyed, táncos, lebbenő szoknyás lény itt, komoly úr ott, de fénye ugyanaz. Csak a tengerről látni már, hogy milyen végtelen az ég és az, hogy milyen fénye is van a Holdnak, ha mosolyog. A városok fényfüzére leszoktat minket arról, hogy ismerkedjünk az ég csodáival, odakint, a tengeren, a hajós olvas a csillagokban. A hajók tehát mohón falják a mérföldeket, emelkednek és süllyednek, dülöngélnek, felkapaszkodnak a rézsút érkező hullámok tetejére és hullámvölgyekbe lezuhanó orruk áttöri a következő hullám taraját. Ahogyan a szélben kiöblösödő vitorlákig felcsap a vízpermet, vagy átzúdul a hosszú orrfedélzeten és becsap a cockpitbe, végigszalad a vízelvezető nyílásokig, felhabosodik, tolong kicsit, aztán a jön a következő hullám, becsap, levonul, tülekedik, a cockpit mindig nedves, a kormányrúdon mindig nedves a kéz és a hajós felfelé néz, mindig felfelé, a szárazföldön mindig a lábunk elé nézünk, a tengeren mindig az ég felé, a vitorlákra, az árboc csúcsára, a jósoló felhőkre, legfeljebb a hullámok tarajára, ajkukon mindig ott a tenger sójának az íze. A hajó vibrál, remeg, megdől, a fedélzeten soha sem mérhető derékszög, a szél dönti a hajót, a hajós izmai megfeszülnek és elernyednek, hogy csak ül a kormányrúdon tartva a kezét, az is izommunka, még ezeken a modern hajókon is, aztán, hogy állítani kell a vitorlákat, ereszteni-feszíteni, reef-elni, még a sokszorosan áttételes modern csörlők (winch-ek) is fizikai feladatokat adnak a kéznek, deréknak, comb-izmoknak, bokának. Száguld a hajó, most a mezőnyt mindegyik hajója 12 csomó feletti sebességgel halad, vagy többel, kinek-kinek mit adagol éppen most hajósok két ősi istensége, viharokért felelős Neptunus és szeleket küldő Aeolus. Két hete és két napja van úton van a mezőny, a verseny Út, az út monotóniája a tennivalók ismétlődő sorozata, sok százszor kell megfogni ezt vagy azt a kötelet, sok százszor kell winch-elni, átfogni egy pillantással a horizontot, visszanézni a szétterülő nyomdokvonalra, amelyet gyorsan eltöröl a tenger, mintha soha nem hajózott volna ott senki sem, hány ezerszer kell igazítani a vitorlákon, ki számolhatja ezt meg? A hajós kezében, de nem is, az egész testében ott vannak ezek a tennivalók, ha alszik, egész testével figyel a hajó jeleit. A megszokott zajok nyugodt álmot hoznak, egy váratlanul megcsikorduló hang azonnali éberséget. Az éjszaka és a nappal határai elmosódnak, éjjel persze még megfeszítettebb a figyelem, a kabin éjszakai világításának vörös lámpája dereng csak és ennek a fényében minden sejtelmesen távoli. A hullámok döndülése a hajó testén, a fedélzeten végigfutó víz surrogása, a szél hangja két hét után már olyan ismerős, hogy nem is tudja elképzelni azt az ember, hogy vannak városok, ahol autók dudálnak, hogy egy ablak előtt motorkerékpár brummog, hogy egy bárból kihallatszik a zene, itt csak a Nagy Természet énekel. Itt az Óceán, a tenger hatalmas és az ember kicsiny, az igazi hajósok tisztelik a tengert, nem akarják legyőzni, mert tudják, ó, ők igazán tudják, hogy Őt legyőzni nem lehet. A Vendée Globe egy verseny, a hajósok egymást akarják legyőzni, nem a tengert és önmagukat akarják meggyőzni arról, hogy ő-ember képes arra, hogy egy vitorlás fedélzetén körbehajózza a Földünket, amely nagyrészt tenger és nem város, nem megművelt kukorica-föld, nem hegyvidék és nem síkság. A Föld a Világtengeren körbehajózható, de a Földünk szárazföldön nem járható körbe. A Föld az Űrben megkerülhető, de az Űrben nem járható körbe (elég hosszú űrséta lenne az, talán még értelme se lenne). A hajós tehát nekivág a hullámoknak, szeleket keres meg és hív segítségül, a versenynek ez a része egészen közeli kapcsolatban van a sokfelé bolygó Odüsszeusszal, a viking Leif Eriksson-al, a portugál Bartalomeo Diaz-al és Ferdinao Magelhaes-el, Cristoforo Colombo-val és James Cook-al, de még inkább Joshua Slocum-al, Sir Francis Chichesterrel és Robin Knox-Johnsonnal, Eric Tabarly-al és Dame Ellen MacArthur-ral. A Vendée Globe versenyzői idén is keresztezik a nagy elődök gyorsan elenyészett nyomdokvonalát, átélik az álmatlanság, a fizika és szellemi fáradtság hullámhegyeit és völgyeit, úgy, ahogyan ők, terveznek és aztán alkalmazkodnak a terveiket keresztező természeti akarathoz, mint ők, haladnak előre, egy cél felé, amelyet most nem a felfedezés kíváncsisága, hanem a versenybíróság jelölt ki a számukra, megkerülik a Földünket a Világtengeren áthajózva. Hajóik tervezéséhez és vitorlázó-tudásukhoz minden nagy előd tapasztalata hozzájárult, hiszen mindenki elmondta, hogy milyen hajóval mit és hogyan csinált végig. Minden hajós egy nagy előd nyomdokvonalában halad, kevés hajós rejteget titkokat, ráadásul a hajó ott van, mindig kitárulkozik a szakértők kíváncsi tekintete előtt, a hajótest formáját, a vitorlákat, az árboc csatlakozásait és a kötélzetet nem rejti motorház-tető – bámulatos, hogy a hajózás-története az egymástól-tanulás nagy története is. No, meg a tenger drámái is ismétlődő, de örök történetek.

 

1Mielőtt elküldtem volna ezt a posztot, még egy pillantást vetettem a verseny hivatalos honlapjára, ahol látom, hogy Vincent Riou – akit nagy esélyesként emlegettek a verseny előtt és aki a 2004-es verseny győztese volt -, szóval Vincent Riou feladta a versenyt és most Cape Town felé fordította a hajóját. Vasárnap este egy azonosíthatatlan objektummal ütközött a hajó, a keel (tartó-egyensúly) megsérült, eltörött, a hajó nem biztonságos többé. Ki kellett szállnia. A legutóbbi hír szerint nincsen veszélyben, lassan haladva biztonságban elérheti Cape Town-t.

Amikor az ember átsétál a Palais de l'Europe (az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének üléstermének is helyet adó, a régi „Európai Parlament” épülete) foyer-ján egy vitrinbe botlik, mindjárt az emeletre vezető lépcsősor mellett. A vitrinben egy régi zászló, egy bekeretezett régi fénykép és egy régi irat. A régi zászló az elmúlt hatvan év alatt kissé elvesztette a színeit, kifakult már, a zászló közepén ama kivágott lyuk körül bizony már barnul is egy kicsit. A régi fényképen mosolygó emberek mennek, aki Budapesten ismerős, az felismeri a háttérben a Jászai Mari téri Fehér Házat, innen tudható, hogy ezek a felszabadultan boldognak látszó polgárok a budai Bem térre vonulnak most. A képen mind örökké 1956. október 23-a, délután van. A két előterében egy úr, kezében a zászló, hogy éppen ez itt, vagy csak ehhez hasonló, megállapítani nem tudom, a zászló a képen használatban van és lobog. Kicsit megborzongok, arra gondolván, hogy itt, az ebbe a vitrinbe bezárt zászlónak a megkopott nyele még őrzi a hatvan évvel ezelőtti kezek melegét, lenyomatát, talán azt is, ahogyan kézből kézbe vándorolt. A történelemkönyvekből tudom, hogy amikor az emberek átmentek a Margit-hídon azon az októberi napon, akkor ilyesmiket kiabáltak: „Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!”, vagy azt, hogy „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”, „Ruszkik haza!”, esetleg azt, hogy „Vesszen az önkény, éljen a törvény!”. Körülöttem most ez a nemzetközi forgatag, akik ajkáról ömlik a sokféle szó, de ebből a bábeli hangszőttesből egy szó minden nyelven érthetően kiviláglik, ezért aztán ez a szó betölti a nagy tereket: Demokrácia. Talán ezért is van az, hogy ahogy nézem ezt a vitrint, a zászlót és a nyelét, a régi képet, ahogyan idéződik bennem a sok régi jelszó, elölt egy gondolat és ez az, hogy, hogy de hát Demokráciát akartak akkor a népek! Amikor hatvan évvel később valaki arról beszélt, hogy „lerázták a rabigát”, hogy „kiálltak a független Magyarországért”, hogy „szembeszálltak a mindenható kommunista párttal”, hogy „harcba szálltak a világ legerősebb hadseregével a magyar szabadságért”, csak arról nem beszélt, hogy demokráciát akartak akkor a népek, ahogyan átvonultak a budapesti Margit-hídon a budai Bem József térre menet. Itt ez a zászló és talán még emlékezik - feltéve, ha olvashatnánk egy zászló emlékeiben a lebegés-lobogás és az elernyedés élményeiről – talán még emlékezik arra, hogy a demokráciáért meneteltek alatta a népek, csak nem mondták ki, mert a szótárban nem volt még ez a szó ottan, az emberek szótárában nem volt ott a szó, csak a gondolat, a szabadabb levegő óhajtása, a szabadság megfoghatatlan érzésének a keresése, de a szó maga, az, hogy demokrácia még nem volt ott a szótárban. Ezt a szót keveset emlegették Magyarországon, a háború előtt és a háború után is, a háborúban csak szitokszóként szisszentették, az ötvenes években meg talán csak úgy, hogy „kommenista demokrácia”. Mentek az emberek a zászló alatt, ez alatt is, az most e vitrinben pihenő alatt, ezzel a zászlóval a kézben, elődeim, skandáltak, demokráciát akartak, de nem mondták azt, hogy demokrácia, mert a szó még nem volt benne a szótárukban és így volt ez, és régen volt ez, hatvan évvel ezelőtt. A vitrinben a színeiben megfakult zászló, a vörös elvesztette már élénkségét, a fehér megszürkült egy kicsit, a zöld sárgult egy kicsit, megható, ahogyan lepergett hatvan év a Nagy Homokórán, így hagyott nyomot a zászlón. A zászló közepén a lukon átkandikál az ablakon túli világ fénye. E fény a vitrin sarkában szerényen meghúzódó kis iratra esik, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1956/113 sz. határozata ez, amely így kezdődik, hogy „A magyar szabadságharcosok tragikus rádióüzenetében elhangzottaktól mély megrendüléssel - 'hamarosan meghalunk Magyarországért és Európáért' - kinyilvánítjuk, hogy Magyarország, éppen úgy, mint más Közép-Kelet-Európai országok a Baltikumtól a Fekete-tengerig, Európa részei és azok a szabad országok, amelyek az Európa Tanács tagjai, felelősséget kell, hogy őrizzenek az Európa Család ezen tagjai iránt ...” Mondhatni, Magyarországról nézvést vékonyka egy határozat ez, ott jobban jött volna néhány, Molotov-koktélnál is hatékonyabb fegyver a szovjet tankok ellen, az európai történelemkönyv lapjain azonban több, mint lábjegyzetként helye lenne ennek a határozatnak, hiszen kifejezi azt, hogy gondoltak ránk, nem hagytak egyedül, mint az szeretjük volt emlegetni. Voltak Európában sokan, akik megértették, hogy a magyar emberek akkor, hatvan évvel ezelőtt demokráciát akartak országukban, így értették mindazt, amit láttak, amit hallottak és, ha így, akkor nem hagytak minket egyedül. A vitrinben a régi zászló, egy régi fénykép, rajta elődeim jó kedve, a vitrin sarkában egy régi irat, Magyarországtól távol ránk gondoló emberek üzenetével – hogy lesz mindebből Történelem? Aztán, hogy felnézek ebből a merengésből, nyílt, becsületes, fiatal arcokra látok itt, sok nyelven mondják, demokrácia, s míg mondják és míg sokan mondják, addig ez a szó vitrinben nem lesz soha, hogy ott az elmúló idő pora lepje be. Generációk csiszolták fényesre ezt a szót, generációk tartják meg tisztán, csillogón. Olyan csillogással, ahogyan e régi fényképen látom, elődeim szemében, a Margit-hídon, Budapesten, 1956. október 23-án, délután.

 

img_3281.JPG

 

img_3270.JPG

 

Elmulasztottam a pillanatot, hogy rákattintsak a képre, amely éppen akkor elkattant, amikor az a két gyönyörű, fiatal ukrán lány szelfizett a Fórum panelje előtt. Pózban, kitakarva a panel feliratát, „World F …. for … ocracy, így álltak a lányok, arcukon még a már fényképezett mosollyal. A teraszon cigaretták fehér füstje szállt, szerbek szívták itt, oroszok amott a cigarettáikat, egy francia delegátus sodort, a teraszra apró hópelyhek vitorláztak alá. Elmulasztottam a pillanatot, hogy rázoomoljak egy idősödő, nyakkendős úr arcára, ahogyan emészti éppen az imént hallottakat és nem volt nálam a fényképezőgépem, amikor felcsattant az az önfeledt nevetés a 6-os teremben, amikor Farah Abdullah Abdi, a szomáliai, menekült a nemi identitásának bevallása miatt, Európába vezető, hosszú és veszélyes útjának egyik szórakoztató epizódjáról mesélt. „Világfórum a Demokráciáért / számit-e az oktatás”(www.world-forum-democracy.org), az Európa Tanács nagy, éves nemzetközi konferenciája, immár ötödik a sorban. Most ér véget éppen, itt a Palais de l'Europe-ban, a kávézó máskor zsúfolt, zajos tere most már üres, majdnem egyedül vagyok, éppen rálátok az épület előtti zászló-sorra innen és zászlók most tettre készen mozognak, mocorognak, reggel idejövet kicsit tanácstalanul csüngtek alá, mint a világsajtó, amikor már bizonyossá vált, hogy Donald Trump lesz az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke. Három napon itt nem volt senki sem populista, legfeljebb aktivista, bár a populizmus únos untalan előkerült, mint a demokrácia leselkedő veszélyek egyikeként kígyózó hidra, amely újabb és újabb fejeket növeszt. Nagy téma a Demokráciánk állapota, ráadásul világtükörbe nézve, hatalmas és kimeríthetetlen témakör az Oktatás, e két témakör találkozása egy nemzetközi találkozó boncasztalán telis-tele van kihívásokkal. Már a kérdések élében is sebzés veszélye rejlik. „Tanítható-e a demokrácia?”, hát persze, hogy tanítható, mondják sokan, mire mások és, ha az iskolán kívüli világ antidemokratikus? Vagy, ha az iskola maga, az egész életével antidemokratikus. Demokráciát autokratikus elveken működtetett iskolában nem lehet tanítani, tanulni. A formális oktatás szabályozott, tanmenetes világában hol van a helye a demokratikus attitűdök, készségek és képességek tanításának, ama bizonyos szociális kompetencia vajon tekintettel van-e arra, hogy a demokrácia a mindennapjainkat átható erővel van jelen? A nemformális oktatás erőforrások és figyelem hiánya miatti marginalizált helyzetében nem tud igazi nagy kapacitásokkal részt venni ebben a játékban. Nem örökítettem meg a pillanatot, amikor Crouch professzor azt mondta, hogy az „oktatás talán mégsem számít annyira, mint gondolnánk, a gazdaság, a politikai struktúrák szereplői sokkal többet tudnak, tudnának tenni a demokráciáért, mint az oktatás”. Könnyedén és elmerengve mondta ezt a professzor, kicsit eltűnődve azon is, hogy vajon mit szólnak e részt vevők mindehhez, akiket éppen az hívott ide, hogy az oktatás fontosságáról beszéljenek megint. „De kérem, könyörgöm, hiszen mindenki erről beszél évek óta, mégis, a tanárok mindenhol a közalkalmazottak páriái, alulfizetett, rossz körülmények között dolgozó munkások” - valaki mondta ezt Tunéziából, ahol forradalom volt néhány évvel ezelőtt, forradalom egy diktatórikus rendszer ellen, forradalom a demokráciáért és a jobb életért, mert mindenki hiszi, hogy jobb az élet demokráciában, mint diktatúrában és a demokrácia az nem a gazdag országok kiváltsága, az mindannyiunké, az egész világon, Afrikától Bolíviáig és Puerto Ricotól Moldováig. Egy projekt Zimbabwéből, egy Bolíviából, on-line egyetem menekülteknek Németországból – mennyi, de mennyi nemes gondolatból kiinduló cselekvés-sorozat. „Változás, változtatás” futnak végig a szavak az üléstermet körülkerítő folyosón, felszaladnak a lépcsőn, a kistermek sora előtt futnak végig. Változz, hogy változtass! - lihegik, ahogy le-lerogynak a székekre. Óh, Demokrácia, ahogyan a felismerések fénye megcsillan a fiatal arcokon! Demokrácia, amely nem ideológia, hanem társadalmi gyakorlat. Participatív demokrácia az iskolákban és képviseleti demokráciákban az ideológiák harca a pártpolitika útvesztőiben, demokratikus struktúrák és az elfordulás és kiábrándulás a demokratikus struktúrákból. „A populizmus és a kirekesztő gondolatok mentén szerveződő szélsőséges pártok előretörése figyelhető meg a fejlett országokban. Hamis interpretáció az, amely gazdasági okokra vezeti vissza e jelenségeket” - mondja egy politikai elemző, vagyis, „félrevezető párhuzam a harmincas évek világ-gazdasági válságára reagáló nemzetiszocialista mozgalom sikerére hivatkozni”. Ha reagálni akarunk erre az előretörésre és e mozgalmak megerősödésére, jobban meg kell ismernünk az okokat. „Nincsen menekült-válság, az európai és az amerikai demokratikus értékek vannak válságban!” - jelenti ki aztán valaki. Dobol a Valóság, mint a gyors eső cseppjei, az ablakon. Tanulni és tanítani kell a demokráciát, de még jobb úgy tanulni, hogy gyakoroljuk a mindennapjainkban, otthon, az iskolában, a munkahelyen. Változás, változtatás – futnak az egymást kergető szavak, lebegnek-lihegnek a fülünkben. Majd ki-ki hazamegy innen, miután megmerítkezvén egy megértő és demokratikus légkörben, egy nyitott és demokratikus miliőben és odaáll majd a diákjai elé az egyetemi katedrára, kis egyesületében helyi érvényességű projekt sikerét kalapálja, újságot ír vagy minisztériumi tisztviselőként aktákkal határidő után szalad vagy bosszankodik a napi híreken, hogy mit baltáztak el megint az aktuálisan megválasztott kormányának az ő tagjai –, de csak hazaviszi ezt az üzenetet, hogy változás, változtatás, demokrácia. A Fórumot záró plenáris ülésen, már úgy a vége felé egyszer csak egy amerikai diák kért szót, aki elmondta, hogy egy jelentős sokkot kapott reggel a hírek olvastán, de most hazamegy és folytatja azt, amit eddig is csinált, nem adja fel, hogy egyesületében és egyesületével tanítsa és képviselje a demokráciát, mert … „minderre, amit történt, csakis több demokrácia lehet a válasz” … és a Fórum majd 600 résztvevője felállva megtapsolta. Ez tehát egy fontos következtetésnek bizonyult egy új világkorszak hajnalán. Én persze megint elmulasztottam, hogy bekapcsoljam a magnót ihletett és őszinte érzelmekkel átfűtött beszédének a megörökítésére, de a hangulata, mint ahogyan az egész Fórumé, az most sokáig megmarad.

img_3301.JPG

Les Sables d'Olonne egy kis kikötőváros a francia Vendée megyében, a rossz hírű Vizcayai-öböl (franciául a Golfe de Gascogne) partján. Vitorlázóknak e helynév az, ami a motorsport szerelmeseinek Monza, a hegymászóknak az Eiger északi fala vagy a K2, ami a hullámlovasoknak Malibou. A Port Olona az a vitorláskikötő, ahonnan majd 2016. november 6-án elindul a legendás verseny, a Vendée Globe. Fel-felpillantok a laptop képernyőjéről, mellettem egy pompás könyv hever az asztalon, egy Bande Desinée (BD), egy képregény, egyike ezeknek a nagyszerű francia képes alkotásoknak, amelyeket olyan nagy élvezettel tanulmányoz ember errefelé. A képregény egy nagyon érett, kiforrott műfaj, népszerűsége francia nyelvterületen töretlen, nimbuszát nem rombolta le az internet vagy mozgókép, egy-egy kötet művészi megformálása magas-kultúra régióiba emelkedik. Ez a kötet is, amelyre rá-rápillantok most. Alexandre Chenet és Renaud Garreta friss alkotása, „Történetek a Vendée Globe-ról” (Histoires du Vendée Globe), igazán fantasztikus. Persze minden művészet a kimeríthetetlen valóságból meríti tárgyát, itt maga a tárgy önmagában is fantasztikus.

 

img_3263.JPG

 

A Vendée Globe egy földkörüli vitorlásverseny, roppant egyszerűnek tűnő szabályokkal. A hajósok egyedül vannak hajójuk fedélzetén és külső segítséget nem vehetnek igénybe, így kikötniük sem szabad. Egyedül kell megtenniük egy roppant utat a Föld körül, az indulási kikötőből vissza a kikötőbe, át a Világ-óceánon, Nyugat-Kelet irányba, vagyis az Atlanti-óceánról a Jóreménység-fokának, Afrika déli csücskének megkerülésével az Indiai-óceánra, majd a Csendes-óceánon át, Ausztrália legdélibb pontjának megkerülésével és a Horn-fok érintésével vissza az Atlanti-óceánra. 28.000 tengeri mérföld (egy tengeri mérföld az 1852 m) … és a leggyorsabb győz. 1989. óta rendezik meg a versenyt, négy évenként, 1992-ben Fa Nándor az 5. helyen végzett, odahaza egy kicsit elfelejtett teljesítménnyel, másutt ezért egy kicsit nagyobb ünneplés kijárt volna … Amióta a Vendée Globe-t megrendezik, a résztvevők majd 50%-a adta fel a versenyt, az még soha sem fordult elő, hogy minden, a versenyen elindult hajó visszaérkezett volna a kikötőbe. Ezen a hosszú úton bármi megtörténhet, a tenger, pardon, az óceán nem tréfál, „ha valakit meg akarsz tanítani imádkozni, küldd a tengerre” - mondja egy régi tengerész-mondás, úgy látszik, hogy a hajósok fohásza, még a legjobbaké sem találhat mindig meghallgatásra. A Vendée Globe egy embert próbáló verseny – süthetnénk el egy közhelyet, a „vitorlázók Mount Everest-je”, ahogyan a verseny beharangozója állítja, erőltetetten, mert valami olyasmit akar elmagyarázni a laikusoknak, amit csak ilyen metaforákba tudunk begyömöszölni akkor, ha meg , akarnánk értetni valamit, ami évszázadok óta foglalkoztatja az emberi képzeletet. Amikor annak idején Edmund Hillaryt megkérdezték arról, hogy miért is mászta meg a Mount Everestet, az első mászóként (Tenzing sherpával együtt), akkor egy kis hallgatás után csak annyit tudott mondani, „mert ott van”. Mit is mondanak ezek a hajósok most, a nagy verseny előtt, hogy miért is szállnak vízre, miért is vállalják a tengeren mindig kiszámíthatatlan kockázatokat, az elemekkel való szüntelen viaskodás fáradalmait? Talán csak annyit mondhatnának, hogy „hívja őket a tenger, mert a tenger ott van és minden partra futó hullámában ott van az a hívás, amely felkínálja a Kaland ígéretét.” Benne van persze ebben a legendás Felfedezők kíváncsisága is persze egy kicsit, aki hosszú tengeri utakra vállalkozik, egy kicsit Kolumbusznak, Diaznak, Magellánnak, Jacques Cartiernek, James Cooknak a bőrébe is belebújik, a professzionalista versenyt-vitorlázók elődeinek hosszú névsora persze ki tudja, hogy kivel kezdődik, talán Joshua Slocummal, Francis Chichesterrel, Knox-Johnsonnal, Eric Tabarly-val, Vito Dumas-al, Ellen Macarthurral?

 

A gőzgép forradalma anno kiszorította a vitorláshajókat a kereskedelemből és az utasszállításból, de a vitorlásokat nem tüntette el a tengerekről, mert az ember ragaszkodása a vitorlákhoz megtörhetetlen. Minden nagy tengerészet megtartotta vitorlás iskolahajóit, ahol a jövendő tengerész-tisztjei felkészülnek a feladataikra (a hadi- és a kereskedelmi tengerészet tisztjei egyaránt), a német Gorch Fock vagy az orosz Kruzenshtern, a spanyol Esmeralda vagy az argentin Libertad … A tenger megismerésének és a tenger iránti tisztelet fenntartásának a vitorlás a legjobb eszköze, mert a vitorláson van az ember a legközelebb a tenger összetett természetéhez. A hobbi-vitorlások tábora évről-évről nő, a vasárnapi hajósok tömegei népesítik be a Karib-tengert, az Adriai-tenger partjait, új marinák és új túrahajók épülnek világszerte, a túrahajók bérbeadása virágzó iparággá vált. A teljesítmény-, vagy verseny-vitorlázás világában forradalmian új hajókon hajósok új nemzedékei versenyeznek a kíméletlen egyhangúsággal ketyegő versenyórákkal és korábban elképzelhetetlen rekordokat állítanak fel a hosszú távú versenyeken. A technikai fejlődés az elmúlt húsz év alatt a verseny-hajózásban tulajdonképpen egy új technikai-technológiai forradalmat eredményezett. A hajó üvegszálakkal megerősített műanyag hajótestéből különleges fémekből öntött és egyre nagyobb felületű vitorlákat hordani képes árbocok merednek az ég felé, műholdas navigációs eszközök percre pontos időjárási adatokat továbbítanak a hajósnak, akinek a Föld bármely pontjáról van lehetősége jelenidejű hang- és képi összeköttetést teremtenie a tanácsadókkal, a tervezői és technikai stábbal és a sajtóval, no és persze az otthon maradottakkal, a családdal is.

 

A krónikások szerint valamikor a XVII. században, Angliában rendezték meg az első vitorlásversenyt, onnan ered, hogy hajósok versenyezni, egymást legyőzni szállnak a tengerre. A XIX. század vége hozta el az America Kupát, ezt az ős-versenyt, amelyre először építettek olyan egyedi tervezésű hajókat, amelynek a küldetése a lehető legnagyobb sebesség elérése volt. Versenyeknek, regattáknak ma se szeri, se száma. Ebben a kategóriában, amelyet a Vendée Globe kapcsán szemlélünk, a nagy versenyek például a Transat Jacques-Vabre (Franciaország-Brazília, trans-atlanti óceáni verseny, két hajóssal hajónként), a Transat (szólóvitorlázók, Angliából Észak-Amerikába), Barcelona World Race (világkörüli verseny, két hajóssal, a kikötés megengedett), New York-Vendée (szóló), Route de Rhum (Franciaország-Guadeloupe, szóló), Boc Challange (szóló, világkörüli verseny, a kikötés megengedett). A Vendée Globe idei indulóinak mindegyike már teljesítette e versenyek egy részét, vagy legalább egyszer részt vett valamelyiken.

 

A visszaszámlálás megkezdődött. Jövő vasárnap 13.02-kor eldördül a rajtpisztoly Les Sables d'Olonne-ban. A hajók most még ott remegnek kikötő-köteleik végén, a mólónál, mint paripák a futam előtt. Folyik a hajók technikai vizsgálata, a versenybíróság ellenőrzi a szigorú biztonsági előírások szerinti eszközök meglétét, a technikai stáb tagjai újra- és újra végigvizsgálják az érzékeny elektronikát. A sajtó munkások a versenyzőket faggatják, a mólón kíváncsiskodó tömeg hömpölyög, kölykök a sztárok autogramjait gyűjtik. A vásárinak tetsző forgatag mögött azonban ott van az óceán. A horizont mögött ott leselkednek a szelek, az áramlatok, a nagy, rézsút felcsapódó hullámok. Ott leselkedik Minden Hajósok Magánya, amikor az ember mégis csak egyedül van: egy parányi pont a végtelennek tetsző nagy kékségen. A Vendée Globe idei indulóinak sorában ott van Fa Nándor, 63 évesen és saját tervezésű és építésű hajója, a Spirit of Hungary. Már csak ezért is megéri, hogy időnként majd egy-egy pillantást vessünk erre a különös, de mélyen emberi kihívásokkal teli világra.

 

img_3265.JPG

 

Még harminc év sem telt el azóta, hogy lebontottuk a műszaki határzárat az ország nyugati határán és ezzel új utakat nyitottunk, Európában. (Hogy most a déli határon a műszaki határzár felépítésével milyen új utakat zárunk el, az mai tárgyunk szempontjából lényegtelen.) A határok lebontása oly természetessé vált a számunkra, hogy már nem is gondolunk arra, hogy az az előtti világban nem is gondolhattak olyan szolgáltatásokra, amelyek mára teljesen elfogadottakká váltak. Az európai tömegturizmus egyik virágzó ága a folyami hajó-turizmus. Budapest is megtapasztalhatta, hogy megszaporodtak (és hogy hogy megnőttek) a turista-hajók a budai Vár alatt. Az elmúlt tíz évben az e hajókat üzemeltető társaságok megduplázták a forgalmukat, megtöbbszörözték a bevételeiket. Eme dinamikus növekedési hullámnak még a 2008-as pénzügyi válság sem állított gátat, e röpke, fejfájást és enyhe depressziót okozó időszakban is épültek az új, és a korábbiaknál is nagyobb, kényelmesebb hajók, bővültek az útvonal-kínálatok. A hajók svájci, német, francia zászlók alatt hajóznak és a Budapestig tartó útjuk elég gyakran itt kezdődik, Strasbourgban. Itt szállnak ki- és be az utasok, itt váltják a személyzetet, itt rakodják be az úszó szállodák működtetéséhez szükséges cuccokat. A kikötőhelyükként kijelölt strasbourgi csatorna-szakasz sokszor megtelik, ilyenkor néhány hajó a szomszédban, Kehl előtt vesztegel a Rajnán, ahol csak pontonok vannak, szolgáltatások egy kisváros kínálatával. Az utasokat sokszor ide kell hozni a strasbourgi gyülekezőhelyekről, vagy innen viszik őket oda várost nézni, így aztán a Franciaország és Németország között a Rajnán átívelő Európa-híd mindig sűrű forgalmát az ezekhez a hajókhoz igyekvő buszok is tarkítják. A Viking hajótársaság fehér buszainak oldalán szép képek vannak: a kínai agyag-hadsereg katonáinak kinagyított portréi, a magyar Parlament képe. A buszok magyar és cseh rendszám alatt futnak, cseh busz oldalán magyar Parlamenttel, egy darabka európai realitás. A buszok a német oldalon a rendőrség előtti parkolóban várakoznak, oda érkezik be az ember, ha átgyalogol a hídon, így, ha átérek valami vásárlás vagy a Down Town Caféban való blogolás céljából, akkor én is gyakran hallgathatom a magyar sofőrök trécselését. Nem egyszer láthatom, hogy az idegenvezető ide kíséri a turista-csoportot, névtábláján valami magyar név van biztosan, Katalin, Rózsa, Mária, beszállnak, a magyar sofőr indít, a magyar busz meglódul a nemzetközi társasággal a fedélzetén és a magyar Parlament átimbolyog az Európa-hídon Strasbourgba átmenet. Azt is megtudtuk már, hogy sok hajónak személyzete is magyar, a múltkori, német folyószakaszon megtörtént, szomorú hajó-baleset áldozatai is magyarok voltak. Ezeken az úszó szállodákon szükség van hajózó-személyzetre, sok hajónak a hajóvezetője, sok hajón a konyhán is magyarok dolgoznak, a muzsikosokról most ne is beszéljünk. A hajók elindulnak innen, a magyarokkal a fedélzetükön, áthajóznak a Rajna-Majna-Duna csatornán, megállnak majd Bambergben, Passauban, Regensburgban, talán Linz alatt, talán a melki kolostornál, aztán Bécs, Bratislava, Budapest és el is telt egy hét. Az utasok jobbára nyugdíjasok, köztük - előttem titokban maradt ok miatt - sok amerikai, sok japán. Mennek ezek a hajók és az amerikai és japán útitársak egészen biztos, hogy nem Pearl Harbour-ről beszélgetnek egymással, inkább a lassan elvonuló, festői partokról. Mennek ezek a hajók és a fedélzeten álló utasok nézik, hogy vonul el mellettük két oldalról ez az európai táj, históriai tájakon járnak, bizony errefelé formálódott ki a közös európai történelem, sok utalás, ősi városok a megállóhelyek. Bamberg katedrálisában ott van a fiatal István királyunk (akkor persze még csak hercegnek titulálták) lovasszobra, lovas szobor egy templomban, ahogyan bambergi Gizellát meglátogatta, mert belovagolt a templomba, mondja majd az idegenvezető az amerikai turistáknak, akik emelik is a tabletjeiket, hogy képeket készítsenek erről a barbár mozzanatról. Ezek a hajók összekötik Európa nagy folyóit azzal, ahogyan tolják maguk előtt a hullámaikat. A masszázs-szobában a függöny fellebben, a magyar masszőr keze alatt amerikai turista-hölgy nyög kéjesen, a Rajna-völgyben szőlő fut fel a dombokra, a hajó bárjában elszászi rizling, Mosel-völgyi Chardonnay, tokaji aszú, Bordeaux és Bourgogne borai és persze Bourbon-whiskey-k az amerikaiaknak. A pálinka-kóstolás majd a budapesti megérkezésre marad, amikor az amerikai nyugdíjasok a Szimpla-kertbe mennek. Van tehát egy vízi-út Európában, amely Strasbourgból Budapestre vezet úgy, hogy öt ország is érint. Nekünk itt már fel sem tűnik az, hogy ezek a nagy folyami utasszállító hajók, ezek az úszó szállodák és a hozzájuk kapcsolódó, mondom még egyszer, hogy folyamatosan bővülő kínálatú folyami turista-utak azért virágzanak, mert egy olyan Európában élünk, ahol megkönnyebbedett a határokon való átkelés és ezzel a folyók visszakapták rangjukat.

 

Az alábbi poszthoz először csak el kell mondanom, hogy az a véleményem, hogy a XX. század második felében két fontosságában jó dolog történt Magyarországgal. Az egyik az, ami 1989-90-ben történt, amikor lebontottuk a nyugati határunkon általunk létesített „műszaki határzárat” és ezzel egy soha ki nem törölhető képi szimbólummal szolgáltattunk az eljövendő generációknak annak megértéshez, hogyan is zárult le Európában a Hidegháború és amely segített bennünket abban, hogy 1990. novemberében csatlakozzunk az Európa Tanácshoz. Ezzel lehetővé tettük a magunk számára azt, hogy az európai közös történelemből következő emberi jogi hagyományokat birtokba vehessük. A másik jó dolog, amely történt velünk az az volt, hogy 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, az ismert világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetéhez ennek minden következményével, köztük azzal is, hogy ez a gazdasági nyitás egy közös értékvilágra épül. Két olyan dolog, amely kinyitott és nem lezárt, amely lehetőséget adott és nem lehetőségeket vett el, amelyek minden magyar ember életében szerepet és sokkal inkább pozitív, mintsem negatív szerepet töltött be. Csatlakoztunk Európához, de, mint egy értékvilághoz és ez mindenki számára fontosnak bizonyult. Ebből az alapállásból írom az alábbi posztot.

 

Gyűltek, csak gyűltek a baljós árnyak a kampány alatt, itt ólálkodtak az országban, az ország körül. Most csütörtök van, amikor a legnehezebb (Juhász Ferenc), a baljós árnyak felhőkké álltak össze a város felett. Esett az eső ma Budapesten. A baljós árnyak ólálkodása itt kísért és kísérteni fog még egy darabig, addig, amíg ki nem lépünk a kampány-megközelítésből és nem kezdünk el egy higgadt és okos párbeszédet arról, hogy akkor most kinek, mi is a teendője ebben a helyzetben.

 

Legyünk stílszerűek és kezdjük úgy, hogy „Tudta”, hogy az, hogy népszavazás volt Magyarországon az Úr 2016. esztendeje, október havának második napján, és az a nap vasárnapra esett? Valószínűleg inden magyar ember tudja ezt, bárhol éljen is ezen a Földön. Ahogyan ez már az errefelé használatos Gergely naptárban szokás, vasárnapra hétfő, aztán kedd, szerda, stb következik. Most, hogy írok, csütörtök van, Budapesten vagyok és, ha felnézek a laptop képernyőjéről, a Bem Mozi közönségére látok. Ócska bútorokon kényelmes ülés esik, a hely levegője jó, szimpatikus, fiatal arcok, kedves mosolyok, okos mondatok foszlányai. Jó is ez így most, hogy így, a Bemmel mérjük a múló időt (előttem krétával írott felirat: „Ma 19:30-kor filmes kvíz” /sic/), mert ennek a múló időnek majd lesz jelentősége a következőkben. Csütörtök van tehát, a Bem-ben vagyok és normandiai Calvadost iszom most Budapesten, de közben, sort sor alá tapogatva el akarom mondani azt, hogy mi a véleményem arról, ami történt, csak néhány nappal ezelőtt, Magyarországon, egy országban, amely mindig arra panaszkodott, hogy elvesztette az iránytűjét valahol, ha nem korábban, akkor lehet, hogy az elmúlt vasárnap, de akkor aztán úgy, hogy most aztán tűvé tehetjük majd érte az egész ismert világot.

 

Az iránytű egy fontos műszer, ezért van az, hogy nem is birtokolhatja akárki. Kapitányok, navigátorok eszköze, szerszáma. Modern tömegdemokráciáinkban kapitányaink az általunk választott miniszterelnökök, köztársasági elnökök, miniszterek, államtitkárok, parlamenti képviselők. Az elmúlt hetek magyarországi kampányaiban az ő kompaszuk már a kampány kezdetekor sem volt velük, ez egészen így visszanézve a már magunk mögött hagyott hetekre, egészen bizonyos. Az a kampány már véget ért, majd mindjárt kezdődik a másik, ezért az most már csak a dolgunk, hogy megőrizzük az utódainknak azt, hogy a 2016-ban kapitánykodó magyar politikai elit mit és hogyan is adott elő az elmúlt hetek kampány-lázában! Ne felejtsük el soha azt nekik, hogy felületesek és arrogánsak (értsd: kételyekre nem tekintők, kérdéseket nem ismerők, csak kijelentő és felkiáltó módban fogalmazók), hogy tényeket ferdítők és tényeket elhazudók voltak, hogy kirekesztők, rasszisták, előítéletesek, egyirányban elfogultak és ember-tagadók voltak. Ne felejtsük el nekik ezt azért sem, mert velük éljük az életet a következő választásokig, és ez a politikai elit, vagyis: ők most tanúbizonyságot adtak arról nekünk, hogy ügyeink így, ezen a színvonalon intéződnek, legyen szó kórházról, iskoláról, nyugdíjról, útadóról. Mindenki migráncs. Ez a politikai elitünk.

 

Csütörtök van és én már megjártam a várost, átkeltem a Nyugati-aluljáróban és megfigyeltem az ott habzó életeket, ahogyan vágyaik és álmaik szerelvényei vakvágányokon tolatnak. Turkáltam egy kicsit az Eiffel Antikvárium kicsit túlárazott kötetei között; közben székely legények népdalokat harsogtak az üzlet előtt, hogy a'szondja: „Híres Komárom be van véve, Klapka György a fővezére”, vagy azt, hogy „Magyarok vagyunk mi, nincsen szabadságunk, mert szerencse helyett gyász borult reánk, sebaj, sebaj, éljen a haza, a nép-társadalom ...” (Ezt a dalt Cseh Tamás Jancsó Miklós filmjében még úgy énekelte, hogy „munkások vagyunk mi, nincsen szabadságunk ...”, de a népdalok variánsai megszámlálhatatlanok) és zengett az ének az aluljáróból a Westend felé vezető folyosó falairól; bekúszott az antikvárium szomszédságában gyrosokkal üzletelő törökökhöz, az átellenben mobiltelefonokkal üzletelő arabokhoz, a használt ruhákkal kereskedő kínaiakhoz, mert bizony mondom, hogy itt, a Nyugati aluljáróban ott van, odaragadt már az a bizonyos multikulti, az az állítólag nem is létező multikulturális magyar társadalom, de hát ott van ám, látom; a stricijeikkel évődő prostik, a keresztény dalokat pengető, valami új-keresztény gyülekezetből érkezett hittérítői hajlamú egyedek torkuk szakadtával kiénekelt Krisztusaival, a lejmosokkal és a kéregetőkkel, no meg a bevásárlóközpont felé átsiető népekkel, a BKV jegypénztárnál sorba állókkal, a metró-állomásról kiáramló tömeggel, a metróállomáson ácsorgó és gyűrött ruhás, gyűrt-arcú orkokkal, akik már szemükkel sem tudják követni a csúcsforgalom áramlásait. Ott van ez a magyar multikulti, csak le kell szállni a Várhegyről, csak le kell menni a Nyugati-aluljáróba, ott van, itt van, nem lehet ezt plakátokkal megállítani, befolyásolni, habzik ott az élet, na.

 

Volt tehát itt egy kampány, volt egy népszavazás és látszik már, végre, hogy látszik, mivégre is volt ez az egész. Valamikor vasárnap, de még éjfél előtt elhangzott egy mondat a kormányzó-párt eredményváró rendezvényén, a népszavazás kezdeményezőjeként tündöklő miniszterelnökünk szájából és ez valahogyan így hangzott: „Többen szavaztak most nem-el az EU politikájára, mint 2003-ban arra, hogy ez EU tagjai legyünk”. Én pedig ebből megértettem, hogy a „foglalkozás elérte a célját”, mert a cél ez a szám volt, minden egyébnek csak jól bedőltünk. 10 milliárd forintért nyert Orbán Viktor 226.901 szavazatot. 2003-ban, az EU-s tagságról döntő népszavazáson 3.056.027 választópolgár szavazott a csatlakozásra (igen), 2016-ban, az EU migráns-politikájáról szóló népszavazáson 3.282.928-an szavaztak nem-el. Az előbbi szám e két szám különbsége. Ennek a számnak a növelése volt ennek az ocsmány, minden határon túlmenő, ostoba, helyzet-hamisító, hazug és megalapozatlan állításokat sulykoló kampánynak a célja. El kellett érni egy számot és így a kampány sikeres volt a kezdeményezők szempontjából. Ezért triumfálhatott Orbán Viktor, fékezhetetlen jókedvvel, viccelődve és könnyedén azon a vasárnapi estén. Ő értette egyedül, hogy mi is történt. Rajta kívül pedig senki más.

 

Mi is történt? A magyar választópolgárok felhatalmazást adtak a magyar miniszterelnöknek arra, hogy szét- verje, trollkodja, blokkolja az Európai Unió nevű európai intézmény döntéshozatali mechanizmusát. Ha jól gondolom, akkor a már bejelentett alaptörvény-módosítás alapvetően köti majd a Magyarországot képviselő miniszterelnököt megállapodások megkötésében, vagyis egy-egy – ráadásul az általa tetszőlegesen kiválasztható témákban! - az történik majd, hogy a magyar miniszterelnök, az Európai Tanács tagjaként majd időt fog kérni, hogy megkonzultálja a javaslatot a magyar parlamenttel. Hogy itthon majd miről, mit és hogyan fog mondani, az az ő leleményein múlik majd, ahogyan eddig is így volt. A magyar sajtónak változatlanul nem erőssége az, hogy az európai intézmények működéséről tényekként tudósítson, ezért a magyar/európai választópolgár fejében alapos zűrzavar van, a legtöbben azt sem tudják, hogy milyen módon születnek ott Brüsszelben/Strasbourgban a döntések és azt sem, hogy ebben mi lehet a szerepe egy miniszterelnöknek, egy miniszternek vagy egy európai parlamenti képviselőnek. A magyar sajtó egésze elbukott az európai vizsgán, sajnos. A magyar sajtó ez irányú osztályismétlései sem voltak sikeresek. Sajnos. Ezt nem lehet azzal megmagyarázni, hogy az „európai politika aprómunkája unalmas az olvasó számára”, mert ez nem igaz. Nagyon is izgalmas dolgok történnek arrafelé! Tessék csak megnézni, hogy miről, mikor, melyik írott vagy elektronikus sajtótermék hogyan is számolt be, ha beszámolt egyáltalán!

 

Rendben van, ez van, ezt kell szeretnünk. Erre az adottságra épített is ez a népszavazás-kampány. Építhetett, mert nálunk lett egy hagyomány. 2003-ban, az akkori, az EU-csatlakozásról döntő népszavazáskor éreztem is, hogy ez az alacsony részvételi arány (45,62%) nem lesz rendben. Egy ilyen súlyú kérdésről szóló döntés csak nem fulladhat ilyen érdektelenségbe …, de megtörtént, ami és úgy történt meg, ahogyan. Azt gondoltam akkor, hogy ez az alacsony részvétel (a 2004-ben az EU-hoz csatlakozó tíz ország közül Magyarországon volt a legalacsonyabb a részvétel) vissza fog ütni később, mert egészen egyszerűen nem tudjuk, hogy a távolmaradóknak mi a véleménye erről a nagyon fontos és egy egész ország sorsát meghatározó kérdésről. A magyar választók több, mint fele számára ez a kérdés nem bizonyult elég fontosnak ahhoz, hogy részt vegyenek a szavazásban, vagy azért nem vettek részt, mert úgy ítélték meg, ezt a kérdést már mások valahol eldöntötték és, hogy ezért az ő szavazataikra már szükség sincsen. Ha így volt, akkor ezért az akkori kampány a felelős. Az egész magyar politikai elit, kormánypárttól az ellenzékig felelős azért, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló nép-döntés nem vált a Demokrácia Ünnepévé. Az akkor kormányzó szocialisták lagymatag kampánya, amely a bécsi kávémérésre irányította a választói figyelmet az európai értékek helyett, az éppen úgy rosszul mozgósított, mint az akkor ellenzékben lévő Fidesz óvatos kampánya. A Jobbik plakátjain pedig ez állt: „Mindegy melyiket szívod! (ez egy olyan cigarettásdoboz volt, amelybe a magyar pártok emblémáival átrajzolt cigik voltak...) Az EU súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét!” Az is fellelhető az internet örök életű memóriája segítségével, hogy Orbán Viktor annak a választásnak az éjszakáján így idézte Kohl kancellárt: „az Európa Unió nem más, mint az európai emberek szövetsége a békéért” (lsd: http://hirtv.hu/hirtvarchivum/orban_viktor_beszede_az_eu-nepszavazas_estejen-1239). … Innen jutottunk el ehhez az idei kampányhoz, amelyet erőteljes (bár egyoldalú) kampány-munka ellenére is alacsony részvétel jellemzett (40,41%-os részvétel). Bármennyire is triumfál most a Fidesz és a KdNP, ez az alacsony részvétel is vissza fog ütni. Minden demokratikus választásnál kulcs a választópolgárok részvételi aránya. Most megértük azt, hogy a Fidesz, mint kormányzó-párt az alacsony részvételű választásokban érdekelt. Legyünk biztosak abban, hogy mindent el is követ majd azért, hogy ez a későbbiekben is így legyen. Az alacsony részvétel csakis a Fidesznek kedvez.

 

Mondjunk el valami mást is. 2003-ban, az EU-s csatlakozásról döntő népszavazáson 8.042.272 választópolgár szerepelt a választói névjegyzékben. Ennyien voltak jogosultak a szavazásra. Most, 2016-ban a választásra jogosultak 8.261.394-en voltak. 226.000 szavazatról beszéltünk fentebb, mint arról a számról, amely „megadta a felhatalmazást” ahhoz, hogy „folytassuk a harcot, a küzdelmet, sőt a háborút” az EU politikája ellen. Miközben a demográfiai apály tart, miközben a magyarok országból való elvándorlása erősödő tendenciákat mutat, a választói névjegyzékben felvettek számának ez a növekedése legalábbis érdekes.

 

Ma már azt is tudjuk, hogy a nem-választók száma több, mint 5 millió polgár volt. Egy „nemzeti-társadalmi kérdésről” szóló szavazásról (ahogyan ezt a népszavazást a Fidesz bekategorizálta), ennek az öt millió embernek a távolmaradása legalábbis elgondolkodtató és ez a szám, a maga méreteket jelző voltában éppen úgy problémákat jelent majd a jövőben, mint az EU-s népszavazásról távolmaradottak közel ekkora száma. Ezt láttán senkinek sincsen oka örülni. Marad a bizonytalanság és marad a kétely, a politikai otthontalanok száma csak növekszik, részvétel helyett érdektelenség, közélet helyett individuális érdekek mentén történő közösségi hasadások következnek ebből és az, hogy egy jelentős probléma (értsd: európai menekült-válság) közös megoldásából a magyarok nem veszik ki a maguk részét.

 

Valójában inkább az az érzés marad meg az emberben, hogy bármennyi szlogent is puffogtattak el ebben a kampányban, a menekültek csak egy másik játszma kedvéért szerepeltek e szlogenekben és valójában a kampány nem is róluk, hanem arról szólt, hogy most mi, magyarok megleckéztessük az Európai Uniót. Egy ténylegesen létező probléma európai-közösségi megoldási lehetőségeiből szállunk ki most azzal, hogy a népszavazás eredményeit annak rendelte alá a kormányfő és ezzel a kormánya, hogy „többen szavaztak most nem-el az EU politikájára, mint igen-el az EU-hoz történő csatlakozásra”. Ennek az irányvonalnak a következményei ma még beláthatatlanok.

 

Baljós árnyak gyűltek össze Magyarországban és Magyarország körül és milyen szimbolikus is ez, hogy e héten az időjárás e baljós árnyakat idéző felidéző felhők képében változott. A fekete-szürke felhők a Hármashatár-hegy felett … hideg volt az eső ma Budapesten. Ha hidegen fújnak a szelek, akkor azok nem jót jelentenek. No és aztán, hogy sokasítjuk a problémáinkat, ezzel a tarisznyával, és benne ezzel a hamuba sült pogácsával vágunk bele az 1956-os „forradalom és szabadságharc” megemlékezéseinek. Tíz évvel ezelőtt, az 50. évforduló zaklatott, ideges, helyenként brutális és ezért ünneptelen körülmények között múlt el. Most, a 60. évforduló kapcsán megint csak az a helyzet, hogy e népszavazás és eredményeinek ilyetén feldolgozása, kormányzati interpretációja, olyan lelki közeget teremtett, hogy megint csak elmarad majd az 1956-al való kollektív szembenézés lehetősége és egyedülálló alkalma.

 

Maradunk itt, iránytű nélkül, pedig baljós árnyak ólálkodnak körülöttünk.

 

Strasbourgba beszökött az ősz és az Avenue L'Europe-on suhan most nesztelen. Megérinti az út mellett büszkélkedő platánok leveleit, de úgy, hogy azok lehullanak. Innen nézzük hazánkat, ahol most egy nagy lakógyűlés van, de – sajnos - nem színvonalasabban, mint egy társasházi közgyűlésben. Kormányunk által irányított kampány van, mert a mi magyar kormányunk már csak ilyen, egy kampány-kormány, 2010. óta folyton csak kampányol, kampány-lázban ég, kormányzásának fő eszköze, fő szerszáma a plakát-, a rádió-, az internet-, a televíziós kampány. Most ezeket kiegészítendő, lakógyűléseket is tart a kampány-kormány és ott, ahogyan ez már egy lakógyűlésen megszokott, összehordanak hetet-havat. Megmutatkozik mégis kinek kinek a természete. Egy lakógyűlés sosem volt a demokrácia ünnepe, no ezek a kampány-lakógyűlések aztán meg végképpen nem azok! Különös dolgokat mondanak ott, ezeken a lakógyűléseken miniszterek, államtitkárok, országgyűlési képviselők, sőt maga a T. Ház elnöke! Régi köntösben kerülnek elő a xeno-, az iszlamo- és még ki tudja miféle fóbiák. Látjuk most, hogy milyen színvonalon is gondolkodnak a világ dolgairól, a mi dolgainkról a magyar politikai elit tagjai. Vajon ilyen színvonalon intéztetnek ügyeink, úgy általában is, vagy csak most, átmenetileg, 'in situ', hogy ez a kampány van? Mert ahol kampány van, ott mindenki egy szem a láncban. Ott mindenkire hatással van a szóhasználat, amely törölte a menekült szót a kampány-szótárból és bevezette helyette a migránsozást és minden idegen migráns most, bármi okból is kelt útra és minden muszlim életveszélyes, bárhogyan is gyakorolja a vallását, ha gyakorolja egyáltalán, megbélyegzésére elegendő ok, ha ki tudja mondani Allah nevét. „Integrálódásra képtelenek” hangzik a verdikt, bár azt elhallgatják, hogy amikor a magyar integrációról beszél, akkor asszimilációra gondol, pedig a kettő ég és föld. „Párhuzamos társadalmakról” beszélnek, miközben parlamenti munkahelyükön székely zászlót lenget a szél, amely egy párhuzamos társadalmat óhajtó akarat szimbóluma és nem lengeti ott a szél az európai kék zászlót, amely egy integrációra irányuló akaratnak a szimbóluma. „No-go zónákról” beszélnek, rettegés az életük, ha Nyugatra mennek. Új filmeket játszanak ebben a magyar kampány-moziban 'Non, ce pays n'est pas pour Lázár' („Nem Lázárnak való vidék” - egy francia film, Párizsról), 'Baljós árnyak az Orangerie-ben' (ez meg egy film Strasbourgról, ahol Pelczné retteg), 'Ali ötven árnyalata' (ez bizony a +18-as film, ahol lányaink és asszonyaink erényei minden pillanatban veszélybe forognak, bárhol), és persze a fő szenzáció, a 'A Birodalom idevág', ahol öt részben bontakozik ki a Nagy Történet, amikor szegény Nyugat-Európát elárasztják az arabok, úgy en bloc. Jó kis moziműsor! Na, hová menjen moziba a magyar most? Ahol kampány van, ott kampány van és ott mindenki egy szem a láncban, a meggondolatlan beszédben, a kormány-propagandában, a köztereket uraló plakátokon, a kerítések árnyékában, a felmondott szomszédságban, a fellazított szövetségekben, a verbális ellenségeskedésekkel feldarabolt Európában. Valóság nevű nagybátyánk eliszkolt már Magyarországról, emigrált és most ő is migráns tehát valahol, és eszi a migránsok keserű kenyerét, mint a bujdosók egykoron, csécsi szalonnáról álmodik és kalocsai piros paprikát küldet azért otthonról, ha teheti, mert a magyar, ha migráns is, csak magyar marad. E kampány-lakógyűléseken úgy beszélnek a közös európai kultúránkról, mint egy köcsögkalapról, amelyet bármilyen jöttment suhanc csak úgy leverhet a fejünkről. Ha egy kultúra csak ennyi lenne, megérdemelné a sorsát. Az utcakép lett a proletárok fegyvere most, már várom, hogy csinos fénykép-kiállítás nyíljék a Terror Házában, ahol megnézheti majd a magyar választó, hogy hogyan sétálnak hijabot viselő asszonyok a bécsi Stephansdom-nál vagy a Ringen, mert az utcakép lett a proletár fegyvere, ezzel védi ezt a ha(á)zá(a)t. Ahol kampány van, ott te is, én is szemek vagyunk a láncban. „Üzenjünk Brüsszelnek!” - így indult a kampány és ma már ott tartunk, hogy nemcsak Brüsszelnek üzenjük (kit is érts ez alatt?: az Európai Uniót, úgy ahogyan az 27 európai ország szövetsége? Az Európai Bizottságot, mint az országok együttműködését igazgató testületet? Az Európai Parlamentet, amely az általunk megválasztott képviselők gyülekezete?), hanem az egész világnak, hogy nem kérünk senkiből, aki idegen és migráns, akit ide vetett a sorsa, nem kell nekünk senki se! „Mi szeretnék eldönteni, hogy kikkel akarunk együtt élni!” - ez minden között a legütősebb kampány-szlogen, de tényleg, milyen jó is lenne az, ha a társasházi közgyűléseken csak úgy kiszavazhatnánk a szomszédokat, mert bizony még 11-kor is bömböltetik a tévét az M1-es csatornán, vagy a Szabóékat a másodikról, akik Air'n'B-znek gőzerővel, oszt' a múltkor is, hát nem egy „néger vót” a lépcsőházban!? No meg persze ebben benne van az a lehetőség is, hogy „azt, hogy ki a jó szomszéd, azt majd én mondom meg.” Mert ahol kampány van, ott kampány van és mindenki egy szem a láncban. „Megvédjük a magyar jövőt”, ha nem szavazol ezt árulod el; ha igen-el szavazol, fekete-fehér egyszerűséggel csak hazaáruló vagy; érvénytelen szavazatoddal leszel dzsihádista. Mert most kampány van Magyarországon és ahol kampány van, ott minden magyar egy szem a láncban. Miközben a tehetősebb magyar félelem nélkül Dubai-ozik, és tele van magyar lányokkal az a csöppnyi ország, akik erényeit senki sem félti. Miközben miniszterelnök lánya és veje Bahrein-ben töltik láthatóan félelem-mentes szabadidejüket és burnuszos urak társaságában mosolyognak a képen, ki tudja miért. Miközben letelepedési kötvényeket árulunk bárkinek, aki meg tudja fizetni és senki sem kérdezi meg tőlünk, hogy akarunk-e velük élni. Miközben magyar állampolgárságot lehet vásárolni a Kárpát-medencében, minden félelem nélkül, csak pénz kérdése az egész, aközben a kampány forgatókönyve szerint elutasítónak kell lennünk és gyűlölnünk kell mindenkit, aki más, leginkább azokat, akik arabok, és vajon a budapesti arab szálloda-tulajdonosok mit is gondolnak majd erről, ha kényelmükre kényes vendégeiket a Váci utcában inzultálják a kampánytól felindult magyarok? Vége-hossza nincsen a kérdéseknek, amelyek feltolulnak bennünk, látván-hallván azt, hogy mi is történik ezeken a lakógyűléseken most, de a válaszokkal mindenki magára marad, mert ahol kampány van, ott mindenki egy szem a láncban és mindenki magányos most egy kicsit, mert válasza nincsen arra, hogy mi lesz itt majd holnap és holnapután, ha ez a kampány véget ér és még nem kezdődött el a másik. Mert most kampány van, de biztosak lehetünk abban, hogy mindjárt kezdődik a következő kampány és ahol kampány van, ott te is, én is, magyar választópolgárként szemek vagyunk a láncban. „Ha a kalapács az egyetlen szerszámod, könnyen mindent szögnek nézel” - mondta Maslow egykoron és nekünk kampány-kormányunk van és így aztán, ha kampány van, akkor te is csak egy szög vagy Magyarországban.

A Fekete-erdő, Schwarzwald, Komor erdőktől Fekete-erőd: táj, homályos, távoli csücskében egy nagy országnak. Bocsánat, nem is így kellene, hogy hozzáfogjunk. Talán inkább így: bár Németország egy nagy, tájolás szerint Észak és Dél, Kelet és Nyugat között elterülő nagy ország, sőt nagy országutak találkozási pontja, legalább annyi szomszédja van, mint a sokkal kisebb elterülésű Magyarországnak. Ezek a szomszédságok beleszólnak a perifériák és a központok szociológiai kérdéseibe. Schwarzwald földrajzi elhelyezkedésének okán lehetne tehát periféria is, de nem az, mert ott van Svájc, ott van Franciaország, mert ott van Freiburg am Breisgau, mert ott van az az Erdő. A Fekete-erdő, ahonnan a Duna ered és ahol érezni lehet, hogy szól bele a Rajna széles tükre az egymás után levonuló generációk dolgaiba. Schwarzwald: egy hegyvidék, egy hegyvonulat, ahogyan követi a Rajna kanyargását és ahogyan csúcsairól megfigyelhető, ahogyan a folyó túlpartján egy másik hegyvonulat, Les Vosges, a Vogézek kanyarog. A két hegyvonulat nem szorítja satuba a völgyet, éppen ellenkezőleg kitárja. Helyet ad dimbeknek és domboknak, amelyeken a szőlő települt már a római idők óta, de mögöttük a vadregény, felmagasodó bércekkel, élesen bevágott völgyekkel, összezáró erdőkkel. A Vogézekben tölgy, gyertyán, kőrisfa, a Fekete-erdőben büszke, egyenes tartású, sőt, hajlíthatatlan gerincű fenyők. A Vogézek Rajna felé nyitó lejtőin a Route de Vin: egy több, mint 100 kilométer hosszú borút, a Fekete-erdő lábánál a Kaisersstuhl, a szőlő és bor rezervátuma. A tájban a hegyvonulatok feleselgetése, az ízlelőbimbókon a borvidékek cserfelése: egyik felől rizlingek, gewürtztraminerek, más felől pinot noire-ok, granache-ok, pinot gris-k. De nem is erről akarok most írni, de mégis, mindez hozzátartozik ahhoz, amiről most írni fogok, az mint kultúrtáj, befoglalja a következő történetet.

 

Úgy hozta az életünk, hogy a Fekete-erdőben, Schwarzwaldban, egy kedves, szabálytalan alakú hegyi tó partján álló Szállodában töltöttünk el egy kis időt a minap. A szálloda a bejárat mellett kifüggesztett bronzplaketten szereplő csillagoknak megfelelő helyként funkcionál. Németországban működik a minőség-ellenőrzés rendszere, talán valami más is működik, de ezt még nem tudtuk akkor, amikor becsekkoltunk. A szobánkban, a szokásos, a szálloda szolgáltatásairól tájékoztató anyagokat tartalmazó dosszié mellett, egy diszkrét, kis, kétnyelvű cédulát találtunk: „Kedvest Vendégeink, szállodánk személyzete mindent elkövet azért, hogy Önök jól érezzék nálunk magukat. Nemzetközi személyzetünk nem minden tagja beszéli jól a Német vagy az Angol nyelvet. Kérjük Önöket, hogy kezeljék ezt megértéssel. ...” (Hevenyészett fordításban, valahogyan így.) Érdekesnek találtuk ezt, míg csak meg nem érkezett a takarítónőnk. „Guten Tag” - mondta, de annyira eltéveszthetetlenül, hogy erre csak így érkezhetett a viszonzás: „Jó napot kívánok! Hogy tetszik lenni?” Summa summárum. Takarítónőnk laboránsnő végzettségével néz most utána a vendégek szobáinak. Bár már túlnan látszott lenni életének a kalandvágyó korszakán, mégis, ott és akkor, takarítónőként kereste kenyerét. Az errefelé ritka magyar szóért cserébe, minden nap, takarítása után szívecskére hajtogatott törülközők fogadtak szobánkban. Ezzel az élménnyel vettük fel a kapcsolatot a szálloda éttermével. Az étterem falán – bizalmat a konyhának! Jelige alatt – a konyhai személyzet fénykép-tablójára esett a pillantásunk. A konyha főnöke és a sous-chef magyarok voltak. Egy konyhai dolgozó is magyar volt. Három pincérünk is magyar volt és amikor a feleségem azzal tért vissza a pedikűr-kalandjáról, hogy Ibolya, Bajáról is magyar, már nem is csodálkoztam semmin sem. Schwarzwaldi Wellness-szállodánk menedzsmentje svájci volt, tulajdonosai egy német házaspár, benne a szép-korukban, családi vállalkozásként indult az egész, most egy két szállodás (a másik hotel ettől úgy 30 km-re, ezer méternél is magasabban) „cucc”. A gyermekek már nem folytatják ezt az üzletágat, de az öregek azért még mindig az üzletmenet körmére néznek. A mérce magas és azt benyomásaink szerint a személyzet tagjai minden egyes nap át is ugorják. Egy szállodának a vendégek közmegelégedésére való működtetése évek, évtizedek óta, az bizony „nem semmi”, ahogyan pestiesen mondhatnánk. De nem mondjuk, mert társalogtunk erről a minőségről a konyhafőnök úrral, aki a magyar mesterszakácsok uniformisában szeletelte a báránysültet a „schwarzwaldi napon”, és társalogtunk erről a magyar pincérekkel, akik elmondták, hogy milyen minőségi előírásokat kell itt betartani a felszolgálási munka során … és ... és ... és. E magyar kolónia bátran bírálta a német munkavállalókat, akik „lusták”, ők keményen dolgoztak azon a színvonalon, amelyet a szállodai munkaadó megkövetelt tőlük és egyikük egy mondatban összefoglalta itt-létének a lényegét. Ez így hangzott: „kiszámíthatóság: amiben megállapodtunk az úgy van”.

 

Az a kis szociológiai manó, aki ott piszkálódik mindenkiben, aki hallgatott már egyetemen szociológiát (mint akár én is), csak furdalt egy kis, éles tűvel, kíváncsiskodott, döfködött, úgyhogy néhány nap múlva már ravaszabb, értékelhetőbb kérdéseket próbáltam feltenni schwarzwaldi magyarjainknak. Életutak nyíltak ki, életsorsokra engedtek ránézést. Amolyan jó, magyaros beszélgetéseink voltak. Bár sokat trécseltünk és a beszélgetéseik fonala mindig csak elkanyarodott, amúgy magyarosan persze; a végső konklúzió az végtelenül egyszerű és végül is tanulságként csak az maradt, amit már az első alkalommal is hallhattam. Kiszámíthatóság, ami szociológiai kategóriákkal leírva = egyértelmű munkáltatói-munkavállalói viszonyrendszer, világos adórendszer, biztonságos munkavállalás, védett munkavállói státusz, egyértelmű követelmény és kötelezettség-rendszer. „Pontosan tudom, hogy mit várnak el tőlem és pontosan tudom, hogy ezért mit kapok” = ezt is mondhatnám.

 

Miért nincsen így, itthon? Idehaza? Otthon? Kinek, kinek a tetszése szerint. Kiszámíthatatlan, sőt, néha embertelen feltételek elől való elmenekülés – micsoda motívuma ez egy felkerekedésnek!

 

Na, most felnézek a laptop képernyőjéről. Már túl vagyok egy kicsiny csevejen a pultoslánnyal, akinek piercing-je van a szemöldökében, akinek mindenféle tetoválások kanyarognak a válláról a melltartója alá, akinek a bokáján az a „drága, kék jel” az bizony egy sárkányfarok, és akik úgy huszonvalahány esztendős és jól beszél már angolul, mert Londonban gyakorolta és most Norvégiába készül, bár azt a nyelvet még nem beszéli, de minek is, ahogyan mondja, hiszen a nyugdíjasok is beszélnek angolul arrafelé. Itt ülök most, hogy egy pontot keressek a poszt végére, itt ülök egy körút melletti kocsmában, az egyik körúti színház háta megett, ennél többet erről mondani most nem akarok. Voltam már itt korábban is (úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, azt hiszem), oly ismerős ez az asztal, ez a szék, ez a konnektor! Felnézek és egy képernyőre bámulok, azon az FC Barcelona vitézkedik nem is tudom, hogy kivel. Senkit sem ismerek az ellenfél játékosai közül, csak a sárga hajú Messit és Neymar Jrt-t tudom azonosítani. Itt Budapesten. A tetovált lány egy másik vendéggel cseveg éppen, mert csak ketten vagyunk vendégek itt, most ebben a Nagykörút melletti kocsmában, ahol van például Glenfidich whiskey is a polcon, de én szabolcsi almapálinkát iszom. Ahogyan megiszom, itt van ez az elsüllyedt remények Atlantisza-Budapest, ahonnan fiatal életek menekülnek, tervezett utakon – akár még a Fekete-erdőben is eljuthatnak egyszer. …

 

Még nem mondta el a csattanót! Szállodai szobánk takarítónője, a kicsekkolásunk előtti napon elmondta, hogy ő most nagyon boldog, mert holnap felvételi beszélgetésre megy a szomszédos faluba megtelepült „Fekete-erdei Klinika / Schwarzwald Klinik és Doktor Brinkmann” személyzeti osztályára. Lehet még belőle laboráns megint, mert azt szereti, hivatástudata megvan, mert a főorvos úr (aki magyar), a sebész-főorvos úr (aki magyar) és a belgyógyász-főorvos úr (aki magyar) szeretnék ezt … Így tükröződtek életek, sorsok azon a fekete-erdei tavon.

 

 

img_2993.JPG

 

 (Tükröződés a Schluchsee-n)