Megjegyeztem azt a napot, alig egy hete volt csak, hogyan felejthetném? A múlt hét szerdán nagyon élt, nagyon eleven volt az Ősz ebben a nagy átrendeződésben, ebben az elmúlásra való készülődés sürgésében-forgásában. Már mélyen a Nyár elhalványodott árkai mögött apró, színes ejtőernyőcskékként leereszkedett a levelek légiója, elfoglalták a járdákat, a parkokat, a kerteket, a Campust. Vidám sárgák, élénk vörösek, félénk barnák, félig zöldre álcázottak, elvegyültek a gyepen. Azon a szép, derűs, őszi napon, amikor még a rendhagyó igék ragozása is könnyebb, amikor könnyed hívása van a fénynek, egy lány kerekezett át a Campuson, csinos forró nadrágban. Utánanéztem és az jutott az eszembe, hogy amikor majd az Építész Kar épületéhez ér, biztosan elkapja majd ezekkel a napsütésben ragyogó, rakoncátlan, szőke hajtincseivel, a ritmusosan fel- és le mozgó csupasz combjaival a fiúk tekintetét. Talán még egy dolgozat is születik majd e kép ihletésére: „Forró nadrág, miniszoknya és a kerékpár; adalékok a városesztétika történetéhez.” Aztán meg arra majd egy cikkecske a kari diákújságban, hogy „Szexista tendenciák a városesztétika oktatásában?” címmel. A múzsa elkerekezett, az egyetemi vonulás sugárútja, a rue Descartes olyan volt megint, mint a szorgos hangyák útja, cipelték táskáikat, hátizsákjukat, bennük a jegyzetek, a tudás morzsái, kiírt tollak, alig kiolvasható kézírással egy előadáson lerótt sorokkal teli papírlapok. Diákhangyák rakománya. Olyan volt aznap a Campus, mint egy szép, baráti piknik. „Szemlélődöm, tehát vagyok” - gondoltam és megfigyeltem az arab lányokat, ott a padon, ahogyan dobozból ettek valamit, igazgatták a kendőiket, hosszú ruháik szárnyát emelgette a pajkos szél, de hosszú ruhák alatt az arab lányok hosszú nadrágot viselnek. Amott az amerikai kolónia, egy-két fiú rövidnadrágban, egy-két lány miniszoknyásan, hamburgereket toltak magukba. Az általában miniszoknyás kínai lányok viháncoltak a fa alatt, egyikük a füvön ülve evett, dobozból, pálcikákkal, valamit. Dél-koreai csoporttársam, Sumi kacarászott valamin valami társaságban és mert szerda volt, egyik lábán barna, a másik lábán fekete volt a cipő. Sumi kedvesen excentrikus, hosszú kabátokat hord és felemás cipőt, egy apró, mandulaszemű fekete lány felemás cipőkben, de csak, ha szerda van. Másnap már arany edzőcipőben jött az órára, de hajába lila virág volt, Pénteken ajakpiercingje csillogott a nevetésével, új nap, új életformácska, ilyen itt ez az évszázad, bármikor, mint jelmezbálban életformákat is próbálgatunk, cserélgetünk, mert van választék. A fémrácsozatú padokon mindenütt ültek, kavargott itt az élet, nevetgélések bugyborékolása tört fel a hangkupola tetejéig. Sokan a fűre heveredtek, leterített kabátokon hevertek el, lustán, otthonosan. Bizony, hogy egyszerűen csak jó volt nézni azt, hogy milyen otthonosan vették birtokba egyetemük campusát a diákok és, hogy ez a minden tekintetben színes társaság hogyan alkot társasságot itt. Bukolikus, egyszerű, vidám és békés kép volt, egy normális világ bizalmát kisugárzó.

 

Kiszaladt pedig már a levegőbe a hír, hogy Las Vegasban egy hatvanhárom éves, jól szituált körülmények között élő fehér fegyvergyűjtő ártatlan emberek tucatjait ölte meg és százakat tett nyomorékká egy koncerten. A világ csak egy pillanatra állt meg, hogy rácsodálkozzon egy újabb, képtelen amerikai történetre, gyorsabban perdül - és különösen gyorsan Amerikában mostanában - a világhírek forgószínpada annál, hogy több időt töltsünk el az ilyen szörnyűségek szemlélésével. Már tudtuk azt is, hogy Marseille-ben, a Saint-Charles Pályaudvaron egy Ahmed Hanachi nevű, algériai halára késelt két fiatal lányt. Az áldozatok, Maurenne és Laura unokatestvérek voltak, mindketten 20 évesek, egy tébolyodott miatt életük tragikusan megszakadt. Ez az Ahmed soha nem fordította tekintetét Allah-ja felé, a mecsetek környékén soha sem látták, ezzel szemben ismerős volt rendőrőrszobákon. Aljas tettének elkövetése előtt csak két nappal engedték szabadon Lyonban, ahol valami kábítószeres ügye miatt faggatták. „Allahu Akhbar!” kiabálta ez az Ahmed a pályaudvaron, amikor a késével a lányoknak rontott, szúrt és vágott és egy percig sem élt, mert a katonai járőr ott volt a pályaudvaron, ott vannak ezek a katonák már három éve minden nagyobb francia pályaudvaron, tudja ezt mindenki errefelé, így Ahmednek arra sem oly esélye, hogy elgondolkodjon azon, hogy méltó-e arra, hogy Allah nevét a szájára vegye. A katonák tették a dolgukat, a kiképzés rutinjával a mozdulataikban. Ahmed teste alig tíz méterre hevert az áldozatok élettelen testétől a fotókon. Az egyik áldozat, Maurenne egyetemista volt, Marseille-ben tanult, jó és szorgos diákként. Éppen úgy, éppen így tölthette az idejét az ő campuson, mint az én diáktársaim itt. Az újság szerkesztőinek leleménye jóvoltából a mosolygós, életteli portréja a helyszínen készült képbe van belekomponálva. A kép aranymetszeti pontjában az elkövető fekszik kitekert pózban, úgy, ahogyan a golyók leterítették. A kép bal felső sarkában pedig Maurenne, ahogyan valaki egy pokróccal letakarja. A világunk képtelensége egyetlen fotóban összefoglalva. Sem Las Vegas, sem Marseille után sem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy miért öl meg egy ember egy másik embert? Ezek a szörnyűségek ismétlődnek, megtörténnek, minden egyes esetben megpróbáljuk felfogni a felfoghatatlant, de csak nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Az emberi elme zavarodottsága, az erkölcsi parancsok elhajítása, az emberi élet semmibe vétele – ez a két aljas merénylet a világ két távoli pontján sem ad magyarázatot arra, hogy milyen út vezet el valakit oda, hogy ilyesmiket elkövessen. Az ember titok, erkölcse a tetteiben van, a merényleteket elkövetők az erkölcsön kívül helyezték magukat, de vajon miért?

 

Így telt az a szép őszi nap a Campuson. Aznapi óráim után, hat órakor léptem ki az Intézet kapuján és aznap is, mint máskor, a Botanikus Kert felé vettem az irányt. Ahogyan átvágtam a Campuson, láthattam, hogy most sokkal üresebb volt, mint a verőfényes délutánon. A biciklitárolók is kiürültek, a bejárati ajtó melletti hamutartóból kicsordultak a csikkek. A Botanikus Kertben ott terpeszkedik az az öreg fa, a kert legöregebb fája, a sokat látottak, tapasztaltak olyan bölcs nyugalmával álldogál és tűnődik ott, hogy egyszer majd fel kell neki tennem azt a kérdést, amelyre sem én, és úgy látom, hogy mások sem tudjuk a választ: „miért... ?”

 

A nemzetközi helyzet mindig fokozódik, valahol valahogyan. Az Önzés, a Nagyravágyás, a Bírvágy, a Hiúság nem veszett ki a Világból. Valahol, mint fekete felhőkből lecsapnak az Emberi Gyarlóságok villámai. E távoli égzengés sápadt villámfénye visszatükröződik fiatal arcokon, de halványan csak, egy pillanatra csak, mint egy most bekapcsolt mobiltelefon kijelzőjének visszfénye. Megint villámlott valahol a nemzetközi politika zivataros egén. Érzékeltük már a villanást, de a hang majd csak később gurul ide, erejét vesztett bömbölésből hírek háttérzaja lesz. Megyünk tovább, haladunk az anyagban. Mondatszerkesztést gyakorolunk. A kicsit gépiesen, iskolásan összerakott mondatok kiszínesednek, felöltik az egyéni stílus színesebb ruháit. Egy egyetem nem atombiztos bunker, ahol a Tudás szilárd falainak a túloldalán van az Élet sokszor olyannyira megmagyarázhatatlan káosza. Az Egyetem egy híd a Magyarázatok és az Érthetetlen között. Az Egyetemen otthon van a Bizalom, mert még mindig bízunk abban, hogy a megszerzett tudás, a tudatosan gyarapított ismeret, a Világ és a Természet nagyszerűségének, az emberi természet Okos és Jó Oldalának megismerése egyszerűen csak jobbá tesz bennünket is és így mi is a világunkat. A tanító-tanuló környezet bizalma ránk is sugárzik. Itt megtanuljuk tisztelni az Életet, mert mi más is lehetne a Tanulás célja, értelme, ha nem az, hogy a megértett összefüggésekben, a megismert információkban észrevegyük az Embert. Az Élet tehát itt van, ebben a jól kihasznált teremben, a tanulószoba kopott asztalainak és agyonkoptatott székeinek ebben a környezetében, a mások által itt hagyott befejezetlen mondatok levegőjében. A székeken fiatal emberek ülnek, státuszuk és szerepeik szerint diákok, de mennyi változatos életút! Az a sokat emlegetett nemzetközi helyzet is itt van, ebben a teremben, mert itt ül Thuraya Damaszkuszból, itt ül Hana Szöulból, itt van Farinaz Teheránból. Szöul csak karnyújtásnyira van a határtól, annak a túloldalán pedig egy furcsa rezsim, amely atomrakétákkal fenyegeti a világot. Damaszkusz már régen kikerült a hírekből, pedig a háború elérte ezt a nagyvárost is, most a harcok súlypontja áttolódott Észak-Keletre, háború van Szíriában és Thuraya menekült. Trump elnök már ki-tweetelte, hogy Irán is egy lator állam, hát büntethető lenne hamarosan és megint, és itt, mellettem ülnek Nasim és Farinaz, eljöttek Teheránból, de nem Donald Trump fenyegetőzése, hanem a fenyegetőzésre okot adó kormányuk miatt. A nemzetközi helyzet fokozódik, a nemzetközi helyzet távol van, a diák-társaim itt ülnek mellettem és most éppen a megújuló energiákról (Énergies renouvelables) kell beszélgetnünk, mert beszélgetés-óránk van. A nagy történelem kárpitja, kis emberi utakat takar. Az út, ahogyan ideáig eljutottak most még homályban. Még csak három hét telt el a szemeszterből, a ritmus már beállt, mélyebb megismerkedésünkhöz is a napi találkozások képei szolgáltatnak új forrásokat. Hana például nagyon csendes, de mindig időben elkészül a feladatokkal. Thuraya nagyon okos, élénk és szépen és elfogódottság nélkül, jó kiejtéssel beszél, de házi feladatait ritkán csinálja meg, otthon a gyermekek várják és adnak neki elég anyai feladatot. Nézzük is érzékeljük is egymást. Beszélgetünk egymással. Összemosolygunk a folyosón. A csoport élete a magányos kóválygásokkal és a szünetekben az elkülönüléssel kezdődő életből egy közösebb forma megszilárdulása felé halad, lassan csoporttá alakulunk. Az, ami most még csak egy adminisztratív jelzőnk, egészen bizonyos, hogy minőségi tartalmat kap majd. Mi az A Csoport vagyunk, szerintem hamarosan megkülönböztethetőek leszünk a B, vagy a D csoporttól, sőt a F-től is! Az Auditoriumban most mind együtt vagyunk, az összes csoport, a mai nagyelőadás témája a francia politikai élet, bizonyára Macron minap elmondott, Európát közös cselekvésre szólító beszéde. Még szünet van, még ide gépelek egy sort, még felnézek a képernyőről, még befogom egy pillantással, ahogy a török kollégánk már megint és most az orosz lányokkal pletykálkodik. A tanár belép, egy pillantással átfogja most a lejtős padsorokban ülőket, a csevegések zaja lehalkul, a mobiltelefonok képernyőjén elhalványodnak a fények. Tisztelettel figyelünk és szomjasak vagyunk, mire is? Tudásra, ismeretre, életre? Megértésre és a magunk másokkal megértetéséhez kellő szókincsre? Aztán persze mindjárt lekapcsolják a villanyt, a képernyőre képeket vetítenek, illusztrálandó, hogy miféle politikai botrányok hideg vize oltogatta el az emberek demokráciáért való lelkesedésének kis tüzeit Franciaországban, amelyek mellett pedig mindig melegednének az emberek …és, hogy hogyan próbálja meg most Macron elnökként a demokrácia jóravalóságába vetett hitet visszaadni.

Kisdologozat. Egyetemi jegyzet

2017.09.26. 19:35

Mondják, kisebb, bejárhatóbb lett ez a világ. Egy helyről való kitekintéshez az egy helyben való üldögéléskor is szélesebbre nyithatóak az ablakok. Képernyőkön/-re kattintgatunk. A bennünket körülvevő képek áradása azt az illúziót kelti, hogy egy-két kattintással megismerkedhetek egy távoli világ apróságaival is. A Google Street View-al még azt is megtehetem, hogy megnézhetem azt, hogy a berlini Friedrichstrasse 41-ben milyen házat találhatok. Már felnőtt egy generáció, aki egy hagyományos térképen nem tud kiigazodni, de jól kezel minden egyéb városi app-ot, okos telefonjával járja az utcákat, kognitív térképe nem a sarki pék mosolyához, nem a tisztítószalon vicces kirakatához, hanem a telefonjának a képernyőn kiírt információkhoz igazodik. Tíz diák-kolléga van most éppen a látóteremben, ahogyan felnézek most a képernyőmről és látom, hogy egy kivételével a többiek mind a telefonjukat bújják. Rövidítik a távolságokat éppen, egy klikk ide, egy oda, szünet van és információk tengerén bukdácsolnak ábrándjaik kis vitorlásai. Talán, de az is lehet, hogy szótárt böngésznek, mondatok formuláira keresnek, igeragozást nyomozna. Hiába, no: a francia igék ragozására születni kell, vagy be kell magolni. Tanáraink nem tanácsolják a mobiltelefonos szótár-app-ek használatát, mert ezek pőrén, csupaszon dobják ki a szókeresések találatait. Hasznosabb a megtalált új szó pontosabb jelentésével is megismerkedni – állítják -, legyen kéznél a Petit Robert vagy legalább a kisebb Larousse, azokban ott vannak a a szavak meghatározásai. Segítségükkel gazdagabb, hajlékonyabb, választékosabb módon sajátíthatja el a szókincset a diák, mint egy telefonos kereséssel gyorsan kibányászott találat után. Persze, hogy kevesen cipelik magukkal a könyveket. Persze, hogy ez a tanári figyelmeztetés csak úgy ott marad a levegőben. Ami van, azzal élünk. A könyveknek súlya és térfogata van, a telefon pedig zsebben is elfér. Pedig most majd szükségünk lesz a szótárra. Írnunk kellene egy kis dolgozatot arról, hogy hogyan is látjuk Franciaországot, felszólítottak, hogy írjuk le a jót és a rosszat, mondatszerkesztést tanulunk most, „articulateurs”, „mots de liason”, „elsősorban”, „továbbá”, „másként szólva”, „mindamellett” … és így tovább, használjuk és gyakoroljuk tehát ezeket. Kíváncsian várom, hogy mire is jut majd Carlos Kolumbiából, aki csak két hete érkezett Strasbourgba és soha sem volt Európában ez előtt, vagy mire is jut ezekkel a kérdésekkel Nasim, aki Teheránban nőtt fel, soha sem volt Franciaországban az előtt, hogy 5 hónapja ide menekült egy – ahogyan mondja - „autokratikus”, „elnyomó rezsim” miatt. Carlos még csak éppen felnőtt, 19 éves, nyitott és kedves mosolyú éppen-volt-kamasz. Nasim felnőtt, harminc éves, férje van, gyereket szeretne, munkát keres, divattervezőként szeretne dolgozni. Öt hónap alatt jobb és rosszabb tapasztalatokat szerzett már a segítőkészségről, az elutasításról, a jóindulatú megközelítésekről és a rosszindulatú hárításokról. Munkát egyelőre még nem talált, az életvitel nem olcsó errefelé, munkából szerzett jövedelemre lenne szüksége a megélhetéshez. Vajon hogyan látják a francia politikai élet kavargásait, a politikai szimpátiák táborainak egymással éles vitákban kijelölt határaival? Hogyan láthatja egy kínai fiatal a francia társadalmat a gyakori sztrájkokkal, a vélemény-nyilvánítás szabadságával, a baráti és családi beszélgetésekben felitatott politikai témáival? Még az előző csoportomban történt az, hogy egy vizsgakérdés kapcsán Li Yu komolyan megkérdezte egyszer, hogy „Qu-est que ce la Constitution?” Tényleg, mi is lehet az Alkotmány egy kínai számára? Hogyan indoktrinálja a kínai iskolarendszer a diákjait egy kommunista doktrína egyetemesnek szánt igazságaira? Hogyan, milyen szemüvegen át láthatják ők a francia demokráciát, amely komoly dolog itt és amelyért, amelynek minőségéért itt bizony ölre mennek. Egy társadalommal való találkozásnak felületei, terei, és a találkozásoknak minősége van. A megtapasztalt, a kis napi cselekedetekben megmutatkozó emberi jó és emberi rossz észrevétele, életünkkel keveredése, nagy dolgoknak kis, védett tereinkbe való behatolása együtt jelentik azt, amit talán benyomásokként rögzítünk egy társadalomról, amely most vesz körül bennünket. E nézőpontot kikerülhetetlenül befolyásolja a hely és a helyzet, amelyből e társadalommal interakciókba lépünk. Talán az előzetes tapasztalatok is, talán az is, ahonnan ide érkeztünk. Egy társadalom megfejtéséhez kulcsot ritkán ad az, ahogyan a látottakat összeméricskéljük azzal, amit már láttunk valahol másutt, lett légyen az valami, aminek a tapasztalatait saját országunkból hoztuk magunkkal. Egy turista méricskél, összehasonlít, ár-érték arányokban gondolkozik. Mi itt nem turisták vagyunk, más nézőpontokat kell kijelölnünk. Egy turistát bosszanthat, útitervének megvalósításában zavarhat egy sztrájk, nekünk itt meg kell értenünk a mozgatórugókat is, mert így tudunk könnyebben együtt élni ezzel. A múlt heti sztrájk után most minden hétre ígérnek egy nagyobb, országos sztrájkot. A tiltakozások célpontja megint a Loi de Travail, a Munka Törvénykönyvének tervezett módosítása. Monsieur Holland és a szocialista kormány elképesztő népszerűség-vesztésének az egyik oka a „Loi El Komri” (az egykori miniszter-asszonyról elkeresztelt törvény-módosítás) elleni népi kiállás volt, szakszervezetek, diákok, anarchisták, antiglobalisták együtt mentek a barikádokra. Macron meglengette e változtatási szándékot, a baloldal azonnal bejelentette, hogy a törvény-módosítást „minden lehetséges eszközzel” meg fogja akadályozni. A múlt héten egy napig nem volt tömegközlekedés Strasbourgban, a jövő héten talán a vonatok is leállnak egy napra, még nem világos csak az, hogy majd megint mikor, hogy összegyűlik majd a nép egy kis kiabálásra, zászló- és jelszó lengetésre. Párizsban valószínűleg az efféle demonstrációkra rátapadó anarchisták neki mennek majd a rendőrségnek, és ők meg majd visszavágnak, lesz majd rendőrattak, könnygáz, kődobálás, vérző arcok, arctalan randalírozók és sebesült rendőrök. Fotótémák pró és kontra. Ugyanazon fotók felhasználás ellentétes vélemények illusztrálására. E fotók őrzik meg azt, hogyan volt és e fotók táplálják majd azt, ahogyan megismétlődik. E majd' monoton megismétlődő esemény-sorozat megváltoztatására egyelőre megoldás nem kínálkozik. A vélemény demonstrációkban való megformálásának a szabadsága felkínálja e demonstrációk erőszakos akciókra átváltoztatásának a lehetőségét is azok számára, akiknek e felforgatás, az „elnyomó államot” szimbolizáló zsaruk elleni támadás az eminens célja. Ezt tudja e politikai karusszel minden szereplője, erről már mindenki elmondta a véleményét. Ettől ez még megtörténik, ettől ez ismétlődik. Hogy mit hoz majd a következő sztrájk és a demonstrációk, majd meglátjuk akkor. Néhány aktuális flyer már megjelent a Campuson azért. Ez is egy miliő (stílszerűbben milieu) a korábban szóba hozott házi feladat körül. Nekem legalábbis lenne mondanivalóm erről, majd ott. Persze azon is gondolkodom, hogy ifjú kínai, kolumbiai, koreai kollégáimnak is szövegkörnyezetet jelent-e mindez vagy majd csak a sajtokról és a strasbourgi buszokról vagy villamosokról írnak?

Felnézek a képernyőről. Látom, a büfé üres. Az órák elkezdődtek, én meg csak most tudtam meg, hogy az enyém ma elmarad. Tanárom üzent, hogy majd a jövő héten pótoljuk az elmaradt beszélgetéseket, így aztán a beszélgetés-óra helyett bevackoltam ide a büfé sarkába, elfoglaltam a legjobb helyet, a konnektor ugye. Ha szünet van, nagy itt a tolongás, mindenki töltött akkukra vágyik, a tantermekben ugyanis tilos tölteni. A mobiltelefonoknak a teríték a vizsgáztató szigorú tekintete előtt, az asztalon már a múltkori vizsgáimon is nagy élmény volt. Az egyetemen rend van és szabadság van, kényelmesen elférnek egymás mellett. Az egyetemen diszkréten ismertett szabályzat van, vizsgaszabályzat, de szabadság van, hát így. Tegnap vidám vásár volt a Campuson, kitelepült ez Emmaüs és árulta használt tárgyait: olvasólámpákat, tányérokat és evőeszközöket, ruhákat, sőt cipőket is. A szomszéd standon az Egyetemi Kiadó könyveit vihették darabonként 2 Euroért – és fogyott a remittenda szépen! Nem csak a diákok, a professzorok is vígan turkáltak a kiadványok között. Ezért az árért hozzájutni ezekhez a ritka kincsekhez nagy ajándék. Ott voltak a bringások is a vásárocska forgatagában. Strasbourg kerékpáros-város, elkel a szakértői segítség a javításokhoz, a lehetőség a használt bringák megvásárlásához. Egy másik standon diákok árulták régi jegyzeteiket, könyveiket, lemezeket, idejüket-leszolgált iPad-jeiket. A standok hosszú sorának végén egy aprócska asztalról valaki diák palacsintát árult – Nutella vagy gyári dzsem a töltelék -, egy euró egy palacsinta, pénzt gyűjt valami utazásra, így, hát így. Kissé elkülönülve mindettől egy stand, egy diákszervezet propaganda brossúráival, a címlapokon magyar szemnek szokatlan vidámsággal tiltott jelképek hancúroztak, vörös csillag, sarló és kalapács, egy szakállába mosolygó Marx, egy fejét dacosan felvetve jövőbe néző Che Guevarra. Az egyetemen tényleg megszámlálhatatlan diákszervezet aktívkodik, úgy látszik, hogy ez az egyik baloldali, kommunista vagy trockista kitelepülése volt. A katolikus, a protestáns vagy a muszlim diákok szervezete tegnap nem volt jelen a vásárban, de van rá egy fogadásom, hogy hamarosan találkozom majd az ő standjaikkal is. A Campus ugyanis nyitott az ilyesmikre, kitelepülni nem tilos, politizálni sem tilos, mi is lenne egy egyetem – a jövendő értelmiség e műhelye – politikai viták edzései nélkül?! Jó hangulatú volt a vásár. Apadt és áradt a tömeg, ahogyan az órák és a szünetek ritmusa irányította. Egy jó vásár az agora és találka-hely, az egyetemi vásár is ilyenné formálódott. A matematikusok elkeveredtek a jogász-hallgatókkal, a teológusok a mikrobiológusokkal, a nyelvészek a vegyészekkel. A tanév elkezdődött. Még egy két napig látni lehet majd, hogy egyesek kissé tanácstalanul, mobil-telefonjukat fürkészve bolyonganak a Campus épületei között, keresvén a megfelelő termet, ahol jelenésük lenne. Még egy-két napig látni lehet majd, hogy a gólyák csoportosulnak tutoraik körül, mielőtt még egy hosszabb város- és egyetemnézőbe indulnának, aztán megszilárdul a rendes ügymenet, kialakulnak a rutinok, fényesebbre kopnak a forgalmasabb ösvények. Egy nagy egyetem Európában. Harmadik éve figyelem már, hogy hogyan készül a város a tanévkezdésre. Harmadik éve látom, hogy kerülnek ki az óriásplakátok az utcákra, amelyekkel köszöntik a hallgatókat, „Strasbourg szereti a diákjait!”, „Isten hozott az Egyetemen!” és ilyesféle szlogenekkel – ez is egy formája a helyi kormányzat által indított plakát-kampánynak. Látom, ahogyan a kávézók, a bisztrók, a kocsmák, de a fodrászok, a pékek is cserélik a hirdetéseiket, hogy a diákigazolvánnyal igénybe vehető kedvezményeikről értesítsék azokat, akiket illet. Az Egyetem a Városban van, a Város büszke az Egyetemre, az Egyetem is szereti a városát, kölcsönösen bókolnak egymásnak, a Városban szeptember és június között egyetemisták élete habosodik, július-augusztusban érezhető, tapintható a csönd a városban, a diákok hazamennek ilyenkor, szeptemberben újra gyöngyözik az ifjúsági élet. Az ingatlan-irodák is megtelnek sorba álló diákokkal.

 

Csoportom összeverődött, most ismerkedünk egymással, a hölgyek: két iráni, két kínai és egy dél-koreai, és egy szíriai; az urak: egy dél-koreai, egy török és egy kolumbiai fiatalember, no meg jómagam, az egyetlen európai a csoportban. Új tanáraink vannak, az órarendünk egy kicsit zsúfolt most, emelkedett a szint, nőttek a követelmények, már októberben elő-vizsgáink lesznek, aztán decemberben vizsgaidőszak, hat vagy hét vizsgával, mindez csak azért, hogy a második félévben még szaladgáljunk egy kicsit a nyelvtan útvesztőiben, artikuláljunk a kiejtés-csiszoló műhelyben, tollat koptassunk a francia társadalomról szóló információk lejegyzésekor. A rendes ügymenet beállt, a napi ritmus most órarend szerint, házi feladat szerint. Míg ezt itt legyeztem, véget érhetett néhány óra, mert a büfé most már forgalmasabb, a kávéautomata elfoglaltabb, mint volt az elébb. Egy európai egyetem ma már mindenütt multikulturális mikro-társadalom, itt Strasbourgban az ázsiai hallgatók dominanciájával. A latin-amerikai hallgatók száma is növekszik, ahogyan egyik tanáromtól megtudtam és változatlanul növekvő trendet mutat a kelet-európai – elsősorban lengyel, ukrán, orosz, kevésbé román, szerb, bolgár – diákok száma. Persze én ezt a Nyelvi Intézet perspektívájából látom. Az Intézet érthető gyűjtőhelye a külföldi diákoknak, legalább B2-es szinten ugyanis tudni kell ahhoz, hogy valaki jogot, orvostudományokat, bölcsészetet, teológiát, közgazdaságtant, vegyészetet, stb. tanulhasson. Strasbourg Egyetemén az orvosi, a jogi és a bölcsészettudományi képzés magasan jegyzett és egészen különleges rangja van a teológiai képzésnek is. A strasbourgi Egyetem az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény ma az egész világon, amely katolikus, protestáns és iszlám teológiai képzést egyaránt kínál. Egyik koreai csoporttársam protestáns lelkész, ő is teológiára akar majd továbbmenni a tanév után. Louis Pasteur egykori egyetemén persze van rangja a természettudományok képzésének is. A strasbourgi diplomának van értéke tehát, különben nem lennénk itt ilyen sokan – ebben a tanévben 55 ezer beiratkozott hallgató. Tán ezért ez a nagy sürgés-forgás a Campus-on.

Az elmúlt két évben hét alkalommal szólították a választópolgárokat az urnákhoz Franciaországban. Helyhatósági, a közigazgatási reform miatt szükséges regionális, parlamenti képviselő és elnök-választás, volt itt mindenféle választás minden szinten. Sőt, az elnökválasztás előtt mind a konzervatívok, mind a szocialisták nyitott és nyilvános előválasztásokat is tartottak, amelyeknek az volt a hivatása, hogy eldöntsék, ki legyen az elnökjelöltjük. Két és fél évvel ezelőtt érkeztünk Strasbourgba, belecsöppentünk ebbe a világba, hét választást figyelhettünk meg közelebbről, talán ez elegendő és megosztható tapasztalatot hozott. Egy olyan ország választópolgáraként, ahol nemzeti konzultációnak hívják az irányított és vélemény-befolyásoló kérdésekkel operáló és emellett rendkívül (köz)költséges közvélemény-kutatásokat, amelyek során a már eldöntött ügyekhez vásárolják lényegében saját maguktól a legitimációs tőkét a kormányzó pártok, de ahol lényegi, ügydöntő kérdésekben soha nem kérik ki a választók véleményét (olyan apróságokra gondolok, mint Alkotmány, mint (atom)energiával összefüggő stratégiai kérdések, mint külpolitikai orientáció), szóval egy ilyen ország választópolgáraként érdemes tanulmányozni e franciaországi választásokat. Hogy előre siessünk egy kicsit, azt kell mondanom, hogy e hét választás eredményeként mély, átfogó politikai elit-csere zajlik most Franciaországban. Egy új politikai osztály születésének vagyunk most tanúi. A Francia Nemzetgyűlés (Parlament) 2/3-a soha nem volt politikai szereplő korábban, új személyes szerepeket kell tanulniuk most. Egy egészen hosszú sor új polgármester vette át hivatalát a maire-k ódon épületében. Az új nagyrégiók élén többnyire konzervatív és szocialista elnökök ülnek most. Számos településen pedig a polgármester a Front Nationale tagja, Elszászban és a Lille környéki, meg a Calais környéki településeken e szélsőjobboldali pártnak kényelmes többsége van a települési önkormányzatokban. Már 8 (!) képviselőjük van a Nemzetgyűlésben (korábban legfeljebb kettő (2) volt. Az elnökválasztás politikai térképén legutóbb már alapvetően csak két szín dominált. Macron elnök új, Republique en Avant pártjának narancssárgája és Marinne Le Pen Front Nationale-jának feketéje. A parlamenti választások után e politikai térkép tovább sárgult. Két szín, a konzervatívok kékje és szocialisták vöröse eltűnt a politikai térképről. E két, hagyományosan nagy és népszerű néppárt vívott a háború utáni francia politikai életben küzdelmet mindig a politikai hatalomért. Az Ötödik Köztársaságban hol konzervatív (pld. De Gaulle, Chirac, Sarkozy), hol szocialista (pld. Mitterand, Holland) elnök regnált. Most Emanuel Macron az elnök, a legfiatalabb elnök, egy alig több, mint egy éves párt képviseletében, akit valaha is megválasztottak e kiemelkedő tisztségre. Pártja másfél évvel ezelőtt még nem is létezett, most képviselői kényelmes többséget alkotnak a Nemzetgyűlésben. Folytassuk onnan, hogy amikor de Gaulle megalkotta az Ötödik Köztársaságot, az Alkotmányt népszavazás hitelesítette. Az Ötödik Francia Köztársaságon a hosszú árnyék a hórihorgas, a nemzetet szégyentől megmentő Tábornok árnyéka, aki egy olyan Alkotmány konstruált, amely az Elnöknek lényegében teljhatalmat ad. Kritikusai bonapartistának, királycsinálónak mondták ezt az elnöki berendezkedést, de Gaulle a IV. Köztársaság hektikus, gyakori kormány-váltásokkal járó (huszonvalahány év alatt valami negyven kormány váltotta egymást Franciaországban) viszonyai helyébe kiszámíthatóbb kormányzás ígéretével nyerte meg az elsöprő többségű szavazatokat. A franciák nyugalomra és kiszámíthatóságra vágytak és nem bánták az elnöknek adott nagyobb, akár kormány-alakítást is érő hatalmát. Franciaországban az Elnök a politikai hatalom centruma. Franciaországban ettől még az Elnök nem kikezdhetetlen. Az Elnök a karikaturisták kedvenc objektuma, a Charlie Hebdo vagy a Le Canard Enchaîné rajzainak állandó tárgya. Nincsen olyan elnök, akiről legalább egy BD (képregény) ne született volna (sőt Marine Le Pen lehetséges elnökségéről szóló képregény-sorozat most már a harmadik évadánál tart). Ezek a karikatúrák egyáltalán nem finomkodnak a tárgyukkal, a nagy hatalmú méltóságot akár még az igazán intim szexualitás terepén is képesek ábrázolni. Az Elnök, mint a politikai Hatalom Centruma tehát jelen van a populáris kultúrában is. Az az Elnök, akik dönthet a Béke és a Háború kérdéseiben, az az Elnök, aki elküldheti a nukleáris meghajtású csapásmérő rakétákkal felszerelt atom-tengeralattjárókat a Világ bármely pontjára és az az Elnök, aki kinevezhet vagy bármikor felmenthet egy miniszterelnököt vagy külügyminisztert, sőt, gondosan szabályozott esetekben még akár a Parlamentet is feloszlathatja. Ezt sorolva akár azt is gondolhatnánk, hogy mindez egy reális veszély Franciaországban. Az Ötödik Köztársaság eddigi történetében az Elnök hatalma soha sem vált túlhatalommá. Ezt a túlhatalmat egyébként maga az Alkotmány, a Nemzetgyűlés és a Szenátus, a helyi-települési önkormányzatok, az Alkotmánybíróság egyébként is keretek között tartja, de még inkább ott tartja a francia választók demokratikus szelleme és mozgósító proteszt-képessége. Francia elnökök, e nagy alkotmányos hatalom ellenére, legyenek kékek vagy pirosak, de mindig demokráciát építettek. Macron sem ígér mást és nem is cselekszik másként. Mindezt csak azért érdemes megjegyezni, mert akcióinak legélesebb bírálói máris bejelentkeztek. A szélsőbaloldali pártok, a kommunisták, a trockisták már fenik a késeik. Az új, elit-váltó Nemzetgyűlés első ülését máris bojkottálták, sztrájkokkal fenyegetőznek, az anarchisták pedig gyártják molotov-koktéljaikat, amelyeket először Párizsban, az elnökválasztás napján be is vetettek. De, hát ők mindig csak gyújtogatnak, nem is meglepő ez. Szóval: a magyar viszonyokon edződött magyar választópolgár ránéz erre az egész francia kavalkádra és azt látja, hogy Franciaországban nyugalom van, ráérős mederben folynak a hétköznapok. Vendéglősök és pékek, benzinkutasok és szuper-marketben pénztárosok vagy árufeltöltők, a Renault vagy a Citroën autógyár munkásai, a prefektúrák hivatalnokai, a helyi rendőrség vagy a csendőrség egyenruhásai, az orvosok vagy az ápolók és ápolónők, a tanárok és óvónők, a rendkívüli állapot miatt az utcán járőröző katonák vagy a Charles de Gaulle atom-meghajtású repülőgép-anyahajó szír partokhoz vezényelt legénysége, mint francia polgárok mind teszik a dolgukat a rájuk vonatkozó szabályok és előírások szerint. Politikusok jönnek-mennek, de a szabályok állandósága és esetleges változásaik kiszámíthatósága egy olyan társadalmi rendet alkotott, amelyben e hét választás politikai elit-váltást eredményező eredményei nem hoznak mélyreható változásokat az ő életükben. Hollande és az előző szocialista-kommunista koalíció abba bukott bele, hogy rendkívüli ügyetlenséggel próbált megváltoztatni fontos szabályokat (példa a Munka Törvénykönyvének megváltoztatásának módja, azaz a „Loi El Komri” indukálta tiltakozások) és ez kiváltotta a szakszervezetek ellenállását, a munkavállalók dühét, a munkaadók nemtetszését. A szocialisták arcukat, karakterüket vesztették el és ezt a francia választók 8%-os indexen mérték be. Soha még ilyen rosszul francia szocialisták nem szerepeltek a választásokon. Éppen csak megkapaszkodhattak egy kis frakcióként a Nemzetgyűlésben. A konzervatívokat maga Fillon büntette meg azzal, ahogyan közpénz-költési botrányát kezelte. Egyébként megjegyezendő, hogy ehhez képest nem is szerepeltek olyan rosszul. Mélanchon kommunistái sokáig jobb eredményben bizakodhattak. Ez az alapvetően antiglobalista, anti-kapitalista tábor még nőtt is egy kicsit, de ügydöntő szerepbe kerülni módjuk nincsen. Számukra az utcai politizálás marad, lesznek még sztrájkok, tüntetések, utcai összecsapások Franciaországban, de a magyar szemlélő nézőpontjából ezek hozzátartoznak a helyi politikai folklórhoz. Ez alkalommal rendőr, csendőr, szakszervezeti aktivista és demonstráló úgy is viselkedik, mint a helyi folklór része. Különböző eseményeken, különböző időben készült képek döbbenetes hasonlóságot mutatnak egymással. Van egy kép a demonstráló, utcai erőszakosan tüntető és arra erőszakos választó francia rendőrségről is.

 

Ja, hogy el ne felejtsem, miért is mondom most mindezt, csak így kicsit csapongva, anekdotázva, a budapesti Bambi teraszán ülve, ahol magától Oszfolk Ottónétől kaptam most egy olaszrizling-fröccsöt … szóval csak azért beszélek erről, mert Franciaországban e választások alatt azt tapasztaltam, hogy a választások nagyon fontosak. Azt érzékeltem, hogy ezt a fontosságot számon tartják az emberek. Azt hallottam a francia közszolgálati televízióban a választások eredményhirdetésekor (és az választási eredményeket imponáló gyorsasággal dolgozzák fel és imponáló informatikai vértezettséggel közlik, nagyon gyorsan egy olyan országban, amelynek külországi tartományai más időzónákba esnek) – és közben én azt hallottam a francia közszolgálati televízióban, hogy az alacsony részvétel okairól beszélgetnek elsősorban. Azt hallottam, hogy politikai elemzők annak az okait kutatják, hogy vajon miért nem vett részt az elnök-választáson a szavazásra jogosultak majd 26%-a (ez az elnökválasztásokon ilyen arányban még soha nem fordult elő az elmúlt hetven évben), majd azt hallgattam, hogy hogyan keseregnek azon, hogy a két év alatt hetedik, parlamenti választásokon a részvétel történelmi mélységbe süllyedt (még soha ilyen kevesen nem vettek részt a parlamenti választásokon a Háború befejezése óta). Macron egy olyan Nemzetgyűléssel kormányoz majd az elkövetkező években, amely ebből az alacsony választási részvételből született. Azt hallgathattam, hogy a francia elemzők aggódnak a politikai otthontalanokért. Franciaország demokratikus hagyományai történelmi okokkal is magyarázhatóan nagyon mélyek, többdimenziósak, érettek. Érdekes megfigyelni, hogy ezt a demokratikus hagyományt hogyan örökítik át a nemzedékek a családok, a baráti közösségek a következő generációnak. Franciaországban ma még nincsen probléma a fiatalok választási hajlandóságával. Macron elnök a fiatal, a XXI. században született választók nagy többségének a felhatalmazásával kormányoz most. Én pedig ennek a hét francia választási eredménynek az ismeretében leszűrhető ténynek a birtokában figyelem ezt és aggódom a távol maradó, a közömbös, a demokráciától elforduló fiatal magyar választók miatt. Talán igazán csak erről beszéltem volna ebben a posztban, itt a Bambi félárnyékos délutáni teraszán.

Mi találkozik mivel is a boncasztalon? Mi az, hogy szürreális? Mi is? Taxival jövök be a Liszt Ferenc Repülőtérről a városomba, ráadást anyanyelvem magyar. Jól értem ezért az utat szegélyező plakáterdőből kiszóló üzeneteket. Mert magyarul üzennek, nem angolul, nem oroszul, nem kínaiul, nem szuhaéli nyelven. Ilyen üzenetekkel fogad most is hazám: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” Meg azzal a kissé már kánikula-verte, kifakulttal, hogy „Magyarország büszke és európai ország”. A Soros Györgyöt vizuálisan is emlegető plakát európai-kékje egy kicsit frissebb, mint az utóbbi, de korábban előbbi üzenetet hordozóé. Szürreális összecsúszása ez idősíkoknak, méltánytalanságoknak, végiggondolatlanságoknak. Mi találkozik mivel is, hol, na és, hogyan? Miért ez a buzgalom, hogy ezekkel az üzenetekkel kell teleszórni éppen ezt a repülőtérről Budapestre bevezető utat? Csak megérkezni szeretnék. Ideérni, hazaérni, kifújni a repülőtér betonjának kerozinszagot kipárolgó levegőjét. Csak haza akarok jönni, itthon lenni, ismerős szavakat váltani ismerősökkel. Ismerős nevetéseket akarok hallani, ismerős lennék újra, annyi év után, otthonosan szeretnék végigmenni az ismerős utcákon, ráköszönni régi virágokra, fákra, akikkel ismeretséget is évekkel ezelőtt kötöttem. Trécselni a régi szomszédokkal a házunk dolgairól a lift előtt. Fogni egy régi haver kezét a Bambi teraszán, csak otthonosan, úgy, mint régen, úgy, ahogyan otthonos, mert ettől lesz az itthon otthon. Nézem az utat, a taxi ablakából, az út mellett pedig üzenetek suhannak el, hogy Soros így, Soros úgy, hát, köszi szépen, egy istenhozott itthon' is elég lett volna mára. Ez azonban persze nem jár nekünk. Csak kampány van, és ahol kampány van, ott minden hirdetőoszlop csak egy szem a láncban. Ha kampány, akkor az mozgósítana valamire, akcióra, cselekvésre, de milyen cselekvésre, milyen emberi akciókra mozgósítanak a Magyar Kormány által jegyzett plakát-kampányok? Nem ország-építésre, nem békés együttélésre, nem a törődésre és nem az elesettekkel való szolidaritásra. Nem szólítanak fel adakozásra, nem bátorítanak társadalom-jobbító civil erőfeszítésekre, nem szólítanak fel aktívabb közéleti aktivitásra, nem érvelnek a demokrácia mellett, és nem kívánják még azt sem tőlem, hogy figyeljek jobban a környezetem állapotára. Nem. A Magyar Kormány által jegyzett (értsd: fizetett, közpénzekből megrendelt) plakát-kampány valami teste-sincsen, neve sincsen ellenállásra szólít, valami csak neve-van-de-teste-nincsen Valami ellen. Így ott aktivitásnak, cselekvésnek, mozgásnak helye nincsen. Tudomásul vétetik van. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről a Városomba bevezető út hosszú (most vízivárosi lakos vagyok Budapesten), ezen a hosszú úton egyetlen egy olyan plakát-üzenet sem fogadott, hogy „üdvözlünk”, vagy, hogy „hozott isten (no meg a repülőgép)”. Semmi, de semmi ilyesmi. Csak ezek a semmire sem jó politikai kampány-üzenetek kísérik az embert ezen a hosszú úton. Jó, hogy az út egy része egy otthagyott rozsda-övezeten keresztül vezet át, de vajon e vizuális-gondolati szennyezés kisebb bűn lenne-e, mint az otthagyott rozsdás hordókból kiszivárgó méreg, vagy az ötven éve fel nem ásott földekben otthagyott limlomok? Az egyikért jelentős összeget fizetünk a kivitelezőknek, a másikért pedig büntetni szoktunk, ha megtaláljuk a tetteseket. Mi találkozik tehát mivel azon a boncasztalon? Miért ilyen pompás példatára a szürrealizmusnak Magyarország? André Breton csak ül egy négyzet-alakból rombusszá váltó felhő csücskén és dörzsöli a kezét. Itt van a szürrealizmus meghatározása: Magyarország. Nem kell már esernyők és boncasztalok után kutatni. Egy ország vált a politikai Szürreália illusztrációjává. Hogy itt még emberek élnek? Hogy Magyarországon még magyar emberek is élnek? Ha a budapesti nemzetközi repülőtérről Budapest szívében igyekszik az ember és taxiból nézi ezt a világot, akkor az a benyomása, hogy erre a kérdésre a válasz senkit sem érdekel. Legkevésbé a Magyar Kormányt nem érdekli ez a válasz. Legkevésbé a politikai ellenzékét (értsd az ellen-plakát-kampánnyal jelentkező Jobbik) érdekli ez a válasz. Egy ilyen méretű és ennyire mindenütt jelenlévő politikai plakát-kampányban az óriásplakátok árnyékában hűsölő választópolgár csak egyre bizonytalanabb, ezért egyre magányosabb lesz. Miért éri meg bárkinek is az, hogy forint-milliárdokat szórjon szét azért, hogy elmagányosodjanak a választópolgárok? A magányos választópolgár, a politikai otthonát elvesztő vagy meg nem találó választópolgár a Demokráciára nézvést a legnagyobb veszedelem. Ahogyan a magyar választópolgár nem szavazott a Magyar Alaptörvényre, úgy nem szavazott arra sem, hogy gyűlölködjön, arra sem, hogy utálja Soros Györgyöt, de arra sem, hogy elutasítson mindenkit, aki Európába igyekszik, hogy éljen, legyen Ő akár háború, akár kilátástalan élethelyzet elől menekülő Ember. A magyar választópolgárokat még senki sem kérdezte meg arról, hogy akarják-e ezt a plakát-kampányt, pedig megkérdezhették volna erről Őt, mert hiszen az Ő adóforintjait költik el erre. Nem utoljára. Nem először. A többi pedig néma csend. Zümmög az autó motorja, a taxis közben az aktuális nyári útlezárásokról beszél. Nyár van Budapesten és én nem találtam egyetlen egy olyan plakátot sem a Liszt Ferenc Repülőtérről a Városban bevezető út mentén, amelyen az állt volna, hogy „Isten hozott itthon!”. Édes Istenem, miért is csodálkozom ezen, hiszen otthon vagyok. Megérkeztem.

Manchesterben egy önfeledt koncert után tinédzserek haltak meg egy elvakult önrobbantó akciójában. Londonban gázoltak és késeltek a terroristák, önfeledt időt töltő pub-látogatókra rontottak és öltek vakon, kapkodva, indulattal. Tegnap pedig választások voltak ugyanabban az Angliában, ahol ez történt. Newcastle-upon-Tynetól Southamptonig a szavazólapjaikat helyezték el az urnákban az angol választópolgárok. Néhány nap történetének száraz és lecsupaszított összefoglalója ez, csak néhány napé, a 2017. év furcsa tavaszán, ahol olyan szélsőségesen változik az idő, mint a világpolitika hírei.

 

Persze, hogy fontolóra vették Angliában, hogy el kéne halasztani a választásokat, csak néhány nappal a mindenkit megrázó londoni merénylet után és miatt nem tették és jól tették, hogy így oldották ezt a nehéz a politikai feladatot. A nyomozás még folyik, letartóztatások itt-ott, de az angol újságok szalagcímeiből máris kiszorult az erről szóló híradás, tegnap is és ma már a választásokkal volt a sajtó elfoglalva. Ez így van rendjén. Ez egy világos üzenet e nehéz napok végén: értékeinket, szokásainkat, évszázadok alatt kicsiszolódott berendezkedésünket nem változtathatja meg néhány elvakult, tettének súlya alól öngyilkos akciókkal kiszabaduló gyilkos. Íme itt a friss példa, nem üres szólam az, „hogy a terrorizmus semmilyen formája sem változtatja meg ragaszkodásunkat a saját értékeinkhez”.

 

Persze, ha hiszünk bennük, ha úgy éljük meg őket, hogy ezek az értékek azok, amelyek összetartják a társadalmainkat, a közösségeinket, Európában. Ez történt Franciaországban, Németországban, Dániában, Spanyolországban, de még Szentpéterváron is a gyilkos merényletek után. Nem tudom, nem tudhatom, hogy mi történik Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, Jemenben az ott elkövetett és felfoghatatlanul sok ártatlan áldozat életét követő merényletek után, azok feldolgozásakor a társadalomban, a közös gyászmunka elvégzésekor, ha beszélhetünk ilyesmiről ott, és azt sem tudhatom, hogy azokban az országokban – ha vannak még – milyen következtetések vonnak le ebből a politikusaik, akiknek mégis csak lenne valami küldetése, feladata ebben a világban. Eminens módon például az, hogy békét, kiszámítható életviszonyokat tartsanak fenn az ott élőknek. Ez a politikusok szolgálata, nem több és nem kevesebb ennél. Persze, nincsen béke a világban. Persze, hogy oka van annak. Persze, hogy az egyik ok az, ha azok a politika mesterségére adják a fejüket, elfelejtkeznek a szolgálatról. Minden akaratunk, vágyunk, álmunk és erre irányuló cselekedeteink ellenére sem tudunk tartós, mindenki, de mindenki számára érvényes erővel bíró békét teremteni. A mi európai békénk viszont tartósnak bizonyul, még ha még mifelénk is mindig akadnak olyanok, akik ezt az érzékeny, sokféle egymásra épülő, egymással szövetkező, egymáshoz tartozó értékből szőtt közös szövetet a maguk sajátosan forgatott ollóival fel is akarják szabdalni. Azt a közös európai érték-szövetet, amely ilyen nehéz időkben is képes arra, hogy óvó-védő takarónk legyen. Azt, amelynek az is része, hogy Angliában nem halasztották el a választásokat és ma már arról cikkezik az angol sajtó, hogy „nehéz idők várnak” May miniszterelnök-asszonyra, mert a Tory-k nem szereztek többséget a Westminsterben.

 

Együtt élünk egy meg- és felfoghatatlan jelenséggel, amelyet úgy címkéztünk meg, hogy terrorizmus. Értékvilágunkkal egyszerűen összeférhetetlen, hogy valakik tudatosan, felkészülten úgy dobják el az életüket, hogy másokat öljenek meg ezzel. Minden Európában elkövetett merénylet áldozatai „rosszkor voltak rossz helyen”, védtelenül kiszolgáltatottan gyilkos akaratoknak. Gyanútlan járókelők, egy londoni pub-ban sört ivók, egy párizsi teraszon vacsorát élvezők társasága, egy manchesteri koncert közönsége, pétervári metrón utazók, brüsszeli repülőtérre igyekvők, nizzai ünnepi tűzijátékot élvezők, berlini karácsonyi vásárban lődörgők. Gyilkosaiknak önéletrajza nincsen. Homályos, sokszor tudatosan, máskor csak úgy, az élet által összezavart önéletrajzok, rejtett buktatókkal, örökké sötétben maradó titkokkal. Még az a kategória is, hogy „iszlamista” képlékeny, megfoghatatlan, értelmezhetetlen maradt. Egyikük-másikuk nemhogy vallását követő, hanem éppen ellenkezőleg, drogos karrierben, alkoholizálásban, lányok kergetésében lemerülő életutakkal, sikertelen iskolai karrierekkel, vagy éppen ellenkezőleg, valami távoli kiképző-táborokban vagy egy rejtőzködő moshéban valaki által agya mosottan, gyilkoló géppé formáltan, az Életre érzéketlenné válva követi el megmagyarázhatatlan tettét. Itt, Európában. Ez oly mértékben felfoghatatlan a számunkra, hogy egyesek ebből képesek azt a következtetést levonni, hogy aki a muszlim, az potenciális terrorista, vagy azt, hogy az Európát a XXI. század második évtizedének közepén elérő új migrációs hullám az – úgymond - „a melegágya” lenne a terrorizmusnak. Az egyik álláspont képviselőinek talán azt mondhatnánk, hogy nem ismerünk olyan vallást, amelyet az ember az emberi élet elpusztítására teremtett volna. A vallásokat nem Isten, hanem ember teremtette. De vigasztalásra, bajban támasztéknak, életet igazgató szabályrendszernek, hittel élésnek, menedéknek. Hogy az ember által teremtett vallás emberek ellen fordítható lenne? Az emberiség ismert történetében előfordult többször is, hosszú-hosszú oldalakon át sorolhatnánk, amikor egy vallás nevében és jegyében követtek el emberek ellen szörnyűségeket. A kirekesztés, a másság tettleges elutasítása, az egyoldalú megbélyegzés, egy másik hitének az elutasítása, mert nem azt a hitet vallja, amelyet mi, a többség tart ott üdvösnek, és ezek, mint melegágyai az üldözésnek, a közösségből való kitaszításnak, hit nevében vívott háborúknak, ahol az emberi erkölcs felfüggesztetik a „szent cél” nevében és szolgálatában – nos ne is menjünk el ebbe az irányba. Zsákutcába tévednénk. Makacsul, egy a tekintetet elhomályosító felhőn erőlködve átnézve is szeretnénk valamiféle vallási motívumot felfedezni a terroristák cselekedetei mögött, de sajnos, sehogyan sem megy. „Európa háborúban áll” - mondják egyesek -, még azt sem tudom, hogy igaz-e ez az állítás, de ez nem vallásháború. Azok a terroristák, akik Allah-juk nevében halnak meg, ártatlan és vétlen embereket ölnek és nem jutnak soha üdvösséghez, még ha ezt is mondja nekik valaki, valahol. Rossz tanácsot kaptak. Sírjuk többnyire jelöletlen gödör, sorsuk az elfeledés, nevüket lábjegyzetek őrzik csak egy-egy szakértői tanulmányban, amelyet senki sem olvas. Ahogyan életrajzuk homályos, úgy haláluk utáni életük is valószerűtlen. Mi itt, Európában megtiszteljük az áldozatokat azzal, hogy rájuk emlékezünk, családjuk, barátaik, ismerőseik fenntartják a nevüket, a mosolyukat, az erejüket és a gyengeségeiket, a bátorságukat és az esendőségüket, mert mi így emlékezünk, mi így gyászolunk, mi tartjuk magunkat az emberi élet parancsaihoz. Mifelénk méltósága van az elmúlásnak is. Egy terrorista emberi méltóságától megfosztottan távozik ebből a világból, megvetés és felejtés az osztályrésze. Gyáva menekülése a cselekedet felelőssége alól kihelyezi őt abba az üres űrbe, ahol semmi, de tényleg semmi sincsen.

 

Mások összekapcsolják ezt az egész borzasztó és felfoghatatlan bűnt, a terrorizmust azzal a migrációs hullámmal, amellyel Európa és az európai országok most birkóznak. Birkózunk a felfoghatatlannal. Erőlködve próbálunk átnézni a bombasztikus és napi kurzus szerint változó politikai jelszavak, a hétköznapi jelenségek és az okok és okozatok elemzésével higgadtabban foglalkozó szakértői dolgozatok felhőjének az átlátásával, és bizony azt kell mondanom, hogy még mindig nem találjuk ezt az összefüggést sehol. Egyrészt ezek a terrorista akciók már jóval előbb, a jelen idejű migrációs hullám előtt is előfordultak (Madridban a pályaudvaron, a londoni és a párizsi metróban sorozatosan, ne feledkezzünk el Beszlán felfoghatatlan tragédiájáról sem, amelyet csecsenek követtek el, vagy arról a moszkvai színházról, ahol szintén). Ezek a megrázó események jóval a mostani migrációs hullám előtt történtek és összekapcsolhatóak az egykori amerikai elnök, George W. Bush által meghirdetett „világméretű harc a terrorizmus ellen” nem mindig sikerült, világméretű felfordulásokat okozó akcióival, másrészt pedig a világhelyzet változásaival, azzal például, hogy nem sikerült tartós békét teremteni a világ válság-térségeiben, nem sikerült felszámolni a kiáltó egyenlőtlenségeket, a háborúban torkolló helyi esztelenségeket (mi lett volna Szíriában például, ha Asszad elnök csak úgy visszavonul a távozását követelő tömegek nyomására, csak úgy szépen, vagyonával éldegélve valahol a Cote d'Azure-on?, vagy Afganisztánban, vagy Jemenben … vagy … vagy itt vagy ott a világban, Afrikában, Közép- és Kelet-Ázsiában, valahol messze földön). Másrészt nagyon kevés olyan példán akad meg a szemünk, amikor a merényleteket az ezzel a migrációs hullámmal és kifejezetten ezért Európába beérkező terroristák követték volna el. Ezzel szemben az igazi kihívásunk most az, hogy választ találjunk arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett meg az angol, vagy a francia iskolarendszerben eltöltött életidő után az, hogy valaki ilyesmire adja a fejét. Az elmúlt két évben valahol Európában elkövetett terrorista merényletek elkövetőinek többsége francia, angol, Európában született és nevelkedett állampolgár volt. A pétervári metrón robbantó üzbégek évek óta éltek Pityerben. Folyton visszatérünk az integráció (és nem az asszimiláció) bonyolult kérdésköréhez és látható, hogy hogyan finomodik a menekültügyi és a megelőzésre fókuszáló rendészeti, rendvédelmi rendszer a tapasztalatok által formálódva. Az angol rendőrség most nyolc perc alatt végzett a terroristákkal, a francia rendőrség és katonaság fegyverrel akadályozott meg merényleteket, a felderítés módszerei diffferenciáltabbak lettek, az intézkedések jogi törzsére – mert Európában vagyunk és jogállamiságban gondolkodunk -, éles politikai vitákban csiszolódik ki a megoldás.

 

Odahaza, Magyarországon csak megy a kormányzati „migráncsozás”, az „illegális migránsokat” megállító kerítés igazi export-cikké válhat, fellendítheti a magyar kerítés-ipart, hogy példaként tekintenek rá az európai nacionalista pártok. A dán nacionalisták például ilyet szeretnének a dán-német határra (78 kilométer, meg tudjuk szerintem oldani, persze ennek ára lesz, biztosan be tudjuk euróban is árazni, ha megrendelés érkezne). Hidvéghi úr, Fidesz-szóvivő megint azt találta mondani, hogy a „londoni merénylet újabb bizonyítéka Brüsszel elhibázott politikájának”. Persze, hogy van brexit, no meg, hogy Nagy-Brittania soha sem adta fel saját hatáskörű határőrizeti rendszerét, nem léptek be a Schengen-i Egyezménybe soha, szóval a brüsszeli joghatóság e területen soha sem érvényes arrafelé, de spongyát rá. Ha le kell migránsozni minden jó okkal menekültet, akit Európa fénye vonz errefelé, akkor a magyar kormány és a kormányzó párt a helyén van és tényekkel dacolva védi az álláspontját, kapaszkodik bele minden körülmények között, mint az egyszeri székely a kocsma-pultba. Bizonyára ezért leng a székely zászló a Magyar Parlament patinás épületén.

 

Nem fogjuk most megoldani a terrorizmus problémáját. Én pedig, aki itt ül most a kehl-i DownTown Caféban, végképpen nem fogom. Az esztelen, kiszámíthatatlan, vakhittel elkövetett öngyilkos merényletek ellen orvosság valószínűleg nincsen. Bármikor, bárhol előfordulhatnak. Hogy tudunk-e emberi parancsokkal utat állni emberi életek elleni cselekedeteknek az csak az emberi természetből megválaszolható. „Ne ölj!” - mondja a mi Bibliánk, mégis Breivik, a norvég keresztény terrorista vagy a Teréz-körúti robbantó egyaránt próbára bocsájtja ezt a bibliai igazságot. No meg sok másik ember is, aki kést ránt egy budapesti bevásárlóközpontban, villamosvezetőt ver a Nyugati-pályaudvar előtt. Azok az amerikai állampolgárok, akik oly könnyedén használják a legálisan birtokukban lévő fegyvereiket emberi problémáik megoldására, bosszúra, az iskolai kampuszon elszenvedett sérelmeik megtorlására, ők is köztünk élnek. Terroristáknak nem nevezzük őket. Ez a „kategória” másoknak fenntartatott. Legyünk tehát körültekintőek. Óvatosak. Tiszteljük az emberi életeket, miképpen a magunkét tiszteljük, úgy. Az angliai választásokat egy súlyos, embertelen és ezért emberi ésszel nehezen felfogható terror-támadás után is a szokásos rendben megtartották. A választás érvényes és eredményes volt. A politikai ellenfelek most mérleget vonnak. Kinek a kormányzás felelőssége, kinek a konstruktív ellenzéki szerep vállalása jut most. Az élet megy tovább. Az európai élet megy tovább. A mi életünk megy tovább. Ezért gyászoljuk oly megrendülten az áldozatainkat, mert ez is egy európai élet-parancs. De nem vagyunk különálló sziget, mert itt élünk, ezen a vitatkozó, megoldásokat kereső, együttműködésre ítélt kontinensen.

Gyermekek játszanak a tankon. A tank az általános iskola és óvoda előtt áll, az iskola néhány lépésnyire van az új villamosmegállótól, ahonnan majd átsuhan a strasbourgi D villamosjárat Kehl-be, a Bahnhof elé. Egy rendeltetésszer használaton kívüli tank pompás játékszer. Felmászni a toronyba, függeszkedni a lövegcsövön jó kihívás a srácoknak. A tank egy Sherman, a francia 1. hadseregnek juttatott hadianyag része volt, az oldalán Cherbourg nevét firkantották oda egykoron a katonák. A francia harckocsizók francia településnevekkel keresztelték meg tankjaikat, a szülőföldre emlékeztek ezzel. A tank mellett egy emlékkő álldogál, az utolsó ilyen darab Franciaországban, a Voie de la Liberté-t jelölték meg ezzel, az Utat, a Csaták útját, ahogyan a franciák, immár felszabadítóként vissza(haza)tértek a szövetséges haderő részeként. A D-Day-en a franciák részvétele inkább jelképes volt, de Gaulle is, Churchill is ragaszkodott a jelenlétükhöz, az amerikaiak pedig ellátták őket felszereléssel, fegyverrel. Kiefer tengerészgyalogos kommandósai vitézül küzdöttek a hídfőben, francia hadihajók támogató tüzet zúdítottak az Atlanti Fal erődítményeire. Nagyobb tömegben francia katonákat majd 1943-ban Szicíliában, majd az Olasz-félszigeten, aztán 1944-ben a Dél-franciaországi partraszállásnál vetettek be. Soraikban ott harcoltak a marokkói, szenegáli, tunéziai ezredek. Az idegenlégió egységei, Kouffra hősei, akik megkezdték a harcot ott, a sivatag mélyén, Leclerc tábornok is onnan érkezett, az új francia hadsereg élére állt, a hadsereg, ahogyan előrenyomultak nőttön-nőtt, egyre többen csatlakoztak a felszabadított területekről, az Ellenállási Mozgalomból. 1944. novemberében érték el Strasbourgot. A várost tehát a francia alakulatok szabadították fel, így került ide ez a tank is, amelyen ma a gyermekek játszanak, az iskola előtt. A tanktól már csak egy pár lépés az új híd, amelyet a villamos miatt építettek a határfolyó, a Rajna felett. A villamosok menetrend szerint átsuhannak a határon, többen jönnek át most, mint bármikor korábban. Kehl-ben a bevásárlóutcában kis francia zsibvásár van. A számos dohánybolt felirata francia, a hirdetés verhetetlen árakat hirdet („Prix imbattable!”), de a reklámtáblán kötelezően feltüntetendő figyelmeztetés két nyelvű (Rauchen kann tödlich sein / Fumer tue, vagyis a dohányzás halálos lehet / a dohányzás öl). Egyébként a trafikosok nagy része is francia, ha bemegyek egy tabac-shopba Bon jour-al fogadnak elsőre. (Elárulom, hogy én mindig németül vásárolok a trafikban egyébiránt, mert szerintem a francia eladónak az a minimum, hogy beszéljen itt németül. Egyébként keine problem). Egyre többen jönnek át dolgozni is Németországba, Kehl-ben sok francia vásárolt már házat, lakást is. Hiába, ott Strasbourgnál olcsóbb az élet, olcsóbb az étel, az ital, a ruha, a cigaretta, a lakás, alacsonyabb a rezsi. Az árak könnyedén összehasonlíthatóak, euró van itt is, ott is, általános iskola alsó tagozati matek ez, megy ez még a frissen érkezett bevándorlóknak is, ezért van az is, hogy a kehl-i főutcán sok a fejkendő, vásárolni átjáró arab családok, szenegáli asszonyok, koszovóiak, oroszok, itt-ott még magyar szó is hallható. A német városka vidáman sütkérezik a napsütésben. A benzinkút melletti biergarten-ben wurst és Fürstenberger csapolt sör, a Schwanen helyi étterem menüje szerintem a nyitás óta változatlanul ugyanazokat a helyi specialitásokat kínálja, schweinebraten, wiener schnitzel, maultaschen, spaetzle, braut kartoffel, a szezonban spárga sonkákkal, vagy rántott szelettel, ahogyan ez itt szokás. Semmi franciás finesz, rafináltság, földközeli német vidéki konyha. Megint mondom, hogy áramlik, árad itt ez a két ország határára letett hétköznapi élet a villamosokkal, a hidakkal, a bevásárlókkal, a sörözőkkel, a tankon játszó gyermekekkel és körbeveszi a múlt meglévő emlékeit. Figyelmes szemlélő a hídtól nem messze észre veheti az egykori Maginot-vonal egyik kiserődjét, mellette azt az emléktáblát, amelyen az itt a folyóba lőtt francia ellenállók neveit örökítették meg. A németek végezték ki itt a foglyaikat 1944. novemberében, a visszavonulásuk közben, amikor a francia tankok már lövésnyi távolságra voltak a folyóparttól – és mindez arra figyelmeztet, hogy innen indult el az egész, innen és ezzel a teherrel kezdődött egy vadonatúj fejezet ezeknek a városoknak és az itt élő embereknek a történetében. Az emléktábláról egyenesen a hidakra látni, a múltból felpillantva a jelent fogja át a tekintet. Onnan ide jutottak. A jelen bekeretezi, körbeveszi, zavartalanul és elevenen körbecsobogja a múltat, mint a folyó a belészakadt köveket. A múltnak és jelennek ez a viszonya az egyik titka szerintem annak, hogy ezek a „nyugat-európai” országok nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, méltóságteljesebb emberi létezésformákat kínálnak a polgáraiknak. Mifelénk a múltnak mítoszai, valóságtól elrugaszkodott, aktualitásoktól átszínezett meséi és mégis kibeszéletlen történetei vannak. Városaink teli vannak régi korokban emelt emlékművekkel, és nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy vissza állítsuk őket, nem is vizsgálva azt, hogy egykori felállításukkor milyen eszmék, milyen aktualitások motiválták a megrendelőiket. Széll Kálmán vagy Tisza István vajon mit üzenhet a ma emberének? A Kossuth téren, a Parlament előtt a visszaállított szobrok vajon mit és hogyan üzennek nekünk egy modern, demokratikus parlamentről? A mi XX. századi történelmünk csupa képzavar, kidobott képek, összetört márványtáblák, lecserélt utcanevek és átnézünk a XX. század feje felett, de visszafelé. Nincsen egyetlen XX. századi hősünk sem és nincsen egyetlen olyan emlékhelyünk sem, ahol például az 1989-es nagy fordulatra emlékezhetnék, vagy arra az abból következő nagy fordulópontra, hogy az Európai Unió tagjai lettünk. Persze, mert még arra sem emlékezhetünk úgy, hogy ne szennyeznénk be azt azonnal különféle összeesküvés-elméletekkel, általában úgy, hogy a felelősség nyila mindig másokra mutasson, de ránk semmiképpen. Egy diktatúrából a demokráciába jutottunk pedig akkor, egy autoriter, monolitikus egypárt-rendszerből egy pluralista, a népfenség talaján, vagyis szabad választói akarattal meghatározott kormányok által irányított rendszerre váltottunk, de ennek a Nagy Pillanatnak emlékhelye, emlékműve Magyarországon nincsen. A nyugati határon áll ugyan egy emlékmű a határnyitás (emlékezhetünk: a műszaki határzár lebontása) emlékére, de a déli határon máris emeltünk egy másik, több nyelven beszélő, drága és költséges műszaki határzárat és ma már egészen biztos, hogy inkább az utóbbi, mint az előbbi lett ennek a kornak az emlékműve. Csak azt akarom mondani most, ahogyan felnézek a laptop képernyőjéről a kehl-i DowTown Caféban, ahol most írom ezt a posztot, a tankon játszadozó gyermekek friss képével a retinámon megőrzött emlékezet-képernyőn, hogy más egyebek mellett, de éppen a múlthoz, éppen a XX. században velünk megtörténtekhez való kétes és nem bizonyos viszonyaink miatt vagyunk ebben az örök megkésettségben, ebben a lelkeket kikezdő bizonytalan társadalmi állapotban, ebben a kölcsönös tehetetlenségeket eláruló közbeszéd-ellehetetlenülésben.

 

img_4628.JPG

img_4629.JPG

 

A tank (játszó gyermekek nélkül) és az emlékkő.

 

 

20170424_114927.jpg

 

Először figyeljük meg közelebbről, hogy hogyan választanak elnököt a Francia Köztársaság szavazópolgárai. Meg kell mondanunk, hogy van valamiféle franciákra jellemző méltósága a folyamatnak, hiszen a tét nem kicsi. Az Elnök Franciaország. Az első forduló részvételi aránya magas volt (80% felett) és itt még képesek ilyesmiket mondani a szavazókörzet előtt megszólított állampolgárok a tévék mikrofonjának, hogy „persze, hogy szavazok, elég sokan meghaltak azért, hogy én most szavazhassak”. Nem ez az első választás, amit megéltünk itt, de ez az első, amely eredményeként vadonatúj elnöke lesz Franciaországnak. A szó legszorosabb értelmében vadonatúj, hiszen Le Pen még soha sem került ilyen közel az elnökséghez, Macron-nak pedig lényegében még pártja sincsen, az En Avant mozgalma alig egy éves. Tizenkét jelölttel kezdődött a választási kampány néhány hónappal ezelőtt, az első forduló alaposan szétszórta a jelöltek mezőnyét. Ketten maradtak állva, a május 7-én esedékes második fordulóra várva és egyikük sem tartozik a hagyományosan egymást váltó két nagy párt elitjéhez. A Negyedik és az Ötödik Köztársaság történetében még soha sem fordult elő az, hogy sem a szocialisták, sem a konzervatív-republikánusok jelöltje nem jutott be a második fordulóba. A szocialisták talán fennállásuk legrosszabb választási eredményét produkálták, Hollande elnök a „francia történelem legnépszerűtlenebb elnöke” kevésbé kitüntető címet érdemelte ki a közvélemény-kutatások eredményei szerint, ez is hatott, de még inkább azok az ügyetlenségek, amelyeket például a Munka Törvénykönyve módosítása körül csináltak, és rájuk terhelődött a belső viták kisugárzása, amely egy megosztott, több irányba is széttartó párt képét közvetítették. Ez tükröződött le az elnökjelölt személyében is, a miniszterelnöki feladatait aránylag jól és színvonalasan teljesítő Manuel Vals helyett Benoit Hamon futott be az előválasztásokon, átütő erő és szenvedély nélküli figura, nagy és elálló fülekkel – a mindig kihegyezett tollú francia karikaturisták nagy örömére – alig több, mint 8%-al végzett az első fordulóban. A konzervatívok előválasztását Fillon nyerte meg, Jupin és Sarkozy előtt, utóbbi ambícióihoz képest igazán nagy politikai pofont kapott, itt úgy mondják, ha lenne bőr a képén, vissza is vonulna a politikától, egyébként is még mindig vannak folyó ügyei korábbi elnöki mivoltában elkövetett dolgai miatt, korrupciós ügyek ezek, némelyik már bírósági szakaszban. Valószínű, hogy az előválasztások résztvevői ezt sem tolerálták. Neki nagy ambíciói voltak még az ősszel, ezeket az eredmények visszavágták. Jupin és Fillon fej-fej melletti csatája volt az előválasztás, Fillon nyert, hogy aztán csak ne tudjon nyugodtan készülni az elnökválasztási kampányra, a Canard Enchainé színvonalas vicclap színvonalasan megszellőztette az ő ügyét. Kirobbant a Penelopé-Gate (a feleség szakértőként foglalkoztatásának ügye), mindenki azt várta, hogy ezzel Monsieur Fillon-nak vége van, hazaköltözik kis, műemléki védelem alatt álló kastélyába, de nem ez történt. Vitézül végig csinálta a kampányt, a vége felé még javított is a helyezésén, szavazatokban végül alig fejeződött ki a botrány. Pedig az ügyészség elég gyorsan és egyértelmű vádemelési javaslattal át is adta ügyét a bíróságnak. Mindenesetre nem tudta megmenteni a konzervatívokat, már biztosan nem lesz elnökük a következő ciklusban.

 

Ami eddig az elnökválasztásban történt, az máris a történelmi jelzőt kapta. A nagy hagyományokra visszatekintő politikai váltógazdaságra berendezkedett francia politikai élet megszokott sémái szétestek. Hogy ez a nagy pártok versengésére épülő eddigi parlamentáris rendszer szempontjából mit jelent, azt még nem láthatjuk tisztán. Júniusban parlamenti választásokat tartanak Franciaországban, annak az eredményei tisztábban megmutathatják majd, hogy hol is tartunk ebben a folyamatban. Történik majd, amit a választópolgárok elhatároznak, az itt nagyon gyakori „sondage”-ok (közvélemény-kutatások) most még azt mutatják, hogy a Nemzetgyűlésnek változatlanul a két nagy párt adja majd a meghatározó frakcióit. Nyilván érdekes kérdés lesz az, hogy hogyan elnököl majd egy olyan elnök, akinek biztos és kiszámítható támogatása biztosan nem lesz a parlamentben. Hiszen Macron-nak pártja nincsen, a Front National pedig eddig még soha sem tudott tényező lenni a Nemzetgyűlésben, mert a szavazók a párt fennállása (1971) óta soha sem szavaztak jelentős parlamenti bizalmat jelöltjeinek. Itt egy érdekes és jellegzetesen francia ellentmondásra bukkanhatunk. A helyhatósági és regionális választásokon a Front National rendre jól szerepelt az elmúlt választásokon. Sok polgármesterük van közép-városokban, vidéki kistelepüléseken. Viszonylag jól teljesítettek az Európai Parlamentbe történő választásokon is. Ők vitték be először az euroszkeptikusok hangját az Európai Parlamentbe és – mint azt már megtudtuk – ők voltak azok is, akik „kreatívan” ezt az európai infrastruktúrát használták az integratív Európa elleni lelkes munkálkodásra is. Csekély 5 millió Euró értékben. Ehhez képest még az a Nigel Farage is kispályásnak tűnik, aki ezért szintén finanszírozott ezt-azt európai pénzekből az EU-ból való kilépésre buzdító brit kampányához, amiből lett ez a fejfájós Brexit. A Le Pen klán bizony ott ül még most az Európai Parlamentben, még az időközben eltávolított Papa is, no meg az unokahúg is. Hiába no, minden durva családi veszekedés és viszály ellenére a Család változatlanul központi értéke a Nemzeti Frontnak.

 

Különös volt látni, hogy az első forduló után közzétett, szavazatokat összesítő választási térképen milyen érdekesen osztott volt Franciaország térkép. Mintha egy éles vonallal ketté választották volna, nagyjából Észak-Nyugattól, Dél-Keletig. A térképen feketével jelezték azokat a választókerületeket, ahol Le Pen és sárgával azokat, ahol Macron nyert. A vonal nagyjából Calais alatt indult Párizs felett haladt el, át az egykori bánya- és iparvidékeken, aztán élesen, egészen a svájci határig futott, mintegy egységes színezetű, itt feketére és ott sárgára osztva az országot. Bretagne és Vendée sárga, Baszkföld sárga, de a nagy mezőgazdasági vidékek a város körül ... Elszász bizony fekete. Ha rákattintunk az elszászi eredményekre, azért azt látjuk, hogy Strasbourg ott áll, mint egy sárga sziget (a város mindegyik szavazókerületében Macron nyert), viszont a környéken, a vidéki városokban a szín mindenütt fekete. A gazdák, a borászok vidéke Le Pen-re szavazott. Ez persze mintsem változtat az elszászi borok hagyományos színvonalán és azon sem, hogy a gazdák jottányit sem engednek a spárga minőségéből.

 

Különösen ellenpontozta ezt az eredményt a hétvégi esemény, amely a Város ünnepe volt. Hivatalosan is megnyílt a Strasbourg-Kehl villamosvonal. Amióta itt lakunk, figyeltem az építkezés, ahogyan a földmunkák után kibontakoztak az építmények: két vadonatúj híd, az villamospálya, a megállók, a vezetékek, a környezet rendezéséhez tartozó utak átépítése, új parkok, virágágyások, ahogyan összeszervesedik az új villamosvonal a már meglévőkkel. Annak az európai generációnak a tagjaként, akik a visszatartó és elválasztó európai határok másik oldalán nőtt fel, bizony megható volt figyelni ezt a közös buzgólkodást. Az, hogy autók, buszok, biciklik járnak át könnyedén a francia-német határon, az egy dolog, az Schengen, de az, hogy egy francia városi villamos egy német városba megy át és ott van a végállomása, az egy másik minőségű történet. Ezek a szilárd építmények nem ideiglenesen készültek, kifejezik, hogy szilárdulnak meg ennek az új Európának a keretei. Tegyük hozzá, hogy ez egy regionális projekt, egy francia és egy német régió együttműködésében megvalósult beruházás. Francia állami pénz például nincsen is benne, a beruházást a Strasbourg Eurometropole régió, a Baden-Würtenbergi Kormány, Strasbourg és Kehl városai, kis mértékben az Európai Unió finanszírozta és hozzátett valamit a német Szövetségi Közlekedési Minisztérium is. Szombaton és vasárnap áradtak a népek mindkét oldalról, hogy birtokba vehessék a villamost. Szép volt látni, hogy a Strasbourg felől érkező járaton a mostani végállomás neve így szerepel: Kehl Bahnhof (két év múlva a villamos majd bekanyarodik a Stadhalléhoz, két újabb megállóval folytatódik majd a vonal, ezt jövőre kezdik el) és azt is felemelő volt látni, hogy hogyan és milyen udvariasan keverednek össze a német és francia népek a zsúfolt villamosmegállókban. Mindenki ki akarta próbálni azt az élményt, hogy milyen is, ha villamoson kel át az ember a Rajnán. Még az aznapra jellemző zsúfoltság sem vette el az élmény szépségét. Egyébként pedig minden megállóban volt valami attrakció, érdemes volt leszállni, körülnézni, itt meginni egy pohár jó rizlinget Ribeauvillé-ből, ott meginni egy pohár Fürstenbergert, tarte flambée-t enni itt vagy flammkuchen-t amott (ez a nagyrégió étele egyébként is, éppen olyan Elszászban is, mint Kehl-ben vagy Basel-ben). Strasbourg és Kehl elöljárói közös ülésükön döntöttek az új híd nevéről és a győztes a Beatus Rhenanus lett, egy derék humanista volt az úr, a XVI. században, a régió szülötte. Amúgy mindenki csak „trambrückének” vagy „le pont du tram”-nek emlegeti ezt a szép ívű hidat, amelyen szinte hangtalan suhan át most a menetrend szerint járó villamos (nagyjából tíz percenként). Szép volt, hogy a megállókhoz rendelt és szépen épített-gondozott mini-fesztiválokon kitelepültek a városi civil szervezetek is, köztük az immár többoldalúvá vált Pulse of Europe mozgalom is, akik kezdeményezéséről már írtam a múltkor is. Európa pulzált ott, a hídon, a hídfők körül nyüzsgő tömegben, a jókedvűen együtt lévő emberek közötti kommunikációban. A szervezők az alkalomra készített képeslapokat osztogattak egyszerű mondatokkal, hogy segítsék a kommunikációt, pld: Wie geht's ihnen? - Ça va? / Wo steigen Sie aus? - Vous descendez ou? / Quel beau temps aujourd'hui! / Schönes Wetter heute! - és így tovább …

 

Történt mindez, amikor élesbe kapcsolt a francia választási kampány. Még egy hét és eldől, hogy a modernitás, egy erősebb Európa és megerősített európai együttműködés, egy nyitott gazdaság és egy integratív társadalompolitika köré fűzött elképzelések győznek-e, vagy egy bezárkózó országot képzelő, a határokat visszaállító, határellenőrzést szigorító, a francia protekcionizmust támogató, az EU-ból az országot fokozatosan kivezető, az euro-t feladó és a francia franc-t visszavezető gondolatok jutnak-e politikai hatalomhoz. Akit a jelöltek elképzelései ennél mélyebben érdekelnek az a mai france24.com felületen (http://graphics.france24.com/macron-le-pen-platform-comparison-presidential/ (angolul) egy jól fogyasztható összehasonlítást böngészhet. Tanulságos. Mindenesetre azt gondoltam én vasárnap, hogy ha Madame Marine Le Pen lenne a Francia Köztársaság elnöke, a Beatus Rhenanus hídnak és a rajta átfutó strasbourgi villamosnak (amelynek most a végállomása Kehl Bahnhof) még a gondolata sem merülhetne fel.

 

Aztán most felnézek a képernyőről. A kehl-i DownTown Caféban ülök már megint, törzsasztalomról éppen az új villamosmegállóra láthatok. Láthatom, hogy éppen olyan, mint akármelyik más villamosmegálló valahol Európában. A jegykezelő automata, a várakozó utasok, bejön a villamos, felszállnak, elhelyezkednek, az ajtók záródnak és a villamos indul is. És ez nagyon jól van így. Csak így. Ilyen egyszerű természetességgel.

 

20170430_143124.jpg

 

A Szégyen Napja óta eltelt három hét, felkavarodott a magyar politika régóta poshadtnak, békanyálasnak látszó állóvize. A tüntetéseken készített fotók, videofelvételek megadták mindenkinek az élményeket, azoknak is, akik nem voltak az utcán. Látjuk, hogy mi történt, hogy mi és hogyan történik, olvashattuk az üzeneteket, hallhattuk a tömegből kiszakadó hangokat, a rigmusokat, a rögtönzött közösségi tereken a csípőket, bokákat mozgató ritmusokat. Rap, hipp-hopp, ska, regae, semmi pop, semmi heavy metal. Rögtönzések, improvizációk, kis dühök, nagy nevetések. A tüntetések, tömeg-megmozdulások új korszaka. Ügyetlen aktivizmusok határozottan intézkedő rendőrökkel (rendőrt ne fessünk narancssárgára! - ezzel a tanulsággal), no meg az, hogy milyen össze tudja kapni magát az egyébként kínosan lassú magyar igazságszolgáltatás, ha a Kormány igazságáról van szó! 23 ezer forint értékben okozott kár versus elzárással is megváltható 500 óra kényszer-munka lett az aktivisták akció-díja. Esetleg egy jóízű beszélgetés egy csecsen (migráns!) fiatalemberrel. Vágóképekké kimeredt mozdulatok és ugyanazon kép alatt ellentétes értelmű képaláírások. Médiumok csatározásai egymással és a komment-rengetegben az ártatlan Piroska keresi itt a Nagymamát, és ott a Farkast találja. Budapest és Belgrád még soha sem volt ilyen közel egymáshoz, mint az elmúlt hetekben. Összecsúsztatható képek, már meg sem lehet mondani, hogy ez itt az Oktogonon készült-e, vagy amott, az SCK előtt, vagy a Trg Republikán. A mostani tüntetések kreativitása a belgrádi diákok kreativitásával vetekszik. Véletlen-e, hogy a budapesti ügyekkel párhuzamosan Belgrádban is utcára mentek a fiatalok egy érvényes és eredményes választást követően? Vagy valami közhangulat, vagy valami hasonlatosság a politikai berendezkedés stílusában, hangvételében, amely irritálja azokat a fiatalokat, akik nem tetszik a rendszer? Hogy most lett egyszeriben elég? Sajnos Belgrád még mindig nem testvér-városa Budapestnek, a tüntető diákok testvérisége azonban ettől még fennáll. Mindegy is, az elmúlt évek egyik legnagyobb közös mulasztása az, hogy még mindig igencsak keveset tudunk a szomszédainkról, múltbeli előítéleteinken sem tudtuk még túllépni, hiába leng ott a Magyar Törvényhozás épületén ez az új keletű székely lobogó, ez sem segít abban, hogy szomszédsági kapcsolataink természetesebbek, emberibbek legyenek. Tekintetünket Nyugatra tájoltuk és most csodálkozunk, ha a pártpolitika úgy en bloc nyugat-ellenes szólamokkal operál. Jól vették észre a tüntetők, hogy helye van a skandálásnak: „Európa, Európa” és azt, hogy alkotmányos helye van az európai zászlónak a Parlamenten, az utcán, a kezekben. Jól vették észre, hogy ajkukon ez a jelszó a minőséget képviseli a nem-minőséggel szemben. Éppen itt húzódnak majd a magyar politikában, mint mindenütt másutt is Európában a törésvonalak. Ez volt a Brexit, ez lesz a francia elnökválasztás második fordulója, ez lesz a német választások kampány-harcainak fő témája. A frontok tisztázódtak már. Itt az Európában, mint jövőben bízó polgárok, ott az ezerszer kiforgatott múltban hívők. Magyarországon, a pluralitásban, a társadalom természetes sokszínűségében, a XXI. század európai nyitottságában bízók állnak szemben a szürke egypártrendszer, a megfellebezhetetlenül zárt nemzetkarakter és a halálbüntetés híveivel. Senki sem különálló sziget, mindegyikünk e kontinens egy darabkája. Ha Strasbourgban Európáért szól a harang, az szól értünk is. A budapesti tüntetők mégis csak azt fejezték ki, hogy egy sokszínű, de egységes Európában szeretnének élni és nem egy valamiféle kifejthetetlen ideológia-teremtette senki földjén, ahol a málnásban egy orosz medve csörtet és habzsol, ma még „csak” magyar állampolgárok személyes adatait, magyar útleveleket és ezzel bejárást az Európa Unió tájaira, holnap már a nemzeti költségvetést, aztán majd piacokat. A Kétfarkú Kutyapárt Békemenete pedig egy jókedvű fricska volt, kreatív kifordítása annak a sok butaságnak, amelyet a kormányzó párt jelesei érveléseikben összehordtak az elmúlt hetekben, magyarázván a szándékaikat, okosítván a közvéleményt, mérgezvén az összetett, de mégis csak való igazság forrását, kútjait. Mindez, ismétlem még egyszer, megmarad. Ott van a hangfelvételeken, ott a képeken, a videó-riportokban. Ott van az, ami történt, ott van az, amit arról, ami megtörtént másnap mondtak. Senki sem névtelen, senki sem arctalan. Ennyiben még működik az a magyar demokrácia is. Még a tömegnek is arca van. Ezzel kezdődik tulajdonképpen a történet. Ma még nem látható, hogy van-e ezeknek az áprilisi történeteknek valamiféle végkifejlete. Egy látszik csak biztosan, hogy a tüntetők eddig járatlan ösvényekre léptek. A Demokrácia-tanulás új ösvényeit tapossák. Az egyeduralkodó párt által felkínált utak nem felelnek meg nekik. Azokon menetelve Demokráciát nem tanulhatnak. Milyen árulkodó, hogy miközben a Párt (a Kormány) felszólítja a magyar polgárokat arra, hogy állítsák meg Brüsszelt!, azt nem teszi hozzá, hogy ehhez milyen eszközöket kínál nekik! „Jó, jó, én megállítanám – mondhatná az egyszeri panellakó -, de hát mivel is, hogyan is?” Részvétel? Konzultáció? Tisztes feltételekkel lefolytatott nyilvános viták? Információk? Ugyan már! A magyar polgár eszköztelen ebben a kormány által hadüzenet nélkül indított „harcban” (© Magyar Kormány Feje). De akkor miért élnek vissza ilyen csúnyán az ő emlegetésével? A tüntetők pedig úgy járnak most ezeken a friss ösvényeken, mint az egyszeri vándor a behavazott tájon. Hogy út van-e a hó alatt vagy egy szántóföld, azt nem tudja a vándor, arra tör utat a hóban, amelyre úti célját, útirányát sejti. Az egy irányba futó lábnyomok majd másokat is követésre sarkallnak. Ha a vándor visszanézne majd egyszer, láthatná, hogy milyen sokan taposnak mögötte. Az egycsapásnyi ösvény kiszélesedik akkor, keményre taposott, biztonságos út lesz belőle, cél felé tartó útvonal. A Demokrácia-tanulás ezen új ösvényei egyelőre ide-oda kanyarognak, természetesen. Egyik kanyarulata a Parlamenten kívüli ellenzék megszerveződéséhez vezethet, akár egy új civil reneszánszhoz is. Egy másik pedig a következő évben esedékes parlamenti választások felé. Erre a kanyarulatra próbálnak majd így vagy úgy ráülni a most ellenzékben lévő politikai pártok is és attól mentsen meg az isten minden jó szándékú aktivistát, naiv gimnazistát, közéletben most megmártózó PhD hallgatót! Csak azt remélhetjük, hogy ezek az akaratok, ez a lelkesedés végül is a Magyar Demokrácia javát szolgálják majd, amelyre ráfér, hogy magunkénak érezzük. Ezek a tüntetések is feltárták azt, hogy mi magyarok szeretnénk a demokráciát, de csak akkor, ha ez nem ilyen, ha az nem ilyen alakokban jelenik meg, ha az más, mint ahogyan eddig megismerhettük. Tegyük a szívünkre a kezünket, lehet, hogy a magyarok megutálták a demokráciájukat? Ha az Echo TV-t nézi az ember, ha a CÖF-ös vezéreket hallgatja, ha a köztévé híradóját nézi vagy a választások részvételi adatait vizsgálgatja, akkor feltétlenül az a benyomása, hogy a magyarok utálják a demokráciájukat. Ha így van, akkor annak sok oka van, és ideje lenne nekilátni az okok és okozatok feltárásának. Lehet, hogy azért utálják, mert nem érzik a magukénak. Már legalább két ifjúsági nemzedéket veszítettünk el a pártpolitikává züllesztett politizálás miatt (tessék megnézni a legutóbbi választások részvételi adatai között azt, hogy az első választók közül hányan mentek el szavazni pld.). A tüntetők tehát tapossák a Demokrácia-tanulás új tanösvényeit, kipirosult arccal, mosolyogva-ironizálva kiáltják ki, hogy a „mostani király meztelen!”, ki tudja még most, hogy merre vezetnek ezek a tanösvények!? A tanulás és tapasztalatszerzés, a társadalom- és demokrácia tanulás jogát soha, de soha ne vitassuk el a fiatal emberektől!

 

Zárszó Plakátokkal:

 

El kell majd mesélnünk az unokáinknak egyszer, hogy 2017. áprilisában a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre mentünk taxival és az utat plakátok szegélyezték. Itt egy „Ti dolgoztok, ők lopnak”, amott egy „Állítsuk meg Brüsszelt” és tudtuk, persze, hogy tudtuk, hogy ezt a „simicskáék” finanszírozták, azt meg a kormány a közpénzeinkből. Némán ültünk a kocsiban, a taxisofőr sem fecsegett, a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út mentén suhantak el a plakátok, így érkeztünk a beszállóhelyre. Aztán Stuttgartba repültünk, ott vonatra kellett szállnunk Strasbourg felé, Karlsruhéban át kellett szállnunk és a peronon egy plakát fogadott és a plakátot a Német Szövetségi Kormány hosszúnevű minisztériuma finanszírozta közpénzeikből és én ez lefényképeztem. Aztán már Strasbourgban az állomás előtt a 2-es autóbuszra vártunk és a buszmegállót ez a plakát díszítette és én ezt is lefényképeztem és ide kiteszem. Majd elmesélem az unokáimnak is egyszer, hogy milyen is volt ez az érzés, az időleges búcsú Budapesttől és az utazás így, ezen budapesti plakátok társaságában.

 

 

20170415_183013.jpg

 Egy tábla a budapesti Szabadság-térről ...

 

20170422_150301.jpg

A német szövetségi kormány Családi, Idősügyi, Nőügyi és Ifjúsági Minisztériumának plakátja a karlsruhei pályaudvaron ("Ez a plakát nem változtat meg semmit sem. De te képes vagy rá.")

20170422_174023.jpg

 Strasbourg városi tanácsának plakátja egy buszmegállóban: "Helyi demokrácia? Mindig számít!"

Miközben tegnap délután gyűlt a tömeg Budapesten, a Várkert Bazárnál, mi itt, Strasbourgban a Rajnán átívelő gyaloghíd felé mentünk, hogy csatlakozzunk egy demonstrációhoz. A Pulse of Europe egy friss mozgalom, Németországból indult, terjed, eljutott ide, Franciaországba is. Ők szólították meg a polgárokat ezzel a tegnapi akcióval. Egyszerű kis tettre szólt az ajánlat: csak sorakozzunk fel, fogjuk meg egymás kezét, legyünk együtt egy kicsit Európáért. Megunták már errefelé a népek, hogy egy Európa-ellenes kisebbség sajátította ki az utcát a hangoskodásra, a Pegida Németországban, a Front Nationale Franciaországban (bár ők az előbbiekhez képest sokkal kevésbé). A mozgalom növekszik, egyre többen válaszolnak a szólításaira, Németországban már állandósultak a „Pro-Europa” demonstrációk. Miközben Budapesten a Parlament előtt az zúgta a tömeg, hogy „Europa, Europa!” és azt, hogy „tűzzük ki a Parlamentre az Európai zászlót” (no meg sok mást is persze), azon közben mi álltunk a hídon, alattunk lustán hömpölygött a Rajna, felettünk a kék ég alatt kék léggömbök lebegtek, rajtuk a tizenkét arany csillaggal, franciák Strasbourgból, Colmarból, Sélestából, németek Kehlből, Offenburgból, Baden-Badenből, Freiburgból, Karlsruhéból. Egy-két angolul beszélő résztvevő, ott két magyar hölgy, amott egy fekete úr Európa-zászlóval a hátán, néhány franciául trécselő arab hölgy és úr, mindenki együtt. Álltunk egy kicsit együtt a hídon, az Európa-zászlókat lengette a szél, a kék léggömbök fickándoztak, egyikük-másikuk kiszabadult és felröppent az áttetsző tavaszi égbe. A szervezők kiosztogatták az Örömóda (az Európa-himnusz) Friedrich Schiller fogalmazta eredeti német és a 2011-ben készült új francia szövegét. Elénekeltük mindkét változatban, a híd közepén, valahol ott, ahol egykor az a szigorúan őrzött német-francia határ lehetett. Álltunk még egy kicsit, fecsegtünk a szomszédainkkal németül, franciául, angolul, ki hogyan. A tömeg összesűrűsödött, sajtófotósok törtek utat egy jobb beállításért, az egyik sarokban az SWR tévécsatorna stábja interjúkat készített. Míg Budapesten a Parlament előtt a tömeg a szónokait hallgatta, mi lassan továbbmentünk, át a német oldalra, ahol egy kis sátor előtt, egy kis színpadon egy francia hip-hop duó adta elő műsorát, aztán egy német úr beszélt kifogástalan franciára könnyedén átváltva beszéde közben és arról beszélt, hogy ő az első Erasmus-generáció, így tanult meg ilyen jól franciául, egyébként pedig Strasbourgban dolgozik, de Kehl-ben lakik, így és egyszerűen. Mögöttünk még mindig jöttek a népek a hídon át. Kék volt az ég, kékek voltak a zászlók. Egyszerű együttállása embereknek, kis mosolyok, nyugalom, csendes szemlélődés, itt-ott bemutatkozások, névjegycserék, szomszédolások távoli előkészítése. Egy fiatalember ingére tűzve a „No Hate” Mozgalom jelvénye. Mi is történhetett volna másként? Egy egyszerű európai együttlétben nem a gyújtó hatású szónoklatok, nem a demonstráció hevében betört kirakatok, nem a rendőrökkel való dulakodás ad erőt, hanem éppen ez a csendes természetesség. Semmi hivatalosság, egyetlen politikus sem rontotta meg ezt a tavaszi hangulatot valamiféle pártpolitika szónoklattal. A német úr után egy francia kisasszony beszélt és ő is átváltott a franciáról németre időnként, ha az úr az első Erasmus-generáció tagja, e hölgy bizonyára talán csak tavaly csatlakozhatott ehhez, németje töredezettebb, óvatosabb volt, de mégis, viszont ideje még temérdek. A kis színpad mellett egy érdekes installációt tekinthettünk meg, felülről, mint kinyíló virág szirmai, közelebbről az EU fővárosait felidéző textil-installációk, amelyeket a városok meglátogatásakor készítettek az alkotók, Siegfried Arno és Gottlieb Angemüller, nevükből keletkezett a SAGA és a munkáról részletesebb itt: www.saga-kunst.de. „Let us be a Pulse of Europe” - így szól a mozgalom szlogenje, amely utaztatja ezt a különös, képzettársításokra hívó installációt, ezt a 28 szirmú virágot, de amelynek egyik szirma, London, már kivált a virág-kehelyből, finom jelzésként arról, hogy az európai polgárok figyelnek, érzékelnek, aggódnak. Még javában tartott Budapesten a 2010. óta legnagyobb kormány-ellenes demonstráció Budapesten, a Fidesz alelnöke már meg is fogalmazta, hogy „Soros fizette repülőgépekkel, buszokkal (sic!) szállították a tüntetőket Budapestre”, a www.444.hu már azt is megírta, hogy az orosz kód eltűnt a www.nemzetikonzultacio.hu oldalról, mert szóvá tették ottlétét tegnap előtt. Az a közös európai ég olyan kék volt felettünk, mint az európai zászló, amelyet most sem tudtak kitűzni a budapesti Parlamentre az ott eközben egyre dühösebb jelszavakat kiabáló tüntetők. Otthon spárga várt, itt van már a szezon. Kellemes társaságban egy kellemes este, a spárgához olasz és francia sonka, német krumpli, egy üveg pompás 2015-ös Chablis, lassúdan bandukoló, szelíd esténk volt jó barátokkal, akikkel együtt álltunk a hídon délután. Budapesten stációt járt a tömeg, elfoglalta a Nagykörutat, az Andrássy utat, visszafordult a Lendvay utca sarkáról, mert rendőrsorfal fogadta ott is. A népek kiabáltak Budapesten, hogy „Konzultálni jöttünk”, meg azt, hogy „Ruszkik haza”. Az oldalon regisztrálókról adatokat gyűjtő orosz kód közben már eltűnt a kormány hivatalos honlapjáról, valami miatt néhány még mindig kiabálták azért, hogy „ruszkik haza”, aztán éjfél körül, hogy már elmentek a vendégeink, azt a képet láttam még, hogy egy kis tüzecske ég az Oktogonon és körülötte hárman üldögélnek, ráérősen, nyugodtan. Ma reggel még ránéztem a magyar internetes portálokra. Megnyugodva láttam, hogy rendkívüli esemény nem történt, senkit sem vettek őrizetbe. A hvg.hu-n beikszelték a népek a választ arra a kérdésre, hogy vajon „aláírja-e Áder János, a köztársaság elnöke a CEU-törvényt”, a válaszok pesszimizmust sugároztak, mert a többség szerint, igen, de ezt majd meglátjuk. Aztán kinyitottam a Spiegel magazin legfrissebb számát, abban egy friss közvélemény-kutatás eredményein állt meg a pillantásom. Egy kérdés arról, hogy „vajon az elkövetkező években az EU-tagországainak nagyobb erőfeszítéseket kellene-e tenniük a közös politikák kialakítása és érvényesítése érdekében” és a megkérdezettek 78%-as határozott igen-el válaszolt erre. A párt-preferenciák szerint a Zöldekhez tartozók 93, a keresztény-nemzeti únió (CDU/CSU) szimpatizánsok 84, a balosok (Linke) 82, a szociáldemokraták 79, a liberálisok 74%-a gondolja így, egyedül az AfD lóg ki a sorból (ott is azért 38%-uk azt gondolja, hogy igen!). Mivel változatlanul Németország (és nem Oroszország) Magyarországnak a legnagyobb kereskedelmi partnere, talán ez is történésekben kalkulálható kitekintés az elkövetkező évekre nézvést. A döntéshozatalokban meghatározó európai pártcsaládok egy erősebb, összetartóbb európai szövetkezés iránt elkötelezettek, úgy látszik ebből is. „Mi vagyunk Európa érverése” - mondták tegnap az európai polgárok itt, a hídon, a Rajna felett. Talán már nincsen messze az a idő Budapesten sem, hogy magyarok is csatlakoznak ehhez az új, friss, szelíd és természetes akciókkal operáló európai mozgalomhoz.

 20170409_152114.jpg

Eddig jobbára a mi és a gyermekeink zsebe bánta, de most már tényleg a bőrünkre megy a játék. A protekcionista gazdaságpolitika, az indokolatlanul felduzzasztott államapparátus, a presztízsberuházások fenntartási költségei, a rezsicsökkentés elhúzódó hatásai, az alulfinanszírozott oktatás-, egészség- és szociális ügyek költségei, az új laktanyák építésének és a fegyverbeszerzéseknek az árai fokozatosan jelentkeznek majd és nem csak nekünk, de még gyermekeinknek is fizetniük kell ezért, meglátják majd, hogy nem is keveset. Hiába kedvezőbbek most a gazdasági adatok, ha a magyar emberek boldogtalanok és, ha a társadalmi csoportok közötti egyensúly ennyire törékeny. Semmit sem érnek a jó statisztikai adatok akkor, ha Magyarország csak szavakban teljesít jól. Mindezt még csak lenyelték az emberek; mert volt, aki tényleg gyarapodott; volt, aki elment és csak hátat fordított ennek; volt, aki a pillanatnyi előnyök kedvéért megkötötte a maga kompromisszumait és volt olyan is, aki tényleg elhitte, hogy ez a nép és nemzet szolgálatának egyetlen aktuális lehetősége. Alapvetően perc-emberkék vagyunk perc-emberkék dáridóján. Ami azonban a múlt hét óta történik, már a bőrünkre megy, mindegyikünkére megy, legyen fideszes vagy szocialista, jobbikos vagy demokrata, istenhívő vagy ateista, közéletben aktív vagy választásokon részt-nem-vételével tüntető, pályakezdő diplomás vagy kisnyugdíjas, elegendő, ha magyar. Nagyobb fordulatszámra kapcsol most a jogállam megfontolásaitól megfosztott törvénygyár, az emberi jogok ellen átfogó, mély, megrendítő erejű politikai támadás indult. Ezzel ténylegesen megkezdődött Magyarország kivezetése Európából, az európai együttműködés kereteiből, intézményeiből. A most elindult újabb „nemzeti konzultáció” cinizmusa még az előzőeket is felülmúlja. Az „állítsuk meg Brüsszelt” szlogen egyenesen azt sugallja, hogy Brüsszelt (értsd az Európai Uniót) csak egyféleképpen lehet „megállítani”. Csak úgy, ha kilépünk a kereteiből. A CEU-t megcélzó törvényjavaslat zavaros indokolása felveti, hogy vajon mit csinált ez a kormány az elmúlt hét évben? 25 éve működik itt ez a kiváló felsőoktatási intézmény közmegelégedésre és szolgálta Magyarország jó hírnevét. Egy még el sem fogadott törvényt kérnek most „rajta” számon visszamenőleges hatállyal? Csak, mert „Soros”, a jogállam alapvető normái sem számítanak? A ma megismert „civil billog-törvény” miről szól? Nem az a fontos, hogy egy szervezet mit csinál, hanem az, hogy honnan, kitől kapja a pénzt? Mert, ha kap, akkor valamire kapja. Ha pedig valami, akkor az értékelhető. Ennek az értékelésére és megítélésére nem állnak rendelkezésre eszközök? Ha pedig az fontos, hogy kitől, akkor miért kerülnek ki a törvény hatálya alól az egyházak és vallási szervezetek, illetve a sportszervezetek? Ha egy szalafista szaud-arábiai sejk támogatást nyújt valamelyik magyarországi imahelynek, az nem számít, viszont ha az ENSZ valamelyik szakosított szervezete, az EU-val való szerződés jóvoltából működő Norvég vagy Svájci Alap, a Visegrádi Együttműködés, az Európa Tanács vagy mondjuk egy német vagy holland protestáns segélyszervezet támogat valamilyen civil szervezetet Magyarországon, akkor az rajta öt évre rája-ragadó bélyeg? Ha egy sikeres labdarúgó klub továbbjutna a Champions League fordulóin és jelentősebb összegeket kapna az UEFA-tól, az nem számítana? Az, hogy mire kapták és hogyan költik el? Mióta mosnak pénzt a saját önkormányzattal rendelkező civil szervezeteknél? Ha pedig mosnának, akkor nem ennek a feltárására vannak az eddig megalkotott szabályok és az ezek betartásán őrködő számos hivatal és hatóság? Vajon ennyire nem működnek a társadalmi, gazdasági ellenőrzés intézményei Magyarországon, hogy ezt így kell elintézni? Vajon ezek a törvények annak a bevallására szolgálnak, hogy a jogállam és intézményei nem működnek Magyarországon? Mindezt drága és a kormány által közpénzekből fizetett propaganda-kampány kíséri. (A kormánynak ugyanis pénze soha sincsen, az a pénz, amellyel rendelkezik, az a tőlünk különböző módokon beszedett összegekből áll.) Az ezzel a kampánnyal a besározásra jól előkészített talajra hullanak ezek a magok. Szárba szökken belőlük az Elvakultság, a Bizalmatlanság, a Megosztottság és nyomukban ott jár a Gyűlölet. Ezek, mint gyomok teszik tönkre a Társadalmi Kohézió Kertjét. Mindezt megtetézte a Kormány azzal, hogy lebegteti, hogy ki kellene lépnünk az Európai Emberi Jogi Egyezményből. Abból, aminek életléptetése nélkül a Fidesz soha sem léphetett volna és nem maradhatott volna azon a politikai porondon, amelyet mára teljesen a maga képére formált. Abból, ami nélkül sem az Echo Tv nem maradhatna fenn, sem Bencsik András. Abból, amely ténylegesen elhozta a rendszer-váltást, egy állampárt által irányított, monolitikus és ezért egyszínűen szürke politikai rendszer olyan kiszínesedését, amely sokkal inkább megfelel a magyar társadalom tagoltságának és színeinek. Az emberi jogok egyetemesek, mindenkit megilletnek, még az emberi jogokban hitetleneket is. Bayer Zsolttól Toroczkai polgármesterig hosszú lenne most azok névsora, akik az emberi jogokban habfürdőznek önfeledten, miközben minden szavukkal, cselekedetükkel tagadják a fontosságukat és az élet minden színterén való jelenvalóságukat. „Emberi jogi picsogás” - mosolyog a Miniszterelnök valamelyik beszédében. Oda jutottunk, hogy a Párt kommunikációs igazgatója, Hídvéghi Balázs úr valami olyasmit mondott, hogy az „Európai Emberi Jogi Bíróság ítélete megtagadja azt a jogot Magyarországtól, hogy védje a schengeni határokat”. Mondja ezt egy olyan ember, aki több, mint négy éven át dolgozott az Európa Tanácsnál, aki dolgozott az Európai Parlamentben, majd képviselő volt ott, aki a strasbourgi Robert Schumann Egyetemen tanult és aki emiatt pontosan tudhatja, hogy mi a különbség az Emberi Jogi Bíróság és a schengeni határ-őrizetre vonatkozó szabályok között! Mivel tölthette Hidvéghi úr Strasbourgban azt a sok idejét, vajon? Saját, egyéni karrierjének egyengetése mellett vajon mit tanult ebben a városban, egykori munkáltatójáról? Nem kell emlékeznie. Nem ezt várja el tőle a Pártja. Na pláne nem olyankor, ha ez a párt állampártként viselkedik és így jogot formál arra, hogy az élet nagyobb és apróbb történéseit így is szemlélje. A Fidesz már oda jutott, hogy önmagát az Egyetlen (és Magyar) Igazság Letéteményesének tekinti. „Csak a Fidesz!” - szokták mondani. Ez mindig a válasz arra a kérdésre, hogy „akkor, tessenek már elmondani, hogy mit is terveznek a jövőre nézvést?” Ugye más is észre vette már, hogy hogyan kínlódik a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője az éppen aktuális törvények megmagyarázásával? Frakcióvezető úr már régen elvesztette egy demokratikus párt parlamenti frakciója szóvivőjének jellegét. Sorjáznak arról a személyes példák, hogy rontja, rombolja az emberi minőségeket az ehhez a párthoz való odatartozás. Oda jutottunk, hogy az emberi jogok becsmérlése szóvivői feladat lett, hogy az egypárt-rendszerre való törekvés az politikai stratégiává vált, a politikai ellenfelek becsmérlése alapfeladatként rögzült, a civil társadalom megfojtása pedig határozott politikai irányként megszilárdult. Oda jutottunk, hogy ma már egy „fideszes” tisztségviselő sem akad széles e hazában, aki ki merné mondani azt a szót, hogy Demokrácia, olyan pedig végképpen nincsen, aki ezt a maga helyén és a maga tetteiben képviselné. Az emberi jogok és a Demokrácia pedig egymástól el nem választhatóak. Milyen jellemző volt például az, hogy a már említett Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletében az szerepel, hogy a Magyar Állam menekülteket fosztott meg a jogaik gyakorlásától, addig a fideszes kommunikációban az, hogy „illegális migránsokra” vonatkozik. Mennyire árulkodó ez a szóhasználat! A menekült szó fáradtságos munkával történő kiiktatása a politikai közbeszédből, á la Fidesz! Ott tartunk, hogy a Fidesz összetoborozta és összetartja az egypárt-rendszer és a halálbüntetés híveit (mint tudjuk, vannak ilyen halálbüntetés-pártiak a kormányban is), így feléjük könnyedén kommunikálhatja, hogy „abcúg emberi jogok”! A Fidesz mára még azt is elhitte, hogy ők a Nép, így amit tesz, az az Ő javukra válik. Gazdaggá tették az országot, Európában egyenesen példátlan, hogy közpénzeket ilyen könnyedséggel el lehessen költeni olyan dolgokra, amely csak kevesek javát szolgálják. Az is példátlan, hogy kevesek tesznek erőfeszítéseket arra, hogy fel is tárják a közpénz útjait, de most éppen ők elsősorban azok, akiket a közvélemény előtt minden erővel besározni törekszik a Kormány, mert független nézőpontjukat éppen a külföldről kapott támogatások teszik lehetővé. Arról is lehetne beszélni sokat, hogy vajon ez a Kormány dolga? Arról is, hogy ez hogyan rántja, szippantja be a rendszerbe a köztisztviselői kart, amelynek pedig pártatlannak, elfogulatlannak, magukat az ügyeket nézőknek kellene lenniük és nem egy politikai stratégia kiszolgálóinak. Hogyan is van az, hogy miközben okos kerítést építünk (Kerítés 1.2) és azzal együtt például laktanyát, amelyet a szerb sajtó máris „a szerb határra telepített katonai bázisként” interpretál, akkor minderről a nagyívű és Magyarország európai helyét évekre meghatározó programról nem az ebben illetékes belügyminiszter beszél, hanem egy magyar nyugdíjas, aki „miniszterelnöki tanácsadó”. Vajon esküköteles munkakörben dolgozik ez a nyugdíjas úr, aki a legérzékenyebb magyar védelmi adatokhoz fér hozzá a feladatai teljesítése közben? Vajon van-e Magyarországnak igazságügy minisztere? Soha nem láttam, hallottam, hogy megszólalt volna abban a kérdésben, hogy „lépjen ki Magyarország az Európai Emberi Jogi Egyezményből”. Vajon van-e Magyarországnak oktatási ügyekért felelős minisztere? Nem láttam és nem hallottam eddig, hogy legalább a törvény benyújtójaként megszólalt volna a CEU ügyében és azt sem láttam, hogy szóba állt volna azokkal, akikre a törvény vonatkozik. Milyen kormányzás ez, vajon? Kormányszóvivőnk is van, de nem ő, hanem a Kancellária-miniszter viszi a szót, ha szükséges. Aztán van olyan miniszterünk is, akiről senki sem tudja, hogy miért is kapja a fizetését és ő olyan, hogy már jó ideje senki sem látta. Rogán miniszter úr nyilván teszi a dolgát és külügyminiszterünk húst árul Duartének és vígan paroláznak. Három magyar cég fülöp-szigeti piacra való elhelyezésének munkáját egy külügyminiszter végzi el? Tíz tonna hús ára az, hogy ilyen látványosan szakítunk értékekkel, európaisággal, jó ízléssel? Hullanak a súlyos kövek egy apadó kútban. Az emberi jogok fontosságának tagadása a működő európai együttműködés megtagadása, ezzel a programmal próbálja (?) visszarángatni a kiábrándult szavazókat a Fidesz az urnákhoz. Közben a 2004-ben „alkotott” székely zászlót lengett a szél a Parlament épületén, a több, mint ötven éves európai zászlónak ott helye nincsen. Így még ez sem figyelmeztetheti a felelősségükre a Fidesz képviselőit az e héten esedékes viták, szavazások előtt. A múlt héten a magyar politika uralkodó pártja átlépett azon a Rubiconon, amely a Jogállamot elválasztja a Diktatúrától.

 

Tavasz van Budapesten, gyönyörű Tavasz! Itthon vagyok, magyarok közt végre, magyar. Mondom még egyszer, hogy magyar vagyok és most Magyarországon vagyok, az én országomban. Otthonosan akarok mozogni itthon, nem vagyok turista, szavazati joggal rendelkező polgárként is figyelek, nézelődöm tehát, de ezt talán mondtam már az előző posztomban is. Érdekelnek a közügyek amúgy is, bárhol vagyok a világban, ha internet-hozzáféréshez jutok az információs sztrádán először mindig hazamegyek. Ez persze sokszor kizökkent a napi rutinokból és néha még azt is érzem, hogy nem tesz jót az egészségemnek. Szokásokon és beidegződéseken nehezen változtat már az ember egy bizonyos élet-tapasztalat birtokában és reményeit sem adja fel egykönnyen, így marad már csak ez az egész, míg csak a szemem bírja az olvasást. A szokásos itthoni hírolvasást kiegészíti a várostájban való szemlélődésből leszűrhető benyomás. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Bambi teraszán csevegő, csendesen iszogató hölgyekre és urakra látok. Ebédidő közeleg, mellettem egy úr „húsos melegszendvicset” rendel, szemben velem egy másik úr egy pár debrecenit fogyaszt jóízűen, persze már sör is van az asztalon, amott egy kisfröccsben pezsegnek a buborékok, itt béke és nyugalom van. Még a Külgazdasági és Külügyminisztérium épülete sem zavar bele ebbe a hangulatba, annak ellenére sem, hogy a minisztere valahol a világban valakivel mindig harcban áll. A Bambi teraszán üldögélő magyar polgárok láthatóan nem harcra vágynak, inkább erre, ami itt van: egy beszélgetéseiket befogadó kényelmes térre, a figyelmes kiszolgálásra, a szemüveges pincér-kisasszony szép mosolyára. A tér túloldalon éppen fonódik egy 17-es villamos, mögötte látni a Parlament egyik felét, én azt is tudom, hogy éppen azt, ahol a Miniszterelnök dolgozószobája van, Bem apó karja elmutat a messzeségbe, szóval csendes beszélgetések neszezése, poharak csendülése, békesség van a Bambi teraszán és tavasz van Budapesten, süt a nap. A hírekben mégis furcsa feszültségek. Pedig még csak szerda van. A CEU rektora az egyetem hallgatóihoz fordult, hogy „védjék meg az egyetemüket”. Új „nemzeti konzultáció indul” és ez minden eddigi esetben azt jelentette, hogy a kormány offenzívába lendül és támadás „Brüsszel” ellen irányul. „Állítsuk meg Brüsszelt!” kiált a kormány a plakátokon, mintha Brüsszel valami ámokfutó volna, pedig nem az. Inkább az uralomra jutott párt, inkább a miniszterelnök, inkább a kormány egyes miniszterei futnak verbális ámokot, hosszú távú verbális ámokfutók váltójaként szerepel a kormány és a párt, a frakció és a kormánypárt politikusainak gyülekezete és most eme verbális ámokfutó-váltó résztávjának a céljában az emberi jogok állanak. A Bambi teraszának törékeny békéje felett a Parlamentből kiáradó fenyegetés Damoklész kardja lebeg. Úgy viselkednek itt az urak, mintha Alkotmányunk se lenne már. Pedig egy jó és működő Alkotmány nemcsak a politikusoknak, de a polgároknak is támasztékot jelentene. Annyi baj van ebben a modern világban. Annyiféleképpen bomlottak szét ideológiák, vezérlő eszmék, elvi iránymutatások. Képviselőik is nem össze-, de szétbeszélnek. Egyik neoliberális eszméket hirdet és libertiánus, más meg illiberális szlogenekkel operál és despotikus. Egyik boldogan fürdik a sokféleség sokszínűségében, a másik pedig etnikai-, kulturális-, faji-, politikai homogenitásért kiált. Egyik a plurális politikai életben és a sajtó szabadságában hisz, a másik egypárt rendszer híve és büntet mindenkit, aki pedig valami másban veti bizodalmát és sokféleképpen bünteti az övétől eltérő más véleményt, körmönfont leleménnyel nyírbálja a sajtószabadságot. Mi is lehetne így közösségi-közéleti cselekedeteim vezérfonala, egy biztos igazodási pont ebben a modern világban? Az Alkotmány például. Az Alkotmány rendeltetése éppen az lehet, hogy egy kis rendet vigyen rendetlen útkereséseinkbe. Nem csak a politikai világban, de a való életben is. Szerintem ezért egyenesen állampolgári kötelességem az, hogy az alkotmányom szellemében éljek. Mert milyen szépen mondja az alkotmányom E) cikke. Olyan szépen mondja, hogy ide kell idéznem: ... „(1) Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében. …” Hoppá! Magyar állampolgárként én csak egy csekély hatókörű ember vagyok. Közreműködésem is csekély e roppant feladathoz, de van, mégis adott! E minőségemben mások szabadságát én meg nem zavarom. Udvariasan szemlélődöm most is például itt, a Bambi teraszán. Semmi olyat nem teszek mással, amit nem szeretnék, hogy más kövessen el ellenem. Én nem lopok mások zsebéből, így jólétüket sem háborgatom. Senki biztonságát nem veszélyeztetem, nem építek egészségre káros anyagok kibocsájtására alkalmas üzemeket, nem vágok ki friss levegőt kilélegző fákat, nem grasszálok tankokkal a sétálóutcán, nem foglalok el másoktól fegyverrel területeket. Amúgy nincsen is fegyverem (nem is szeretném, ha lenne) és nem vagyok öngyilkos merénylő sem, erre semmiféle hajlam bennem nincsen. Tisztelem az Életet. Nemcsak a magamét, a másokét is. Nem bélyegzek meg senkit sem azért, mert másban hisz, mint én, arra követ nem vetek, sokszor szót sem pazarolok erre, elfogadom olyannak, amilyen egészen addig a határig, amikor véleménye mások emberi méltóságát sérti, a közrendet veszélyezteti, az ember jogainak megcsorbítására irányul. Akkor fellépek e vélemények ellen, akár másokkal is összefogok annak érdekében, hogy e vélekedésekből az embert méltóságától megfosztó cselekedet se lehessen. Ha szükséges, vitatkozom vele, sötét, ember-ellenes eszmék hirdetői ellen szót emelek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy el tudok gyönyörködni abban, hogy milyen sokfélék is vagyunk mi, európai emberek, milyen változatos kultúráknak vagyunk a hordozói. Nekem Európa ennek a sokféleségnek a földje és mindig örömmel fedezem fel azt, hogy ez a sokféle ember sokféle hagyományt tart fel itt, elevenen. El tudok gyönyörködni abban, hogy az európai emberek egyik közös szava az, hogy demokrácia, meg az, hogy jogállam, hogy emberi jogok. El tudok abban is gyönyörködni, hogy e szavak tisztelete és szeretete milyen cselekedetekre sarkallja az európai embereket. Észre tudom venni azt, ha nem állnak néhány politikusi szájra jól ezek a szép, tartalmas szavak és, ha kimondásuk nekik tantaluszi kínokat okoz. Ha magyar vagyok, akkor egy kis Magyarország vagyok, nemde bár? Így közreműködök én az európai népek szabadságának, jólétének, biztonságának kiteljesedésében, a magam módján és ott, ahol vagyok, mert, ha másutt is vagyok, akkor is Európában vagyok magyar. Ha vendégmunkás volnék, akkor úgy, ahogyan egy német, angol, belga vagy olasz cégnél végzem a színvonalasan a dolgomat. A dolgomat tehát jól végzem, a fizetésemet pedig okosan beosztom, hogy haza is tudjak belőle küldeni. Adómat előtte persze megfizetem, a befoglaló ország törvényeit és szabályait követem, szokásait elfogadom, a szomszédaimmal szóba állok. Kocsmai beszélgetésekben én az európai egységet írrel, angollal, némettel, olasszal, franciával vagy portugállal meg nem bontom. Finnekkel sem. Románokkal vagy szerbekkel sem. A finnekkel talán Karusmaakiről beszélgetek. A románokkal talán a Kaliforniai álomról. Sörömet persze megfizetem, sőt alkalmanként meghívok másokat is (angol, német, olasz, spanyol, osztrák, szerb, román stb) egy sörre (franciákat egy pohár borra). A berlini S-Bahn-on sem szemetelek, Budapesten sem teszem, jegyemet ott is megveszem, még a takaríthatatlan londoni Tube-on is kifizetem. Így teszek én egyébként minden helyi európai járaton. Odahaza pedig figyelem, hogy Magyarországot képviselő kormányom vajon tartja-e magát és hogyan az általa a Parlamenten afféle fideszes dérrel-dúrral keresztül erőltetett Alaptörvény E) paragrafus (1) bekezdésében foglaltakhoz (lsd idézet fentebb) és vajon tényleg az „európai egység megteremtéséért” munkálkodik-e? Minden magyar állampolgár alaptörvénye szellemében!? A Bambi terasza pedig közben megtelt egymással a legteljesebb békességben beszélgető, ráérősen iszogató magyarokkal, jelentem. A terasz előtt álló hirdetőoszlopon ma még a Gusto Café-t népszerűsítő plakát szerepel, holnap talán már az, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”, ezért aztán ma még a terasz e békességét semmi sem zavarja meg.

 

Magyar választópolgár vagyok, ez egy felelős helyzet és én ebből a néző-pontból figyelek a kormányunk ötleteléseire. Így nemcsak azt figyelem, hogy hogyan alakul az adórendszer, az iskola, az egészségügy vagy a szociális ellátások rendszere, hanem azt is, hogy mit is csinál a kormányunk most a civil társadalommal. Választópolgárként nagy felelősséggel járó döntési helyzetben vagyok, ezért is kell, hogy figyeljek. Tudni szeretném, tudnom kell, hogy kiben bízhatok, kire is szavazhatok. Választópolgárként nekem egy fontos döntési pont az, hogy miként viszonyul egy kormány, egy politikai párt a társadalmi öntevékenységekhez, azok elismeréséhez, kezdeményezéseik támogatásához.

 

Azt gondolom, hogy civil társadalom nélkül egészséges modern társadalom nincsen. A civil társadalom a társadalom sokféleségének a kifejeződése, lehetőséget ad a bekapcsolódásra, az együttlétre, a közös cselekvésre, az értelmesen együtt-töltött időre, amire mindannyiunk szüksége van egy individualizálódó világban. A civil társadalomban társadalmi kohéziót (összetartozást) erősítő erő van, szétdúlása társadalmi káosszal jár, felbontja a társadalmi szövetet. Mi a civil társadalmat Nyugatról tanultuk. A magyar civil társadalom újra éledése az 1988-as új egyesületi törvénnyel kezdődött és ennek a mintája Nyugaton keresendő. A magyar civil társadalom hagyományait egy hosszú egypártrendszer semmisítette meg, a magyar társadalom új civil hagyományait nyugati minták követésével teremtettük meg. Vajon annak vagyunk-e tanúi most, hogy a civil társadalom ostorozásában jeleskedők egy új egypárt-rendszer megteremtésén munkálkodnak?

 

A jelenlegi magyar kormány egy ideje elég következetesen sulykolja, hogy „el kell számoltatni a külföldi támogatást kapott civil szervezeteket” és most szintet is lépett, hiszen meghirdetett egy újabb programot és ez az új program könnyen lehet a magyar civil társadalom ellehetetlenítésének a programja. Mert az eddig ismert formájában a tervezett „elszámoltatás” bizony ezt eredményezheti. Az a kérdés, hogy kinek használ a kormányunk ezzel? Megelőlegezem a választ: senkinek sem, legkevésbé a plurális magyar társadalomnak. Néhány héttel ezelőtt megnéztem a párt ökleként tündöklő párt-alelnök, Németh Szilárd aktuális sajtótájékoztatóját arról, hogy „el kell számoltatni azokat a civil szervezetek, amelyek külföldről kapják a támogatást és elképesztő nyomást gyakorolnak a kormányra”, vagy valami ilyesmi. Ott állt a sajtó nyilvánossága előtt egy egyesületi szövetség elnökeként is aktív úr (Németh Szilárd a Magyar Birkózószövetség elnöke, amely szövetség egy tipikus egyesületi ernyőszervezet és vajon ezzel az attitűddel hogyan is vezethet egy civil szervezetet?) és jól hallhatóan szidta a civileket, főleg azokat, amelyek – úgymondta – külföldről kapják a támogatást. Aztán a párt parlamenti frakciójának vezetője, Kósa úr is rátett egy-két lapáttal erre, ő még azt is hozzátette, egészen talányosan, hogy a „tervezett szabályozás amerikai mintát követ”.

 

A kormányközelinek mondott sajtó-felületek pedig szidják a Soros Alapítványt, kikezdik a CEU-t, a „sorosozás” divatossá lett bizonyos körökben. Valamire készül a kormányunk tehát, még ma sem teljesen világos, hogy mire és az sem, hogyan akarja végrehajtani az elképzeléseit. Magyarország első számú stand-up komédiásaként a hazai sajtót a kormány munkájáról szóló információ-morzsákkal a tenyeréből etető Lázár János is folyton vissza-visszatér erre a témára. „A magyaroknak tudniuk kell, hogy mire költik a külföldi támogatók pénzét a hazai – magukat civileknek mondó – szervezetek.” A Norvég Alappal kapcsolatos vizsgálatok fényében – amely levezénylésében nevezett miniszter úr tevőleges szerepet vállalt a nyilvánosság előtt - ezek elég baljós megjegyzések. A CÖF pedig folyton készülődik. Valamire, valahol, talán, de mindig, mert a mi kormányunk mindig készül valamire. Politikai kabarét látunk-e most vagy ez valami komoly? Hogy is volt abban a régi viccben? „Ballagnak haza a törpék a bányából. Egyszer csak Kuka Morgó hátába vágja a csákányát. Morgó megfordul: mi ez, valami komoly vagy egy vicc, mert viccnek egy kicsit erős!” Egy új, társadalmi aktivitásokat önkényesen kiválasztott szempontok szerint osztályozó, ezen osztályozás szerint aktív emberi tevékenységeket egyoldalúan büntető intézkedés-sorozat készül? Egy új, a társadalmi aktivitások közé emelkedő kerítés épül-e most, egy olyan okos-kerítés, amely Lázár János hangjával hetente figyelmeztet a helyesre és helytelenre? … és mindehhez jogalkotói közreműködés jár?

 

A tervezett intézkedések horizontján még nem bomlott ki minden fényesség, ezért hozzá kell tennem, nem láthatóak át a tervezett intézkedések irányai és arányai és az intézkedések érintettjei is csak részben azonosíthatóak. Egy valami azonban elég világosan összeállt és ez önmagában is eléggé aggasztó. A diszkriminatív szándék a civil társadalomra irányul, kibontakozik belőle az egyesületi világ társadalmi funkcióiról való gondolkodás iránya. Ha egy hetedik éve kormányzó párt így gondolkodik a civil társadalomról, akkor ott nagy baj van. Miért is? A kormány-kampány célkeresztjében a Soros Alapítvány áll most. Mi is ez a Soros Alapítvány? Egy nem-kormányzati szervezet (ez nem tévesztendő össze az önkéntes tagságra és az erre épülő önkormányzatiságra épülő egyesületekkel, bár az eddigi kormány- és/vagy párt kommunikációban ez az összemosás mindig megtörténik), amelynek jogi testét egy magánalapítvány jelenti és amelynek irányítását az alapító (ez esetben egy gazdag, magyar származású, de amerikai állampolgár) egy kuratóriumra bízott. Az alapítvány e szempontból éppen olyan, mint a Magyarországon szintén jelenlévő német pártalapítványok (pld: Adenauer Stiftung) vagy akár a magyar alapítású Századvég Alapítvány (ha emlékszik valaki a kilencvenes évekre), egy bevált, nemzetközileg is elismert forma ez, a Soros alapítvány egy politikai think-tank, egy politizáló alapítvány, határozott támogatási filozófiával, cselekvési irányultsággal, de e szempontból semmiben sem különbözik másoktól. E nem-kormányzati szervezeteket az általuk képviselt politikai ideológia képviselete különbözteti meg egymástól. A kormány tehát ideológiai alapon támadja éppen ezt az alapítványt és ideológiai alapon nem támad más, hasonló működésű alapítványokat. Világos, hogy az alapvető alapítványi filozófia – a nyitott társadalom eszméje – az a támadási felület, így aztán értékelhetnénk ezt az egész akciót is úgy, mint ezen ideológia ellen irányuló támadást. De kinek használ az, ha a kormányunk ilyen ideológiai küzdelmekben jeleskedik? Szerintem a kormányoknak a kormányzásban kellene jeleskednie – és a demokratikus kormányzás a demokratikus módon előkészített és elfogadott törvények és előírások színvonalas végrehajtásának művészete - és az ideológiai küzdelmek megvívását rá kellene hagynia azokra, akik ezt hivatásszerűen művelik: a filozófusokra, akik el tudnak gyönyörködni abban, hogy ideológiai köntösben fedezik fel a világ sokféleségét. Egy ideológia csak árthat akkor, ha kizárólagosságra és egyeduralomra törekszik és kirekeszt más ideológiákat a plurális élet-keretekből, de ezt egy olyan országban, amely megélte a totális kommunizmus uralmát, amely uralmat az ideológiai kirekesztéssel és a másként gondolkodók véleményének büntetésével hosszabbította meg, talán nem is kellene részletesebben megmagyarázni ezt senkinek.

 

Szóval mi lehet a baj a Soros Alapítvánnyal? Hogy elemzéseket készíttet és közöl? Hogy támogat olyan szervezeteket, amelyek a korrupciós folyamatok feltárásában vitézkednek? Hogy közlési felületekhez juttatja őket egy olyan média-világban, amelyet nem a közlés minősége, hanem a tulajdonosi eltartó-képesség határoz meg és amelyet közpénzekből tesz biztonságosabbá a neki kedvező orgánumok gavalléros támogatásával maga a kormány? Hogy olyan személyek mellé áll a támogatásaival, akik véleményét a kormány nem szereti? Mondom még egyszer, ha valaki ránéz a Soros alapítvány tevékenységére, támogatásaira, működésére és összehasonlítja azt más, hasonló alapítványok tevékenységével, akkor mi a különbség? Miért, hogy itt büntetés jár azért, amiért ott dicséret? Vajon az a tükör, amelyet a Soros alapítvány tart a magyar politikai társadalom elé, annyira torz lenne, hogy ezért kell harcot indítani ellene? Vajon a tükör a felelős, mint a mesében? „Külföldi támogatások...” - ez egy érv, „illegitim beavatkozás a magyar belügyekbe ...”, „senki által nem választottak ...” és ilyesmik. Amennyiben pedig a Soros alapítvány és a CEU túlterjeszkedne a hatókörén és nemzet biztonságát veszélyeztető tevékenységeket végezne – például illegitim puccsot készítene elő a legális kormány ellen -, akkor erről a nemzet biztonságának védelmére hivatott intézményrendszernek kell eljárnia, hiszen e kérdésnek ők a szakértői és a fellépésre nekik vannak meg az alkotmányos jogosítványaik. E sorok írásáig a Kormány semmi olyan kézzelfogható vádat sem fogalmazott meg a Soros alapítvánnyal kapcsolatban, amelyek okot adtak volna e fellépésre. Vagy nem tudunk róla, minthogy arról sem tudunk, hogy mit is tesznek a magyar titkosszolgálatok ez esetben? E területeket vastag, fülledt homály fedi és a Kormány kontrollálhatatlan operálhat pillanatnyi szeszélyei szerint. Akárha Törökországban lennénk, akiből bárkivel megtörténhet bármikor, hogy „gülenistáknak” nevezik. Mifelénk meg az az új kirekesztő-szitokszó, hogy „soros-bérenc”. A mi demokráciánknak azonban magyarnak kellene lennie végre és nem töröknek, orosznak, uram bocsá' amerikainak.

 

Március 15-e bebizonyította, hogy a kormány-vezérelte és átfogó propaganda-hadjárat eredményes volt. A magyar közbeszédbe beépültek a „sorosbérenc”, „soros-huszár”, „soros-majom” szavak és időskorú magyar állampolgárok képesek ezeket a szavakat mások arcába vágni a nyílt utcán, a nemzeti ünnepen is. Íme, itt van előttünk a példa, hogy válhatunk törökké. Már csak az a kérdés, hogy örökké vagy átmenetileg? Ezt a kérdést részben válaszolja meg majd a beígért elszámoltatási javaslat és a születendő rendelkezések végrehajtására rendelt intézkedések.

 

Gondoljuk egy kicsit tovább a dolgokat és állapítsuk meg azt, hogy ma, Magyarországon a civil társadalom igazán hatékony, jól működő szervezeteinek nagy többsége bizony külföldi támogatásokból „él meg”. A magyar költségvetés már jó ideje nem fordít adóforintokat ifjúsági vagy szociális projektek támogatására, mert azokat zömmel európai forrásokból finanszírozza. Ifjúságpolitikai támogatásoknak költségvetési sora az állami költségvetésben már évek óta nincsen például. A nagy hangon bejelentett ilyen-olyan támogatásokat, ifjúsági-, szociális-, kulturális-, oktatási területeken mozgolódó civil szervezetek számára nyitott pályázatokat a magyar kormány az EU-tól kapott európai adófizetői támogatásokból finanszírozza. Mert a magyar támogatási rendszer a korábbi évekhez képest bizony leépült. Magyar egyesületek és közhasznú alapítványok egész sora gazdálkodik az Európai Uniótól vagy az Európa Tanácstól (vagy az EU-tól nem függetlenül létrejött Norvég Alaptól) kapott támogatásokból és az adományozó által előírt elég szigorú elszámolási rendben el is számol ezekkel a támogatásokkal annak, akitől a támogatást kapta. Úgy látszik, hogy Oroszország lehet a kormányunk példaképe ebben az új, tervezett szabályozásban. Tudják vajon, hogy mi történik Oroszországban e szabályozás mentén? Például az, hogy az Európa Tanács Ifjúsági Alapjából kapott – és csekély összegű – támogatások 35%-át be kell fizetni az orosz államkasszába, hogy le kell jelenti, hogy megkapták és azt, hogy felhasználták. Emiatt ez egy állandó téma az Európa Tanács illetékes fórumain. Csekély és helyi ható-értékű szervezetekről beszélünk, akik e pénzekből például emberi jogi képzéseket finanszíroznának és nem mondja senki azt nekünk, hogy Oroszországnak ne lenne szüksége olyan állampolgárokra, akik legalább e képzések segítségével megismerik az emberi jogokat. Az orosz szabályozás mindenkit büntet, akik – úgymond – külföldről pénzügyi támogatást kap, bárminek a szolgálatában is áll ez a támogatás. Vajon erre készül a mi kormányunk is? A frakcióvezető úr által említett amerikai példa is sántít egy kicsit, mert a 30-as években Amerika a kommunista befolyástól rettegett, és a hivatkozott amerikai szabályozás ezt volt hivatva szolgálni. Az éppen a kommunizmus zárt rendszerét felnyitó nyitott társadalom eszméje és a kommunizmustól, mint fertőzéstől való rettegés nem említhető egy lapon. Büntetni azokat, akik az Európai Uniótól vagy az Európa Tanácstól kapnak támogatást? Tegyük hozzá, hogy Magyarország e két szervezet tagországa, részt vesz a támogatási filozófiák kidolgozásában és jóváhagyásában. Oroszország is részt vesz az Európa Tanács munkájában és mégis, bünteti azokat a szervezeteket, amelyek onnan támogatást kapnak. Hogy is van ez? Vajon a Soros alapítványra irányuló propaganda mögött milyen valódi szándékok húzódnak meg? Miért kellene a magyar és meglehetősen szigorú közhasznúsági szabályozás mellett ún. „vagyonnyilatkozatot” kérni a magyar civil szervezetektől, mint az a kormánynak szándékában áll, az eddig megszólaló korifeusok szerint? Miért kell olyan gyanúba keverni nem-kormányzati vagy civil szervezeteket, hogy tisztségviselőik dőzsölnek a pénzben? Mi olyat mutathat meg egy ilyen „vagyonnyilatkozat” ahhoz képest, amelyet a közhasznúsági jelentésben közölni kell a vonatkozó törvény szerint? Kinek használ mindez, kérdezem még egyszer? Mihez kéri a magyar kormány a Magyar Országgyűlésnek az asszisztenciáját most? Vajon előfordulhat az, hogy a magyar civil társadalmat mindenkor képviselni hivatott Országgyűlés a civil társadalom ellen fordul a „sorosozás” ürügyével?

 

Már talán nem is emlékszünk arra, hogy az első Orbán-kormány idején (1998-2002) az a kormány indította el a megyei civil központok programját. Ez a civil társadalmat támogatásokkal, együttlét-alkalmak szervezésével, képzésekkel, információkkal segítő intézmény-rendszerként szerveződött és kifejezte, hogy a kormány fontosnak tartja a civil, öntevékenységre épülő, a maga erejéből intézményesedő társadalmat. Az akkori civil házak – amelyeknek még költségvetési sora is volt -, talán hozzájárultak ahhoz, hogy a civil szervezetek azzá legyenek, ami a fő társadalmi küldetésük: a társadalmi összetartozás műhelyeivé. Aztán ez is elenyészett, mint oly sok más akkoriban még fontos ügy. Maradt mára a „sorosozás”, a CÖF, büntetésben lévő civil szervezetek, megbélyegző megjegyzések az Echo TV-ben tündöklő, de mindig ugyanazon „szakértő személyek” ajkáról, akik saját hangjukon kívül másokét soha nem hallgatják meg.

 

A kormányunk tovább „trumposodik” és, mint Trump elnök maga, kifogyhatatlan az ötletekből. Ugyanakkor a kormánynak programja nincsen, projektektől projektekig tart a kormányzati tervező és végrehajtó munka és azért egy kormánynak egy projekt-koordinátorként működő entitásnál többnek kellene lennie! A program nélküli kormányzás ugyanis egyszer ide és egyszer meg amoda sodor minket. E sodródásról érkeznek a baljós hírek, szinte naponta. Ilyen baljóslatú hírfolyam az is, ahogyan a civil társadalomról a kormány tagjai és az uralomra jutott párt tisztségviselői megnyilvánulnak. Óvatosabban kellene bánni a civil társadalom intézményeivel kapcsolatos megjegyezésekkel!

 

Apropó, ha már civil társadalom! Azt viszont nem ártana már egyszer átlátni, hogy hogyan is van ez a sportegyesületek világában, mert a sportegyesületek is a civil társadalom részei! A sportági szakszövetségekhez (esernyőszervezetekhez) bőségesen áramlanak a külföldi támogatások a nemzetközi szövetségeken keresztül. Mi itt még azt sem tudjuk, hogy mennyit keres egy labdarúgó szakmunkás Magyarországon. Ez egy jobban védett adat ma Magyarországon, mint a miniszterelnök fizetése. Csak azt látjuk, hogy a mi labdarúgó klubjainknál nagy a jövés-menés és ilyenkor a játékosok cseréje, bérlése, elbocsátása és felvétele mindig pénzmozgással jár. De mennyivel is? És ki is fizeti ki ezeket a pénzeket kinek? Még azt sem tudjuk, hogy a sportegyesületeink hogyan is használják fel a külföldről kapott támogatásokat … (lsd. Például: nemzetközi kupaszereplésekből nemzetközi szövetségektől beérkező pénzeket … amelyek sokszorosai annak, amelyről egy egyszerű vidéki egyesület álmodhat ... avagy Kuka úr és az ő csákánya Morgó úrnak a háta közepében ...). Ius murmurandi, egyelőre most morgolódunk. Ha meglátjuk, mi is ez az egész, akkor majd elemzünk.

 

 

Saint-Dié-de-Vosges egy kisváros, körülbelül 100 kilométerre, dél-délnyugatra van innen Strasbourgtól, ahonnan ezt a posztot írom most. A Vogézek egyik jeles csúcsa, a Grand Ballon mögött, egy kis völgyben fekszik ez a városka, az útikönyvek sokszor még csak meg sem említik. Turisták inkább az Elszászi Borút, a Route de Vin festői kisvároskáit látogatják, Kaysersberg, Ribeauvillé, Riquewihr, Danbach mindig teli van velük, Saint-Dié pedig nincsen. Pedig Ötszáztíz évvel ezelőtt e városkában volt egy intézmény, a Gymnasium Vosagense és abban az intézményben volt egy, magát kozmográfusnak nevező ember, Martin Waldseemüller. Ő is a környékről való egyébként, a szomszédos Breisgau szülötte, az a dél-keleti irányba megtett másik nyolcvan kilométer lenne innen, de a Rajna túloldalán, Freiburg mellett látta meg a napvilágot ez az úr, aztán a túlpartra vetette a sorsa, egy meghívás, az akkori Európában sem volt ez szokatlan. Itt készítette el Cosmographia introductio c. munkáját és ebben a könyvecskében közzétett egy térképet és ezen a térképen Ő volt az, aki egy új kontinensnek nevet adott. 'America', így szerepel ezen a térképen a márka-név, aminek neve van, azt birtokban vesszük, nevet kell adnunk a gyermeknek, a térképen ez a bizonytalan körvonalú földdarab az America nevet kapta a keresztségben. Waldseemüller úr volt a keresztapa tehát. 1507-ben történt, hogy egy strasbourgi nyomdász Matthias Ringmann segítségével ki is nyomtatták ezt a könyvet, mert kinyomtatták, terjedt, megismerték, így ízlelgették a nevet, America, így terjedt el, így rögzült, így ismerjük ma is. Waldseemüller úr még több térképet is alkotott ez után is, de ezeken már soha többet nem használta az America nevet, mert közben történt egy és más, talán rájött arra, hogy Amerikát nem Amerigo Vespucci fedezte fel, hanem Kolumbusz Kristóf, nem vallotta be soha, de talán szégyellte, hogy ezt figyelmen kívül hagyta volt akkor, amikor Amerigo neve-variációjával tisztelte meg az Új Világot, de erről nem szól a fáma, csak azt tudjuk, hogy az elkövetkező 14 évben kiadott térképein soha többet nem használta újra az America nevet. Fennmaradt például egy térképe 1513-ból és azon ott, ahol korábban az America név szerepelt, 'Terra Incognita' látható. Hogyan történhetett ez? Ma talán azt mondanánk, hogy a manipuláció győzött a tények felett. 'Postfachtisch'. Kolumbusz soha sem mondta azt leveleiben, naplójában, hogy egy Új Világot fedezett volna fel. Ő megszállottan kereste a Kína felé vezető utat, előtte Cipangú képe lebegett, a Nagy Kánnal akart találkozni, akinek az udvara gazdaságáról már vagy 250 éve olyan érzékletes képet festett egy másik olasz, Marco Polo. Amikor partot ért azon a Karib-tengeri szigeten (Guahani), amelyet ő San Salvadornak nevezett el, akkor ő még mindig a Nagy Kánt kereste, no meg az aranyat és ezt ismételte meg a további útjain, kompromisszumként indiánoknak nevezte el az őslakókat, akikkel találkozott, mert India szülötteinek gondolta őket, és csak utazásai végén, a harmadik útján, amikor valahol a mai Venezuela partjain járt, kezdte sejteni, hogy valami mást, valami új földrészt talált, de addig ez fel sem merült benne. Amerigo Vespucci egészen másként viszonyult ehhez. Csak közbevetőleg, Kolumbusz és Vespucci személyesen is ismerték egymást és Kolumbusznak egészen jó véleménye volt honfitársáról egyébként. Szóval Amerigo négy utazása során, valahol a ma brazil partokon jött rá arra, hogy amit talált, az egy „mindenütt tenger által körülvett sziget, egy új kontinens, egy Új Föld, amelyről elődeinknek nem volt eddig tudomása”. Kolumbusz pechjére ezt gyorsan meg is írta. Ki is nyomtattatta, el is terjesztette. Éppen ezek az évek hozták meg a könyvnyomtatás európai elterjedésének nagy éveit. Éppen ezért terjedtek az írások nagy sebességgel. Vespucci útibeszámolója és jelentése arról, hogy egy új földrészre bukkant, a könyvek jóvoltából gyorsan terjedt, egy éven belül az olaszul közzétett iratot kiadták németül (egy éven belül öt kiadás!), franciául, angolul, latinul is. A kiadók gyorsan megszimatolták a szenzációt. A könyvnyomtatással új korszakába lépett az európai emberiség. Így ismerte meg Waldseemüller úr is Vespucci beszámolóját. Így választotta az ő nevét az új kontinens elnevezésére, amikor a felfedezések legújabb eredményeit hasznosító és ezért forradalmian új világtérképét megalkotta. Kolumbusz soha nem publikálta ilyen széles körben felfedezéseinek történetét. Santagel úrnak írott leveleiben, a Kasztíliai Udvarnak írott beszámolóban közli gondolatait, szóval egy sokkal zártabb olvasói kör számára, ráadásul, hogy megismételjem, soha azt, hogy egy Új Földrészt fedezett volna fel. Így áll előttünk két eltérő karakterben egy nagy korszakváltás. Kolumbusz még a Középkor embere, Vespucci már a Reneszánszé. Az ő beszámolója bővelkedik színes részletekben és annak a szenzációs hangsúlyozásában, hogy itt egy új kontinensről van szó, amelyről „az apáinknak nem volt tudomása”. Ez így tényleg szenzációs felfedezés volt! Hogyan lehet az, hogy vannak olyan világok, amelyekről a Biblia nem tesz említést? Miféle népek élhetnek azon az újonnan megtalált földön? Vespucci beszámolója jól kiszolgálta az ez irányú kíváncsiságot, mert részletesen szólt a „hibátlan testű bennszülött lányokról, akik természetesen és készségesen viselik adottságaikat” és a kannibálokról, hogy a horrort kedvelő olvasók is megtalálhassák a kedvükre valót. Vespucci (és/vagy a kiadói) jól kiszolgáltak valami közönségigényt, Kolumbusz aszketikusabb, álmodozóbb, ha úgy tetszik katolikusabb alkatától ez idegen maradt. Csak később, jó néhány évvel később (a XIX. században konkrétabban) vette észre a világ azt, hogy Cristoforo már Amerigo előtt járt az új világban (bizonyíthatóan legalább egy évvel korábban), de akkor már késő volt mindenhez. Amerika Waldseemüller úr által Amerigo Vespucci nevéből lett elnevezve. A Középkor és a Reneszánsz határmezsgyéjén Kolumbusz keserűen, a mellőzésektől soha meg nem békélten halt meg a Rábídia kolostorban, még koporsójának kontinensek közötti bolyongása is egy újabb felfedezés-regény, Amerigo Vespucci pedig annak a megélésével tért meg az Úrhoz, hogy ő volt egy új kontinens névadója. Waldseemüller úr pedig magasan jegyzett alakja lett a térképészet európai történetének. Annak a műnek, amelyben először (és egy ideig utoljára) használta az America szót az Új Föld megjelölésére, ötszáztíz évvel ezelőtt, 1507-ben, annak is megvan a maga története. Ennek első eredeti nyomatából egy példány maradt fenn. Ez a példány most Washingtonban van, a Library of Congress könyv-leltárának darabjaként. A Kongresszusi Könyvtár 2009-ben 10 millió dollárt fizetett ezért egy német magánszemélynek, akinek a családi könyvtára megőrizte a nyomtatványt, de ez persze egy másik történet. A Könyvtár „Amerika keresztleveleként” őrzi-óvja gyűjteményének e becses kincsét.

 

Aztán, hogy csavarjunk még egyet ezen a történeten, elmondjuk, hogy egy másik Vespucci is örökre bevonult az Egyetemes Emberi Történelembe, bár ezt így csak kevesen tartjuk számon. Botticelli mester híres, a Reneszánsz egyik nagy szimbólumává vált képének, a gyönyörű „Vénusz születésének” a modellje nevét ismerjük. Akkor emelkedett ki a habokból a képen, amikor Amerikát megismerték az európai emberek. Ő Simonetta Vespucci volt, Marco Vespuccinak, a Felfedező Amerigo unokatestvérének a felesége. Firenze legszebb asszonya, Botticelli ihletője 22 évesen halt meg Firenzében, de a Mester képein már évszázadok óta az Ifjúság és a Fiatalság Szépségének a szimbóluma. Két Vespucci. Egyik egy Új Kontinens névadója, a másik az Női Örök Szépséggé. Így van ez.

 

asztal_001.jpg

 

(Felhasznált irodalom: Jerry Brotton: A history of the world in twelve maps, Penguin Books, 2013, Discovery fejezet 146-186.o.)

 

A rue Sleidan előkertjeiben bátortalan hóvirágok emelgetik szelíden fehér fejecskéik. A buszmegálló mellett az aranyeső ágain szirmaikat bontogatják virágai, apró sárga lepkék, szirom-pillangó-óvoda. A tegnapi eső itt hagyott néhány tócsát, tükrükben kéken csillan vissza az ég, a szürke járdán a kék tavacskák talán papírhajókra várnak. A gyermekek, e hajócskák mesterei most iskolában vannak. Az École Internationale Robert Schumann udvarán kisiskolások kergetőznek-cikáznak a szünetben, tavaszi csivitelésük áthallatszik a busz becsukódó ajtaján is és a busz majd átimbolyog a csatorna felett átívelő hídon. E híd alatt mint mindig, úgy most is hófehér hattyúk emelgetik kíváncsian fejüket. A Dunkerque megálló után a házak aztán elmaradnak, kitárul az Ipari Kikötő tágas medencéje, tarka-rozsdás konténerek tornyaira ülnek le a károgó varjak. Néhány megálló csupán, elköszönök a csinos buszvezető hölgytől, „Au revoir madame”, mert itt köszönünk a buszvezetőknek (figyelem, ha erre járnak!), amikor felszállunk, „Bon jour madame, bon jour monsieur” amikor leszállunk, „au revoir, á bien tot”. Az Európa-hídon megyek át, mint mindig, általában hétfőként és ma hétfő van, és ma kék és nem szürke, nem zöldes árnyalatú barna a Rajna. A híd közepén ott van az a kis fém-tábla, FR / D: csak így, átlépem, ezzel átkeltem már az országhatáron és ez nekem még mindig, ma is egy nagy élmény, mert én a vasfüggönnyel elválasztott európai határok szorításaiban nőttem fel. Kezem a zsebben, hűvösséget fúj azért még a szél itt, a folyó felett, kabátom gallérját feltűröm. Mellettem kamionok dohognak át Németország felé, lengyel, román, bolgár, német, francia rendszámok, egy német távolsági busz Strasbourg-Basel 19 Euro, hirdeti, sok francia rendszám, és napi bevásárolók. A hétköznapi áramlás. Egyszerű hétköznapi forgalom, semmi különös, kis emberi akciók, múlik az idő, kis tennivalókkal kitelik a nap. Tavaszodik a Rajna-völgyben, a távolban kirajzolódik a Fekete-erdő hegyeinek hullámzó körvonala. Egy hét alatt a munkások előrehaladtak, már látszanak a leendő villamosmegálló körvonalai a kehl-i pályaudvar előtt és a pályaudvar épületén a molinó hirdeti, hogy „Die TRAM is da!”, a molinón a francia trikolór és a német lobogó, a kettő között pedig a Bombardier panoráma-ablakos villamos képe. Április 27-28-án két napos híd-fesztivállal köszönti majd közösen a két város, a nagyobb Strasbourg és a kicsiny Kehl a strasbourgi villamos megérkezését. Összecsiszolódik az, finomhangolásra vált, ami már összeolvadt itt, ezen az európai határon. A hídon, a velem ellentétes irányba bicikliző asszony bevásárló kosara megpakolva a DM-ben vásárolt cuccokkal, nehezen teker, mert a kosár nehéz. Tavaszodik, több tehát a kerekező, mint a gyalogos, de látszik ez a városban is, megélénkült a bicikli-forgalom. Egy hétfői nap, semmi különös. Tegnap a francia elnökválasztás kampánya megélénkült egy kicsit. Ez e a politikai Tour de France hegymenetben kapcsolt. Monsieur Fillon nagy bajban van, a konzervatívok nagy bajban vannak. Előválasztás ide-oda, de most Fillon-nak meg kell fontolnia, hogy mit is tegyen, illetve a Pártnak kell megfontolnia, hogy mit is tegyen Vele. Fillon pénteken még előre akart menekülni, bejelentette, hogy „ha nem lesz elegendő tömeg a párizsi kampány-gyűlésen” ő bizony visszavonul a jelöltségtől. Néhány héttel ezelőtt még a pártbeli, de nyitott előválasztáson jó harcban győzte le Juppé-t, Sarkozy-t, akkor mindenki mellé állt, mostanra már odahagyták. Kitört a „Penelopé-gate”, Monsieur Filon közpénzekből évekig jól eltartotta feleségét, a fiait, akiket „szakértőként” foglalkoztatott, néhány tízezer euróról van szó, ezért viszont nem dolgoztak meg, egy francia vicclap, a Canard Enchainé robbantotta ki a botrányt és a francia adófizetők ezt tényleg botrányosnak találják. Az ő pénzük bánta az akciót ugyanis és Ők teljesen tisztában vannak ezzel. Tegyük hozzá, az Államügyészség is. A vizsgálat folyamatban, a rendőrség beidézte már a „tetteseket”, a házkutatásokat már megejtették, a bizonyítékok a dossziékban a vádemelésre várnak. 50 nappal az elnökválasztás első fordulója előtt. A francia választási Tour de France sárga trikóját most Madame Le Pen viseli, de ő sem úszta meg. Két közeli munkatársát már le is tartóztatták. Néhány tíz ezer euróról van szó ez esetben is, de közpénzről, amelyet illegálisan fizettek ki valakik, valakiknek. Madame Le Pen-nek azzal is meg kell küzdenie, hogy nem szeretik azt sem a francia választók, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin oly gavallérosan 2 millió eurót kölcsönzött a Front Nationale-nak. Nyomozások folynak, rendőrség, államügyész teszi a dolgát. Semmi különös, a demokrácia hétköznapjai. Tavaszodik, az elnökválasztási kampány egyre fokozódik, mint a nemzetközi helyzet. Monsieur Macron kerekezik most a népszerűségi indexek második helyén, az egykori miniszter, akinek Madame Le Pen felrótta, hogy jól beszél angolul és, hogy ezt kihasználva angolul tartott előadást Berlinben (!), „hát hová jutunk, mi franciák”. Európai hétköznap, a működő demokrácia egy aprócska momentuma. A Canard Enchainé már megint odaszúrta Macron-nak, hogy „egy mosógépnek is több programja van, mint neki”, erre Macron a közvetlen demokrácia útjára lépett és konzultációkat szervez a választópolgárokkal a program dolgában, teheti, független jelöltként áll a népszerűségi listák második helyén most. A szocialisták sincsenek jó passzban, szocialista kormányzás közben sem rendelkeznek átütő erővel. Elnökválasztási kampány van Franciaországban. Semmi különös, mégis ez itten a Demokrácia Tour de France-a, érdemes visszagondolni arra, hogy hogyan is volt ez odaát, Amerikában. A demokrácia egyszerű hétköznapjai, ahogyan átkelek a hídon Franciaország és Németország között, erre gondolok. Tegnap a népszerű és nagyszerű Anne Will 'talk-show-jában” a törökökkel foglalkoztak megint, van miért, a nemzetközi helyzet fokozódik, Deniz Yücel német újságíró letartóztatása és öt évre való elítélése no meg közben a tervezett alkotmány-módosítás, amely korlátozhatatlan hatalmat adna Erdogannak, nos ezek így együtt betették a kaput. A németek a sajtószabadságon keresztül tanulták meg megszeretni a demokráciájukat a hatvanas években. Németországban törökök milliói élnek, mégsem féltek attól, hogy szóvá tegyék, ez azért mégsem járja. Erről szólt a talk-show az ARD közszolgálati csatornán és erről szólt az is, hogy a kis Gaggenau polgármestere nem engedélyezte a török miniszter kampány-fellépését ebben a badeni városkában, amely egyébként itt van, néhány kilométerre Kehl-től. Amikor Erdogan felhívta ez ügyben Angela Merkelt, hogy mégis, ezt hogyan képzelik a németek, a német kancellár azt találta mondani a török elnöknek, hogy „nekem semmi befolyásom sincsen arra, hogy egy helyi önkormányzat hogyan is dönt, nálunk ugyanis demokrácia van” és ezt Erdogan annyira nem értette, hogy tegnap a német eljárását a náci Németország dolgaival bátorkodott összehasonlítani mostanában gyakori tömeggyűlésein elmondott szónoklatában. Erre azért a német demokraták eléggé érzékenyek. Aztán meg erről az is eszembe jutott, hogy Hódmezővásárhely határozatot fogadott el a Heineken-termékek bojkottjával kapcsolatosan, állítólag egy Lázár János miniszter úr telefonon (!) iniciálta akcióban és ha ez igaz, akkor ez a magyar települési önkormányzatiság karikatúrájának a megalkotása, gratulálunk ehhez innen is, de spongyát erre, hiszen ez régen volt, igaz volt, tél volt még akkoriban Budapesten is. Mi azonban itt vagyunk, innen figyeljük a hétköznapok múlását. Tavaszodik a Rajna-völgyben, bimbóznak a fák, könnyebbednek errefelé a kabátok, a sálak, a kesztyűk bekerültek a fiókokba, könnyített ruhákban kerekeznek most már errefelé az emberek. Reméljük, hogy a tavasz csak így, természetesen fokozódik majd tovább, nem a nemzetközi helyzet. Monsieur Filon pedig elégedettnek mutatkozott tegnap azzal a tömeggel, amely összegyűlt ott a párizsi Trocaderon, hogy jó fényképeket lehessen készíteni az elnökjelölt úrról az Eiffel-torony körvonalaival.

 

Rotheburg ob der Tauber ragyogott a kora-tavaszi napfényben. Ódon házai frissen kifenve-kifestve kínálták a fotótémákat a ráérősen sétáló turistáknak. A tökéletesen középkori Marktplatz megállította a sétálókat, hogy ránézzenek a pompás városháza erkélyére, tornyára. A tér mellett az ódon a Reichsküchenmeister-hez címzett fogadó, benne klasszikus, polgári étterem aus Mittelfranken. Ott vétlen fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Egy ifjú hölgy és egy ifjú úr ült a szomszédos asztalnál és teljesen véletlenül éppen magyarok, magyarul beszéltek, én meg inkognitómat őrizve hallgattam őket. A társalgás meg-megdöccent egy kicsit, az ifjú úr szégyenlős talán egy kicsit, a hölgy vitte a szót, otthonosan osztogatta megfigyeléseit, tanácsait, az úr hallgatta. Kiderült, hogy a hölgy már otthonos errefelé, az ifjú úr pedig nemrégen érkezhetett, a hölgy helyi szokásokról tartott kiselőadást, a vásárlási lehetőségekről, a környék látnivalóiról. Úgy beszélgettek, mint régi ismerősök, talán egykori osztálytársak beszélgetnek így, haverok, egy társasághoz egykor hozzátartozók, ismerős szófordulatokkal, nem pestiek, valahonnan az Alföld közepéről, de nem kunságiak, felismertem volna. Ideesett magyarok, mint majd mindegyikünk-magyar, aki odaesett valahová otthontól messzire, ők is élvezték ott a magyar szót, anyanyelvén otthonosabban káromkodik az ember ebben a német közegben, no meg ráadásul ebben a dialektusokkal átszőtt nyelv-területen még inkább, ahol a dialektus olyan messzire van az iskolában tanult némettől, mint Nógrádsipek Gyulától. Az első „baszd meg” úgy fél óra után hangzott el, a hölgy szájából, kötőszó gyanánt, természetes könnyedséggel. A beszélgetés ezzel egy fordulatot vett itt, a spanyol pincér hozta neki a schnitzel-t, nekem pedig a Schaufelét semmelknödle-el, „nem akartam én gyereket soha” - mondta akkor a hölgy - „anyáék rágják a fülemet, hogy gyerek, házasság, baszd meg, de nem akarok én, neked van valakid?” A szégyenlős ifjú úr elvörösödött, „hát, nincsen mostan” - mondta és belenézett a tányérjába, inkább úgy, mint aki ott keresi a jövőt. A tányéron a barna szósz felülete nem mozdult, nem jósolt semmit, csak a rövidke csönd párolgott felfelé. „Áh, van itt elég magyar, majd csak találsz valakit” - vágta el ezt a csöndecskét a hölgy, aztán rágtak tovább. Sietősen befejeztem az ebédemet, felhörpintettem weissweinschorlém maradékát, fizettem. Elmenőben még odaköszöntem a szomszédoknak, hogy „további jó étvágyat kívánok, aztán legyen egy jó napjuk, viszontlátásra”. Még csak nem is csodálkoztak ezen, hiszen van itt elég magyar, ugye?

 

Ha demagógiák vívnak a páston: csak a Józan Ész veszíthet, pontozással. „Magyarországon demokrácia van” - szögezi majd le a Magyar Kormány. „Magyarországon nincsen Demokrácia” - kiáltják majd a Kormány ellenzékei és bírálói. Barátaim, okuljunk tehát e mai példán, mert ilyen ez, mint minden bonyolult egyszeregy, ha a politikusoknak kell kiszámolniuk a végeredményt az ujjuk hegyén. „Orbánék eldöntötték: Magyarország visszalép az olimpiai pályázattól” - így kiált most, ma este az index.hu. 2017. február 22.-e van most. A pályázat pedig a 2024-es Nyári Olimpiai Játékok megrendezésével kapcsolatos. „Budapesti Olimpia”, ízlelgettük ezt a szó-összetételt, bizony nem esett rosszul, tét nélkül semmiképpen sem. Budapesten ebben az idő-pillanatban még egyetlen egy, mondom még egyszer egyetlen egy olimpiai versenyszám megrendezésére alkalmas sportlétesítmény sincsen. Na jó, van egy Sportcsarnok, a Kavics, lehet, de jelentősebb beavatkozás általi alkalmassá tétel nélkül ez sem; na jó, lesz majd mindjárt egy Uszoda. Lesz majd egy új Nagy-stadion. Van néhány újjáépített focipálya, na jó. Női és férfi labdarúgás. Női és férfi kézilabda. Női és férfi kosárlabda. Női és férfi röplabda. Ezek az olimpián a leghosszabb ideig tartó versenyszámok, csoportmeccsek, középdöntők, és így tovább, párhuzamosan sok meccs, budapesti olimpia Debrecentől Csömörön át Sopronig? A sportok királynője, az Atlétika, vajon hol, hogyan, most? Villámtávokkal, a hosszútáv-futókkal, gyaloglókkal, nehézatlétákkal: kalapácsvetőkkel, súlylökőkkel, tízpróbázókkal. Az olimpia az nem városmarketing. Az olimpia a sport – és a létrehozók szándéka szerint – a Béke ünnepe. Középpontjában a másokkal szigorú szabályok szerint, de békésen versengő Sportoló áll, mert Róla szól az Olimpia. A városmarketing „csak” egy járulékos elem. A prioritások sorrendje nem megfordítható. Az olimpia lebonyolításához szükséges beruházások elsődlegesen sport-beruházások, másodsorban a sportlétesítményekhez elvezető utakkal és a sportolók elszállásolásával kapcsolatos logisztikai beruházások. Az olimpiai megrendezésének nem a Város turistáknak való eladását, hanem a sportolók versengése megfelelő körülményeinek kiszolgálását kell szolgálnia. A Sportoló számára most, 2017-ben Budapesten szinte alig találnánk alkalmas helyet arra, hogy olimpiai szinten, a sportága csúcs-versenyén versenyezzen másokkal. Az íjászattól a gyeplabdáig, a boksztól a cselgáncsig, a vitorlázástól az evezésig, a tenisztől az országúti kerékpározásig, a triatlontól a vívás olimpiai döntőjéig. Az az érv, hogy „e beruházásokat amúgy is meg kell csinálni”, csakis akkor lenne érvényes, ha Magyarország az íjászattól a céllövészetig, a középtávfutástól a gyeplabdáig minden sportágban teljesíteni kívánna a következő évtizedek világversenyein. Jól tudjuk, hogy ez nem így van. A magyar sport szerkezete már régóta nem plurális és nem nyitott. Tíznél kevesebb sportágban van gavalléros támogatás, a többiben pedig csak lelkesedésből és tehetségből fenntartott tevékenységek. Bárki mondhatja erre, hogy 7 év alatt a sport-beruházásokat meg lehet építeni. Igaz. Egy magabízó országban, egy magában bizakodó városban, egy konszenzusban és egy olyan helyzetben, amikor tudjuk, hogy az egyébként tényleg elkerülhetetlen beruházásokra amúgy is van, lesz mindig pénz és megvalósításukra akarat (a nemzetközi repülőtér tömegközlekedéssel való összekötése a várossal, maga a budapesti tömegközlekedés, szociális bérlakások /olimpiai falu pld/, stb). Kiderült, hogy ez a konszenzus hiányzik innen. Valami oka lehet annak, hogy sohasem jött létre. „Demokrácia van” – mondja majd a Kormány, „ezért vontuk vissza a pályázatot”. „Demokrácia van”, mondja a Momentum (és hozzáteszi majd, hogy a „Kormány megfutamodott”) - de miféle demokrácia ez a post-festam huzakodás itten? Kikerestem az interneten és ide írom most, hogy 2015. november 30-án (!) így szóltak a tudósítások: „Hamburg visszavonja a 2024-es olimpia megrendezésére benyújtott pályázatát”. Emlékeztetőül: Németországban ezt megelőzően volt egy kis háziverseny is, Berlin és Hamburg között, hogy ki is nyújt be pályázatot az olimpiai megrendezésére és Hamburg nyert. Egy évvel ezt követően döntöttek úgy a hamburgi polgárok a helyi népszavazáson, hogy inkább mégsem. (Ebbe az Elbfilharmonia fantasztikus épületével kapcsolatos anomáliák is belejátszottak akkor nyilván, de az Európa ez eminens és kivételes koncerttermét ez év február 11-én megnyitották.) Itt és most a 2017. év februárját írjuk. Ha lett volna népszavazás 2015-ben? Mi lett volna, ha …? 2015-ben és 2017 között történhetett valami, ha rájövünk, hogy mi is, hogyan is, akkor közelebb juthatunk a magyar demokrácia jelen viszonyainak jobb megértéséhez. Szükségünk lenne erre, mert fel kell nőnünk a demokráciánkhoz. Demokráciánk nélkülünk nem lehet nagykorú. Úgy, ahogyan az Olimpia jelmondatában visszhangzik: 'Citius, altius, fortius'.

Tűnődés egy angyallal

2017.02.20. 18:59

Belépek, köszönök, visszaköszönnek, körülnézek: megszokott asztalom most is üres a sarokban. Odalépek, leveszem a kabátom, leteszem a hátizsákom, kiveszem belőle a laptopom. Még az asztalra sem tettem, Sonia már is hozta a kávét, a pohár sört. Ismernek itt, régóta, blogolok a kehl-i DownTown Caféban. Hol is vagyunk otthon a világban? Itt, a törzsvendégnek kijáró figyelmesség, a kérés nélküli gyors kiszolgálásban. Én nem ismerem Soniat (írhatnék Szonját is, persze, de nem teszem, mert itt ezt így kimondani nem fogja senki sem), ő sem ismer engem, csak megfigyeljük egymást. Én azt látom, hogy udvartartása van a pultnál és, hogy szívesen fecseg ezekkel a német, francia italokkal reggel (melyik?) óta birkózó urakkal, németül kedvesen szláv akcentussal beszél, franciául nem tud csak mosolyogni, oroszok meg ritkán vetődnek errefelé, pedig itt még mindig dohányozhatunk a beltérben is. Ő azt láthatja, hogy belépek, hogy köszönök, hogy körülnézek és, hogy leülök a törzshelyemre, hogy előveszem a laptopot, írok valamit, néha felnézek a képernyőről, ki-kinézek az ablakon, cigarettára gyújtok, füstkarikákat lesek elgondolkodva, aztán visszatérek a billentyűzethez, írok, füstölök, belekortyolok a sörbe. Így aztán elvagyunk a megfigyeléseinkkel. Azt, hogy Ő gondol-e erről valamit, nem tudom, nem is tudja a nevemet, én is csak onnan tudom az övét, hogy hallom, ahogyan a tulaj megszólítja, nem ismerjük egymást, mégis ismerősök vagyunk, ő tudja a szokásaimat, én tudom azt, hogy oly pontosan és szépen dolgozik itt, ahogyan a csillag megy az égen. Otthonos ez az egész tehát, hétfő van és ha hétfő, akkor én a kehl-i DownTown-ban ülök. Hol is vagyunk otthon a világban? A világban, amely kinek szoros, kinek tág, kinek idegen, kinek otthonos, kinek kétségbe esve véges, kinek örömben fürödve végtelen. Egyik helyzetből a másikba esik csak az ember, természete már csak ilyen, társas viszonyokban írja le önmagát és a másikát. Pillanatonként múlik el az a valami, ami az Élet, sok pillanat csak úgy elenyészik a levegőben, mint a cigaretta kíváncsian felkanyarodó füstje, néhány pillanat ott hagyja a lenyomatát az arc ráncaiban és elmélyülnek azok a ráncok, sok pillanat egy váratlanul kibuggyanó könnycseppel húz nyomot arcodon, másik egy váratlanul kitörő nevetésben bugyog fel ismét. Vannak pillanatok, amikor érzed, hogy angyal szállt át a szobán. Így mondta mesebeli nagymamám, ha összegyűlt réges-régen a Nagycsalád, ültük körül az asztalt, az asztalon ott a vasárnapi ebéd, a felgőzölgő húsleves, amelybe a Mama maga gyúrta és szelte cérnavékonyságúra a tésztát, a rántott húsok párolgó halma, a kelt-tészták ízlelőbimbókon szétomló, foszlós teste és elpilledten a jól-tartástól, kipirosló arccal ott ültek a nagynénik és a nagybácsik, az asztal végében a megilletődött gyermekek maszatos arccal és Nagymama büszkén körülnézett elgyönyörködvén a Műben, Teremtésében és megjegyezte, hogy „angyal szállt át a szobán”. Otthon volt ez, az is otthon volt, bár nem laktunk ott, mégis otthon volt, mert odamentünk és ott volt a Nagycsalád, az Üllői úton, egy kopott-szürke házban, a második emeleten, a keramit-kockás udvar felett és a gangról nyíló barna ajtó mögött. Hol is van otthon az ember? Angyal szállt át a szobán, a belgrádi Prote Mateje és a Njegoševa sarkán Vraćarban, a pompás Pampur Bárban, körül ültük az asztalt, csak úgy Đuro és Duško, Marko és Dane, no meg én, kiszabadítottuk az időt a palackokból, mert a jó borba nem a tanin és nem a maligán van bezárva, hanem az Idő, amely kitágítja azokat a pillanatokat, sodró folyóvá duzzasztja, lebegteti a benne fürdőző embert, barátokat. Otthonos volt a Pampur Bár is, bíborpirosan, ráérősen csobogott ott az Idő, csak beszélgettünk Đuro, Duško, Marko, Dane és én, aztán hallgattuk egymás csöndjét is, és az angyal átszállt a szobán és szárnyai szelíden megérintették fejünk búbját, szívünket. Aztán kiszállt az ablakon és odakint szárnya-tollával havazott már. Fehér lett a Fehérváros míg ott ültünk, Télbe fordult akkor az idő, csak egy pillanat volt, évszakokat fogott egybe. Ilyen ez az otthonosság, hogy azért vagyunk a világban, hogy otthon legyünk benne, hogy lássuk társasságainkat, a társas pillanatokban, az emberi természet sokféleségében, azt, hogy mégis csak egy fajként tartozunk össze, mi, emberek. Azért, hogy megérezzük, amikor az angyal átszáll a szobán és lebbenő szárnyainak a szele oly szelíden érinti meg arcunkat, hogy észre tudjuk venni azt, ami összeköt és el tudjuk felejteni azt, ami elválaszt.

 

Telihold csüng a Városom felett, mint óriási gömb, hibátlanul kerek. Alatta a vonuló felhők, szürke hullámokként torlódnak össze, fekete tajtékkal múlnak ki az Éjszaka látóhatárán, ahol elhalványultak már a hegyek kontúrjai. Ott vonul a Hold fénye a Dunán, ama másik város fényei felett, az a város, amelyik esténként a Lánchíd alá költözik. Amikor én voltam a gyermek, arra gondoltam, hogy ott, abban a másik városban csak úgy, tótágast állva lépdelnek az emberek, tehát fejjel lefelé, az utca hullámzik fodrozódik a lábuk alatt. A fekete utakon fordítva jár a busz, kerekei az ég felé forognak, a házak fényes ablakai mögött a csillárok felmerednek, nem alattuk, felettük üli körül az asztalt a család, de fejjel lefelé. Mindig is volt egy másik város a Duna vizének fodrai alatt, amelynek fényei kigyúltak, ha felkapcsolták a városi világítást alkonyatkor és amelynek fényei elhalványultak a ködös hajnalokon, amikor utolsókat hunyorítottak a lámpák a rakpartokon és amikor a város korhelyei bátortalan lépteikkel az ágy biztonsága felé egyensúlyoztak a tegnapokat és a holnapokat elválasztó Ma bizonytalan vonalán. Budapest, hányféle város is vagy Te?! Városok Matrjuska babája vagy tulajdonképpen, belvárosaid de sokan is vannak, Terézváros és Erzsébetváros, Belső-Józsefváros Palotanegyed, egy kis Ferencváros, és Lipócia és egy kicsit a Viziváros is a Batthyányi tér körül. Az elkülönülő Buda, a gödöllői dombokig elnyúló Pest, de az is mennyiféle! Mátyásföld és Újpest, két külön világ és mégis itt összetartozik, de a Baross Gábor telepet a Wekerlével vajon mi kapcsolja össze? Telep, telep az Óbudai Gázgyár körüli is, telepek telepesek nélkül. A telepeknek nincsen vízalatti változata, hajnali ködökbe, alacsony felhő-mennyezetbe ütközik ott a homlok, a buszok kereke aszfaltos utak kátyúin döccen, nincsen tótágast álló család, a csillárt a súlya lefelé húzza, a csillár alatt játszik a gyermek a szőnyegen, Lego-színű kockák szanaszét, amelyekből házak épülnek majd, egy másik város a városban megint. Átsétálni a Margit-hídon és nézni, nézni a Duna hullámai alatti másik várost, langyos nyári éjjeleken vagy ma, ezen a hideg februári estén, nem ugyanaz az élmény, mégis, a másik város ott van nyáron, télen, ősszel, tavasszal is, de mindig másképpen, másféleképpen, hol nehézkesebben, hol csak úgy, könnyedén. A Gellért-hegy árnyékában elolvad az a víz alatti város, ahogyan a Hold vándorol odább, de mielőtt elbújna, megfesti még ezüsttel a kis hajók nyomdokvonalát. A folyón tülekedő hajók pedig elviszik ezt az ezüstöt és összekeverik a víz alatt fejjel lefelé remegő Parlament aranyával. Ellentétes irányba hajózva a Műpa faláról a vízfelszín alá költözött lilákkal, vörösökkel, kékekkel. Vegyül a holdezüstje fények aranyával, feketével és kékekkel, reklámok hideg sárgájával, pirosaival. A dunai hajókról kitárulkozónak látszik a városom, mégsem magamutogató, nem exhibicionista, csak itt van, bölcsen az estékben, idegesen a nappalokban. Más fátylakat lebbent fel a hajnali villamosok ablaka előtt, mást a délutáni csúcsforgalomban, másképpen vonul el a 2-es villamos ablakai előtt a budai hegyvonulat görbülete és másként a 17-es ablakai előtt a Fehér Ház, a Gresham-palota, a Vásárcsarnok, a Bálna. Budapest, ahol felnőtt a gyermek, ahol emberséget tanult a kamasz, fényeidet tisztelő vándorként járta utcáid a felnőtt. Városom, ahol a folyton hullámzó-változó várostársadalom mindig megteremti a találkozások, az együttlétek kis szigeteit. Egy olyan szigetet is, ahol most ülök. A Margitkilencben mellettem éppen most egy szerb úr beszélget telefonon valakivel, én meg közben valami villányi cuvée-ben keresem az Időt, mert a jó borban nem tanin és nem szeszfok, de az Idő van bezárva, amelyet ki kell szabadítani. Szalad az Idő kedves Városom, de örökké itt van az a Duna fecsegő felszíne alatti másik város, Matrjuska város vagy Te Budapest, sokarcú város vagy Te, persze attól is függ, hogy honnan nézünk Terád. A Margitkilencben a lehető legnormálisabb, a lehető legtermészetesebb város vagy Te Budapest most nekem. Mert budapesti vagyok, tudom, hogy csak néhány lépésre innen a Bem Moziban is éppen ilyen normális lennél, vagy a Bambiban is, egy kicsit odébb, a Bem Józsefről elnevezett tér sarkán. Ilyen vagy a Szimpla Kertben is néhanap és a Bobekben is, talán, biztosan ilyen a Csendesben is, a túloldalon, a Puskinban ilyen voltál, ahol valamikor rendszeresen blogoltam, vagy valahol másutt, valahol odébb, valahol Pesten vagy Budán. Mindenkinek van itt egy ilyen helye, ebben biztos vagyok. Soha nem voltunk híján helyeknek Budapesten, ahol a normalitás átvette az uralmat a politika hétköznapi őrületei felett. E helyek tartották meg nekünk a várost, azt is, amelyet a rakparti kóborlások mutattak meg nekünk, amely ott van ahová rendeltetett. Ezek a helyek tartják meg nekünk a Városunkat, így örömmel nézek fel a laptop képernyőjéről, elgyönyörködöm abban, ahogyan Kuplung kutya örvendezik a vendégeknek, abban, ahogyan kezelik itt a borravalót, abban, ahogyan könyveket vásárolhatok itt vasárnaponként és a mai „fogás” egy 1913-as kiadású Petit Larousse volt. Hogy e normális, emberléptékű helyekből miért és hogyan nem alakult ki egy politikai normalitás, az mindörökre Budapest titka marad. Végül is, magyarok vagyunk.

 

Hol a Populizmus mostanában? A jól fűtött, meleg szobákban! A washingtoni Fehér Házban, a budai Várban, Miniszterelnökségen, választási kampányban. Népszerű posztokban, szorgos like-okban, szövegbuborékban és hamisított fotókban, vezérek cikkeikben, drága villák parkolóházában álló fekete Mercedesek fehér bőrüléseinek ráncaiban. A Populisták alakuló Világköztársaságában. Ott van a Kreml arannyal futtatott ajtói mögött, ott a hódmezővásárhelyi képviselő-testület ülésein, a Csíki sör habjában, Házelnök nem-van bajuszában, évértékelő beszédekben, hétköznapi politikában, kis-súlyúnak szánt kirúgásokban, de amelyektől megbillen az emberi élet, civil szervezetekről könnyelműen kimondott ítéletekben, mindig újrafűtött lázban, a kis és a nagy politikában, média-tulajdonos-váltásban, az izzadtságosan összerakott híradók hírfolyamában, elhallgatásokban és heves gesztikulációkkal kísért beszélgetésekben, összeesküvés-elméletekben és a megismételt bokszmeccsekben, a „Sorosozásban”, vagyis pongyola mondatok és okos szavak közötti meccsben a megsorozott szavak első, második, harmadik menetében, a végső pontozásban, a pontozók által kihozott eredményben, az orrba vágottság miatti vérzésben. Ott a Populizmus az alapvetésben, a választóknak adott ultimátumokban, stand-up comedy-vá silányított kormányzásban, eltüntetett miniszterek hiányában a himi-humi magyar tévékben szónokoló szakértők szavában, az aláírásgyűjtésekben és az aláíró tollba belefagyott tintában, az összegyűjtött aláírásokat tartalmazó borítékok kidobásában, füttyszó trillájában és a füttyszó ellen épített azon kordonokban, amelyek nem védenek a hang terjedése ellen. A Populizmus hideg ugyanis, befagy a tinta, deresedik a kedv, megfagy a mosoly, zúzmarás lesz a levegőben lebegő trilla. Ott van már a Populizmus a gazdagok házában és hiszik, amint velük pezsgőt iszik. A kunyhókból, a visszafizethetetlen hitelekből épített kalibákból, „a munkásosztály rakétasilóiból” a pesti panelekből, ahol korábban lakott Budára megérkezett, a politikai nincstelenek ajkáról ide beköltözött és ott lakik most. Ott van a kormány által megrendelt és adóforintokból kifizetett óriásplakátokon. Politikusok játékaként, de a mi életünkkel generációkat tékozolnak el most a populisták. A politikai ruletten fiatal életek-sorsok vörösre-feketére, párosra-páratlanra (fetvozső!) lehet, hogy bejön, de lehet, hogy nem, a szerencse forgandó, de a populisták szerint forgatható. Ott van már a populizmus a miniszterelnöki szobában, ott lesz majd a Várba beépítendő kivagyi termekben is, a józsefvárosi játszmákban, kinn vidéken, benn a Fő-városban, indok nélkül megszüntetett költségvetési intézmények közalkalmazottjainak felmondó levelében, a romokra felhúzott közalapítvány kuratóriumában, és a botrányos működése körüli hallgatásokban. Ott van az ellen-véleményekben és a választható módszerek közül mindig egyformán kiválasztott egyetlenben, a metró száguldásában és megtorpanásaiban Budapesten, a köztéri óra járásában (vagy nem-járásában), elitek egymást vádló összekacsintásaiban, ott van a közbeszédben, fertőzésként terjed az interneten, populizmus-vírusirtók iránti keresletekben és hiányokban. Elromlott életekben, tehetetlenségekben, elmenekülésekben, eltitkolt visszaérkezésekben.

 

Hol a Populizmus mostanában? A jól fűtött, meleg szobákban. A nacionalista nemzetgazdaságban, a protekcionizmusban és az elferdített igazságokban, az alternatív tényekkel operáló megszólalásokban és a tényeket mellőző gondolkodásban. A tényekhez ragaszkodók ócsárlásában és a nem-populisták szapulásában, a tudomány embereinek mellőzésében, a zavaros vizek fölött körültekintően át-igyekvők által kiépített hidak tudatos lerombolásában és zavaros vizekbe fojtásában, mű-balhék piszkos vizeinek hullámokká nagyításában és az igazi balhékról szóló közlések elhallgattatásában. Ott van a populizmus a kritikáiban és ebben a szövegben, az ellenben és a véletlenben, a vétlenben és a vértelenben, az sebeitől elvérzettben és a sebekből kigyógyított áldozatban, az egészségesnek mondott ételek miatt szerzett fertőzésekben és a fertőzés megelőzését szolgáló vakcinák elutasításában, a hazai égtájak alatt más égtájak tájékozódási pontjait keresőkbe (a populisták csillagtérképe az északi féltekén a déli félteke csillagvilágára tájolt, így vitorláznak át a Világ tengerén!). A térképek kiforgatásában ott van és ott a lekonyuló kedvben, itt van már Budán és Pesten, a lakótelepeken és a terézvárosi polgárházak lepergő vakolatában, a tulajdonosi közgyűlések mondanivalójában.

 

Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Telefon Bisztró („Múlt század eleji hangulat! 80 férőhely két szinten!” /sic!/) falaira látok és ott a századfordulós Budapestről készített fotókra, whiskys dobozokból készített fali dekorációra, a pultnál az impozáns pálinka választék üvegeire (Márton és Lányai!) egyaránt rálátok most és a szombat este hullámai által éppen e partra kisodort vendégekre látok és kéretlenül is belehallgatok a beszélgetéseikbe, hogy mindenki magyarul beszél most itt: ez nekem egy nagy élmény. De nem mondom el ezt most senkinek. Másfél napja vagyok itthon, jöttem-mentem a budapesti utcákon, találkoztam régről ismert, kedves emberekkel, mint az szokás, beszélgettem és hallgattam, kérdeztek és válaszoltam, kérdeztem és válaszoltak, egy hengeralakra összehajtott HVG-el csapkodtam várakozás közben a térdem, ahogyan a villamosra vártam - és ez egy rossz szokás - a Mechwart-liget előtti villamosmegállóban és a címlapon egy bilincsbe vert gyermek-kéz volt (ezt tekertem össze) és valahogyan ez a poszt jutott eszembe. Lejegyeztem.

 

 

A krónikás feljegyzi a hivatalos eredményt: ma, szerdán délelőtt, helyi idő szerint 10 óra 54 perc 09 másodperckor Fa Nándor magyar hajós befejezte a Vendée Globe-ot. A 63 éves magyar versenyző a 8. helyen végzett, 93 nap 22 óra 52 perc 9 másodperc alatt kerülte meg a Földet a Spirit of Hungary nevű és maga tervezte, maga építette hajójával. 27.850 tengeri mérföldet tett meg 12,35 csomós átlagsebességgel. A hajós Sables d'Olonne van, jól van, euforikus szavai meghallgathatók a verseny hivatalos honlapján (itt: http://www.vendeeglobe.org/en/news/18669/nandor-fa-spirit-of-hungary-8th-in-the-vendee-globe).

 

Ezek a száraz tények, ezek lesznek majd ott a statisztikákban, de az, ami az Úton megtörtént, arra csak a hajós emlékezik majd, de a Hajós majd egész testével, minden érzékével emlékezik. „A hajósnak gépnek kell lennie, el kell felejtenie az érzelmeket, az érzéseket, a gépiesen ismétlődő feladatokra kell koncentrálnia” - mondta Fa Nándor a Sables d'Olonne-i kikötőben, a pódiumon, az üdvözlésére összegyűltek előtt. Mert a hajó engedelmesen követi az emberi akaratot sokszor, de néha ellenszegül. A szem körüli ráncok a hajóval vívott párbeszédekből ottmaradt lenyomatok. Később, mindig csak később jön rá arra a hajós, hogy abban a pillanatban, amikor közbe kellett lépnie, lehetett volna egy másik megoldás is, feje telisteli azzal, „hogy mit és hogyan és mikor kellett volna, hogy”, de az Út maga soha sem hagy időt arra, hogy ez végig is gondolható legyen. Ott kell reagálni, ahol senki más nem segít, csak egyvalami, a Bizalom, önmagában, a Hajóban, az Óceán nem segít, emelkedik és süllyed, nincsen egyetlen egyenes sem ebben a történetben, csak a vitorlákat hordozó árboc, csak a railing, csak a kormány, amit sokszor és sokáig automata irányít, de az automatát ellenőrizni és igazítani, korrigálni kell. Nem lehet mindent ráhagyni, mert a tenger nem hagyja magát, a szél nem hagyja magát, öntörvényű legények, nosza!

 

A vitorlás hajó egy szél erejével hajtott vízi jármű. A vasárnapi hajós eltűnődik ezen a meghatározáson. Ő jobbára csak a termikus szeleket ismeri, amelyek a közeli szárazföld hegyeiből és völgyeiből erednek, este jobbára elcsendesednek, elalszanak, reggel későn kelnek, délutánra kiszámíthatatlanok, élénkek, szigetek szélárnyékában csúfolódók, szigetek közötti csatornákban vitézkedők. A horvát Dugi Otok nyílt tenger felőli oldalán egyenletesen-szépen fújók, a hosszúra nyúlt sziget másik oldalán elalvók, váratlanul lenyugvók, haladást megállítók például. A vasárnapi hajós bevallja, hogy semmit sem tud a nyílt tengeren, a szárazföldektől ezer mérföldre hullámzó vizek szeleiről csak látja ezeken a web-cam-eken, hogy esik és hogy süllyed, hogy emelkedik és hogy zuhan a hajó, hogy hogyan csap be a hullám, hogy hogyan mélyül a ránc a hajós arcán.

 

Verseny, amely átvezet a Világtengeren, szelíd és vad vizeken, az Atlanti- és a Csendes-óceánon, hidegben és melegben, a Jóreménység-foka és a Horn-fok körül, Afrika partjai előtt, Ausztrália alatt, Brazília előtt. Aki befejezi a Vendée Globe-ot, nyer, győztese egy emberi küzdelemnek. Alex Thomson-t (a verseny második helyezettjét) hallgatom a sajtótájékoztatóján. Megkérdezik Tőle, hogy mik voltak a céljai. Azt mondja, hogy „végigcsinálni a versenyt, a dobogóra állni, esetleg megnyerni” - ez volt a hármas cél. Mondja egy hajós, akinek ez az ötödik Vendée Globe-ja (kettőt feladott), egyszer harmadik, most második lett. Négy év múlva? Megpróbálja újra? Negyven éves, két kisgyermek édesapja. Megpróbálja? „Ha a szponzorok (Hugo Boss, Mercedes) is úgy akarják …, még meg kellene beszélnem a feleségemmel” - ilyesmiket mond. A hajósok arca a beérkezéskor és a sajtótájékoztatón, már frissen borotváltan. A móló mellett pihenő hajók. A bámészkodók. A lenyugvó Nap és az elülő szelek. Odakint az Atlanti-óceán. Ott még mindig küzdenek hajósok és hajók, Fa Nándor nyolcadik lett, Eric Bellion több, mint ezer mérfölddel jön majd mögötte, már minden hajó az Atlanti-óceánon van, Sebastien Destremau hajózik most a 18. helyen és neki még 5.000 mérföldet kell megtennie a célig. Micsoda egy különös verseny ez! Különös, mert különleges személyiségek vívják meg saját harcaikat a tengerrel, a széllel, a hullámokkal és a hajókkal.

 

A verseny hivatalos honlapján egy szép értékelés található Fa Nándor útjáról. Arról, hogy milyen szépen és egyenletesen küzdötte fel magát a 21. helyről a 8. helyre; arról, hogy milyen komoly technikai problémákat kellett megoldania menet közben; arról, hogy milyen nagyszerű taktikai döntéseket hozott. Elismerő tisztelgés ez az emberi teljesítménynek. Tegyük hozzá, a Vendée Globe a szervezők minden erőfeszítése ellenére is, még mindig egy francia verseny, nem csak azért, mert a versenyzők többsége francia, hanem azért is, mert főleg a franciák követik. Fa Nándorról is feljegyzik, hogy ő volt az első nem-francia, aki ötödik helyen fejezte be a második Vendée Globe-ot, az első, aki nem-franciaként egyáltalán befejezte a versenyt. Az akkori ideje 123 nap volt, most 93 nap, micsoda különbség! Egy nagy emberi teljesítményt kell, hogy csodáljunk, hogy elismerjünk, hogy megbecsüljünk a maga helyén és a maga módján.

 

Amikor a hajós végre eléri célját és megpihen a kikötőben, de még sokáig nem jön nyugalmat hozó álom a szemére. Testének minden porcikájában ott van Út. Furcsa úgy feküdni az ágyban, hogy az nem mozog. Süllyednek és emelkednek az érzései és érzékelései. Sokáig még bizonytalan léptekkel jár a szilárd, földi talajon. Álmodik a hullámok tarajáról és az óceán változó színeiről. A kikötött hajó még sokáig remeg. Emészt. Tűnődik ott a parthoz kötve. Néha felsírnak a szélben az árbocát rögzítő kötelek. Összekapcsolódott Ő már örökre a hajóssal és most a hajós a parton pihen. A Hajós nélküli hajó egy elfelejtett objektum most, mindenki a Hajósra kíváncsi, aki szép, karcos szavakkal ecseteli majd a sajtótájékoztatóján azt, hogy mit kapott a Hajótól. Végül is, Hajós és Hajó elválaszthatatlanok. Fa Nándor „harmadik gyermekének” nevezi a Spirit of Hungaryt.

 

Néhány nappal ezelőtt, amikor - láttam - délután volt, a lehanyatló téli Nap utolsó sugaraival a nyomdokvonalán, díszes, sok kishajós kísérettel, befutott a Sables d'Olonne-i kikötőbe a Vendée Globe 2016-2017 győztese, Armel L'Cléach, a breton. Másnap reggel pedig a második helyezett, az angol Alex Thomson is a kikötőben pihent. A győztes idő verseny-rekord, L'Cléach 74 nap 3 óra és 35 perc alatt kerülte meg a Földet, Thomson ideje is belül van a régi, Gabard által tartott rekordon, ő 74 nap 21 óra 31 perc alatt teljesítette ezt a mérföldekben pontosan megmérhető, de emberi léptékkel igazából felfoghatatlan távot.

 

Mivel feliratkoztam a vendée.globe.com hírlevelére, közvetlenül és a web-cam közvetítések jóvoltából személyesen is láthattam e mozzanatokat. Furcsa egy érzés volt. A „mintha-ott-lettem-volna” illúziója és a jelenidejűség, meg az, hogy mindez milyen gyorsan válik történelemmé. A verseny még nem ért véget, hiszen a többiek még ott, kint küzdenek a hullámokkal, a széllel, engedelmességre és alkalmazkodásra bírják a hajóikat. Észre kellett venni, hogy egy idő után a magyar internet népe is felfedezte a versenyt és Fa Nándort, egyre gyakrabban idézték hajónaplója segítségével Őt és terjedt a hír, hogy a 8. helyen halad és nagy valószínűséggel teljesíti fő célját, hogy befejezze a versenyt és, hogy ideje 100 napon belül legyen. Egy nagy versenyben jelen van egy nagy magyar hajós és hajósnak lenni egy szavakba nehezen önthető magányos állapot. A hajó neve Spirit of Hungary, bármennyire is csábít ez a név arra, hogy azt mondjuk, Fa Nándor most megtestesíti, illetve, hogy testet és térfogatot ad a magyar szellemnek, virtusnak, kéretik, hogy csak ezt ne tegyük. Teljesítménye egy elszánt, konok, célokat kitűző és céljaiért kiálló magyar ember munkája. Saját építésű hajójával és saját magával van jelen az embernek a tenger és az ég elemeivel folytatott küzdelmében.

 

A hajós, bár itt másokkal, más hajókkal versenyez, valójában a tengerrel vív csatát. A tengerrel, amely hatalmas és mély, amely folyton változik és változatos, amely harsány és élénk, de amely tükörsimaságú és csendes, éppen akkor, amikor nem erre vágyik a hajós, amely haladna előre a célja felé, a tengerrel együtt, amely óceán formájában minden tengernél nagyobb, erőteljesebb, jelen valóbb. Annak a web-camnek a segítségével néztem a versenyző hajósok arcát. Az arcok voltak az út térképei, az arc változásai az Út térképén új bejegyzések. Új ráncok a szemek körül, a vörös árnyalatai a napszemüveg által fehéren hagyott arc-felületen. A parányi sócseppek a fül hajlataiban. Nekünk, akik foteljeinkből nézők vagyunk e helyütt, fel sem tűnik, hogy az állandó nedvesség az, amely a hajósokat üldözi az Úton, nincsen egyetlen száraz, olyan szárazföldi értelemben vehető száraz felület a hajón, amelyet folyton-folyvást megostromolnak a hullámok.

 

Mert mi a hullám? Egy mozgás, amely nemcsak felfelé emelkedik, tornyosul, kitüremkedik, ágakra szakad, de oldalirányba is mozog, a hajótest nemcsak emelkedik és süllyed, de dülöngél is, a hajó tengelye körül mozdul jobbra-balra, a szél felőli oldal nyomása miatt megdől, a dőlő-forduló állapotban emelkedik és süllyed, de billen is, ahogyan a hullám odacsap, a tajtékja felröppen és cseppekben szétszóródik, a visszahulló víz végigfut a fedélzeten, de nem egyszerű rendben, mert érkezik egy következő hullám már, némely hullám 3-4-5 méteres emelkedéseket produkál, vagy 8-as, 9-es szélben (viharban) akár tíz méteres mélységbe is belefúrja magát a hajó orra, hogy kirántsa-kilökje onnan a következő hullám ereje. Napsütésben az orrhullámok szétomló cseppjei kis szivárvány-íveket húznak a hajó orra köré.

 

Figyelni kell a szelet és a szél változik, kitör és elernyed, lök és taszít, visszanyom, görbül, bizony a szél görbülni is képes és ez a szél löki a vizet neki a hajónak, ahol nincsen semmi, ami szárazföldi értelemben száraz volna. Nedves az arc, a kéz, a láb, átnevesedik a legjobb dzseki is, a gumicsizmában befolyik a víz, a vízhatlan zsebben használhatatlanná nedvesedik a papír zsebkendő. A tenger sója kristályosodik a műanyag felületeken, a vásznakon, a vitorlák bevonásakor kis ködöcskékben leszitál, a köteleken megül, karcolja a kezet, kesztyű szükségeltetik, ellenkező esetben kis karcolások jobban fájnak a sótól, de sokszor nincsen arra idő, hogy megkeresse, felvegye a kesztyűt az ember-hajós, mert most kell állítani, húzni, feszíteni, kiengedni.

A biztos kézzel kormányzó Hajósok által végigcsinált verseny, amelyben ott az Emberi Szellem önmagát kutató-kereső kíváncsisága.

 

Egy régi breton mondás szerint a dagály idején fogant magzat fiú lesz, az apály idején megfogant pedig leány. A bretonok úgy tartják, hogy ezért, éppen ezért szállnak a fiúk a tengerre, hogy megkeressék a hullámok formájában mindig ott lévő dagályt és ezért húzódnak a lányok jobbára vissza, a partokra. E dagályban foglalt urak – a Vendée Globe idei versenyén nem volt hölgy versenyző – végighajózzák az Utat a Föld körüli világtengeren. Magyarországon, de különösen Székesfehérvár környékén, ahonnan Fa Nándor érkezett tenger sincsen, szükségképpen dagály sincsen, apály sincsen. Mégis, Fa Nándor elment, hogy megkeresse a hullámokban mindig megtestesülő dagályt és visszatért, új ráncokkal szelet figyelő szeme sarkában, új bőrkeményedésekkel a tenyerén, egy Nagy Tengeri Út teljesítésének minden fáradtságával és örömével a lelkében. Tisztelet és elismerés egy Nagy Tengerésznek!

 

Amióta csak vannak könyveink messzire látunk a múló időben, visszanézhetünk a Múltba, körülnézhetünk régen eltemetett tájakon, azóta megváltozott városok ódon utcáin sétálhatunk, megcsodálhatunk egy régi erdőt, amelynek fáit már régen kivágták. Amióta vannak könyveink, felidézhetjük régi viták élénkségét, a csakis az elmúló élettel kihunyó érzelmeket, érezhetjük titokban elhullajtott könnyek sós ízét, elgyönyörködhetünk egy karcsú boka örökké gyönyörű ívében, egy nem múló szerelem örvényeiben fürödhetünk. Amióta csak vannak könyveink holisztikusabb, összetettebb a jelen dolgairól alkotott véleményünk, gyanakvásaink bennünk fészkelődnek, sok mindenről úgy véljük, hogy már láttuk azt valahol, valamikor, talán egy könyv lapjain, talán valahol másutt. Így vagyunk a homo sovieticus-al is. Akkor is jelenlétére gyanakodunk, ha orosz nemzeti viseletben látjuk.

 

Még a múlt héten, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, az Orosz Föderáció elnökének budapesti látogatása okán egy posztot fabrikáltam, amelynek az lett volna a címe, hogy „Oroszok, európai spájz, satöbbi”. Aztán megnéztem a látogatásról készített fotókat, elolvastam a tudósításokat, meghallgattam a magyar miniszterelnök és az orosz elnök közös sajtótájékoztatóját, rápillantottam a „népi internet” szokásos menetrend szerint kitermelt komment- és mémuniverzumára és abbahagytam azt a posztot. Abbahagytam, de ez nem segített, mert éreztem, hogy nyugtalan, mert kibeszéletlen maradtam. Nyugtalan világunk telis-teli van fóbiákkal, talán éppen ezért nyugtalan. A ruszofóbia éppen olyan káros, mint az iszlamofóbia, vagy a homofóbia, fóbiák egy-dimenziós szemüvegén át bizony, hogy nem nézhetjük az Élet 4D játék-, rövid- vagy dokumentum filmjeit.

 

Az orosz elnök látogatása Budapesten, a múlt hét csütörtökön, amikor, mint a Költőtől tudjuk, a legnehezebb, mert a csütörtök a babonák napja és ezen a napon az orosz elnök babonákat idézett meg Budapesten. Az egyik fontos babonánk az, hogy vajon tudjuk-e azt, hogy mit is akarnak az oroszok? Gyanakvásainkat a szándékaikat illetően ők maguk fűtik azzal, amit és ahogyan cselekszenek. Amikor a magyar miniszterelnök az Oroszország elleni gazdasági embargó által a magyar külkereskedelemnek okozott károkról beszélt, nagyvonalúan elfeledkezett arról, hogy ennek az úgynevezett embargónak nyomós okai voltak: nem kevesebb, mint egy hosszú évek kínjai által kialakult világrend egyoldalú, oroszok által felrúgása. Ennek a világrendnek az Európai Béke és az Európai Együttműködés volt az egyik tartó-oszlopa. Szimbóluma volt az ukrán helyzet. Az ukrán válság nem oldódott meg azóta sem, katonák és civilek halnak meg most is egy elfelejtett európai háborúban, amelyet a Donyeck-környéki falvak határán vívnak, Szimferopolban orosz adminisztráció intézi a nyugdíjasok ügyeit, Szevasztopolban az orosz flotta hajóin javítgatják a sós tengeri levegő által kikezdett harci festést, szóval mit is tettek az oroszok eddig az ukrán helyzet megoldásaiért?

 

Magyarország újkori története a műszaki határzár lebontásával kezdődött el 1989-ben és a műszaki határzár létesítésével folytatódott 2015-ben és most, 2017-ben szíriai és afgán menekültek torlódtak fel a belgrádi parkokban és a szélfútta bánáti mezőkön, Horgoš környékén egy „Calais-i Dzsungel” jön létre most és vajon mit tettek a Szíriában szorgalmasan bombázó oroszok azért, hogy ez ne így legyen? Egy, a szomszédos országokban előállott, konfliktus-helyzetért az oroszok közvetlen felelősséget viselnek és ennek a konfliktus-helyzetnek sokféle ostora csattan sokféleképpen rajtunk – miért tehát, hogy a magyar kormány örvendezik azért, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics megtisztelte látogatásával hazánkat? Az orosz elnök ritkán léphet az Európa Unió által határolt földre mostanában, miért, hogy mi nyitunk erre kaput a kerítésen, miért, hogy mi, magyarok nyújtunk erre most alkalmat? Vajon miért nem találkozott Magyarország (köztársasági) elnöke az orosz (köztársasági föderáció) elnökével, csak úgy, protokollárisan, ahogyan ez szokásos? Ez persze csak az egyik talány, a nemzetközi politika az egyszerű állampolgár számára jobbára kiismerhetetlen, szövevényes történet, tág tereket hagy interpretációkra, értelmezésekre, belemagyarázásokra. Ezt is táplálják könyveink, hiszen könyvet lehet írni az oroszok ellen és az oroszok mellett, az oroszokról és Vlagyimir Vlagyimirovicsról külön is, sőt könyvet lehet írni Joszif Viszárionovicsról, minden kelet-európai szépapjáról is, no és akkor mi van?

 

Ez a cselekedetek súlyához képest valóban csekély értékű figyelmeztetésnek szánt gazdasági embargó kitüntetett helyet foglalt el a két állami vezető sajtótájékoztatóján, pontosabban a magyar miniszterelnök üzenetében. Itt ugyanis világossá tette azt, hogy az európai vezetőkkel közösen meghozott döntést opponálja. Új kommunikációs szintre emelte és az orosz elnök fizikai jelenlétével hitelesíttette az Európai Unióval való magyar szembenállás politikáját. Ez egy ügyes diplomáciai húzásnak látszik, de különösen hasznos az orosz diplomáciának – hiszen valójában ez volt ennek a protokolláris látogatásnak az értelme, nem más, minden egyéb megtárgyalható lett volna az orosz elnök közvetlen részvétele nélkül is -, szóval Magyarország miniszterelnöke elkötelezte magát az orosz álláspont védelme mellett, így olvassuk, ami történt. „Magyarország tudja, hogy hol a helye” - mondott valami ilyesmit miniszterelnökünk, most ebben is maradhatunk. Kíváncsian várjuk, hogy milyen helyet foglal el ezek után Európában Magyarországunk az európai közös tárgyaló-asztaloknál.

 

Az, hogy hogyan is született meg a homo sovieticus, akinek az árnyéka sokkal hosszabb annál, mint az sejtenénk, már Iszaak Babel is megírta. Történeteinek sokszor ukrán tájak adnak kereteket, éppen úgy, mint Bulgakov Turbin-családjának, kicsit ironikus ez, mostanában, nemdebár? Persze aztán Bulgakov halhatatlan moszkvai történetének csavarjaiban, Woland varázsló éles, mindent átlátó tekintete előtt felvonuló moszkvai társadalomban ott bolyonganak a homo sovieticus-ok és ott a Nagy Honvédő Háború emberi erőfeszítéseinek felfoghatatlan szenvedéstörténetében Grosszman által megírt epizódjaiban is, amikor Sztálingrádban tábornok elvtárs ezredes elvtársat üt arcon úgy, hogy annak kiserked a vére, meglazulnak a fogai és abban, amikor a frontharcosok arról beszélgetnek, hogy a háború után majd csak jobb lesz. Tudjuk, hogy jobb nem lett a háború után, maradt Oroszország a Szovjetunió „vezető ereje”, „a szövetségbe forrt szabad köztársaságok kovácsolt frigy” kovásza, ragasztója, uralkodója. Hogy hol ér(t) véget a homo sovieticus története és hogy hol kezdődik az orosz emberé, azt még ma sem tudjuk pontosan. Végül is, az, hogy orosz az ember, jelentéssel bír, az ismert világ legnagyobb kiterjedésű országáról beszélünk, ezt minden orosz tudja alapból, identitás-képző erő ez, már csak politika kell ahhoz, hogy a világ másik öthatoda is elhiggye ezt. Földrajzi tényből így lesz világpolitikai tényező, no meg abból, ahogyan Oroszország megtanulta, hogy önellátásra rendezkedjék be az atomfegyverek, az atomerőművek, az atomjégtörők és az űrhajók dolgában, ezt azzal almával is megtehetnék, amelyet eddig Magyarországról vásároltak és amióta az embargó miatt nem vásárolhatják, károkat okoz (az embargó) nekünk. Egyébiránt a Krímben megterem az alma, bár nem ezért foglalták el azok a titokzatos „zöld emberkék”, de hagyjuk ezt. Orosznak lenni nem egyszerű, és másként bonyolult viszonyrendszer ez, mint például magyarnak vagy dánnak lenni, a finnekről most ne is essék szó és az orosz inváziótól rettegő észtekről vagy litvánokról se beszéljünk itten, európaiak vagyunk és európai perspektívákból nézzük az oroszokat, és vannak könyveink, sok könyvünk van. Lev Davidovics Tolsztoj, Gogol, Csehov, Dosztojevszkij, az itt, a szomszédos Badenben meghalt Turgenyev, Tyutcsev, Ulickaja, no meg a filmek: Eizenstein, Mihail Romm, Dovzsenko, Tarkovszkij, Nyikita-Mihalkov, Mitta, German és a Bondarcsukok (az öregebb és a fiatalabb), no meg Jurij Ozerov háborús filmeposzai, aki egész tankhadosztályok mozgósításával készíthetett csataképeket. A filmvásznon azok az orosz arcok: Suksin, Uljanov, Jegorov, Vjacseszlav Tyihonov és a maszkokban Lenin, Feliksz Edmundovics Dzserdzsinkszkij, Sztálin, Zsukov, sőt Makarov vagy Kolcsak admirális, Kutuzov, Szuvorov, Csapajev és Alekszander Nyevszkij!

 

Moszkva nem hisz a könnyeknek, ha csendesek a hajnalok és Boriszka harangja bong Andrej Rubljov felett, ahogy a Zóna kerítése felett a Kurszki csatatérre és a sztálingrádi romokra néz, a tavasznak tizenhét pillanata volt és a Bolsoj Balett és Pliszeckaja, Nyizsinszkij táncolta el a soha nem definiált orosz Szabadság Csajkovszkij megérezte melódiáit? Azovszkij tengeri tájképei. Micsoda nagy Kultúra ez! Micsoda talány, hogy kik ők és hogyan éreznek, gondolkodnak, cselekednek az oroszok? No nem Vlagyimir Vlagyimirovics, vagy Vlagyimir Iljics, Joszif Viszárionovics vagy Leonyid Iljics, hanem az azok az oroszok, akik vagy másfél milliónyian Nyugat-Európában élnek; azok, akik megtöltik a svájci Saint-Moritz, vagy a badeni Baden-Baden szállodáit, butikjait, fürdőit és akik francia Grenoble éttermeiben fogyasztanak jól. Azok, akik a montenegrói ingatlanügynökségek első számú kliensei, mert minden fellelhető házat, lakást felvásárolnának már Budvában, Herceg-Noviban. Azok, akiknek nyugalmát vaskos, magas, bekamerázott kerítések védik London bizonyos negyedeiben, a Cote d'Azur-ön és akik a Monte Carlo-i Cassinoban szórják el a pénzüket. Azok, akik a Novi Beograd paneljeiben vagy a Dedinjén húzzák meg magukat és akik – vagy ezren - ott dolgoznak a Gazprom belgrádi irodaházában, a városban, ahol gáz nincsen, de van ez a méretes irodaház, és bizonyára ők azok, akik friss virággal emlékeznek Vrangel generálisra, akinek a sírja ott van a belgrádi Tašmajdan park melletti kis orosz templomban és ránéznek időnként az orosz sírokra a Novo Grobljében, azokra, amelyeket oly szépen felújított a minap a Gazprom Nagyvállalat. Azok, akik egy drága motoros jacht fedélzetén hangoskodnak a dalmát Trogirban és drága francia pezsgőt kortyolgatnak ott, amit egyenruhás személyzet szolgál fel nekik elegánsan, a hajón a zászló valami csendes-óceáni mikroállam zászlaja és a hajó neve „Lucky me”, de a fedélzeten oroszul beszélnek. Azok az oroszok, akik svájci boltokban járnak bevásárolni Zürichbe és akik a bécsi Gartner Strassén grasszálnak és akik Hévízen töltik az időt, miután kikászálódtak a Sármelléken leszállt moszkvai charter-járatokból.

 

Mennyi szín, mennyi emberi változat, micsoda változatosság! Oroszország talány. Az orosz ember talány. Putyin múlt heti látogatása előtt különféle kórusok hangoltak Magyarországon. Tanulságos a kormány hangja és az azzal egybecsengő holdudvar jeleseinek dicshimnuszai, hogy Oroszország nagy és hatalmas, hogy Oroszország védi az érdekeit, hogy Oroszország megmutatja, hogy hogyan és miként – nagyon furcsa ez a megelőlegezett és feltétlen bizalom. Látható volt az ezzel párhuzamosan a szkepszis, a félelem, a tartózkodás, a bizalmatlanság is. Az orosz-magyar barátság meccse legalábbis döntetlenre áll most, a hosszabbítás és tizenegyes-rúgások előtt (a szovjet-magyar barátság eldöntése anno eléggé egyértelmű volt... mindkét félidőben).

 

Egy olyan városból néztem én mindezt, amely az Európa Tanács székhelye. Az Európa Tanácsnak 1995. óta Oroszország is tagországa. Az ET mellé rendelt állandó képviselet (nagykövetség) nincsen messze az utcától, ahol lakom, majd minden nap elmegyek az ott lengő orosz zászló alatt. Néha találkozom, beszélgetek is olyan oroszokkal, akik az ET-ben dolgoznak. Emiatt megfigyelhetek dolgokat, eseményeket, azokkal kapcsolatos személyes érzéseket, véleményeket hallgathatok. Az Európa Tanács térképén Európa határai valahol Vlagyivosztoknál húzódnak és ott Japán a szomszédunk. Lentebb Kína. Ha tag, Oroszország is vállalta az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatában foglaltak betartását. Igyekszik ezért. Az Európa Tanács végül is egy európai kapu, találkozóhely, interakciós mező. A krími és a donyecki dolgok miatt (és nem feledkezzünk el arról a szerencsétlen maláj repülőgépről és az áldozatokról sem) az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében felfüggesztették az orosz képviselők szavazati jogát. Ez egy elég erős figyelmeztetés és még mindig érvényben van. Itt azért bíznak abban, hogy ez is segít abban, hogy az orosz diplomácia is megértse, hogy egy nemzetközi közös erőtérben, Európában még mindig kitartanak bizonyos normák mellett, amelyek az országok együtt-élésének – és nemcsak az egymás mellett élésének - mikéntjeit szabályozzák. Az Európa Tanács fenntartja a kommunikációs csatornákat és az együttműködések egyik nyelve változatlanul az orosz. Az ország nagy és polgárai titokzatosak, de – reméljük – tanulékonyak. Az Európa Tanács nem ruszofób. Az emberi jogok, a demokrácia és a joguralom hármas jelszava nem egy Jereváni Rádió által elmondott vicc, hanem egy komoly dolog. Európa türelemmel várja, hogy ez Oroszországban is belátható legyen. Bizonyos dolgokat nem ennek az Európának, hanem az oroszoknak kellene megtenniük. Néhány aprócskának látszó, de fontos gesztust. Az európai forrásokat elnyerő civil szervezetek pénzügyi büntetésétől való eltekintés például egy ilyen és senkinek sem fájó gesztus lenne. A sajtó szabad hangjának elfojtásával való körmönfont játszadozással való felhagyás ilyen lenne. Az emberi jogi aktivizmussal és aktivisták nyilvános meghurcolásával kapcsolatos politikai magatartás ilyen lenne. A politikai ellenzék elhallgattatásával kapcsolatos durva hatósági fellépés ilyen lenne. Oroszországban még mindig túl sok emberi áldozata van annak, hogy emberek szabadon véleményt nyilvánítanak. Oroszország egy nagy, de multikulturális ország, ahol különböző - nemzetiségi, nyelvi, nemi identitásbeli – társadalmi csoportok élnek együtt. Egy ellenük irányuló diszkrimantív felfogással való szakítás, egy kicsivel több tolerancia megmutatása a hatóságok hétköznapi működésében egy ilyen gesztus lenne. Európa országai több-kevesebb empátiával és sikerrel, de járnak a demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása és a jog uralma hármas és egymással szorosan összefonódó eszméje kikövezte útvonalon. Oroszországnak is felkínáltatott ez a választás. Amióta az Európa Tanács tagjai, nem mondhatják azt, hogy nem tudják, hogy ez egy lehetséges és választható út. A dokumentumok a rendelkezésükre állnak és van módjuk tanulmányozni a jó példákat az ezen az úton való járás gyakorlatairól. A jó példákból való választások lehetősége, vagy azok jobb példákkal való helyettesítésének joga az övék.

 

1984-ben Sting elmondott egy dalt (Russians), amelynek az volt a refrénje, hogy „I hope the Russians love their children, too” - miért térnénk vissza egy olyan időbe, ahol ezt kellett egy nagy művésznek elénekelnie? Hiszen vannak könyveink és amióta csak vannak könyveink messzire látunk vissza az Időben és messzire láthatunk a Ma környezetében is. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar miniszterelnök és a kormányának tagjai is olvasnak eleget 2017-ben is, amikor közeledik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kirobbanásának 100. évfordulója. Vajon hogyan emlékeznek meg erről az Orosz Föderáció városaiban? A moszkvai Vörös téren vagy szentpétervári Szmolnij előtt? … és Budapesten?

 

Amerika most bezárkózik és mégis, az egész világ Amerikáról beszél. Hogy leírom ezt a mondatot, a bensőmben csücsülő kis szerkesztőcske máris rosszallóan felemeli az ujját. „Amerika? Miféle Amerika? Az Amerikai Egyesült Államokról akarsz beszélni? Mert Amerika az nem az USA, ugyebár?” Aztán, hogy ujjaim tétován köröznek a billentyűzet felett, hogy leírjam a következő mondatot, már érzem, hogy izeg-mozog megint. „Az egész világ? Beszél? Amerikáról? Nem Donald Trumpot akartál-e írni, aki nem Amerika, de még csak az Amerikai Egyesült Államok sem, ő most az aktuálisan hivatalába lépő elnök, az Államok legfőbb fője és képviselője; legális elnök, mert megválasztották, de most neki is - mint minden megválasztott vezetőnek egy plurális demokráciában - meg kell még harcolnia a legitimációjáért. A legitimáció pedig nem abból következik, amit mond, vagy twittel, hanem abból, amit csinál. Vagy nem láttad a „dühös nők tüntetését” a minap? Azt a másik Amerikát, amely nem is hasonlít arra, amit Trump képvisel?” Jól van, na, megadom magam és elkezdem újra. „Javítanád inkább a helyesírási hibáimat” - morgom közben, mert ezt bezzeg kis szerkesztőm soha sem teszi szóvá, sokszor észre sem veszem őket. Nem igaz ugyanis az, hogy egy magányos blogernek nincsen szerkesztője. Mert van: a gyávaság és a bátorság, az ízlés és az ízlésficam, a düh és az öröm, a mondanivaló ereje és erőtlensége, a hétköznapok hangulatai. Megadom magam megint „neki”, kis, erőszakos szerkesztőmnek és újrakezdem, így:

 

Itt volt az Amerikai Nagybácsi megint. Mindig is itt volt és sokáig itt járt-kelt körülöttünk, sokszor és ezer alakban tűnt fel, oly sokszor és olyan sokféle alakban, hogy csak hozzászoktunk. Nekünk, európaiaknak mindig egy kicsit furcsa és ellentmondásos figura volt ez a nagybácsi, de mégis, valahogyan hozzánk tartozott az elmúlt évszázadban. A sarki moziban találkoztunk először, akkoriban, amikor még politikai karikatúrákat rajzoltak róla a Ludas Matyi című vicc-újságban. A vicceket nem mindig értettük. A moziban rajongtunk érte. A villámgyorsan kirántott, igazságosztó coltokért; a kék ruhás lovasok trombitaszaváért, ahogyan a gonosz komancsokat szétugrasztották; a hét mesterlövészért, akik szép szóra elvállalták egy nyomorult falucska védelmét a banditák ellen. (Azt csak később tudtuk meg, hogy ez a film egy halhatatlan japán rendező remekművének remake-je volt, és az eredeti megnézése után már volt bennünk egy kis szkepszis a nagybácsi filmbéli működését illetően, de ez majd egy másik történet lesz.) A nagybácsi gyakran viselt egyenruhát. Nemcsak a filmekben, de a hírekben is. 1917-ben átkelt a tengeren egy friss, de tapasztalatlan hadsereg és makacsul elvállalt véres veszteségek árán áttört a Vimy-gerincen, ahol megérkezése előtt már évek óta állt a front. Virágokon lépdelt a nagybácsi a fegyvernyugvás után hazatérvén, a hős és hadviselt írói még sokáig bolyongtak Európában, és irodalomba emelték az elveszett nemzedék ügyeit.

 

Európából lett először Amerika, azokból akiket otthon meggyőződéseik miatt üldöztek; azokból, akiknek elegük lett európai politikusaik soha nem teljesített ígéreteiből; akik egyszerűen csak jobb életre vágytak; azokból, akiket vonzott a feltöretlen szűzföldek és az aranyat görgető folyók legendája; azokból, akiket felszippantottak a nagy építkezések, a vasút és az autógyárak, no meg az olaj. Az Amerikai Nagybácsi nemcsak katona volt, hanem Amerikai Munkás is. Őbelőle lett a Katona, akinél 1944-ben senki sem volt népszerűbb Európában. GI Joe volt a Felszabadító, nem a Vörös Hadsereg-béli Iván, aki bár megszabadította Európát Hitler rezsimjétől, de nem szabadította fel, mert egy másik béklyós, egyvágányú rendszerben gondolkodott, nem a szabadság sokfelé elágazó útjaiban. GI Joe volt az ok és az okozat, hogy Amerika szerepet vállalt az Új Világrend kialakításában és azóta is táplálta ezt a rendet pénzzel, politikai tettekkel, ötletekkel és ideológiákkal. Az Amerikai Nagybácsi Marshall-segélyt hozott nekünk (bár amiből Európa keleti fele nem kért) és cserébe lojalitást, megértést és rajongást, mintakövetést kapott. Kialakult a Nyugat-Kelet tengely és Amerika volt a Nyugat „vezető ereje”. Az Amerikai Nagybácsival aztán Imperialistaként, Világ Csendőreként is találkoztam. A Néphadseregben, ahol kötelező katonai szolgálatomat töltöttem, a politikai oktatás első számú ellensége Amerika volt, közvetlenebbül az a GI Joe, akinek a népszerűségét Vietnam alaposan kikezdte, de nem kezdte ki a bárkit legyőzni képes amerikai hadsereg mítoszát. Azzal untatott minket Kossuth főhadnagy elvtárs, politikai tisztünk, hogy „az amerikai hadseregben vakfegyelem van, a mi néphadseregünkben pedig vasfegyelem” - és szükség is volt az intő szóra, mert lépten-nyomon megszegtük a szabályokat és bizony, ráérő időnkben The Band, Bob Dylan, a Canned Heat, sőt Crosby, Nash, Young and Taylor szólt a körletben, az első angol nyelvleckékbe nem Shakespeare, hanem Jim Morrison és Janis Joplin szavai-sorai tolakodtak, a kimenő alatt titkos átöltözéseink kedves ruhadarabja a Levi's farmerdzseki volt. Az Amerikai Nagybácsi ott volt valahogyan mindenütt és folyton üzent valami fontosat. A Hair (aminek a dal-szövegeit egy magyar emigráns írta, amelynek a sikeres film-változatát egy cseh rendező emigráns csinálta meg) a „flower-power”, „let's go to San Francisco” és a nemzedék legjobb elméi az őrület romjaiban, akiket láttunk Bogdanovich, Cassevetes filmjeiben, a Coen testvérek Nagy Lebowskijában, az American Graffiti-ben, a Pulp Fiction-ben. Volt az az Amerika, Joseph Heller 22-es csapdája az örök kételkedő Yossarian-el és Gregory Corso, Ferlinghetti, Ginsberg, akit – ahogyan mondta – Csoóri Sándor elhozott Budapestre is, no meg Algernon virágai, Updike Nyúlcipője, Jack Nicholson szállt, mint kakukk a fészkére és Hal Ashby Utolsó szolgálatában égette a szeszt, no meg Coppola örökművei, Don Corleone és a mindent magába szippantó Apokalipszis – ott volt ez az Amerika a könyvespolcokon és mozikban mindig és telt- és múlt az idő, Amerikai Nagybácsink már néha el is látogatott hozzánk, nemcsak levelekben, regényekben, filmekben üzent. Megérkeztek támogatásai, alapítványai, képviseletei is. „Amerika egy kijavított Európa, barátom!” - mondta lelkesen kedves ismerősöm, aki el is látogatott oda és persze, hiszen volt Joan Baez és Pete Seeger, Sacco és Vanzetti, a Rosenberg házaspár utcában kezdtem köztisztviselői pályafutásomat, sokszor keltem az Akadémia előtt, a Roosevelt-téren, Budapesten is volt egy Amerika, mert mindenütt volt Amerika, egy egész kontinens Amerikának látszott, nem volt Peru és nem volt Argentína, nem volt Bolívia sem Mexikó, sem Chile, csak Amerika, egy nagy árnyék a világon. No meg az árnyalatok. Martin Luther King, a Fekete Párducok, a jazz nemzedéke, Miles Davis és Chat Baker, Louis és Ella, Charlie Chaplin diktátora, Buster Keaton, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, micsoda névsorok, micsoda események felhője és füstje, micsoda tüzek lángolása, milyen kis-nagy lépések a Hold felszínén! A Szojuz és az Apolló kézfogása. Üstökösök a Haley teleszkóp felvételein. Milyen szépen tudtak beszélni a Szabadságról a new-yorki Szabadságszobor alatt! Bartholdi mester colmari műhelyében megtekinthető a folyamat, ahogyan ez a szobor készült itt, Elszászban, mert az a Szabadságszobor a francia nép ajándéka, bizony, innen kelt át a tengeren, követve a migránsokat szállító hajók nyomdokvonalát, ezért van az, hogy Amerika az identitások elképesztő kavalkádja és ezért a Montana állam-beli Belgrade városkában szabad újévkor a levegőbe lövöldözni, amit a helyi szerb közösség tagjai örömmel művelnek is, mert „Amerika a szabadságok hazája”. Szabad fegyvert viselni és fegyvert használni. Az Amerikai Nagybácsi szívesen kérkedik ezzel, mint a szabadságok egyik szimbólumával. Aztán látjuk, hogy csúszik ki az ellenőrzés alól a fegyverhasználat. A szabadságokat a bírók korlátozhatják indokolt esetekben. Ó, az amerikai igazságszolgáltatás! Az esküdtek, a bírósági tárgyalások izgalmas szópárbajai, az esküdtek igazságérzete, a tizenkét dühös ember! A villamosszék, a méreginjekció, a halálsoron évtizednyi időt várakozó halálraítéltek drámái. Amerika, amely oly büszke a szabadságaira, de ahol a rendőrök előbb lőnek, mint kérdeznek és a S.W.A.T. katonai alakzatban áll készen a bevetésekre. Amerika, amely joggal büszke az egyetemeire, de amelyeken fémdetektoros kapukon haladnak át a diákok, nehogy megismétlődjenek a campus-mészárlások, ahogyan megtörténtek már olyan gyakran, elvágva fiatal életeket attól, hogy meg is élhessék azt a sokat emlegetett amerikai szabadságot és a mindig jobb életre jogosító amerikai álmot.

 

Nem vágytam soha Amerikába, az éles ellentmondások földjére, nem vágyakozom New York után, bár Jim Jarmusch-al és Tom Waits-el szívesen eltöltenék egy kis időt abban a brooklyni trafikban, amelyet Harvey Keitel terelget és nem akartam soha megnézni Maci Lacit eredetiben a Yellonstown-parkban, nem vágytam arra, hogy Little Big Horn mellett létesített indián rezervátumban játsszak el egy black jack játszmát valamelyik kaszinóban. Annak ellenére sem, hogy az Amerikai Nagybácsim hívott már sokszor, sőt gavallérosan finanszírozta is volna ott-tartózkodásom költségeit. Mert nekem is, neked is, mindannyiunk van egy Amerikai Nagybácsija. Európának is van egy Amerikai Nagybácsija. Most Nagybácsink kijelentette, hogy nem foglalkozik többet velünk. Mégis, mindenki Róla beszél.

 

Igen, kedves kis szerkesztőm, Róla és nem Donald Trump-ról. Trump éppen úgy Amerika, mint Noam Chomsky vagy Marshall MacLuhan, mint Hawkings vagy Steve Jobs. Trump újra akarja gombolni a Világ Kabátját. Amerika újra akarja rendezni a számláit a világgal. Amerika közben persze figyel engem és téged, folyamatosan, minden interneten töltött percben gyűjti adatainkat és sehol másutt a világon nem tudnak többet rólam, mint éppen Amerikában. A Google, a Facebook, a Twitter, a Vimeo, a Youtube – a Windows vagy az iOs – na, ki, hol tud többet a világról és polgárairól most? Ezen a ponton válik kezelhetetlenné és felmérhetetlenné most az, hogyan változik Amerika viszonya a világhoz. Hogy e változásnak, Koblenztől (ahol megalakult az európai trumpisták Internacionáléja) Budapestig úgy örülnek most a világban, mint egyszeri kommunisták a SzK(b)P XXII. Kongresszusának egykoron, azt én meg nem érthetem. Hogy Magyarországon a kormányzó párt azon jelesei örvendeznek Trump által bevezetett begombolkozásnak a legjobban, akik oly szívesen bélyegzik-cimkézik hazaárulónak azokat, akiknek más a véleményük, mint nekik, az egyenesen aggasztó. Azért a magyar-európai szabadság 28. évében elég bizarr látvány, hogy a Párt alelnöke „Make America Great Again” feliratú baseball-sapkában virgonckodik egy budapesti étteremben. Lelkük rajta, az Amerikai Kolosszus megrendült most és bezárkózni készül, elfordul a világunktól. Az az Ő dolguk, hogyan és milyen áron tudják ezt a fordulatot végrehajtani. Talán annak örülhetünk csak, hogy ahhoz segíthet minket ez a helyzet, hogy magabiztosabbak lehessünk Európánk útjainak és érték-kereszteződéseinek végigjárásában. Mert ilyen út van és ez az út még mindig az „Egység a sokféleségben” útja (Unity in Diversity), amelyet naponta gyakorolunk európaiként. Egy ilyen úton való biztos járáshoz empátia, tolerancia, megértés, a közös értékek következetes képviselete a tettekben és türelem szükségeltetik, azok az európai erények, amelyeket most Trump amerikai elnök kidobni kíván, illetve, amelyeket szótárából már ki is hajított (még várunk arra a momentumra, amikor egy twitter-bejegyzésében leírja, hogy 'democracy'). Ha így tesz, ha így folytatja, csak elvágja-elfűrészeli azokat a gyökereket, amelyek Európából táplálták Amerikát a múltban és amelyek Amerikából nőttek vissza Európába. Mi legyünk csak büszkék arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem lehetne tagja, ha elvei fenntartásával azt kéri, akkor sem, az Európa Tanácsnak, mert változatlanul, ennyi évtized után sem lenne képes teljesíteni a tagság néhány alapfeltételét. Mi pedig törekedjünk arra, hogy őrizzük meg, tartsuk be, éljük meg és képviseljük a mindennapokban, a magunk kicsiny társadalmi helyén e tagság feltételeit. Az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatát.

 

Aztán felnézek a képernyőről. Kinézek a kehl-i DownTown Café ablakán. Odakint most hideg eső esik, szürke az ég, a Strasbourgot Kehl-el összekötő villamos vonalán dolgozó munkások narancssárga munkamellényei ebben a szürkeségben sokkal élénkebb színekkel világítanak, mint egyébként. A munkások szorgoskodnak ebben a borongós időben. Áprilisban majd megérkezik az első villamos, a nyilvánosan vállalt határidőt tartani illik. Két szomszédos ország, két város között acél és beton szilárdságú kapcsolat készült el itt. Európában, 2017-ben.

 

Majd mindjárt visszamegyek Strasbourgba és eszembe jut, hogy ránézzek Michael Cimino Szarvasvadász c. filmjének arra jelenetére, amikor Meryl Streep a 'God Bless America'-t énekli. Lehet, hogy vele dúdolom?

 

Ich bin ein Berliner most és voltam Je suis Charlie, voltam a nizzai Promenade d'Angleterre-n ártatlan bámészkodó, párizsi kávéház zsúfolt teraszán születésnapot ünneplő ártatlan áldozat, a Bataclan-ban a zenehallgatás önfeledettségét örökre elfeledő koncert-látogató és most fáradt vagyok. Csak fáradt és kedvetlen vagyok, tétován matatok a sorok között, a szavak között, az ostorhegyként csattanó mondatok között, régen elfelejtett jelzőket keresek a Béke mellé, és ízlelgetem, hogy „könnyűléptű”, „szelíd”, „gyümölcshozó”. Fáradt vagyok az európai identitásban, amelynek hegyitó-simaságú, szelíd-fodrozású felszínét felkavarták a percemberkék nemtörődöm módon odahajított, nemzetiszínre festett betontömbjei. Fáradt vagyok attól, hogy oda nem illő páncélosokat kell kerülgetni a karácsony vásárok fahéj-illatú forgatagában és nem akarok sem kevlár-mellényt, sem Heckler-Storch gépkarabélyt vásárolni ajándéka senkinek. Fáradt vagyok attól, ahogy elnézem a fáradt katonákat, ahogyan átballagnak a tömegen megint és fáradt attól, ahogyan megmotoznak, mielőtt a templomba lépnék, hogy eltűnődjek az adventi gyertyák fényein. Fáradt vagyok attól, ahogyan elénk öntik a háborús híreket, a szétbombázott otthonok romjaiból előmászó vérmaszatos gyermekek képeit. Fáradt vagyok attól, hogy az Önzés és a Gőg mérgeivel dúsított kotyvalékokat kavargatnak valahol valakik, hogy nyakon öntsenek minket a szociális médiában és, hogy folyton nekünk kell mosakodnunk, kimosnunk lelkünk paplanából az általuk tudatos gonoszsággal odakent foltokat. Fáradt vagyok attól, hogy pszichopata tömeggyilkosok népeket bélyegeznek meg. Nem a muszlimok öltek Párizsban, Nice-ben, Berlinben, hanem a Koulibali testvérek, Ahmed N. vagy valami soknevű ember. Minden terroristának van életrajza, csak életvonaluk nincsen. Fáradt vagyok attól, hogy emberi identitásból kikerült, az emberi Élet tiszteletét megtagadó merénylők miatt falakkal, kirekesztéssel és gyűlölettel büntetünk ténylegesen segítségre rászorultakat. Fáradt vagyok attól, hogy most fegyverkezünk és, hogy karácsonykor így beindult a fegyverek ördögi vegyes-kereskedése. Józanságukban persze tudjuk, hogy ez emberi világban lehetséges békében együtt élni másokkal, a gyorsan előttünk lepergő hírek bódulatában mégis mindig ellenségeket vizionálunk és így adunk felhatalmazást a politikusaink arra, hogy befűtsenek a populizmus nagy, harsány lánggal égő kályháiba. Milyen élvezettel lubickolnak egyesek a Kornak ebben a hínáros vízében! Milyen örömmel mondogatják, hogy „de hiszen megválasztottatok”, de soha nem teszik hozzá azt, hogy „igaz, nem mondtuk meg nektek azt, hogy mire is”, no meg amúgy is program nélkül kormányoznak, a bizonytalanság lételemük és, ha valami ügy nyugvópontra jutna, gyorsan fel is forgatják azonnal. Minden az emberi élettől eltávolodott merénylő segíti őket abban, hogy felcsavarják a nagyotmondás gázégőit és abban, hogy tovább növeljék a bizonytalanságainkat, hogy felerősítsék gyarlóságunkat, hogy kihegyezzék félelmeink karóit, amelyekből majd megépíttetnék velünk kirekesztő sáncainkat. Fáradt vagyok attól, hogy sorra csődöt jelentenek az elemzők, mert a Festett Valóság mindig átvérzik az Élet szövetén. A Történelem kereke most nagyot fordult és elértük, hogy nagyon kevesen rendelkeznek a rendelkezésünkre álló földi erőforrások nagy többségével. A Diktatúrák még soha sem voltak ennyire gazdagok és a demokraták még soha ilyen szegények. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bevásárolt a világban és egy „kreatívan adózó”, hetven éves milliárdos ül majd a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, ezt hozta el az „elitek elleni lázadás” eleddig. A kínai kommunisták, egy „vadkapitalista” amerikai ingatlanos és egy makacs orosz egykori titkos ügynök viszonyaiból bontakozik majd ki a világ jövője, vidám, nyugodt, békés évek elé nézünk. Még az sem látszik innen, hogy ki és miből fogja eltakarítani majd a háborús romokat Aleppóban, Bagdadban, Moszulban, Jemenben, pedig ennek a feladatnak is neki kéne látni, mert százezrek maradtak fedél, remény nélkül. Rosszakaratú emberek éppen e helyzetre lesnek – ördögi terveiknek mindig vannak végrehajtói. Fáradt vagyok attól, hogy nekik jobb a sajtójuk, mint nekünk, akik csak illő szerénységgel és tisztelettel, de élni kívánjuk az életünket. Mert az Élet is átvérzik a Valóság szövetén. Résen kell lennünk, mozgósítanunk kell a békés és együttműködő világ lehetséges voltában való hitből, az embertársaink iránti bizalomból, a demokrácia értékeinek tiszteletéből táplálkozó cselekvés-tartalékainkat, életünkben és életünkkel kell megmutatnunk azt, hogy nem olyan a világ, amelynek egyesek lefestik. A „post-fachtisch” nem lehet többé az Év Szava, mint az volt idén Németországban. Jó lenne már véget vetni annak, hogy itt is ott is, de mindig akad valaki, aki azt mondja: „hogy milyen is az emberi világ, azt én mondom meg”. Jó lenne véget vetni egy hangos és agresszív kisebbségnek a csendes többség feletti uralmának.

 

Ich bin ein Berliner, mondogatom, ismételgetem, mert együtt érzek velük. Ismerem a várost és mindig elbűvölt a berlini élet kényelmes lassúsága, a város kulturális pezsgése. A Breitscheid Platzon, ahol ez az aljas merénylet történt és ahová az 1956-os forradalom tiszteletére elnevezett Budapester Strasse is befut, van egy templom. Pontosabban egy templom megmaradt romjai. Egy memento, egy őrült európai korszak emlékműveként megőrzött. Ebben a templomban van egy kereszt és ezt a keresztet a német bombázók által elpusztított Coventry székesegyházának beomlott gerendázatának szögeiből készítették. Az angol kereszt a német templomban a megbékélés és a Béke szimbóluma. Ez a kereszt európai valóságunk erős fundamentumának szimbóluma. Nincsen terrorista, aki ezt a fundamentumot kikezdhetné. Amikor néhány héttel ezelőtt a párizsi Bataclan-t újra nyitották Sting koncertjével, mindenki számára világossá válhatott, hogy az úgynevezett terroristák, valójában tömeggyilkosok semmit sem értek el. A párizsiak a félelem nélküli, szabad, természetes élet mellett tettek hitet. Addig azok, akikben semmi tisztelet sincsen az emberi élet iránt nem is fognak elérni semmit sem, amíg a védtelen, véletlen és vétlen áldozatok iránt érzett gyász órái után mindig és következetesen visszatérünk megszokott életünk általunk irányított ritmusaihoz és rítusaihoz. Két nappal a berlini merénylet után az európai városok élik adventi életüket tovább. Itt, Strasbourgban, az áldozatok emlékére két napra bezárt a karácsonyi vásár. Ma, 11-kor újra kinyitották. Az emberek isszák a 'vin chaud'-t (rouge ou blanc), vagy a forró narancslevet mézzel, eszik a tarte flambée-t vagy a spetzle-t szalonnával, káposztával, trécselnek a barátaikkal, akikkel randevút beszéltek meg ezen, vagy amazon a téren, mert ez a karácsonyi hagyomány: találkozni szeretetteinkkel, ismerőseinkkel a karácsonyi vásárban, ahol átjár bennünket a Karácsony összetéveszthetetlen hangulata és érzései. Strasbourg Capitale de Noel, a „Karácsony Fővárosa”, ez a városbrand része, több itt a turista most, mint nyáron. A strasbourgi Christkindlmarik a maga sok száz éves hagyományával méltán világhírű. Itt az ember tényleg kipihenheti a fáradtságát, egy pohár jó forralt borral leöblítheti rossz szavak epe-ízét. Ha jól tudom, a berliniek is úgy döntöttek, hogy nem zárnak be a karácsonyi vásárok, az emberek nem maradnak otthon, a barátokkal közösen elfogyasztott glüchwein ebben az évben is kihagyhatatlan. Mi értelme lenne az európai életünknek, ha nem ünnepelnénk együtt a Karácsonyt? A Karácsony pedig a Béke és keressük csak együtt tovább azokat a „Hozzá” illő jelzőket, akár egy pohár forralt bor társaságában.