Az az ember kapaszkodik a budapesti 6-os villamoson és ordít. Két kézzel kapaszkodik, mégis bizonytalan. Kicsit összefüggéstelen beszéd ez, de beszéd, sőt egyenesen hozzám, vagy inkább nekem. „Mert a jó büdös kurva anyád!” rikkantja az ember és reám mered (ezért gondolom, hogy nekem). Még csak most szálltam fel az Oktogonon, nem ismerem a beszéd előzményeit. A közepesen telt Combinon már egy kis kör képződött körülötte, azt rögtön érzékelem, hogy korábban felszállt utas-társaim már eltávolodóban. Visszanézek. Ő pedig folytatja: „Adtam neked egy télikabátot! Meg egy táskát!” (Most már értem, hogy nem én vagyok itten az alany. De ő még mindig nekem /hozzám?/ beszél.) Keresem a szemét. Reám néz, de nem engem lát. Van a tekintete előtt egy átláthatatlan üveg. A tekintete nem üveges ugyanakkor. Néz, de mást lát, mint ami előtte van. Ismerem ezt a nézést. Már olyan sokan láttak így. Engem. De én visszanézek és várom a következő fordulatot, amely, íme, be is következik. „A kurva életbe! A mindent ba …” és itt elcsuklik a hangja. Kérdezzem meg most, hogy mi a baj? Ha kérdezek, tegeződünk? Magázzam? Ha már ennyire a kultúránknál lennénk, milyen ostoba gondolat lenne ez. Nem, mintha nem beszélgetnénk az Élet hajótörötteivel. Ott vannak mindenütt. A Körúti Sörözőben egykoron az a pilóta, például. Már nagyfiúk voltunk. Negyedikesek a gimnáziumban. Hallgattuk, hogy arról mesél, hogy „bedöntöttem és láttam a hullákat a Donon”. Így mondta, hogy a Donon, talán a Don-ban? A pincér mutatta is a háta mögött, hogy bolond. De kiszolgált minket is, őt is és hozta azt a korsót, amit mi rendeltünk neki, hogy megköszönjük a történetét. Ez az ember itt a hatoson, a Nyugati felé csörömpölve kiabál egy kicsit, majd nagyokat hallgat. Ez megtévesztő. Ha elcsendesedik, a kör kissé összezár. Ha felkiált váratlanul, a kör kitágul. Egy magányába elmerülő utastárs még bocsánatot is kér, amikor az ajtó felé furakszik. „Én is leszállok a következőnél” – mondja a másik utazásban társa és egymásra néznek. Jelentőségteljesen nézik egymást, mert az emberünk felkiált és aszondja, hogy: „A kurva anyátokat!” Senki sem kever le neki egy maflást. A tekintetekben inkább részvét és megértés. „A táska is ért vagy háromezret!” kiáltja ki az ember. Megérkezünk a megállóba. Szisszen az ajtó. A bocsánatot kérő a tekintetét rávillantó ember után leszáll. Emberünk tétovázik. Nagyon lassan engedi el a kapaszkodót. Bizonytalan léptekkel az ajtó felé igyekszik, de olyan lassan, hogy közben megindulnak a peronon várakozók, hogy befelé nyomakodjanak. Szembe megy tehát az árral. Nem kér bocsánatot, csak megy, kissé bizonytalanul és inkább a befelé igyekvők állnak félre, hogy utat engedjenek neki. A kis körből még maradtak néhányan. Megkönnyebbülve újra rendezik a soraikat. Ki beljebb lép, ki kényelmesebb testtartást vesz fel. Emberünk áttört a falanxon és most a peronon áll. Látom az ablakból, hogy felkiált, de nem értem már, hogy mit is mond. Az ajtó szisszen egyet és csukódik. Ennyire empatikusak lennénk?

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr572015860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.