Pesti Pedál

2010.09.28. 17:26

Pesti Pedál

Ha most pillantok fel a laptop képernyőjéről, itt a ferencvárosi Pedálban, akkor egy, e pesti helyekre jellemző, gondolhatnám azt is tehát, hogy jellegzetes képet fogok be a tekintetemmel. Mivel jellemezhetném, hogy írhatnám le ezt? Először is a hangkulisszákkal. Itt és most a beszélgetés alapzaja dominál. A zene távolról szól, annyira távolról, hogy csak a képzeletemben létezik, de mivel megszoktam már, hogy az ilyen helyeken mindig szól valami, most egy Gotthard-balladával úszom a virtuális hangok ringatta tavon. (Ez egy svájci zenekar és mókás körülmények között ismertem meg Őket és jutott birtokomba a cd-jük, de ez majd egy másik történet lesz.) Ez szól most bennem. De sem a ’bonjovis’ ének, sem a gitárszóló nem nyomja el a mellettem beszélgető leányok hangját (nagyon komoly!). Nem tudom, hogy miről beszélgetnek. Gyakran megüti a fülemet azonban a „probléma” szó és alakváltozatai („problémám”, „problémájuk”, „azt mondtam nekik, hogy ez a Ti problémátok” – ilyesmik).

Jobbra tőlem, a mosdó előtti tér most telt meg. Ez egy formátlan, ki nem vehető szavakból összegyúrt beszélgetés felhő, amely kigomolyog, kifüstöl onnan, felénk lebeg. Nevetések villámai cikáznak át rajta időnként vagy egy-egy felcsattanó jelző, ige. Valahogy az igék halványabban, a jelzők fényesebben villannak át a ködön. Nem tudom. Amit látok, az a közös beszélgetések tábortüze köré gyűlő fiatalok gyülekezete. Arcuknak nem a tűz fizikai fénye, hanem a beszélgetés asztrális teste adja kölcsön azt a világítást, amelyben felvillan a szemük, a semmibe lendülő és onnan a konkrétba visszaforduló mutatóujjuk, a pohár vagy a cigaretta felé nyúló mozdulat.

Tudnunk kell, hogy a Pedál megengedőn fiatalos Hely, dohányozni fenn és lenn egyaránt lehet. Ó, Európa, hány határ! Hányféle megoldás a dohányos fiatalok befogadásának, kirekesztésének, száműzésének és visszautasításának! Itt most és még, Budapesten, a Ferencvárosban, ez a politika alapvetően megengedő és liberális (hogy ezzel a jelzővel is tovább bosszantsuk azokat, akiknek manapság ez mégis egy szitokszó. Hogyan is miért vált ez olyanná itt és most, mint a ’kurva anyád’? Ki tudja?) Szóval, ott fenn, a három lépcső által felemelt térben ezek a fiatal emberek beszélgetnek, dohányoznak, gesztusaikat osztják meg egymással. Úgy 16-19 éveseknek látszanak innen. Persze a világítás csalhat, én a lépcsők aljában ülök.

Szemben ez az érdekes arcú Lány a Kutyával, törökülésben ül a bárszéken. A kutya a bárpulthoz kikötve. A bárszék pedig magas. Ezek a gesztusok a szabadosság üzenetei. De ez a Szabadság is egyben. Megtehető, mert nem tilos. Kényelmesen ül a Lány a Kutyával a magas bárszéken, tériszonya nincsen, almafröccsöt iszik itten. A Kutya a Lánnyal türelmes vendég és semmit sem rendel, már kibékült azzal a renddel, hogy a Gazdi törököt ül felette és őkelmének várnia kell majd egy másik aktív szünetre. Egyébiránt a Kutya (a Lánnyal) kaphatna vizet, ha kívánná, mert itt erre is fel vannak készülve.

Amit befogad a tekintetem, a fülem, az egy színes, kavargó világ, az itt-és-most-ülő fiatalok világa (az átlagéletkor most itten úgy 22 esztendő, ránézvén, ráhallván), de ez a ránézés nem képes befogadni az itt keringő vágyakat, álmokat, kétségbeeséseket, megállásokat és elindulásokat. Egy pesti hely ez, ahol mindez együtt kevereg és kavarog a levegőben. Ez érezhetővé válik, ahogy belépsz, ezért igazán érdemes idejárni és hozzájárulni egy újabb felhővel. Az itt lévők többsége nagy otthonossággal mozog - és mint láttuk elébb ül – itt, ide tér be és nem tudjuk, hogy megkezdeni, vagy folytatni a Napot, amely persze, mint oly régóta már, naponta kel és nyugszik. Az biztos, hogy az itt lévő közönség életritmusát már nem ez a Nap-ritmus adja meg. A Nagycsarnok klinkertéglás falairól visszatükröződő délutáni fény mellékes körülmény. A Pedálban mindig ugyanaz a fény és most, délután négykor lehetne akár éjfél is. Az Élet itt, úgy látszik, mindig így telik.

Visszajáró lelkek helye ez tehát és látszatom szerint, míg csak ki nem nőnek ebből. Bár, ki tudja, hogyan táplálja ezt a felhőket fújó vendégkört a szomszédos egyetem, a sarki gimnázium, a korzózók sereglete. Mindegy is. Én itt ülök és eredeti szándékom szerint valami olyasmiről akartam volna írni, hogy „a magyar ifjúsági munka társadalmi státusza”. Most, hogy visszaolvasom azt, amit eddig írtam, azt látom, hogy erről bizony semmit sem írtam.

A Lány a Kutyával a pultos fiúval van szorosabb kapcsolatban. Most látom csak, ahogyan ölelik egymást. A Kutya a Lánnyal most nagyon hálás, mert kapott egy simi-simit, a buksijára. A beszélgetéseknek az ő ködje átkúszik felettünk. A szomszédos hölgyek között már egyre inkább az „Én” szó alakváltozatai járják most, úgy mint „Én azt mondtam”, „Én azt láttam”, „Én azt gondolom”. Egyikük laptopjába írja azt, amit a másik mond. Interjú ez? Valami múlt vagy jelen faggatása? Két huszonéves között. Nem tudhatom és nem is tartozik reám.

De azoknak, akik ifjúságpolitikával foglalkoznak, mégis csak eszébe kell, hogy jusson az, amit Ady Endre, ez az ifjúságpolitikai iniciátor mondott máig érvényes figyelmeztetésként minden tervezőnek, hogy ti. „az Élet él és élni akar”. A megfigyelő ehhez még annyit tehet hozzá, hogy „itt így”. Ebben kiegyezünk. A Kutya a Lánnyal nem bánna egy újabb simi-simit. A buksija kellős közepébe. Lehet, hogy összeszedem a bátorságomat és megsimogatom a két füle között. A Pedálban.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr362330044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.