Szegedről: dodeskaden

2010.10.06. 19:38

Ha most pillantok fel a laptop képernyőjéről egy velem-is-üres vasúti kocsit látok. Magam vagyok itt. Kabátom árván hintázik a fogason a kerekek kattogó ritmusára. A 18-as kocsi 42-es ülésén és ez a „18-as” bizony rendes, első osztályú, tiszta, takarított. Azért ülök éppen itten, mert egyesek (pld. az üzemeltető) már több, mint egy éve hozzászoktattak ahhoz, hogy az I. osztályú kocsikban áramfelvételi lehetőség is kínálkozik, ha úgy tetszik „dukál” és ez épp elég ahhoz, hogy Szegedtől-Pestig kihúzzuk valahogyan, aktuális tennivalóinkkal, vagy másképpen, most például ezzel a poszttal. Csakhogy áram ebben a kocsiban most nincsen. Mindent úgy dugtam be és oda, ahová, valamint ahogyan kell, de az a fránya áram csak nem érkezik meg nekem. Fizettem ugyan 4.650 ft.-ot ezért az útért, végül csak azért és azon lehetőség okán, hogy ez az áram ezért van itt és csak ideér, de végül csak nem jön. Különben is, a jegyem a 62-es ülésre szól. Azon amúgy senki sem ül. (Talán egyszer majd elgondolkodom azon is, hogy ha én voltam az egyetlen jegyvásárló, miért éppen a kocsi kellős közepére kaptam a jegyet. …) A 36-os üres, a 22-es ülésen átjár a magány – mondtam már, hogy egymagam vagyok itt. Sőt, ahogy körbejárom 140 percig csak kitartó birodalmam határait, azt is látom, hogy a 102-esen sem ül senki. Válogathatnék az üres ülések között, de nem teszem, csak azért is kitartok itt, a 42-es ülésen. Akkor is, ha a fiatal kalauz – amikor jegyemet kezeli – azzal a sokatmondó pillantással mér végig, amire csak a kalauzoktól futja ki a maga pályáját, hogy tudniillik „nem is ide szól a helyjegye”, de persze azért csak körbenéz, látja, amit, ülhetek tehát itt is.

Belerobog vonatom ebbe az alföldi éjszakába, az éjszaka sötét és végtelen alagútjába. Nagy utazás, mint minden éjszakai utazás. „Az éjszaka, az éjszaka, a vonatunk kattogó zaja…” dúdoló. Tessék éjjel, sötétben vonatozni! Azok a kattogások á la Presser Gábor! Azok a megfoghatatlan éjszakai látomások! Persze, ez az október-őszi (mert van november-ősz is!) napnyugvás már korábban idézi ide ezeket az élményeket, mintsem szokásos volt akár csak egy hét előtt is. 19.13-kor már látom a készülő éjjelek vámpír-fogait, ahogy rágják az álmokat, a tűnődéseket, a merengéseket. Még csak fél nyolc, Szegedről jövet és még csak Kiskunfélegyházáig sem értünk.

Az „Eszményektől a kompetenciák felé. Ifjúság, ifjúságügy – új kihívások Magyarországon és Európában” c. és alcímében IV. Ifjúsági Státuszkonferenciának nevezett eseményt hagyom most magam mögött. Táskám könyvekkel tele. Ott kaptam Őket, a Belvedere mindig jól tart minket (nemcsak a túl- és éléshez szükséges szellemi táplálékkal, hanem válogatott szeszekkel is) – és ebben a gesztusban van valami, ami azokat a régi és szép időket idézi, amikor még valamennyien elegánsak és nagyvonalúak voltunk, emberfajtáink nem méricskéltek pártszínű kitűzőket és a legkevésbé sem párt-szlogenekből kihajtó részeg elemzéseket. Mindenkinek fizettünk, ha futotta, mindenkitől elfogadtuk a viszont, ha Neki is futotta erre – de legalább ennyit számon tartottunk.

Ezekről a „régi és szép” időkről próbáltam valamit mondani ma reggel és itt. ’”Régebben még a jövő is szebb volt.” – idéztem Karl Valentin egyik halhatatlan bon-mot-ját egy, a müncheni múzeumában készített fotóval. De csak zárásképpen és úgy, hogy bármennyire is szellemes ez idézet, ne használjuk. Mert ez előtt éppen ennek az ellenkezőjéről próbáltam vallani ifjú hallgatóságomnak. Bevégzésül. Előadásom a szándékaim szerint másról szólt. Arról, hogy a Jelen mindig szép – mégis az Elemző számára inkább a Rút Arcát mutatja most. Arról, hogy most váltunk egy korszakot, tulajdonképpen már be is léptünk a pénzügyi-krízisek-megtépázta „poszt-jóléti korszakba” – és ez egyszersmind egy nagyon is európai interpretáció és amellyel más kontinenseken ilyen vagy amolyan okok miatt végül is senkinek sem kell törődnie. Vagy: másképpen kell törődnie.

Egy Budapestről utazó számára kora reggeli mondanivalómat is ezzel akartam kezdeni: a világállapottal. A http://www.worldmapper.org segítségével még egy „világ-szegénység” térképet is kitűztem a falra, mert ki is vitatná, hogy a világállapot legfőbb jellemzője éppen ez: az egyenlőtlenül megoszló javak, a Világ Gazdag és Szegény állapotai és az átmenetek a centrumok és a perifériák közötti mezsgyéken. Azzal kezdtem – a szegénység-térképe a Világnak mögöttem a falon -, hogy erős képekkel tértem nyugovóra az előző éjjel. Az egyik erős kép az önkormányzati választások eredményeinek ország-térképe volt, az erős narancs!

De még maradtam a tv előtt, idegen csatornák képei között bolyongtam (brózoltam/browse) egy kicsit és egy másik erős kép maradt bennem. Egy dokumentumfilm képei. Még éppen elkaptam a 2009-ben bemutatott Mauerhase (Rabbit á la Berlin) lengyel-német dokumentumfilmet, amelyről majd egyszer itt többet kell mondani. A berlini nyulak a Fal melletti Senki-földjén… Mert az „Élet él és élni akar”, kell-e ennél kifejezőbb összefoglalás?

Persze most két választásom van. Az egyik, hogy a tényekre szorítkozom és beszámolok a konferencián engem ért benyomásokról. A másik, hogy itt, az I. osztályú Senki Földjén, hiszen mondtam már, hogy magam vagyok, tovább álmodozom. A kerekek ritmusos kattogása (Akira Kuroszavával szólva: do-des-kaden) inkább arrafelé térít el, hogy magas és mély hangrendű szavak keressek a benyomásaim rögzítésére. A magas hangrendben: elemi felismerés az, hogy a magyar ifjúsági munka teljesítményeit vidéken kell megkeresnünk. Mély hangrendű az, hogy a magyar politikai élet közömbös (mély) ennek eredményei (magas) láttán (mély). Szegeden (magas) szakmai barátságok (mély) köttettek meg (vegyes).

Megköttettek azzal, hogy a konferencia szervezői újra és újra ideidéznek minket, közönséget toboroznak nekünk a hallgatóikból és ráadásul nem nyugszanak: mindent úgy csinálnak, mint ahogy egy komoly szakmai konferenciától elvárható. Azzal, hogy az Universitas itt van – ami ugye szellemi és fizikai tér – egy pompás feltétel teljesül, jelesül az, hogy a Találkozásoknak van egy olyan tere, amelyben a konferencia-szó egy soha nem apadó kútba hullik bele. Abban gyűrűket vet, egyikből-másikból szakdolgozat, PhD vagy publikáció lesz, másikból pedig projekt, cselekvés, helyi kapcsolódások. Strukturálisan a „fent” és a „lent” regiszterein játszunk. Oldalra nézünk és ez az oldalpillantás nagyon is létező kapcsolatokra lát. Láthatjuk, hogy szomszédságainkban mi a helyzet. Ez a szomszédság átszövi ezt a teret a Vajdaságtól – így Szerbiától – a Partiumig (így Romániáig). A DARISZI térképén tehát nem véletlen az, hogy a lokális példáink java Szeged köré gyűlik. Oldalról nézve jól megfér ezzel, hogy beleláthatunk a „magyar goth szkéna” rejtelmeibe. Az sem idegen itt, hogy a globalitás és a glokalitás kerül szóba, de az sem, hogy az európai kihívásokról beszéljünk, amelyek intézményi-intézményesített (lsd. EU vagy ET) nézőpontot, vagy az „európai polgár vallomásait” foglalják – ha kissé fésületlen is – előadás-keretbe.

Ezeknek a szegedi konferenciáknak nagy előnye az tehát, hogy építkeznek, tudatos, távlatos programjuk van. Ehhez mozgósítani képesek az érdeklődő hallgatóikat és így a konferencia-teret az Ő látványuk uralja. De miközben ez a Környezet az előadókat arra inspirálja, hogy a Hallgatóknak tartsanak órát, észben kell tartaniuk azt, hogy van itt egy másik közönség is: mi magunk. Az Előadók Közönsége, amely igaz kíváncsisággal fordul a Kollégák munkájának eredményei felé. Ez pedig az a Napraforgó-effekt, amelyre mindegyikünknek szüksége van. Jó érzés az, ha mások fénye is melegítheti arcunkat. Minden kötelező, minden hivatalos, minden igazodó érzés nélkül. Csak a Meleg miatt – a gondolatok eredetisége, a megformálás stílusa, a mondanivaló töltései miatt.

Most egy váltás, vágás a filmemben: Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, akkor a Ráday-utcai Jaffa Café közönségét látom, a pop-artos díszítményeket a falon, a körbeforgó diszkó-gömb vörös köreit. Ide vetett a mai napi ritmus és az elképzelésem, hogy itt fejezem be és itt tisztázom ezt a posztot, a mondanivalóját.

Azon a vonaton még semmit sem tudtam arról, hogy a vörösen kavargó zagy-cunami házakat sodort el Kolontáron és Devecseren, nem láttam a sokkoló képeket, az ott lakók arcát, a feldolgozhatatlan gyász tétova mozdulatait. Azóta ez az erős kép is bennem van. A világállapot egymásra torlódó képei odakint és idebent. Az Élet mindig átvérzik a médián. De hiszen él és élni akar. Éppen úgy, mint a magyar ifjúsági munka. Magas és mély hangrendben. Dodeskaden-dodeskaden-dodeskaden.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr42351429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.