Európai kistérség - glokalitás

2010/12/09. - írta: wootsch

Európai kistérség - Glokalitás

Kistérség, kistáj, kisrégió. Kelet-Közép-Európába, sőt Európában! Közöttük közlekedünk. Hideget lehel még a csarnok is. Belépek és mintha hidegebb lenne idebent, mint odakint a Körúton. Ebben a visszhangokkal teli térben csak foszlányok jutnak el hozzám az üzenetekből! Tati pályaudvara jut eszembe, amikor M. Hulot nyaralni indult. Mosolygok. „Értesítjük a ti ….séget …késik…néz…t…ünk” – mondja most a Hang. Megveszem az újságokat, HVG, Népszabadság, Magyar Nemzet. Két és fél óra Debrecenig, ez a készlet addig kitart és itt van nálam a laptop is, amelyről fel-felpillantva írom itt és ott ezt a blogot. „A…ig…öt…c…dul” – és máris megyek a Nyugati pályaudvar 14-es vágányához. A vonat végénél ott beszélgetnek a kalauzok. Csak egy-egy elkapott szó párlik körülöttük, valami munkahelyi ügy. Köszörülöm a torkomat a sál alatt, míg felém fordul az egyikük. „Van ezen a vonaton étkezőkocsi?” – kérdem. Nem plátói kérdés ez, 6.23-kor indulok, jó lenne reggelizni. Aztán rágyújtani, hosszan fújni a füstöt, gondolkodni a következő lépéseken. No ezt a gondolatot előre kitalálta a kérdezett. „Ez a vonat nemdohányzó” – mondja megértőn – „de van rajt’ étkezőkocsi! De nem magyarok ám! A kávé meg pocsék. Lízing!” – emeli fel az ujját. A kolléga bólogat „no ilyen rosszat én sem ittam.” Lízinget? – kérdeznék vissza, de, hát soha sem tanultam közgazdaságtant. Ebben maradunk. Felszállok ezekkel az üzenetekkel, mindjárt elindulunk, mindjárt kiderül, hogy mit jelent az, hogy „nem magyarok”. Tényleg. A kocsikban cseh feliratok fogadnak. Később, már az étkezőkocsiban áll össze a kép. A Tulípán (így, hosszú í-vel) Intercity Express bizony egy nagyon korrekt cseh vonat (közlekedik a Nyugati pályaudvar és a Keleti pályaudvar között Szolnok – Debrecen – Nyíregyháza - Miskolc útvonalon), cseh étkezőkocsiban cseh személyezettel, négynyelvű étlappal, bizonyára cseh művirágokkal a tiszta cseh abroszokkal a megterített asztalokon. Csehül állhat a MÁV, gondolom, mégis lízing, vagy valami bartel-üzlet? Mit is adhatunk cserébe? A vonat megy, cseh mozdonyban bizonyára magyar személyzet gondoskodik a magyar menetrend magyaros betartásáról, a kalauz is magyar, kérés nélkül mondja, hogy „lízing”. Úgy látszik, volt valami felkészítés, tréning. Bővebb magyarázat erre nincs, én meg örülök.

A sokfelé szabdalt Közép-Európa összeért, összenő, ami összetartozik, fantasztikus perspektívák nyílnak előttünk. Mindenből a legjobb. Sztrapacska helyett majd haluski, Dreher helyett majd egyszer-egyszer Zlaty Bazant, lókolbász helyett néha Pick szalámi, Ziegler-ostya helyett talán a lengyel keksz, most meg cseh vonat. Nem ám a Deutsches Bahn évek óta levetett, agyonhasznált, kiszolgált kocsijában, de egy kényesen gördülő, tisztán tartott cseh vonatban – a legjobb környezet ahhoz, hogy HVG-t olvasgasson az ember. Igaz, amikor belelapozok, azért az még eszembe jut, hogy a Lajtán túlra, Bécsbe viszont ÖBB-vel utazunk, nem szlovák vonaton. Most az ellenkező irányba Szolnokot hagyjuk el éppen. Angolul kérem a kávémat és angolul fizetek. Még segítek a szomszédomnak is, aki magyarul próbálkozik, kevés sikerrel, de közreműködésemmel megkapja kontinentális reggelijét egy extra zsemlével. A végtelen alföldi táj felett szürke, viselős felhők csüngenek. Jelképes utazássá válik ez a ringatózás ezen a felderengő téli reggelen. Mindenféle dolog jut eszembe. Például az, hogy „mi is az belső piac az Európai Unióban”, meg az, hogy képes-e a Magyar Államvasutak a saját belső piacán versenyezni … önmagával? Meg az, ami akkor jutott eszembe, amikor a magyar sajtó azt jelentette, hogy a magyarországi madarak családja egy új jövevénnyel, a kékfarkúval szaporodott és akkor arra gondoltam, hogy milyen szép is lenne, ha a közszolgálati egyesen minden nap tudatnák – legalább egy fényképpel -, hogy „ma Magyarország egy újabb lakossal gyarapodott: Li Hua Csi, Nankingból érkezett” vagy, hogy „Szolján Ármin Munkácsról”. Fénykép. Pont. Újabb hírre úszik át a kép. De a vonat megy, én meg olvasok, ezt olvasom: „Utazzanak csak a fiatalok a határon túlra! Érdemes állami pénzt is költeni arra, hogy a diákok megismerkedjenek a szomszédban élő kortársaikkal. Így gondolták Bonnban, Párizsban, Varsóban. (…) Idehaza a határon túli magyar kisebbséghez szervezendő – október végén parlamenti határozatba iktatott – iskolai kirándulások szószólóinak nyilatkozataiból kihallható, hogy csak látszólagos a hasonlóság. A szándék egészen más, mint a történelmi traumáktól éppenséggel szintén nem megkímélt németek, franciák és lengyelek esetében. A magyar diákokat nem azért utaztatják a szomszédba, hogy megismerjék a szomszédot. (…) Az államilag támogatott barátkozási túrák (…) a konfliktusok konzerválását viszont megkönnyíthetik (…) Ha jól értem a nyilatkozatokat, a magyar utaztatás másik célja, hogy a diákok megtapasztalhassák, milyen is a kisebbségi lét. Megkockáztatom, legalább annyira fontos, hogy a felnövekvő nemzedéket a nemzeti erőforrások állami illetékesei és a pedagógusok felkészítsék arra, miképpen kezelje az elkövetkező évtizedekben a kisebbségek létéből adódó olyan konfliktusokat, amelyek idehaza és közelebbről fogják érinteni. (…)” (HVG, 2010. november 27., Bedő Iván: Kisebbségi vélemény c. cikke, HVG 120-121. oldal – hvg.hu-ról nem tölthető le!) Így vagyunk aztán benne, és mindjárt a kellős közepében a dolgainknak. Az ifjúsági munka az egymás megértéséért és elfogadásáért végzett munka – többek között. Hogyan is lehetne másként önazonosságom, ha azt nem szemlélem mások szem tükrében? Önbizalmat, kiállást ébresztünk, erre bátorítunk, ezért felfedezzük és felfedeztetjük a mindenkiben ott lévő Jót, mert „mindenki jó valamiben” – mégis: a szomszéd, az a másik, Ő nem mi vagyunk. Idegen, érthetetlen nyelven beszél (és ez a nyelv mulatságos, mert a jó Terminátor így köszön el, hogy „Ahoj poplacsek!”), most pedig önmagunkhoz küldjük „diákjainkat”. Útközben – ha már ott vagyunk – vethetnénk egy pillantást „rájuk” is – valami ilyesmi szűrődik belém, ahogy ringatózik velem Debrecen felé ez a cseh vonat. A magyar síneken.  Én is azt gondolom, már régóta azt gondolom, hogy tehetnék többet is a jó-szomszédságért, az évszázadosan újratermelődő előítéletek ellen. Esetleg azzal is, hogy jobban megismerkedünk egymással. Ez az „ismerkedés” mindig az új generációkra vár. Mi legalább is rájuk hagyjuk. Majd csak elboldogulnak ezzel a feladattal. Titokban pedig reméljük, kívánjuk, óhajtjuk, hogy ők majd másként csinálják, mint mi. Mindig észrevesszük, hogy ezt a közös tanulási folyamatot nem lehet magára hagyni és nem bízhatunk mindent a Szent Véletlenre. A magunk részéről – úgy tűnik - rendkívül keveset teszünk ezért a közös tanulási folyamatért. Még a Visegrádi Együttműködés ifjúsági programjairól is lehetne egy-két keresetlen szavunk, de ennek nem itt a helye. Mondható, hogy a Német-Francia vagy a Német-Lengyel alapítványok a lelkiismeret háborgása csillapításának az eszközei voltak, anno. Mondhatni persze azt is, hogy legalább ennyit talán illenék. A botnak mindig két vége van. Még az jutott eszembe, hogy 1990 kora tavaszán, majd ezt megismételve őszén (bizony húsz éve is van ennek) készült egy előterjesztés a Miniszterelnöki Hivatalban, ma ez is már csak egy „céda cédula”, amely kínálja magát, de senkinek sem kell. Ezen a cédulán azt olvasom, hogy „meg kellene említeni a szomszédos országokkal kapcsolatos ifjúsági projekteket is (összehasonlító elemzés!)”. A cédula mögötti „Javaslat a közép-kelet-európai országok ifjúsága közötti kapcsolatok jobbítására” című előterjesztésben pedig ilyen mondatokat olvasok: „Emlékezve a varsói diákokra, a prágai és berlini tüntetések első soraiban menetelő fiatalokra, a szabad bukaresti rádió első közleményére, amely szerint ’győzött a gyermekek és a fiatalok forradalma’, megállapítható, hogy a térség országaiban az ifjúsági problémák is új dimenziókat kaptak. (…) Látnivaló, hogy a változások olyan, a sok évtizedes elrontott társadalmi-politikai gyakorlat miatt felhalmozódott problémákat hoztak a felszínre, amely rögzült előítéletekre, félreértésekre, gyanakvásokra épülnek. A sok évtizedes feloldatlan előítéleteken csak egy friss szellemű, elfogulatlan, új nemzedék léphet túl, amely okul elődei tapasztalataiból, tanul a hibákból, képes meghaladni és meg is haladja azokat. (…)  A javaslat egy, a térség országai közötti új ifjúsági együttműködés motorjaként egy közös alapítvány-tevést javasol. (…) Az előterjesztés, a javaslat a rendszerváltozás körülményei között született és megjárta az akkori kormányok tisztségviselőinek körét. Ad acta az Antal-kormány idejében került. Kommentárokkal, de véglegesen. Így van ez. 

Az ifjúsági munkában elkötelezettek számára azért annyit még hozzátennék, hogy ugyanebben a HVG-ben, egy másik írásra is ráleltem. A Szemelyácz János pszichiáter-addiktológussal készült interjú címe: „A mai fiatalok szinte egyetlen közösségi élménye a szerhasználat”. (HVG, 2010. 47. sz., 34-35.o.). Itt mondja a következőket a szakértő: „A mai fiatalok szinte egyetlen közösségi élménye a szerhasználat. Ez új börtönszárnyra szánt összegből biztosan fel lehetne építeni tíz közösségi házat, és ez többet érne, mint a büntetési tételek emelése.”

Az az összejövetel, ami felé cseh vonatom robog, a „helyi-települési ifjúsági munkáról” szól majd, a fiatalok helyzetéről, identitásokról, kötődésekről, szülőföldről és szomszédságokról bévül és kívül, no meg az elmaradhatatlan feladatokról,. Így van ez. Mindig így van ez.

A kávé egyébként tényleg pocsék volt. De a rántotta! 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr122505488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.