Interjú a faluházban

2010.12.15. 17:49

„…aki a beszélgetésekből megismerésre tesz szert, az kettőnk közül én vagyok …”

             (Nagy Lajos: Város és falu)

A Double. Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről a csillogó-villogó, pénzet-elnyelő-játék-gépre látok rá a szegedi restiben. Üresjáratban pörögnek a számok. Ismeretlen ismerősöm, Szerencse Nagy Kísértője most elunja a veszteségeit. Maradék apróját csörgetve a markában, visszaimbolyog az asztaltársaságához. (Bár minden bankár így viselkedne!) Valami summogás után azonban újabb befektetésnek vagyok a tanúja. (Nos, hát így viselkedik egy bankár!) A játékosunk társaságában ülő hölgy most a zenegépbe tölti a maradék aprót és felhangzik, jó hangosan, a drámai végkifejlet felé rohanó helyi történet, hogy asz’ondja: „Szeretőm is van kettő, az egyiket elszerette a jegyző…”, nem éppen drum’n’base. Megsúgom: nem is thrash metal. Tucc, tucc ez bizony, abból a „lehullik a bugyim a fáról”-típusból. Hogy ez a műfaj nem tud kihalni! Ez ráadásul egy meadley, csak úgy, futószalagon minden, ami ebben a műfajban remek. „Akit szeretnek a lányok, annak jó”, például, olyan világos, mint Gorcsev Iván pofonja, és e mellé sem kell közlekedési rendőrt állítani. Az érzelmek gyorshajtását itt büntetni sem érdemes. „Mert akit szeretnek a lányok annak jó, / akit szeretnek a nők annak még jobb, / de csak azok boldogok, / akit szeretnek az asszonyok.” No, még egy bölcsességgel gazdagabban. Már megérte. Üvölt a zenegép az állomáson, mellette Suhancos plakát – 320-ért mérik itt, no nem a zenekart, a pálinkát. Mivel a zenegépben Suhancos nincsen, a következő dal – változatlanul nem én választásom - visszaránt az ábrándozásból, mert hogy „…hivatalos vagyok oda én is…” énekli a dalnokunk egy ötvenesért (tucc és tucc és bumm), hát visszatérek oda, ahonnan jövök. Tudniillik oda, ahova hivatalos voltam én is. A Faluházba. Bordányban töltöttem a napot, a csinos faluházban, a Felszabadulás utcában, egy nagyon jó napot! Miközben odakint a pusztáról befújó hideg szélben társaiktól elszakadt hópelyhek viháncoltak-táncoltak, addig idebent egy szakmai konferencián üldögéltünk, amelynek hívószavai „az ifjúsági közösség”, „a közösségi tér”, „az IKSZT” voltak.

Szajol, Úrhida, Túristvándi, Tata után újra Bordányban. Strasbourg és Brüsszel, Ghent és Budapest, Birmingham és Berlin után Bordányban Európára látunk. Arra az Európára, amely körvonalai sokszor olyan homályosak, és amely értékei sokszor olyan távoliak. Arra, amelyet mégis csak az itt élő Ember személyesít meg. Arra, amelyről egyszer azt mondta valaki, hogy „az európai intézményeket már létrehoztuk, ideje, hogy hozzá hozzálássunk az európaiak teremtéséhez vezető munkához is.” Lehet, lehet, Hölgyeim és Uraim, tessék, tessék – mutatványok egy keréken, drótkötélen, háló nélkül! Ha nem is világszám, de regionálisan feltétlenül értékelhető mutatvány! Bordány a feladataihoz felnövő alföldi nagyfalu. Európában egy európai megoldás. A feladat itt sem több és nem is kevesebb, mint az, hogy Bordány az itt élők otthona legyen, maradjon a XXI. században is. Ilyen egyszerűséggel vallanak az itt élők küldetésekről, célokról, a holnapjaikról. Vallomásuk nem csak szöveges, láttatnak is: teremtett értékeik ebben a kényelmes, barátságos, funkcionális Faluházban is megtestesülnek. Nem is Faluház ez, de Közösségek Otthona, emberi tér. Érezni, látni, hallani minden megnyilvánulásból, hogy nagyon is valódi dolgokról van itt szó.  

Tatán a fiatal gazdák nemzetközi társasága egy feladattal birkózik, kisebb csoportokban. A feladat a következő: „rajzoljátok le, hogy szerintetek milyen előítéletek élnek a városi emberekben rólatok, vidéken élő fiatalokról, fiatal gazdákról.” A négy-öt fős kiscsoportok nagy kedvvel rajzolnak, nevetgélnek, összekacsintanak. Fiatal felnőttek tizennégy európai országból, európai polgárok, akik vidéken élnek és a mezőgazdaságból. Jó kedvűen, felszabadultan dolgoznak együtt cseh és erdélyi magyar, svéd és szlovén, bolgár és felvidéki szlovák-magyar a dánnal, a hajdúsági vagy homokháti fiatallal. Felelős fiatal felnőttek pajkossága üt át a feladat komolyságán. Egy európai gyülekezet, ahol nem választ el senkit sem a másiktól az, hogy nem beszéli a másik nyelvét, sőt a közös euro-angolt sem tökéletesen, de ahol összeköti őket a mindenhol más körülményeket teremtő, de az elkötelezettségben mégis azonos sors. Van köztük 26 éves gazda, aki 150 hektár gyümölcsösért visel felelősséget, másikuknak 350 tejmarhája van, a harmadik szántóföldi növénytermesztő. Többük családi gazdaságban nőtt fel, mondhatni belenőtt az önálló és felelős gazdálkodás vállalkozási körülményeibe. Most játszanak, a rájuk vonatkozó előítéletekkel. Fel-felnevetnek, ha közös megfogalmazásokat találnak. „A városiak úgy gondolják, hogy a vidéken élő fiatal gazda tanulatlan” – ez tényleg jó, a legtöbbjük legalább egy egyetemi diplomát őriz a zsebében. „A városiak úgy gondolják, hogy a vidéken élő fiatal gazdák szűklátókörűek, beszűkült agyukkal csak a gazdaságukra látnak” – ezen már harsányabban nevethetünk, hiszen a többségük nagyon is helyt áll egy nemzetközi piacon, rendkívül finom meglátásaik vannak az európai realitásokról vagy éppen az EU-ról, mint ezt a nemzetközi agrár-piacot szabályozni igyekvő intézményről. Egy európai játék ez, ahol majd feltesszük azt a kérdést, hogy „szerintük hogyan változtathatunk az előítéleteken, a rossz beidegződéseken” és mondják majd ésszerű, reális, könnyedén megvalósítható javaslataikat, mert érzik, hogy felelős munkájukat sztereotípiákkal terhelt társadalmi terekben végzik.

Szajolban odakint dermesztő hideg van. Az égi asztalnál valaki kiboríthatta a sótartót és most éppen lesepri az ónos-szürke terítőről. Valami hó és eső állagú dolog szitál körül bennünket, ahogyan az ötvenes években összefabrikált és most Közösségi Ház és Könyvtár felirattal büszkélkedő épület felé igyekszünk. Ráadásul annak az égi perpatvarnak a hideg szele is idecsap. Az alföldi falvakat télen keresztbe átfújó szél hidege bekúszik a kabát, a sál és a sapka alá – jól esik a benti meleg. Aztán, hogy kifújjuk magunkat, körülnézünk. Egy nagyteremben találjuk magunkat, ahol színpad van, a hatvanas évek jellegzetes öntöttvas radiátorai uralják a falak körül a látványt. A parkettát sem most rakták le és ez látszik is rajta. Koptatta ezt már falugyűlés csoszogása, tánctanfolyam, sőt diszkó, szüreti bál és halotti tor, esküvő. Ez a faluközösség tere. De ebben a térben korszerű közösségi munkáról, gondos, embert-figyelő ifjúsági munkáról, erőforrások tudatos és szakszerű számbavételéről, generációk közötti párbeszédről, csupa korszerű és európai fogalomról váltunk szót. A szegényes tér nem húzza le a földre a fentebbre, messzibbre figyelő felelős tekintetet. Közösség-építés, „ifjúsági közösségfejlesztés” ott is létezik, ahol a tárgyi-fizikai környezet bizony elmarad a XXI. századi igényektől.

A vidék fogalma mindig vizsgálódást igényel. Egy gyors és sokszor kényszeres urbanizációs folyamat, amelyet többszörösen terheltek a politikai központokban kiagyalt közigazgatási szerkezeti változtatások. Míg Bibó István települési koncepciót alkotott, addig vígan zajlott a jellegzetesen magyar falurombolási koncepció megvalósítása és máig hatóan jó hatásfokkal, a 70-es években. Míg húsz évvel ezelőtt mindenki arról szavalt büszkén, hogy a „vidék visszakapta az önrendelkezése jogait”, addig évről-évre csökkenő költségvetési támogatás csordogált és mindig „felülről-lefelé”, mert azzal az önrendelkezéssel a legkevésbé sem járt együtt de-centralizáció. Inkább visszatolódtak a döntések felfelé, de ez sem a „lentiek” akaratából. Vidékre még mindig le- és nem elmegyünk. Miközben a statisztikai zsebkönyv szerint 911 km hosszúságban már autópályákon suhanunk, addig egyre több település küzd meg az utazás és az elérés, kijövetel és a visszatérés fizikai nehézségeivel. Ördögi társadalmi csapdák alakultak ki, nem a régiek örökségeként, hanem az új idők új kihívásaira való válaszadás képességének ellehetetlenülése miatt. A statisztika kíméletlen őszinteséggel tudatja, hogy tudjuk: településünk vagy „dinamikusan fejlődő”, vagy „fejlődő”, vagy „felzárkózó”, „stagnáló”, „lemaradó” (gettósodó, mélyszegény, halmozottan hátrányos helyzetű – milyen sokféle körülírás a szegénység állapotaira!). A településeink kétharmadának fejlettsége az ún. „uniós fejlettségi ráta” még 50%-át sem éri el (…)

Azt kérdezik tőlem a helyi – egyébként on-line – televízió kedves és figyelmes munkatársai, hogy „akkor milyen helyzetben is vannak ma a fiatalok Magyarországon?” Én meg mondani mást tudok, csak azt: „erős meghatározottsága van annak, hogy ki hol, hová született”. De már nem úgy, mint a sokkal erősebben tagolt, kasztosodott társadalmi állapotunkban, a kegyelmes úrék és a méltóságos úrék a történelem süllyesztőjében véglegesen alámerült világában volt. A települési körülmények még a családi környezetnél is erősebb meghatározók. A kinyíló világban ezek közül a települési körülmények közül kitörni sokak számára szinte lehetetlen. Míg a fiatalok egy része olyan útlevéllel rendelkezik, amely otthonos utazást tesz lehetővé nemcsak kontinensek, de az „égi országok”, ti. Facebookistan vagy Googlia vidékeire is (sőt Wikileaks megállókkal is), addig más és velük egykorú, egyazon ég alatt élő fiatalok ezzel az útlevéllel egyáltalán nem rendelkeznek. Nekik még a településük belső határainak átlépése is nehézségeket okoz.

Itt, ezeken a határokon, ezen a vidéken dolgozik, küzd, vívódik az „ifjúsági közösségfejlesztés” – hiszen közösségek szeme-tükrében egyszerűbben jobban látszik, hogy közös megoldások nélkül kitörési esélyek nincsenek. Innen lehet, hogy érdemes azon eltűnődni, hogy mi/ki az állam és, hogy „neki” mi része lehet(ne) abban, hogy a szegénység, a kirekesztettség, a települési lepusztultság szorításából ki lehessen törni. Innen lehet, innen érdemes átgondolni, hogy mit is ér a „települési ifjúsági munka” és azt is, hogy ez miért fontos. Mert fontos – de erről majd később.

Vonatom bemondják, a fedélzeti áram reményében csukom be a laptopom, utoljára még átnézek a képernyő felett – „csipkés ingem eleje” rikoltja a zenegép. Befektető emberem táncol a nőjével a resti pultja előtt. Ezzel a látvánnyal lépek ki a huzatos peronra, ahol a friss havat felkavarja a pusztáról idesüvítő szél. Én is haza igyekszem.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr542517918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.