Kamiádi. Ádi fénykép-monológja. Don Cristobal Colon szelleme

A Puskinban a szokásos ügymenet. Már esteledik. A hely tele van és a beszélgetések kupolája fölé a füst terül, majd a fölé megint szavakból szőtt szőnyeg, majd füst. Két idősebb hölgy érkezik. Kissé bizonytalanul keresik a helyet a beszélgető fiatalok között. A Pesti Ádámmal szemközti asztalnál két lány beszélget, de a mosolyuk átüti a félhomályt. Egy szó reppen most fel közöttük és rebben, mint a lepke, de ez a szó nem tartozhat ehhez a mosolyhoz, gondolja Ádi, mert ez a szó a „leltár”. A másik asztalnál ülő pár összesimul, a fiú keze kissé lejjebb téved, de kissé szégyenlősen. simogatják ujjai a Lány csípője alatti vágyvonalakat. Csókjukból szétválva a mobiljukhoz kapnak, egyszerre. Ujjaik a billentyűkön, a Lány pedig közben még a Fiú hajába is beletúr szabad kezének ideges ujjaival. Ádi rögzíti ezeket a pillanatokat, no meg azt is, hogy látóterében legalább három másik laptop képernyője sugároz fényt az arcokra. Ő a „napos oldalon ül”, mert a Puskinban mindig van „napos” és „árnyékos” oldal természetes és mesterséges fényekben is. Szóval minden rendben van itt. A Fiú és Lány már beindult. Mindjárt mennek majd. „Talán ölelni. Talán szeretkezni. Ha van hol” – gondolja Ádi. A Lány mellbimbói izgatottan átütik a blúz feszes mintáit, megint a Fiúhoz hajol, hogy belecsókoljon a fülébe és, hogy súgjon valamit.

A Puskinban tehát a szokásos ügymenet. Az is szokásos, ahogy Ádi most Kamira vár. Még nem találkoztak azóta – már három hete! -, hogy hazaért a Nagy Útról. De most visszatért, partra szállt és Kamival akarja megosztani először az élményeit. Kami késik, Ádi szemlélődik itten. Minden rendben. Talán, minden rendben. Mert ez attól függ, Kaminak milyen napja volt ma. Laptopja a táskájában, mert mutatni akar valamit Kaminak, valami olyat, ami csak „száz évben egyszer” történik meg az emberrel. Mert ezzel akarja kezdeni, de komótosan, elnyújtva a várakozás idejét és már előre élvezve azt, hogy Kami majd izeg-mozog, sürgetni fogja, hogy a tárgyra térjen, de ő nem, csak azért sem, majd szépen, lassan felvezeti a képeket, csak hogy Kami is értse. Édes bosszú lesz ez, mert Kami nem volt, már megint nem ott volt, míg Ádi nagyon is, hiszen onnan jött meg, csak egy hete. Ádi vár. Kami már küldött egy sms-t, mindjárt itt lesz. Ádinak arra is van ideje, hogy megfigyelje: a Lány által kezdeményezett forró csók után a Lány rögtön felpattan és a mosdóba megy. A csóktól szédült Fiú pedig azonnal a mobiljához kap, mint egy cowboy és vad sms-ezésbe kezd és közben, szórakozottan az orrába túr. Ádinak tetszik ez az egész. A Puskinban az a jó, hogy mindig lehet nézelődni. A Lány közben visszatér és úgy ül most ott, mint akinek semmi köze sincsen ehhez az egészhez. A Fiú pedig befejezi az sms-t és feláll. Készülődnek, elmennek.

Ekkor érkezik meg Kami. Lassan, imbolyogva közeledik. Szombat van, ilyenkor, ha kedve van, lemegy a sarki Lottózóba. Után beáll egy-két fröccsre a sarki 3286. sz. italmérésbe, aztán délután lesz, vagy Ádival találkozik, vagy moziba megy, vagy vagy. Három hete csapta rá az ajtót Erika, legalább kilenc hónapig éltek együtt Kamival és ez Kaminak egyféle rekord. „Az én kikötőm”-nek mondott Erika azonban nem volt tengerész, no meg az a másik négy év Kamival. Mindegy, Ádi anélkül is tudja, hogy Kami beszélne erről, tudja, hogy ez most fáj, nagyon fáj, Kami menekül a beszélgetés elől, pedig de szívesen elmondaná, de ma és itt és most Kami nem akar beszélni erről. Ádi tudja ezt, de nem érdekli. Ezt a találkozást mos ő kezdeményezte. Most ő lenne önző, mert teli van elmondhatatlan élményeivel, de és mégis beszélni akar róluk, és akkor kinek másnak beszélhetne? Mert meg kell mutatnia valamit neki akkor is, ha most erre nem áll készen. „Aztán irigy lesz. Kiheveri.” – gondolja Ádi. Van kockázat persze ebben a játszmában is. Melyik emberi játszmában nincsen? Ádi mégis elszánt, hogy végigviszi azt, amit olyan jól elgondolt. Amit már akkor olyan jól elgondolt, amikor még "odakint" voltak. Kami nem akar Erikáról beszélgetni és legkevésbé vele nem akar, most imbolyogni és révülni akar, időt szeretne nyerni, olyan időt, ami nincs, de erről már annyit beszélgettek, hogy tulajdonképpen erről nincsen okuk többet beszélgetni. Kami ráadásul ettől bezárkózik és inkább magában dünnyög, ebből az állapotból ki kell hozni, mert ez egy baráti küldetés.  Egy barátságban mindennek az ellenkezője is megtörténhet. Miért lenne baj tehát, ha Ádi megosztja most ezeket a képeket Kamival? Ez persze Ádi felmentése is. Most lehet önző és nem kell Kami monológjait hallgatnia, hiszen most Kami nem akar beszélni arról, ami a számára most a legfontosabb. Így itt egy kis esély kínálkozik Ádi számára ahhoz, hogy most ő mondjon egy monológot. Kami odaimbolyog az asztalhoz, leül, szemével odavillant Ádinak és oda is morogja: „Szia, bocs. Na, mi van?” Ádi hallgat. Kami lehunyja a szemét, mint aki mély gondolatokba merül, majd kisvártatva azt mondja. „Inkább egy Panyolai szilva. Meg egy fröccs, chardonay.” Ennyi elég is ahhoz, hogy Ádi megnyissa a maga játszmáját. Int a pincérnek, rendel, de közben már az asztal alatt heverő táskájához hajol.

„Kami, mutatni szeretnék valamit neked.” – húzza elő a laptopját. „Tudod, ez fantasztikus volt!” Közben persze ellenőriznie kell önmagát, nehogy a dicsekvés bűnébe essék. Igyekeznie kell ezért és ez nem egyszerű, mert ő tehet a legkevésbé arról, ami történt. Ő csak ott volt. De ott volt az óceán, a szelek és a hullámok. Ott volt a Hajó és ott volt a legénység. Ott volt a skipper. Hogyan lehet ezt szavakba foglalni? Mindez együtt szavakkal leírhatatlan elegye az Ottlétnek. De ő most itt van Kamival, Kamiádi, tehát neki most mégis meg kell kísérelni ezt. Kinyitja a laptopját, belép, közben belekezd a fénykép-monológba. Miközben keres. A képernyőről fel se nézve mondja Kaminak:

„A harmadik napon Teneriferől, San Miguelből San Sebastianba mentünk. Ez volt a terv. Mennünk kellett, mert feszes volt a terv, pedig aznap hatos-hetes szél volt. Mégis kimentünk, mert ki kellett mennünk. Tudod? Ez tulajdonképpen csak úgy 25 mérföld, ha szerencséd van, láthatod La Gomerát már akkor, amikor kihajózol, mi nem láttuk, de ez nem is érdekes. Néztek is bennünket a mólóról, a marinában, mi voltunk az egyetlen hajó aznap, amely kiment, jól is néztünk ki, mentőmellény, esődzseki, kifogástalan manőver, szóval jól indult a dolog. Az Orion állt mellettünk, egy Bavaria 45-ös, odaintettek, de oda is néztek. Aztán odakint kiderült, hogy ez mégsem olyan egyszerű. Azt majd máskor elmesélem, hogy milyen volt a hajó, tudod, 63 láb, nem is tudtam elképzelni korábban, hogy tíz láb különbség mit is jelent fock-al, grossal. Na, most aztán megtanultam. Nem semmi. De nem ám! A skipper mondta is mindjárt, hogy csak fock-al megyünk, elég lesz az is! Ki se csomagoltuk a gross-t és tudod, minden németül, steuerbord, backbord, mindegy, boldogultam valahogy. Aztán úgy két mérföld után brutál lett az egész. 39-42-es szél volt! 7,2 volt a legkisebb sebességünk! A fock-al! 63 láb!” – így mondja Ádi. Kami ül, hallgatja, félig leereszti a szemhéjait, mintha szundikálna, bólint, jelzi, hogy hallgatja, hogy érti, hogy figyel. „Mindegy is. De ezt látnod kell.” – mondja Ádi  és Kami elé tolja a laptopját. „Megküzdöttünk és nem tudtuk, hogy a San Sebastian Marina mellett emelkedő szikláról néznek minket. A kikötő előtt elsöpört mellettünk a komp, Fred Olsen.  18-al, 20-al? Képzeld, beértünk. Még csak halásztuk a mouringot, amikor már ott állt két faszi a stégen. Vártak minket”. Jelentőségteljesen felnéz, nézi Kami arcát, de az az arc most álarc. Ádi folytatja: „Kikötöttünk szépen. Pedig nem volt túl sok erő a kezünkben már. A két krapek meg ott áll és felszólnak, hogy ’ez nagyon szép volt’, meg azt mondják, ’figyeltük magukat’. Kiderült, hogy a két holland lefényképezett minket a kilátóból! Annyira tetszett nekik a dolog, hogy fényképeztek és most azért állnak itt, hogy megmutassák nekünk a fotóikat! No meg, meg akarták nézni a hajót. Hát nem fantasztikus!? Te mindig arra vágytál, hogy egyszer valaki lefényképezze azt, amit Te ott megélsz és mondtad is egyszer, de hogy hát ez lehetetlen! Na, most, nézd, itt van!” – mondja Ádi és megnyitja a fényképet.

A fénykép persze semmit sem adhat vissza abból, amit Ádi ott átélt. De a történetnek van egy csattanója is. Most ezt a fényképet nyitja meg Ádi és mondja tovább: „Tudod, csak később jöttem rá arra, hogy majd akkor én is készítettem egy fényképet, a fedélzetről. Ez az.” Mutatja.

„Csak egy-két perc telhetett el a két fénykép között. Aztán bevontuk a vitorlát és motorra kapcsoltunk, látod? Ez a két holland tengerész odaadta a fotóikat, rólunk. Még sohasem láttam kívülről a hajót. Látod ezt, most már csak motorral?” – mutatja a következő képet.

Kami nézi a képeket, újra és újra. A Puskinban a szokásos ügymenet. Ádi éppen azt meséli, hogy járt az Iglesia de la Asuncion-ban, ahol minden tengerészek mestere, Don Cristobal Colon, India Alkirálya az utolsó misén fohászkodott, mielőtt nekivágott volna Nagy Munkájának, hogy tudniillik felfedezze Amerikát. A templomban szinte semmi sem változott azóta. A járókövek! Évszázados lábnyomok! Ez volt a külön jutalom azért, hogy a két holland tengerész lefényképezte az Atalantát (63 láb, Stephens and Sparks!) és éppen akkor, amikor Ádi fényképezőgépe is elcsattant.

Kami hümmög. Nem mond semmit. Szemei egy kicsit kinyílnak. Hallgat. Nézi Ádit. Még mindig semmit sem mond, mert mit is lehetne erre mondani? Int a pincérnek és kicsit rekedten azt mondja neki: „Még egyszer ugyanezt. Te mit is iszol Ádi?”

A Puskinban a szokásos ügymenet.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr782656468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.