A Svetogorskán sétálva. Belgrádi_noteszlap_4

Belgrád Vracar negyede úgy nő ki a régi város negyedeiből – Stari Gradból és Dorcolból -, mint a kövirózsa. A régi város a várhoz közeledett, oda húzódott, Vracar a vártól kifelé vezető újabb utak forrása. Ezeken az utakon buzog, duzzad, torlódik és apad a hidak felé és a hidaktól eltávolodó forgalom. A Stari Grad és Dorcol még őriz valamit Belgrád első aranykorszakainak elképzeléseiből. Bár az egykori török város eltűnt, a szűk utcák megmaradtak. A mindig forgalmas Knaza Mihaila sétáló utca egyenesen a Vár felé tart (vagy egyenesen a Vártól vezet el) és kettévágja ezt a régi Belgrádot. Ha a vár felé tekintünk, balra a XIX. század végi, század eleji optimizmus palotái, itt-ott szecessziós homlokzatok, itt-ott bécsies, vagy pesties hangulatok. Jobbra van Dorcol, egy-két emeletes házaival, titkokra záródó villáival, elbújó belső kertjeivel. Az útikönyvek által ajánlott „best-of” helyek egy része is itt található. No és persze ide tendál a Skadarska is. Itt az utcákat árnyas fasorok szegélyezik, alattuk pedig – hiszen ha lassacskán is, csak tavaszodik – számos terasz, étterem, kávézó, rejtett kerthelyiség.

Vracarból ide is majd egyenes út vezet. Amúgy a hidak miatt majd minden út ide vezet. Belgrád belvárosa gyalogszerrel jól bejárható. A forgalom lüktetésének egyik vivőere a Svetogorska utca. A főutakhoz képest kis utca ez. Méreteiben talán a Budapest terézvárosi Király utcához hasonlítanám, bár szerintem annál kissé keskenyebb. Mindig hajlamos az ember arra, hogy az otthonos kategóriákban gondolkodjék. Mivel egy-egy jelenséghez a jelentése úgy tapad hozzá, hogy már önálló életet él a jelentés, mint azonosító, hajlamosak vagyunk arra, hogy az egyszerűség kedvéért valamit úgy írjunk le, hogy „tudod, mint a Kurfürsterdamm, Berlinben”, vagy az útikönyvek kedvenc fordulatával „ez a város Monmarte-ja”. A belgrádi Svetogorska azonban a Svetogorska, itt van Vracarban és pont. Egyébként – hogy visszautaljak egy előző posztomra – „ő” sem volt mindig Svetogorska. Amely név egyébként „szent hegyet” jelent, a görögkeleti egyház szent hegyét, amely az Athos és ahol Szent Száva, a szerbek védőszentje felkészült történelmi feladataira.

De az utcasarkokon látható tábla feltünteti a korábbi elnevezéseket is. Innen másolom: 1872-1896 között az utcát Dva bela goluba („Két fehér galamb”) hívták, gondolom talán egy régi vendégfogadó után. 1896-1922 között Svetogorska, 1922-1930 között Bitolska, 1930-1943 között Zsorzsa Klemensoa (Georges Clemanceau után), 1943-1946 között megint Svetogorska, majd 1946-1997 között Lole Ribara (Lola Ribar, Tito harcostársa, Jugoszlávia hőse után, magától értetődik), majd 1997-ből és most megint Svetogorska. Így ez az utcatábla is a régi idők mementója, emlékjele. A változó világoknak, az utókor változó ítéleteinek lenyomata a házfalon.

Ha kilépek az átmeneti lakásunkra nyíló kapunkon és előre nézek, a szemközti oldalon a Szarajevo bureknyicát érdemes megemlíteni. Rendes bosnyák bureket árulnak itt a nap minden órájában. Ez az a hely, ahol megáll a taxis egy gyors ebédre – és ennek sem az itt járó 65-ös csuklós busz, sem a 41-es trolibusz vezetője nem örül olyan nagyon, bár az is lehet, ha tehetnék, bureket ők is itt vennének. Nyolc-tízféle bureket árulnak ugyanis itten. Húsos, juhtúrós, sajtos vagy spenótos változatokban, kerekded formában, mindig frissen. A két asztal, a nyolc szék majd mindig foglalt, este, reggel. Pedig a Svetogorskában éhen halni biztosan nem lehet, hiszen mellettünk a palacsintázó, egy kicsit feljebb egy pizzeria, egy alapvetően mindig üres, modernkedő étterem. Jobbra pedig az egyik nevezetesség, a Serbski Kafana, mondjuk, az itteni Kiskakukk (az bizony a Pozsonyi útról). Korrekt szerb ételek, korrekt kiszolgálás, polgári konyha – polgári hangulatban. Csevabscsicsához, pljeskavicához vagy egy kiadós bécsi szelethez (Becka pecenj – a helyi neve), abszolút ajánlható! Koleszterin-mentes ételek itt nincsenek. Szombatonként pedig három úr énekelget és gitározgat itten, elég jól. A hely fő nevezetessége az, hogy mindjárt mellette található az Atelijer 212 Színház, Belgrád színházi életének az egyik nevezetessége. Ezért a Kafana a színészek, ügyelők, berendezők helye is, valaki mindig képviseli itten a színházi életet. Az Atelijer arról híres, hogy itt 1956-ban mutatták be Beckett: Godot-ra várva c. darabját, elsőként a vasfüggöny innenső oldalán, ami egy magyarnak különösen érdekes, ha a Pesten akkoriban zajló Petőfi Kör-béli vitákra gondol … De itt játszottak Camus-t és Sartre-t, Mrozeket és Jarry Übü királyát – sokkal, de sokkal előbb, mint bármelyik pesti színházban. Zoran Radmilovic, a legendás színész Übü-jelmezében áll immáron örökre a színház bejárata előtt. Az Atelijer avantgarde színház tehát és látom, naponta, hogy az emberek szívesen látogatják. Nevét egyébként onnan kapta, hogy eredetileg éppen 212 szék volt benne. A nemzetközi színházi világban tájékozottabbak azt is tudják, hogy az Atelijer a BITEF, a legendás belgrádi nemzetközi színházi találkozó szíve, motorja.

Egyébiránt szomjan sem halhat olyan könnyen az ember a Svetogorskában. A színház mögött a KGB (!)-ről elnevezett kávézó, a színházzal átellenben a Klemansoa bistro, inkább ivóhelyek. Jobbra, a következő sarkon, a Palmolitseva utcácskában öt bár, kocsma is található. A Parlament Café, a Pravda, de a Mali Princ (Kis herceg) is, amelynek pompás városi terasza van és igencsak kiváló süteményei!

De ezzel még nem ér véget a sétánk. A Svetogorska telis-tele van kis üzletekkel, boltokkal és utcai kioszkokkal. Az egyik sarkon Bio-bolt van. Nem sokkal mellette az őrült és haszontalan tárgyak boltja, ahol bólogató fejű műanyag kutyától, a faliórákig (egészen elképesztő választékban), az iskolai füzettől és borítéktól a rendkívül giccses faliképekig, egészen furcsa benyomást keltő, levágott kezet formáló gyűrűtartótól extrém és csak írásra nem használható tollak pazar választékáig minden kapható. Több vevőt is láttam a boltban, egyébként! Aztán a másik oldalon, szemben ott van az egyik kedvencem, a masamód-bolt, egy kis szuterén, valami kis darabka a századvégről itt maradtan, a klasszikus háziasszonyok egykor kedvenc boltja, a rőfös-bolt. Gomb-kollekciók, gyűszűk és különféle méretű tűk, kötéshez és varráshoz való alkalmatosságok, tűpárnák természetesen, szalagok és passzék, díszítmények báli ruhákhoz, eszközök függönyvarráshoz. Példás, jószagú rendben. Mellette stílusosan virágüzlet, virágküldő szolgálattal.

Az utcakép az egymásra jéghegyként rátorlódott városi történelem Néhány ház az első aranykorszakból, amikor az utolsó török pasa átadta a város kulcsát (1867-ben egyébként) és az önállóságból eredő optimizmus. Ez szecesziós, nyugatias stílus. A második aranykorszak, amikor a „minden szlávok királysága” létrejött, az Első Nagy Háború után. Ez inkább Bauhaus, Art Deco vagy valami hasonló és kísérlet egyfajta nemzeti építészeti stílus kialakítására. Aztán a háború ütötte sebeket a 60-as, 70-es évek szocialista optimizmusa által gyógyító igyekezet, ami bizony rendes szocreál, vagy jugo-reál. Az utcaképre az ekletikus jelző alkalmazása enyhe kifejezés. Mindezt azonban lényegében eltakarja a folyamatosan mozgásban lévő élet itten. Minden sarkon van MiniMaxi (ez a helyi Közért), kioszk, ahol cigarettát, újságot és csokit, buszjegyet lehet vásárolni (kettő közülük éjjel-nappal nyitva van). Az elektronikus boltban villanykörtét és hosszabbítót, a bútorboltban modern bútorokat, a Telenor Shopban mobilszolgáltatásokat vásárolnak az emberek. Kapunktól jobbra pedig ott a Pék, a környéken a legjobb, ahol mindig lehet friss Maslina (ez olivás) vagy Oraha (ez a diós) kenyeret vagy tüneményesen apró péksüteményeket, kroisant, kiflat (kifli) vagy bavarskat (ez pedig bizony jóféle német eredetű vajas kifli) kapni.

Ha a kapunkból kilépve jobbra, a pék felé fordulok a szomszéd kapu előtt megyek el minden nap, természetesen. A kapuban két emléktábla látható. Az egyik arról emlékezik, hogy itt ölték meg Slavko Curuviját, 1999. április 11-én. A másik, kisebb tábla arról emlékezik, meg, hogy az eredeti táblát ismeretlen tettesek 2009-ben összetörték, így a most látható táblát két éve állították a helyére. Utánanéztem ennek a történetnek és a következőket tudtam meg. Slavko Curuvija újságíró volt. Mivel mást nem is csinált életében, ezért kellett meghalnia. Rendszerkritikus értelmiségi volt, nem volt barátja a Milosevics-rezsimnek. A Borba nevű újságnál eltöltött hosszabb idő után saját lapot alapított. Ez volt a Dnevni telegraf, amely ellen a rezsim sajtópert indított, az akkoriban éppen ennek a lehetőségéért megváltozott média-szabályozás indokával. Curuvija elvitte a hetilap nyomtatását Montenegroban, de ez sem mentette meg a büntetéstől. Példátlanul magas pénzbírságot, 3.6 millió dínáros büntetést szabtak ki rá, majd 1999 márciusában 5 hónapos börtönbüntetésre ítélték „újságírói munkássága miatt”. De nem vonult börtönbe. 1999. április 11-én este két álarcos fegyveres hidegvérrel kivégezte a háza előtt. Testében 17 golyót találtak. Azonnal meghalt. Még 50 éves sem volt. A nyomozást az ismeretlen tettesek ellen a rendőrség elég korán ad acta tette. Bár, több, mint 100 szem- és fültanút hallgattak ki, a tetteseket, a lehetséges felbújtókat máig sem találták meg, és úgy tűnik, hogy nem is keresik.

A wikipedia-n található krónika azt is feljegyezte róla, hogy elég jó, baráti viszonyban volt Mirjana Markovic-al, Milosevic feleségével. Utolsó személyes találkozásukkor a Koszovó körül helyzet már pattanásig feszült volt. Curuvija az általa alapított, rövid életű Európaiak című lapjában több cikkben is nemzetközi beavatkozást sürgetett. A krónika szerint Markovic kérdőre vonta, hogy „akkor azt szeretné, ha bombáznának?” Mire – állítólag – Curuvija így vágott vissza: „Nos, talán bombázhatnának benneteket, ez az egyetlen út a számunkra ahhoz, hogy eltávolítsunk benneteket a hatalomból!” Igaz volt-e vagy sem, a városi emlékezetben ez így maradt meg. A NATO légitámadásai 1999. március 24-én megkezdődtek. Április 11-én Curuviját a háza előtt lőtték le. A Svetogorska utcában.

2011. április 11-én egy maroknyi ember virágot, koszorút hozott a két táblához, csendesen elálldogáltak ott egy darabig, majd mindenki tovább lépett. A Svetogorska utcában, amely Belgrád múltjának és jelenének esszenciája, egy pillanatra sem állt meg az élet, a forgalom szabálytalan lüktetett tovább.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr982831576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.