Miről álmodik a Lány? _ a belgrádi noteszből

"Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány?

Hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán..."

(sláger a hatvanas évekből)

Radmilla a Palilulla Piacja melletti kis kávéházban kihozza a veliki espressot, aztán visszaül kis asztalához és a vaskos könyvébe mélyed. Nem akarom zavarni, körülnézek egy kicsit ebben a szombat délelőtti csendben. Rajtam kívül még ketten vannak itt. Egy úr, aki valamelyik napilapot olvassa a sarokban és egy hölgy, aki már akkor is itt ült, amikor betértem és aki egy méretes könyvbe mélyed. De az láthatóan szépirodalom, regény. Már korábban is észrevettem, hogy a belgrádi emberekben lehet valami különös és különleges vonzalom a könyvek iránt. A könyvesboltok mindig nyitva vannak itt – némelyikük este tízkor zár, még vasárnap is. Sok szupermarket vagy bevásárlóközpont ezen a napon zárva tart. Az a pompás Plato Könyvesbolt például, ott a Kralja Mihailan azonban mindig nyitva van. Mindig vannak odabent vásárlók is, a nap minden szakában. A belgrádi olvasók szemmel láthatóan szívesen mélyednek el regényben, novellában, versben nyilvános helyeken, nem egy olvasót láttam ezekben a kávéházakban. Mint ez a hölgyet itt. Egy espresso kitart egy egész délelőtt. Olyan elmélyülten olvas, hogy észre sem veszi, hogy figyelem. Radmilla azonban nem szépirodalmat olvas. Megkérdezem, hogy mit is olvas és Ő szép angolsággal elmondja, hogy ez bizony nemzetközi jog, első éves és záróvizsgáira készül. Felteszem a felnőttek szokásos buta kérdését, hogy tehát akkor „mik a tervei”. Meglepő nyíltsággal néz szembe velem és mondja: elmenni innen. Elmenni, mert – kifejti a filozófiáját – „szerintem egy városban nem lehet öt évnél tovább élni, mert öt év után már nem érdekes.” Tovább beszélgetünk és feltárul egy világ, amelyet az ifjúságszociológia oly kevéssé tárt fel eddig, hogy az onnan érkező tudásunk csak nagyon felületi, majdhogynem felületes. Ez a világ zavarba hoz. Radmilla húsz esztendejének minden megszerzett tapasztalatával mondja fel a megfejtésre váró titkok egyik leckéjét. Már, hogy tudniillik a leckét – nekünk. Mert az igazi ok nem az, hogy „egy város unalmassá válik”, hiszen erről lehetne tovább beszélgetni, mert egy városi életet mégis az itt élő emberek gyülekezete teremti meg. Ebben pedig mindenki részt vehet, akár Radmilla is. Az igazi ok az a bizalom és a biztonság hiánya. „Nemzetközi jogot tanulok Belgrádban, de itt ezzel semmit sem lehet kezdeni. A nemzetközi jog azonban érdekel engem. Megszerettem. Érdekesnek találom. Valahol másutt talán.” „De hol, Radmilla, merre tájékozódsz?” – kérdezem megint bután, mert zavarba hoz a húsz évesek nyíltsága, őszintesége. „Talán Európában, Angliában, vagy az Államokban, de inkább az Államokban nem, mert az amerikai jog az más, talán Svájcban. Itt semmi sem változik. Itt én ezzel semmit sem kezdhetek.” – mondja Radmilla. Ráérünk, az olvasó közönség nem rendel semmit sem – hiszen olvasnak – más meg nem lép be az ajtón. Tűnődöm, mit is mondhatnék, hogyan is folytathatnánk ezt a beszélgetést. Csak az jut az eszembe, amit nem is olyan régen olvastam, hogy a „brain drain” jelenség a Balkán egyik legnagyobb problémája – mondta ki egy nemzetközi konferencia, amelyet az ENSZ valamelyik szakosított szerve tartott a minap itt, Belgrádban. A fiatal, képzett, felkészült fiatalok elvándorlása olyan méretek öltött, hogy „sürgető kormányzati beavatkozásokért” kiált. Így szól a konferencia konklúziója. De a kormányok beavatkozása hatástalan, mert kis hatékonyságú. A jelenbe vetett hitet nem lehet a jövendő illúzióival kiváltani. A szerb kormány által alapított ösztöndíjrendszer mintegy hetven (!) fiatal tehetségnek biztosított valamilyen esélyt. Csakhogy a szerbiai felsőoktatásban több tízezren tanulnak. Ennek a több tízezer fiatal diáknak a több, a mint fele – a megkérdezettek több, mint 50%-a – „semmilyen esélyt, perspektívát nem lát az országában”, el akar költözni innen, mielőbb, ha lehet. „Milyen képet mutat majd ez a társadalom 15 év múlva,” – tűnődöm –, „ha a képzett, diplomás fiatalok többsége arra motivált és abban érdekelt, hogy tudását valahol másutt váltsa be munkapiaci kreditekként? Ki fog itt okosan tervezni? Belátón megvalósítani? Körültekintően stílust, életritmust, új közösségeket alkotni? Ki valósít meg itt minőségi demokráciát? Holnap?” – meg ilyesmik villannak fel, mint diaképek, miközben nézem Radmillát és keresem azokat a szavakat, amelyekkel folytathatnánk ezt a jól induló beszélgetést, ami nekem most izgalmas, érdekes, neki pedig bizonyára nagyon is unalmas. Csak az ment ki ebből a helyzetből, hogy egy új vendég érkezik. Radmilla szolgálatra készen felpattan, én felsóhajtok. Megmenekültem. De attól a statisztikai ténytől semmiképpen sem szabadulhatok, hogy Szerbiában, sőt az ex-Jugoszlávnak mondott országokban a helyzet átlépte a kritikus statisztikai küszöböt. A fiatalok elvándorolnak, kiköltöznek országaikból. Minél képzettebbek, annál inkább jellemzően. Ennek a statisztikai méretei nem mérhetőek a „brain drain” (agyelszívás) kategóriáival. Ez egy exodus, kivándorlás, csakhogy nem a XX. század elején, hanem a XXI. században és bizony ennek a századnak az infrastruktúráján. Már kialakultak ennek a civil intézményei is családi és közösségi keretek között. Fiatal szerbek ezrei keresik a kapcsolatokat ezekkel az intézményekkel és élni próbálnak a lehetőségekkel – vezérlő elvük egyszerűen összefoglalható: „el innen, el”. De éppen így Macedóniában, Bosznia Hercegovinában, Montenegróban is. Országokban, amelyek kívül vannak most még az Európai Unión és amelyekben a mindenképpen elkerülhetetlen változások lassan, ellentmondásosan alakulnak. Ahol az elkerülhetetlen változtatásokat ellentmondásosan és nagyon is lassan „csinálják” a politikai társadalom, a civil társadalom és – bizony, bizony – a politikai változásokra kiváró gazdasági szektor főszereplői. Úgy tűnik, hogy a fiatalok társadalma nem bízik már a szép szavakban, már, hogy tudniillik „csatlakozunk az EU-hoz és akkor az majd megold mindent problémát”. A boldogulásoknak csak egyéni ösvényei kínálkoznak, mert a közös stratégia autópályáját még nem sikerült felaszfaltozni itt, úgy látszik. Ebben a helyzetben a fiatal értelmiségiek elvándorlása kulcskérdéssé válik majd nagyon hamar a társadalmi-szociális-kulturális-politikai minőségek okán. Az elvándorlás a minőség eltávozásának vagy a minőség lehetséges megtartásának kérdésévé válik és érinti a társadalmi bizalom, a kollektív tudatból kinövő helyi jövőkép, sőt az identitás kérdéseit is. Komplex jelenséggel állunk szembe tehát és a helyzet feltárásához komplex módszerekre lenne szükség. Miközben a nemzetközi szervezetek a statisztikai adatok biztonságának a kérdéseivel foglalkoznak (lsd.: ’evidence based”), a helyi politikai társadalom a nemzettudattal bíbelődik (mintha ez megoldást kínálhatnak alapvetően szociális és anyagi természetű problémákra), a helyi civil társadalom pedig a helyi butaság falait próbálja áttörni a maga csekély hatékonyságú fegyvereivel (meg a szolgálók hitével).

Itt arra gondolok, hogy ez most elég. Fizetek. Kilépek a piac körül nyüzsgő utcára. Két „mali celeb” ring el előttem. Vonulásuk irány jó. Arra van a „Szilikon Völgy” is. Így hívják a helyiek azt a korzót, ahol ezek a mű-lányok vonulnak fel és alá. A korzó a megmutatás helye mindig, nos ezek a lányok aztán megmutatják azt, hogy milyük van. Némelyikük tetőtől talpig jól megmunkált. Pompás leánytestek titkait rafináltan megmutató – és nem ízlés nélküli – topok, amelyekből kibuggyan a szilikonfeszes kebel. Tizenöt centiméteres tűsarkon kerülgetik a belgrádi kátyúkat, szemüket méretes műszempillák árnyékolják és csípőjüket ígéző vonalát a reátapadó kelme rajzolja ki. Feszes léptek, feszes fenekek. Fiúpillantásokat lekötő jelenségek. Egy pillantásban kilövellő vágyak. De ezek a lányok érinthetetlenek. „Szilikon Völgy” a legújabb belgrádi útikönyv kategóriája is, meg lehet keresni, a népnyelv erős, a kifejezés Belgrádban kihagyhatatlan. Egyes kommentárok szerint ezt az utcát hívhatnánk akár „botox utcának” is. Úgy tűnik, hogy ez is egy lehetséges válasz a Radmillával folytatott beszélgetésben felbukkanó kihívásokra. A kiscelebek világa is látható. Vajon ezek a vonulások milyen elvágyódásokat készítenek elő? Milyen életstratégiákat? Milyen életre milyen utakat? Milyen líbiai hercegekre vagy orosz olajmágnásokra várnak vajon ezek a lányok? A Knyegije Ljubice utca benépesül a késő délutánra. A teraszok nyitva, a beszélgető szerb helyi társadalom képviselői fogyasztanak. A lányok korzóznak. A kiscelebek.

Aztán komolyabban a munkapiacra való kilépésről, az esélyekről, a tervekkel és a lehetőségekkel egybevágó helyzetekről is beszélhetnénk, de talán majd máskor. Radmilla nyilván befejezte már a hétvégi műszakot, hiszen „csak” azért szolgálja fel a kávét abban kis kávézóban, hogy valamennyivel hozzájárulhasson maga is a tanulmányainak a költségeihez, diákéletének a költségeihez. Egy kávé egyébként 180 Dinárba (1 Euro 80) került. Hogy ebből hány Dínár szolgálja majd Radmilla tanulmányait?  (…)

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr662901248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.