Belgrádban, a negyedik estén

2011.06.03. 17:46

Belgrádban a negyedik estén

A koncert este, úgy fél tíz körül ért a csúcspontjára. A második ráadásban Joe Cocker rákészült a nagy és Tőle elvárt mutatványra. Rákészült, mint egy műkorcsolyázó a három és félfordulatos Rittbergerre. Kicsit visszalépett a mikrofontól, mély levegőt vett, megrázogatta az ujjait. Aztán a belgrádi estében is felhangzott az az eltéveszthetetlen, megismételhetetlennek tűnő, mégis újra és újra megismételt üvöltés. „A little help from my friends”. A közönség felüvöltött, szomszédom, az öreg rocker égnek emelte az arcát és a levegőbe bokszolt. Nagyjából ez idő tájt tuszkolták be a rendőrök az utolsó tüntetőket a rabomobilba a híd túloldalán. Míg itt a tömeg egy utolsó – és sikertelen - kísérletét tette arra, hogy visszacsalogassa az öreg Joe-t egy újabb ráadásra, addig a másik oldalon már véget is ért az esti kergetőzés. Mi itt kiáramlottunk a csarnokból, váll váll mellett az öreg rockerrel, alkalmi ismerősömmel egy ritmusban nyúltunk a zsebünkbe az első cigarettáért már odakint. A belgrádi Arénából kiáramló közönség arcán nem tudtam felfedezni egy jó koncert örömének visszfényeit. Fáradt arcokat láttam, sietősre váltó lépteket vettem észre, egy összekapaszkodó párt figyeltem meg, ahogyan a Lány puhán és óvatosan a nemtörődöm Fiú hóna alá bújik. Ahogyan a dob lezárta azt az utolsó ütemet, azzal együtt gyorsan el is enyészett egy csak itt és csak ekkor megteremtett hangulat. Az odabent a zenére összerázódott tömeg most odakint gyorsan alkotórészeire, párokra, egy-két kisebb csoportra és sok, sok egyénre bomlott szét. Míg a sarkon egy odatévedő taxira vártam, feltűnt, hogy nem látom az ilyenkor egymásnak küldött, a közös élményre emlékező mosolyokat. Úgy álltunk immár egymás mellett, mintha közönséges hétköznap lett volna mögöttünk és nem egy rock-ünnep, kiszabadulás éppen azokból a hétköznapokból.

A taxi megérkezett, szokatlanul gyorsan átjutottunk a Brankov-hídon, nem volt igazán nagy forgalom arrafelé. A taxi áthúzott rendőrsorfalak között és amikor a Slavia-ra értünk, a látvány egyszer csak megszakadt. Látómezőmben még éppen csak beleszaladt az a rendőr, aki a pajzsát a társára bízza egy percre, míg hot-dogot vásárol a Belgradska sarkán, aztán már a szokásos, estébe süppedő vracari kis utcákra futottunk, ahol már járókelő sem igen akadt. A Ratko Mladic háborús és népellenes bűnökkel vádolt, 16 éve nemzetközi elfogató-paranccsal körözött személy letartóztatását követő negyedik estén az volt a benyomásom, hogy bár természetesen mindig különböző forgatókönyveket ír az élet, csakhogy ezeket a forgatókönyveket itt mindig mindenki másképpen játssza el. Még akkor is, ha tulajdonképpen nem is lépnek új szereplők a színpadra.

Mladicra már szinte szót sem érdemes vesztegetni. Sokat idézett, egyenruhás portréjának ellentétpárja egy sapkát viselő, a kemény kémiai beavatkozástól bőrszínét cserélt, egészségét vesztett, lefogyott öreg ember portréja, aki romjaiban sem emlékeztet már arra a személyre, aki hírhedt parancsait harsogta országnak-világnak Szarajevó fölött, a hegyekben vagy Srebenicában. A Radikális Pártra sem érdemes sok szót vesztegetni. Forgatókönyvük alig változott, mondanivalójuk mindig ugyanaz, egyszerű, egy dimenziós. „Mladic hős – a szerb kormány áruló.” Ilyen egyszerű ez a képlet. Amikor vasárnap délután kitódultak vidéki híveik a pályaudvarról és a Balkanska utcán a Skupstina felé vették az irányt, biztosan senkit sem érhetett meglepetés. A szokásos csetnik jelvények, szerb zászlók, az ereje teljében lévő Mladic portréja, stb. A megszokott arcok. A rendőrsorfal sem volt meglepetés. Pajzsos, sisakos, térdvédős „robocop”-ok nyugodt, mondhatni ’cool’ csapatai mindenütt, a Belvárosban, a kormányépületek és a nagykövetségek körül, rutinosan álldogálók, néha látványosan unatkozók, de állig fegyverkezve. Minden olyan négyzetcentimétert is óvtak, ahol valami is utalt volna arra, hogy ott valamiféle európai kapcsolat található. Védték az európai jelképeket is. De a korábban is látott belgrádi képektől ez sem tért el nagyon. Erre sem érdemes tehát sok szót pazarolni. Az előre meghirdetett tüntetésre és a biztosításra érkezettek közönsége a szokásos formáját hozta tehát. Belgrád megint a sokféle arcát mutatta: Novi Beogradban semmi sem utalt arra, hogy a Száva túlpartján fontos események zajlanak, gondolom, hogy Stari Beogradban, a Szilikon-völgyben és a Skadariján éppen úgy áramlott az élet, mint máskor, Vracar közepén pedig ez a régi-új időket egyszerre idéző kép. De végül is, mivégre ez az egész?

Ennek a forgatókönyvnek persze megvannak a maga fordulatai, drámai elemei, csavarjai a történetben. A radikálisok felmondták a megszokott leckéjüket, legfeljebb az jelentett újdonságot, hogy felléptették Seselj legkisebb fiát és vele olvastatták fel apa levelét, amelyet Hágából küldött. A levél tartalma, üzenete nem volt meglepetés. Legfeljebb az jelentett új színt, hogy a tüntetésen felléptették Mladic családját és a fia felolvasta a család nyilatkozatát. De még ez is csak annyiban jelentett újdonságot, hogy a család hosszú éveken át kitartott a saját verziójuk mellett, hogy tudniillik semmit sem tudnak a „papáról”. Most azért bőven szolgáltattak új információkat. Meglepetést megint – mint mindig – a még radikálisabbak hoztak. Az, hogy kövekkel dobálják a rendőröket, hogy provokálják őket nem volt meglepetés. Hogy maszkokat viselnek, nem volt meglepetés. Hogy megjelentek annak ellenére, hogy előre figyelmeztették őket arra, hogy „ennek következményei lesznek” szintén nem volt meglepetés. A meglepetés természete majd másnap tárul fel, amikor a B92 híradójában felidézik az előző este történteket és látjuk, hogy a megbilincselt és arccal a fal felé fordított tüntetők átlagéletkora semmiképpen sem éri el a 24 esztendőt. Íme az ifjúságpolitika célcsoportokat kijelölő természetrajza! Mondhatnánk, Ratko Mladic letartóztatását követő események egy ifjúságpolitika megközelítés irányait jelölik ki, de erről sokkal részletesebben máskor kell írni.

Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, a Puskin Café fagylaltospultjára látok és a fagylaltot mérő kisasszony mögött egy könyvet lapozgató, angyali fürtökkel megáldott és szőke kislányra látok, aki által lapozgatott könyv hátsó borítójáról Mikszáth Kálmán néz vissza reám. Könyv, angyal, fagylalt, Puskin. No meg ott Belgrád. Mindannyian nagy utazások vizében fürdünk.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr142954689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.