A nemzetközi helyzet fokozódik ...
2011. június 21. írta: wootsch

A nemzetközi helyzet fokozódik ...

A nemzetközi helyzet fokozódik – elhalványuló vagy élesedő kontúrok az ifjúságpolitika körül? 

“Coca-Cola, Marlboro, Suzuki / Discotheques, guitars, bouzouki / That’s life, it’s not a commercial / No one lives better than us,”

(szerb turbo-folk sláger)  

Az udvariasan dühös tüntetők összecsomagolták a sátraikat a Puerto del Sol-on, Madridban. A fiatal elégedetlenkedők hosszú vita után döntöttek így. Elhagyják a teret, de nem hagyják el a véleményüket, amelyet rendkívüli tömörséggel ebben a gyorsan szétfutó szlogenben foglaltak össze: „Nem vagyunk rendszer-ellenesek, a rendszer van ellenünk.” Hitvallásukat 2011. június 9-én Concha Mateos Phd hallgató összefoglalta szépen, csak olvasni kell, kommentálni nem is lehetséges (http://dailycensored.com/2011/06/09/spanish-15m-goes-out-of-puerta-del-sol-an-ethical-revolution-spread-its-wings/), de számon tartani szükséges. Íme a hang, egy nemzedéki megnyilatkozás, azok hangja, akiknek most már tényleg elegük lett a demokratikus deficitekből, a hibákat lelketlenül újabb hibákra halmozó bankok megmentésére fordított mentőcsomagokból, amelyeket korrupt politikusok arra használtak fel, hogy kiszivattyúzzák azt a kevés közös pénzt is a szociális ellátó-rendszerekből, az egészségügyi ellátásból és az oktatásból, amelyet az egyre kevesebb adófizető alapvetően ez általuk is értelmezhető közös célokra az állami kasszákba befizetett. Az ‘acampadasol’ levonul a térről, de Conchita szerint a 15M mozgalom tovább szárnyal, a fiatalok lesújtó véleménye további tereket keres, foglal el, tölt ki majd. Vajon milyen kiterjesztéssel? Milyen mélyre hatol ez a vélemény az európai társadalom szöveteibe? Új korszakot nyitó folyamatok tanúi leszünk-e, vagy politika-történeti munkák lábjegyzeteinek szemlélői? Vajon most annak vagyunk-e tanúi, hogy innen érkező impulzusok megkezdik a szociális terek átalakításának nagy műveleteit – beleértve ebbe a virtuális közösségi terekét is, amelyek ezáltal a hagyományosan működő személyes és közösségi agórák mellé zárkóznak fel -, vagy arról van itt szó, hogy a korábbiaknál sokkal képzettebb, tekintetében a globálisabb világ otthonosságával nézelődő és most színre lépő generáció egy generációk közötti átrendeződést indít el? Egy olyan átrendeződést, amely teljességgel átértékeli a generációk egymásutániságára vonatkozó sztereotípiáinkat? Ki tudja ezt most, még? Miközben a tekintetünket az elmúlt hónapok intenzív eseményei miatt az arab tavasz harcos diákjainak képeire irányítottuk, elfeledkeztünk-e volna az itt, a közvetlen környezetünkben az életkereteikkel viaskodó fiatalokról?

„Nem mi vagyunk a rendszer ellen, a rendszer van ellenünk” – mondják most ezek a fiatalok. Kegyetlen kijelentés. Arról a rendszerről beszélnek, amelyért mindig is küzdöttek az elődök: a képviseleti demokráciáról, a szabad versenyre épülő kapitalizmusról, az államilag garantált jóllétről, a személyiséget és egyéniséget valamint a szabad akaratából alapított közösségeket megillető jogokról, az ember méltóságának tiszteletéről. Ők meg kijelentik, hogy ez a rendszer „ellenük van”. Arról a rendszerről beszélnek, amelyben a generációk hisznek és amely rendszer kereteket ad az álmok kiteljesedésének, szociális terveknek, közösnek szánt probléma-megoldásoknak. Most meg ez a generáció azt mondja, hogy „nem hiszünk nektek és nem bízunk benneteket”. Minden rendszer legitimációs kereteit végül is az a bizalom szilárdítja meg, hogy azért alapvetően bízunk abban, hogy szót tudunk érteni egymással és, hogy azok, akiket azzal áldott-vert meg a sorsuk, hogy felhatalmazásunkat kérjék a választásokon arra, hogy érdekünkben és értünk kormányozzanak, majd végül is csak a mi érdekeinkben (a „közérdek” jegyében) cselekszenek. De mi történik akkor, ha ezt a bizalmat egy képzett, tanult, világlátott generáció megvonja? Azt gondolom, hogy a „legitimációs válság” túl enyhe, eufemisztikus kifejezés a kiindulópont meghatározásához. A „gyökeres változtatás” iránti igény talán becsületesebb starthelyzetet jelenthetne. Vajon a bizalom-megvonás annak a kifejezése, hogy a ezek a fiatalok meglátták és felismerték azt, hogy mennyi, de mennyi mindent rontottak el az elődeik? Azt vették-e észre, hogy a tapasztalatokra való hivatkozás csődöt mondott? Egy mélyebb elemzéshez bizonyára biztonságosabb kapaszkodókra lenne szükség. De vannak-e most ilyen biztonságú kapaszkodók ezeknek a kínzó kérdéseknek a végiggondolásához? Milyen politikai válaszok következhetnek ebből? És tegyük hozzá azt is persze, hogy milyen ifjúságpolitikák?

Míg Conchita megformálta a fentebb idézett krédóját, és éppen akkor, véletlen egybeesés, addig Európa egy másik szegletében, egy gyökeresen különböző hagyományokkal és máig ható múlttal megvert-megáldott térbeli kulisszák között a fiatalok utcára vonultak. Dühösen, nagyon dühösen tüntető és kreatív táblákat felmutató fiatalok képeit láthatja az, aki elmerészkedik a http://www.balkaninsight.com/en/gallery/protests-in-macedonia-over-killed-youngster hivatkozásra (és bizony érdemes megnézni a fotókat!). Dühüket az fűti, hogy 2011. június 8-án este egy macedón rendőr megölte a 22 éves Martin Neskovskit Szkopje belvárosban. Szakszerűbben úgy is mondhatnánk, hogy halálra ütlegelte, de ha ez túl erős lenne, maradjunk csak a száraz tényeknél. A fiatalember rendőri beavatkozást követően elhalálozott. A hír a szemtanú jóvoltából villámsebességgel futott szét a városban (megint a most már régi mese: sms, twitter, blog, stb). Ott kapott gellert a történet, hogy a rendőrségi szóvivő másnap reggel hivatalosan tagadta, hogy bármi ilyesmi is megtörtént volna a szkopjei utcákon. A sajtónak és persze a fiataloknak is más információ voltak erről. A rendőrség képmutatása felfűtötte a kedélyeket, természetesen. Egy szlogen innen: „az a dolgotok, hogy megvédjetek minket – de ki véd meg minket tőletek?” Az „érintett rendőrt” végül is határozott mozdulattal elbocsátották. A belügyminiszter a helyén maradt, a kormány is. A tüntetők is. Mindenki a maga helyén. Kell-e ennél több egy „bizalmi válság” kialakulásához és elmélyüléséhez? Míg a minap a helyére emelték Nagy Sándor gigantikus lovasszobrát a szkopjei városközpontban, addig a tüntetők változatlanul hordják a virágok Martin arcképeihez és dühös dolgokat mondanak a bizalomról, a hitről. Európa két külön szegletében, két külön világban, de a képeken egymáshoz nagyon is hasonuló fiatalok az utcákon vannak, teret foglalnak, ötletesen, átfűtötten álláspontokat tudatnak és lelkesen osztják meg pillanatnyi élményeiket mindenkivel, aki éppen az interneten jár – és küldik, lankadatlan szórják szét az üzeneteiket más európai társaik mobiljára és laptopjára, a facebook oldalakra, twittereznek és ezekkel az üzenetekkel beindítják az egyetértés vagy az állásfoglalás, a gondolkodás kis rakétáit.

Micsoda jó kihívás ez az ifjúságpolitikai tervezőknek! – gondolom, miközben felpillantok a budapesti City Café asztaláról és pult felé nézek, hogy egy Nyakas Chardonney-val pontot tehessek ennek az írásnak a végére. De a pillantás a közömbösség akadályaiba ütközik. Munkahelyi vita zajlik ugyanis a pultnál, várnom kell, hogy lezáruljon és úgy hallom, hogy nem lesz rövid. A főnök-külsejű résztvevő ugyanis éppen azt mondja, hogy "rendbe tarthatnátok a nyilvántartást, b...meg." Felsóhajtok, mást mit is tehetnék. „A rendszer, a rendszer” – gondolom.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr363003473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.