Fölment a függöny. Most Gazdálkodjatok okosan!

A Royal College of Art London Kensington kerületében van. Kívülről szépnek egyáltalán nem mondható, belülről azonban praktikusan funkcionális épületeit Északról a mindig forgalmas Kensington Gore választja el a Hyde parktól, Nyugatról a viktoriánus eleganciájú, gazdag Queens Gate határolja, amely a higgadtan praktikus Cromwell Roadba fut le Délen. Keleten pedig a Royal Albert Hall impozáns tömbje fogja el a tekinteteket, csak egy lépésnyire az Egyetem bejáratától. Albert herceg a szomszédos parkból viktoriánus monumentuma közepéről talpig aranyban figyeli a látványt, tekintetét a Royal Albert Hall bejáratára szegezi, és ma igazán van mit néznie. A Royal College of Art mesterkurzusának hallgatói lépnek be most a ma csak a kedvükért kinyitott épületbe, hogy átvegyék diplomájukat. A diákok az avatás hagyományos tógáját viselik. Az tudást birtokoló középkori magiszterek és szerzetesek egykori viseletére utaló köpenyt. A diákok az óriási színpadon, a közönséggel szemben foglalnak helyet. Ők már ott ülnek, amikor a meghívottak belépnek a hatalmas terembe. A nézőtér is lassan benépesül, meghatott szülők, barátok és barátnők, rokonok – egy diplomakiosztó elegáns és elfogult közönsége. Színes, multikulturális kavargás, európai realitások, ázsiai színek. Japán anyukák kimonóban, koreai anyukák viseletükben. Egy német anyuka sváb népviseletben. Elegánsan felöltözött apukák, feszes nyakkendők, elfogódott nagymamák, egy néni járókerettel, unokával az oldalán. Kisebb-nagyobb fényképezőgépek, többfunkciós kamerák, mobiltelefonok, egy iPad fényképezéshez(?). Ebben a hatalmas térben nincsen függöny, mégis, ahogy elhelyezkedünk és körülnézünk, mintha meglebbenne valami. Ahogy erre a 421 „mesterre” nézek, érzem, ahogy fölmegy az a titokzatos szövet, amely a Jövőt takarja. A jövő itt ül, éppen itt, előttem. Nincsen benne semmi titok, ködös elméletek, kapaszkodók nélküli képzelgések. A Jövő egészen konkrét formát ölt, vidám tekintete van, pisze orrát magasan hordja és nevet. A jövőből itt visszafogott jókedv árad szerteszét, terjed a teremben, beteríti az itt tartózkodókat. Aztán felzeng az orgonán Bach Toccata és Fuga-ja, felállunk és tisztelt Egyetemi Tanács méltósággal bevonul. Hosszú ideig tart ez a színes, gazdag vonulás. Egyetemi fokozatokat jelölnek a köpenyek és a kalpagok díszei, a szent tudomány hierarchikus rendjét jelképezi a vonuló sor rendje és az ülésrend. A Tanács tagjai a diákok előtt foglalnak helyet. A jövő most összevegyül a múlttal és a jelennel. Innen messziről, mégis, úgy tűnik, hogy ez a múlt és jelen belevegyül abba az ott üldögélő jövőbe, szinte elmerül benne, szétválaszthatatlanul. Az orgona elhallgat és kezdetét veszi a szertartás. A Rektor elmondja a beszédét. Beszéde közepén egyáltalán nem mellesleg felszólítja a diákokat, hogy álljanak fel és tapsolják meg szüleiket, szeretteiket, társaikat, aki támogatták őket ezen az úton. A diákok felállnak és majd öt perces tapsvihar csördít érzelmeinkbe a színpadról. Először díszdoktori címeket adnak át. Junichi Arai textilművész a kerekesszékéből emelkedik fel és láthatóan nagy önuralommal küzdi le azt a hosszú utat, amelyet a kézfogásig kell megtennie. Rijneke Dijkstra fotóművésznek ez sokkal könnyebb, fiatalabb, dinamikusabb. A svájci építész-mester Bernard Tschumi kiélvezi a helyzet minden báját. Jan van Toorn holland grafikus mélyen meghajol a közönség előtt. A diákok tapsolnak. Nézik a példaképeket, megelevenedett idolokat, akik már munkásságot és nem csupán munkát tudhatnak maguk mögött. Nagyszerű momentum. A „nagy” és a „kis” mesterek együttese. Aztán egyetemi tanári címek adományozása, új titulusok átadása az egyetemi élet láthatatlan szervezőinek – még a könyvelőnek is. Majd megkezdődik az a szertartás, amiért tulajdonképpen itt vagyunk. A fakultások rendjében szólítják a diákokat. A diákok felállnak és sorba rendeződnek. Az előttük álló vállára helyezik a kezüket és így vonulnak a fakultások vezetői elé. A sorban első a fakultás vezető tanárának a vállára helyezi a kezét. A tanár ráhelyezi a kezét a vállára nehezedő kézre. Akkor engedi el, amikor a diákot a kézfogáshoz szólítják. „Elbocsátalak, készen állsz” – üzeni a gesztus. Néhányuk nem éri be ezzel, túlteljesít. Férfias ölelésekkel, sőt csókokkal engedi útjára diákjait némelyikük. 421-en lépnek a színpadra, sorban, egymás után, hogy kezet fogjanak a Tanács Elnökével, sir Terence Cronran-el. A főrend nem fiatal, bizony, innen nézvést biztos, hogy több, mint nyolcvan esztendős, de bírja erővel ezt a strapát, a jövőnek ezt a lendületes menetelését. Később, a záróbeszédében azt mondja majd, hogy „mindegyikőtök DNS-e itt van a tenyeremben” – és itt elsírja majd magát. De még nem tartunk itt. Angol, skót, ír, magyar, spanyol, lengyel, kínai, japán, német és koreai nevekkel kiejtésével küzd hősiesen a prorector úr és becsületére mondva, nem sül bele egyszer sem. A jövő meg csak itt vonul fel a színpadra és az ember azon kapja magát, hogy kívánná, bárcsak soha sem érne véget a tehetségnek ez az áradása, a fiatalságnak ez a kézzelfoghatóvá váló optimizmusa, sugárzására. Aurája van a Royal Albert Hall sokat hallott-látott falainak most, e bűvkörben hitünk lesz abban, hogy a világ bizony szép és, hogy bonyodalmain a tehetség úrrá lehet. A vonulás azonban csak véget kell, hogy érjen egyszer. Négyszázhuszonegy mester-diplománál többet ma itt nem adnak át. 421 ’Masters of Arts’ ér vissza a helyére. A szertartást a Diákszövetség alelnökének és elnöke beszédei zárják. Majd az Egyetemi Tanács elnöke elbúcsúzik – és elsírja magát. A fanfárok megszólalnak, az orgonán egy újabb toccata zendül fel. Felállunk és a tisztelt tanács elhagyja a termet. Az ünnepség véget ér.  

Aztán csak állunk, hunyorogva a derűs londoni nap alatt a zsivajgó tömegben, ahol összekeveredik már mindenki mindenkivel. Szorgos kamerák csattogásának zaja keveredik el a városi buszok, a hátba veregetések, a síró nagyik hüppögésének hangjaival. Végre atyai büszkességgel megölelhetjük fiunkat. Gergely végre felszabadultan nevet. Ama függöny szárnyai már összezártak. Innen már mindenki saját sorsának alakítója. De az Alma Mater azért még itt hagy egy nagyon erős üzenetet. A Royal College of Art hagyományainak megfelelően az avató ünnepséghez kapcsolódó nagy esemény az ’RCA Show’, egy gigantikus kiállítás a mesterkurzus hallgatóinak munkáiból. Ez az esemény igazi városi (londoni) akció, mindenütt hirdetik. Az érintett iparágak minden fontos műhelye, személyisége megkapja a maga meghívóját a pompás katalógussal együtt, természetesen. Így ez a kiállítás egy társasági esemény, szakmai találkozó, fejvadászat, gyönyörködés és elmerülés egy egyedi élményben. Az egyetem arról is gondoskodik, hogy a kiállított munkák mellett minden diák elérhetőségét tartalmazó névjegyek is kellő számban ott legyenek – a kapcsolatfelvételt megkönnyítendő. Egy nap biztosan nem elegendő ahhoz, hogy kellő áttekintést kapjunk arról, hogy mi minden foglalkoztatja ezeket a mestereket. Villanófények lobbanása. Egy kerekesszékben ülő hölgy, ahogyan egy diák által készített innovatív kerekesszéket tanulmányoz. Egy stand, ahol a mester a temetkezéshez kapcsolódó rítusok megújítására tesz kísérletet (ökologikus szemlélettel). Egy roppant eredeti ékszer-család, amely megmutatja a családfánkat és így arra is figyelmeztet, hogy összeköttetést teremtünk a múlt a jövő között. Fantasztikus autó-design-ok. Bambuszautó, a „harmadik világ” nyomasztó gondjainak egyik megoldásaként (helyi ipar). Pompás ruhák a váratlan anyagokból. Alumínium-selyem például. Színek – valami, ami hamarosan biztosan trendi lesz. Animációs filmek vetítése – erős filozófiákkal. Gondolatok a világ állapotáról építészeti tervekbe fogalmazva. Hozzászólások és megoldások, előre tekintő, okos gondolatok tárgyiasult formái. Az a modern design, amely végül is beépül az életünkbe és jelentős hatásokkal járul ahhoz hozzá, hogy mi is másképpen használjuk a környezetünket. Aztán ebben a kavargásban rábukkanunk valamire, ami hosszabb időre megállít. Craig Allen, MA, építész munkájánál állunk meg. Ez bizony egy modern Gazdálkodj okosan! (vagy Monopoly, ha stílszerűek lennénk). Csakhogy ilyesféle instrukciókkal: „elveszted a munkádat – menj vissza a szülői házba”. Érzelem-kártya: „A barátaid észrevették, hogy már egy ideje nem nevetsz.” Egy játékmező: „Diákhitel – fizess vissza 10%-ot”, egy másik: „adó-visszatérítést kaptál az Adóhatóságtól!”. „A szülőkkel laksz együtt – kétszer kimaradsz a dobásból.” Kedvünk lenne játszani, ha szabadna megérinteni a figurákat: egy mobiltelefonra, egy laptopra vagy egy kredit-kártyára hajazó alakzatokat. Mivel sajnos nem tehetjük, csak tovább megyünk a ragyogó utakat kijelölő standok közötti ösvényeken, kanyargó labirintusban, de amelynek egyértelmű jelzésekkel megtalálható kijárata van – és ez a Jövő. Még némi józansággal azt is hozzá tenném, hogy nem egy standon láttam, hogy ez vagy az az alapítvány vagy ilyen vagy amolyan cég járult hozzá ahhoz, hogy ez a munka kiteljesedhessék. Mi itt talán tehetséggondozásnak hívnánk ezt – ott az éreztem, hogy ez egy intézmény, amelyet Royal College of Art-nak hívnak. Kedves mesterek – gazdálkodjatok okosan ezzel a tehetséggel – kívántam magamban Nekik. Az a függöny megint összezárult.

Aztán visszaértem az élőhelyemre és most, hogy írogatás közben fel-felnézek a laptop képernyőjéről, két ragyogó leányra látok itt, a Vesele Domacice nevű helyen, amely a kolozsvári Bulgakovot, vagy inkább az Insomniát idézi itt, Belgrádban. Tudniillik ez egy első emeleti lakásból kialakított hely, egykori nagypolgári lakásból lett találkozóhelye a belgrádi fiataloknak (éppen úgy, mint az a kettő a kolozsvári diákok találkahelyeként), ahol azért jeges kávét is lehet kapni, nemcsak Lav vagy Jelen sört. Nos és a két leány látványa nem lebbenti fel a jövő függönyét. Nagyon is jelen valóak, jövő-ígéretük pedig? Ki tudja? Milyen érdekes lenne, ha megfigyelhetnénk, hogy játszanák el a maguk „Gazdálkodj okosan!”-ját. Craig Allen mester játéktáblájával.  

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr443057707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.