Néni kérem, hol lehet itt focizni?

Kissé messze voltam a képernyőtől. Csak arra figyeltem fel, hogy a fehérek milyen lendületesen játsszák meg a széleket és állandó súlypontáthelyezésekkel vándoroltatják a labdát. Mindig van szabad játékos, aki mélységből betör a passzokra kinyíló védőfalba. Gyakran ezekkel az átívelésekkel a védő mögé kerülnek. Hopp, máris itt egy betörés. Óriási kapufa. A kék védők nem vágják el vaktában a labdát. Gyors, rálőtt átadásokkal járatják körbe a kapujuk előtt, majd egy villanás középről és valaki máris száguld a fehérek kapuja felé, ahol egy nyurga, sárgába öltözött kapus lófarka villan. Közelebb húzódtam és kiderül, hogy a játékosoknak nemcsak neve, de neme is van. A szebbik, az erősebbik nem focizik itten. De hogyan! Maruyama majdnem helyzetbe kerül Solo kapuja előtt, de a visszajátszásban jól látszik, hogy azonnal hatan veszik körül, ebben a tumultusban a labda lecsordul a lábáról, a sokat futó Megan Repinoe elé kerül, aki felnéz és vagy ötven méterről Alexandra Patricia Morgan elé varázsolja a bőrt, aki lefutja a védőjét és Ő, ahogy ilyenkor kell, kilövi a hosszú sarkot. Az amerikaiak enyhe fölényben játsszanak, helyzeteket dolgoznak ki, csodálatosan, de nincsen szerencséjük. Vagy ott van Ayumi Kaihori, ez a Pumukli külsejű kapuska, milyen aprónak látszik ott az előtt a nagy háló előtt, istenem, de védi ezt, kitornássza Wambach fejesét, itt lábbal, ott kézzel hárít. A japánokat egy pillanatra sem állítja meg, nem téríti el a saját játékuktól a bekapott gól. Ők is nyomás alatt tartják az amerikaiakat és persze ott van Homare Sawa, ott van hátul és középen, elől, mindenütt. Egy Nesta eleganciájával védekezik és egy Messi eszével küldi a labdákat a középpályáról a társaknak szélre, középre, mindig pontosan úgy, ahogy a helyzet kiadja. Aztán az az egyenlítő gól, a végső pillanatok egyikében! Szöglet, a félmagasan belőtt labda felé mozdul a védőivel a nyakában és sarokkal (!) perdít … micsoda gól! Az egyetlen lehetséges megoldás, csakhogy a hosszabbítás második félidejében, 117 perc küzdelem, lüktető játék, irgalmatlan mennyiségű futás után … micsoda játék! De ez előbbi hasonlat nagyon is sántít. A FIFA Női Labdarúgó Világbajnokság 2011. július 17-ei, Frankfurtban játszott döntőjében nem illik ilyen összehasonlításokat tenni. Egy régi-új játék született itt. Egy csapatjáték, amelyet 22-en játszanak két kapura és labdával, amelyet jobbára rúgni szokás – és itt most megmutatták, hogy hogyan is lehet ezt a játékot játszani. Azt is, hogy hogyan kellene. Megalkuvás nélkül, bátran, élvezetesen, teljes erőbedobással, alibizések és kifogások nélkül, bízva a csapat erejében, amely mindig kipótol minden egyéni hiányosságot, kiküszöböl minden egyénileg elkövetett hibát. Egy keményebb belemenés után sem marad és fetreng a földön senki sem. A bírói ítéletekre nem legyintenek széles gesztusokkal és az ajkakat egyetlen ’fuck you’ sem hagyja el. A hölgyek szemében az izzadtság függönye mögött mosoly bujkál, a földre került játékost az ellenfél segíti fel és a német bíró is kimosolyog ítélete mögül, pedig még piros lapot is kellett osztania – de még ezen is úgy jutottak túl a japánok, ahogy csak azok a sportemberek képesek felülemelkedni az egyéni sérelmeiken, akik tudják, hogy ez is a játék szabályainak a része. A kártya egyébként jogos volt és a hosszabbítás utolsó percében adott még egy halvány esélyt a kitűnő amerikai csapatnak, de csak egyetlen percre. A jogos szabadrúgás után kavarodásból gól nem született, jöhettek a tizenegyesek. „Pumukli-Kaihori” kettőt védett, egyet Ali Krieger fölé lőtt. A hosszabbítás utáni 2:2 után így tizenegyesekkel Japán a világbajnok. Mind a két csapat hosszabbítás után vívott elődöntőkkel jutott el idáig. A brazilokkal vívott tizenegyes-párbajt az amerikaiak és persze az egyik tizenegyest hárító Solo nyerték (nem rokona Han-nak…, mert ő Hope) úgy, hogy tíz emberrel játszottak sokáig és a hosszabbítás legeslegutolsó percében egy fantasztikus beadásra megérkezett Abby Wambach, egy Jamie Lee Curtis minden bájával és akkora fejessel pókhálózta ki a jobb felső sarkot, hogy a brazil védők csak akkor vették észre, hogy valami történt, amikor az egész amerikai kispad berohant a gólszerző ünneplésére. Persze, hogy azon a meccsen így kellett lennie, mert a brazilok voltak a leginkább azok, akik férfiasan játszották ezt a játékot. Értsd úgy, hogy vezetésük után látványosan húzták az időt, amúgy olaszosan mindenféle nagyhalált és kishalált mutattak be, csakhogy széttördeljék a játékot és Kinga még azt is megengedte magának, hogy hordágyat kérjen, majd, amikor kivitték, úgy meggyógyult, hogy csak na. Kirobbant a „súlyosan sérültet”-kísérők közül és máris rohant vissza a pályára. Kapott is egy megérdemelt sárgát, bár ezért akár piros is járna. Aztán kapták azt a gólt, és győzött az igazság. Mert az amerikaiak nem kerestek kifogásokat, hajtottak, rohantak, küzdöttek tíz emberrel is. Csapat voltak, nem tizenegy elkényeztetett és csak magával törődő egyén, aki véletlenül azonos mezben futott ki a pályára, és ott aztán megint különböző egyéni ötletekkel próbálkozik. Marta, a brazil fenomén egy kis, önző Maradonaként rohangált. Óriási dolgokat tud és cseleit Ronaldinho is megirigyelhetné, mégis ez az önzősködés, ez a férfiasra fogott figura lett a vesztük. Egy csapat, A Csapat győzött, akinek az lett végül a tragédiája, hogy egy másik Csapattal találkozott a döntőben és végül a Szerencse oda szegődött. Mindkét együttes Csapat – nem ilyen-olyan módon összeválogatott csoport -, mindkettő szereti és tiszteli a játékot és illő szerénységgel és alázattal fogadja el a körülményeket. Aki látta ezt a meccset, majd bizonyára eltűnődik azon, ha ez a játék ilyen is lehet, miért nem sikerül mindig ilyenné. Miért, hogy az agyonsztárolt és agyonfizetett (Ronaldo = 95 millió Euro!!!) fiúk meccsein ármány és csalárdság, alibizés és erőszak uralkodik és olyan üresjáratok, amikor az ember csak lehunyja a szemét és nagyokat sóhajt, vagy indulatosan kiabál butaságokat szerteszét, hogy történjen már végre valami. Igen, jó meccs volt a Barca-Manchester vagy 60 perc játékot is láthattunk. De nem láttunk 120 percig megállás nélküli és roppant sportszerű küzdelmet, odaadást, a Csapatban létezés örömét, az egymásnak adott támogatás felemelő megnyilvánulásait és minden pillanatban valami váratlan, szép megoldást, Játékot! Focit! Köszönjük hölgyek, köszönjük szépen. Megan Rapinoe és Alex Morgan, Kozue Ando és Aya Miyama, Heather O’Reilly és Shannon Boxx, Karina Maruyama és Homare Sawa – igazán köszönjük.

Néni kérem, hol lehet itt így focizni?

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr953077144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.