Csak rock’n’roll – belgrádi jegyzetek

 

Csak rock ez, vagy mi, szerintük R&F’n’R. Öt hosszú hajú fickó a színpadon. Három, időnként négy gitárba drótokon behajlított villanyáram, egy dob, súlyos dolgok gördülnek lefelé onnan, néha, mint akkurátusan kivágott ősfák rönkjei, majd összenyomják a közönséget. Öklök emelkednek a magasba és nyitott tenyerek, és itt vagyunk valamennyien, védtelen gyermekei a hétköznapoknak már megint, mégis megismételhetetlenül. Újra, de soha többet. Majd legközelebb és mindörökre, mégis most, nagyon most, állig állunk a most-idő tengerében, így hullámozunk fel, le, együtt, akaratlan, de nagyon is akarva. Vállhoz szorul váll és a csípőkben kering már ez a színpadi wifi-áramlású váltóáram, a lábfejekben, a derekakban, a gyomorra kimért dobütésekben, a basszus alulról támadó hangjában, aztán máris offbeat-taps, mert csinálni kell valamit nekünk is, mert ezek a fickók őrültek, csak nyomják, nyomják belénk ezt az anyagot, ezeket a mélyeket, ezeket a magasakat, mert ennek az anyagnak a sűrűsége mellett amplitúdiói is vannak. Öt dimenziós anyag ez, vagy mi, mint az Ötödik Elem. Ősi szertartás kezdődik, ülve senki sem maradhat, a tömegbe beleszoruló levegő időnként tagolatlan üvöltésekben hagyja el a gyorsan leizzadó torkokat, csatlakozni kell ehhez, kívül nem maradhat az ember. Bévül van mindenki, bévül és közel, az odakintről sem tudjuk már azt, hogy hol, merrefelé is van. A testüregeket feltölti ez a színpadról leáramló anyag, ez a sikamlós sikoltás, majd ez a mélybarnából hirtelen a bíborba átváltó hullámzás, mert színek is áradnak felénk, belénk. Vezetnek most minket elfelé innen, mégis itt vagyunk, de mennyire, hogy itt, soha ennyire a jelenben, az ittben, a mostban. Ezek az izgő-mozgó alakok vezetnek, de senki sem bánja, ezeket a fickókat most a világ végére is követnénk. Csak egy jó kezekbe fogott gitáron lehet így eljátszani az elviselhetetlen fájdalom felső regisztereit és megmutatni az abból kivezető utakat, a ritmuson át a felszabadult öröm mélységes mélyéig, ahol olyan sötét van, hogy a szembogár fehérje világít csak, de ebben a világításban is ki lehet olvasni a Hangulatok Könyvének mind a száz oldalát, hibátlanul. Elképesztő magasságokba és mélységekbe ránt bele most minket ez az ember! Mit képzel ez magáról? Még csak ránk se néz, még a fekete kalapját sem vetette le a kedvünkért, mégis elbűvöli a tekinteteket, le sem tudjuk venni róla a szemünk, pedig az a másik alak csodás dolgokat művel a mikrofonnal és a mikrofonba, küldi csak az üzeneteket, rock-tenor uralkodik a rendetlen rend felett, mert közben, csak észre kell ezt venni, hibátlan rend van itt. Míg súlyos vitorlavásznak repednek, 8-as erősségű hangorkán-szelek süvítenek a hajunkba, szakad a kötélzet és a fedélzetig dől a hajó, biztos kezekben vagyunk, mert rend van, nagyon pontos, fegyelmezett rend. Ezek a fickók nagyon figyelnek egymásra, nagyon is tudják, hogy itt vagyunk, hogy hogyan vagyunk, hogy jól vagyunk, kis kedves, észre is alig vehető jelekkel kommunikálnak velünk úgy ebben a nagy térben, hogy hirtelen egy kis klubban találjuk magunkat. Itt-ott már felszállnak az első cigaretták füstjelei, hogy csak így tovább. Előttem egy leszbikus pár lopva egy jointra gyújt, édeskés illat illan felfelé a sötétben. Egy műanyagpohár száll át felettünk a levegőben, a fényszórók fényében a szétfröccsenő fesztiválsör aranycsöppjei megállnak egy pillanatra a légtérben. Minden mozgásban van és mégis kimerevedik valahogy ez a kép. Rock ez, csak rock, de milyen! A színpad előtt már pogóznak, a sokat látott biztonsági embereket nem igazán érdekli a felkígyózó cigarettafüst, sem a villogó kamerák, mobiltelefonok emelkednek a magasba a ’Sweet Child’o Mine’ szövegét is mindenki tudja itt, egy fiú a mobilját használva mikrofonként, most Axel Rose. Ezrek kapnak a léggitárhoz, mindenki egy kicsit Slash, ő pedig csak játszik, mosolyog, táncol, élvezi. A már régen széthullott kép összeáll. Azon Dick volt a dobos, Lee van Cleef szólógitár, Hombre a basszuson. Én csak billentyűztem. Az orsós Grundtvig magnón Jimmy Page tekert, Plant csípeje mozdult a Lee-jével. Ujjak a léghúrokba kaptak, ráhajoltam a láthatatlan Hammondra. Most ez is ide érkezett. A meghajlított villanyáram kisülései egy pillanatra már elsötétült sarkokat világítanak meg élesen. Az eltűnt fiatalkort, egy történetet, amely álomtalan múlt el, egy összekarcolt lemezt, amelyet egyszer kölcsönkaptam, de ennek nagy ára volt. Ezek a fickók itt pedig visznek bennünket, a szigorú dob-basszus alapokra pompás szólók, nagyszerű ének vannak lerakva, Fal emelkedik, hogy beledőljön az estébe. Eltűnnek a csarnok mennyezetének acélgerendái, felnyílik ez a kerekded doboz. Ide látszik egy balatoni csillag. Az Ian Gillan volt, meg egy csók. Slash egyszer csak megállítja a hangoknak ezt az Amazonas-áramlását, zenei viccekkel indít, a Godfather híres betétdala markol a szívünkbe erről a gitárról most Sonny Corleone halálát halljuk le, de csak egy múló századmásodpercre, mert mindebből egy bonyolult, szerteszét indázó szóló árad ki, Jimi Hendrix idézetekkel, aztán Slash „elmondja” azt is, hogy mit is gondol ő a gitár nevű hangszerről. Annyi év, annyi történet, koncert Gun’s and Roses és Velvet Revolver után is nagyon, de nagyon sokat. Új dolgokat, a régi rutinokat, sztenderdeket nagyon, de nagyon frissen és egyéni módon. Csak rock ez, jó öreg rock’n’roll, villanyáram-zene, tömeghipnózis. Pörgés, közösség-közönség-kapcsolat. Slash featuring Myles Kennedy – így írták a plakátok. A koncert utáni csend, amikor a Myles hangja és a Slash szólói után a közönség zajongása csak olyan már, mint a lopva elszívott cigaretták füstje. Szétterül a hirtelen kongóvá váló, üres térben, ahol a mennyezet már régen összecsukódott megint. Lassú tengerészléptekkel, hunyorogva a felkapcsolt hideg fényektől vonultunk ki a csarnokból, mint az ilyenkor szokásban van. Itt-ott még egy-egy artikulátlan kiáltás szállt fel, de már kifelé mozdult mindenki. A külvilág formát, alakot, kijáratot öltött. Az eddig összetartó tömeg csak párokra, baráti társaságokra, társadalmi atomjaira hullott szét. A 2003-ban meggyilkolt Zoran Djindjics miniszterelnökről elnevezett belgrádi sugárút szélén taxira vadásztak az emberek. Aztán csak elnyelte őket a már a hétfőre készülő vasárnapi este. Csak rock ez, jó kis rock’n’roll. Vagy mi.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr23117106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.