Generáció-váltás és generációs váltás – tűnődés a minőségekről
Çökertme (Észak szélesség 37º 00’ 20.17” Keleti hosszúság 27º 47’ 28.47”) egy aprócska falu a Gökova Körfezi (vagy ősi nevén a Keramos-öböl, újabban Bodrumi-öbölként emlegetett) partján, a szárazon úgy 40 kilométernyire Bodrumtól Keletre. Zsákfalunak mondanám, ha kis öble nem nyílna ama nagyobbra, érezni az Égei-tengert itt. A faluból kifelé nézve látja és érzi az ember a tengeri utak távlatait. A hegyekről le-lecsapó meltemi szeszélyes hullámokkal borzolja fel a nagyobb öböl vizét. Augusztusban jobbára Észak-Északkeletről fúj, megtörik a hegyek gerincén, emiatt megreked a hőség ebben a kis öbölben. A hegyek lábához szorult aprócska beszögellésben vagy 15 ház, egy poros utca fut ki a faluból, elhagyott olajfaligetek, a hőségtől kókadozó fák között kanyarog majd fel valahová és talán elérhet a távolban egy főutat, de az út jobbára üres. Kinek is jutna eszébe a szárazföldön az, hogy ellátogasson ide, az isten háta mögé? Olyan hely ez, ahonnan elóvakodott az élet. Çökertme a hajósokból él, azokból, akik a turistaszezonban túrahajóikon betérnek az öblökbe, hogy egy-egy fárasztó nap után megpihenjenek. A túrahajósok ritkán vitorláznak éjszaka. Az indulás és az érkezés napi rítusa élteti útjaikat és ennek a tapasztalása vezette el a helyieket ahhoz a felismeréshez, hogy erre vállalkozásokat is lehet építeni. A görög szigetek üres öbleihez képest a török kisázsiai partokon egymást érik az olyan természetes kikötőhelyek, ahol egy-egy étterem települt meg, horgonyzóhelyet kínálnak, vizet, áramot és édesvízi fürdési lehetőséget, amelyre minden hobbihajós vágyik már egy-két, hajón töltött nap után is. Ezek az éttermek a helyi halászoktól kapják a mindig friss ellátmányt, a tenger kimeríthetetlen gazdasággal szolgálja az igyekezetet. Az asszony főz, az ura felszolgál, a gyerekek a horgonyzóhely körül sürgölődnek. Kis családi vállalkozások élnek abból, hogy időnként erre vetődik egy-egy hajó és a hajósok között közkézen forognak a nevek, hogy melyik öbölben érdemes megállni, kipróbálni valamilyen helyi specialitást. Kos szigetéről jövet tértünk be az öbölbe, határozott céllal, mert Captain Ibrahim-nál akartunk vacsorálni. Egyikünk már járt itt évekkel ezelőtt és csodákat mesélt arról, hogy öbölben nincsen más, csak Captain Ibrahim és az ő mólója, no meg a vacsora, amely közben egyszer csak maga Ibrahim ugrik elő, méretes álbajuszt ragasztva és eljár néhány régi táncot, kardot villogtatva. „Folklór” – mondta informátorunk – „érdemes megállni”. Ahogy a sziklaszirtet megkerülve befordulunk az öbölbe, már észleljük, hogy a világ itt is változott. Kis csónakjaikon fiatal fiúk sietnek elénk, már messziről kínálják a mouringbójákat, integetnek felénk, hogy válasszuk csak őket. Az öböl jobb oldalán két új mólót ringatnak a hullámok, később megtudjuk, hogy a Rose Mary és a Çökertme Restaurant is megnyílt, de mi határozottan Ibrahim kapitányhoz igyekszünk. A kikötés kissé bajos, a motorcsónakos legényke segít, a csónakból – menet közben – felkapaszkodik a fedélzetre és ő intézi el a mouringot is, rutinosan, ügyesen. Ibrahim kapitány a mólóját üres benzines hordókra ráfabrikált hulladékfa-tákolmány jelenti. Az áramfelvételi lehetőséget a házból kikígyózó kábel és a friss vizet egy kétes tisztaságú kerti locsolótömlőn kapjuk, de kapjuk és ingyen. Annyi csak az íratlan szabály, hogy cserébe megvacsorálunk, hiszen ez az üzlet veleje. Ibrahim kapitánynak persze van egy piaca is, ahol ivóvizet, gyümölcsöt, sőt friss halat is lehet vásárolni, így kerek az egész. A móló tele van, még egy új-zélandi zászló is meglebben a sorban, két amerikai, több német, többségében török hajók. A nemzetközi zsivajgás betölti a teraszt, a hal friss, a sör hideg és az egész család a vendégek körül sürög-forog. Ibrahim kapitány, egy megereszkedett, alacsony, kerek ember kezeli a kasszát, minden megrendelést be kell mutatni neki a konyhába küldés előtt és minden bevételt ő süllyeszt el méretes pénztárcájában. Az a benyomásom, hogy nem lesz tánc, ma este. A mosdó előtti fal szépen ki van dekorálva Ibrahim kapitány fénykorában készült fényképekkel, látszik rajta a méretes álbajusz, a turbán, a majd embernyi jatagán, amellyel harci táncait járta éveken át úgy, hogy híre ment és tódultak ide a hajósok, messze földről is, hogy láthassák. De az évek elszálltak, Ibrahim kapitány még él ebből a régi dicsőségből, de már nem táncol, nem bírja a szíve, kezeli a kasszát és rajta tartja táskás szemét az üzletmeneten. Az új generáció körülöttünk tesz-vesz és lesi a kívánságainkat. A frissen sütött friss halak pompásak, a kiszolgálás figyelmes. Láthatóan nem lesz probléma, ha Ibrahim kapitány visszavonul egyszer, lesz, aki folytatja majd az üzletet. Így állnak sorba a generációk, beleszületve abba a vállalkozásba, amelyet még a Papa kezdett el, sok-sok évvel ezelőtt. Papa láthatóan ragaszkodik ahhoz, amelyet két keze munkájával teremtett itt a semmi és a nagy víz határán, éppen arra figyel, hogy minden működjön csak úgy, ahogy rutinná, megszokássá vált az idők során.
De a történet most kezdődik. Másnap reggel körbejárunk, mert az az ötletünk támadt, hogy a változatosság kedvéért reggelizzünk a parton. Így térünk be a Gelin Dostlarba, két háznyira Ibrahim kapitánytól. Be kellett ide térni, mert az útról belátni a kertbe, ahol színes tököket himbál a szél és tarka selymek lebbennek meg, friss kenyér illata kanyarog elő és pompás virágok nyílnak. Bemegyünk és a kertben nagy kerek asztalok várnak. Körülöttük egyszerű, olcsó, műanyag székek, de mindegyikük más színű kelmével leterítve, amely megváltoztatja a minőségüket. Előperdül egy barna lány, nagy nevetős szemekkel és kifogástalan angolsággal faggat ki bennünket arról, hogy mit is szeretnék reggelizni. Ő ajánlja, hogy hetünknek éppen elég lesz három adag, hozzá frissen sütött túrós-fűszeres lepényt kínálnak, tojást, házi sajtolású dzsúzokat, sokféle kávét. Egy perc megterít, perdül-fordul, előttünk egy egészen különleges reggeli, a saját főzésű feketeribizli dzsemmel és a finoman csípősre kevert-ízesített pástétommal, alma lekvárral, fehér sajtokkal, túróval, friss paradicsommal, kertben termett uborkával. Hurik mennyei tánca ízlelőbimbóinkon. Így kezdődik ismerkedésünk egy családi vállalkozással. Sabiha és Burcu Aytemíz 2006-ban kezdte ezt a vállalkozást. Ma négy helybéli asszonyt foglalkoztatnak. Kettejüket figyelhetjük is, ahogy előkészítik ezt a pompás, hártyavékonyságú tésztából készült lepényt és sütik a kert sarkában, a kemencében. Ketten a konyhában teszik a dolgukat, mondja Burcu, aki 24 éves, és ő segít a mamának az üzlet dolgaiban, mert a mamának voltak elképzelései, Burcunak meg érzéke a kivitelezéshez. Mondatról mondatra tárul fel a történet. Hogy ez a hétvégi házuk volt, egyébként Isztambulban éltek, de most már ideköltöztek és itt laknak, mert mozgásban kell tartani a dolgokat. Hogy a faluban ők voltak az elsők, akik teljesen legális vállalkozásként indultak. Az asszonyokat is hivatalosan, bejegyzetten foglalkoztatják. „Most már a többiek is elkezdték” – mondja Burca nagy ábrándos barna szemekkel. „Mi soha nem gondoltuk, hogy másként is lehet, mert ezeknek az embereknek ez nagyon fontos, mert más bevételük itt nincsen.” Aztán körbevezet bennünket a „birodalmában”. Minden kicsiny részlet ízléses és a helyén van. Olyan természetességgel simulnak bele a környezetükbe, mintha mindig itt álltak volna. A régi ajtó, amelyen egy fürt szőlő csüng, de ami egy lebontott régi házból került mostani helyére. Az erős színekkel megfestett tökök, amelyek kelmék lilái és biborjai felett komplementer színekkel lengenek. Aztán fény derül a színekhez való vonzódás titkaira is. A Gelin Dostlar egy szőnyeg-készítő manufaktúrát rejt a kert egyik zugában. A fonalat is itt készítik és színezik. A fonalszínezés mára már lassan elfelejtett módszereihez tértek vissza. Ezek természetes, növényi eredetű színezékek, mint megtudjuk. „Ez a sárga az akác, ez a kék ribizli, ez pedig itt egy erdei fa, amelynek nem tudom az angol nevét” – mondja Burcu nevetve. A sötét árnyalatokat a nemes hamutól kapják. „Egy-egy árnyalat erősségét vagy gyengeségét a juhok vizeletével lehet szabályozni” – teszi hozzá. Látva meghökkenésünket, mondja „igen, így csinálták régen és ezért mi is így csináljuk”. A szövőszéken látható megkezdett darabokat kommentálja, „ez egy olyan minta, amelyet az én nagyapám mintájának hívunk, mert neki volt egy ilyen nagyon régi szőnyege és azt használtuk, persze módosított formában”. „Ezt meg egy külön megrendelésre készítettük, mert valaki azt szerette volna, ha a szőnyegen megörökítjük a falu házait” – mutatja a kedves, kicsiny házak sorjázását. Felettünk előkészített, színezett fonalak gombócai hintáznak. „Két pásztor dolgozik nekünk” – folytatja Burcu – „a birkák fent vannak most a hegyekben. Rendszeresen látogatjuk őket, mert jól kell tartani az állatokat ahhoz, hogy jó minőségű gyapjuk legyen. De nincsen ezzel probléma” – elmosolyodik. Csak nézünk, messziről jött emberek, hallgatjuk ezt az ízes, szeretettel teli beszámolót az örömökről és a gondokról, a Vállalkozásról, amely az Élet, amely kitölti a napokat és az éveket, értelmes elfoglaltsággal, új célok felé vezető utakat megnyitó megvalósulásokkal. „Nem hiányzik Isztambul” – mondja a huszonnégy éves Burcu. „Itt azt csinálom, amit szeretek.” Kilépünk a kertből, telistele vagyunk színekkel, ízekkel és illatokkal, paradicsomi reggelink színkompozíciójára rímelnek a gondosan kezelt virágok. Telt színeikkel lengenek a kelmék, ellenpontozván a tenger mély kékjét, ahol fehér hajók fénylő árbocai között cseng-bong a szél. A Gelin Dostlar egy minőségi vállalkozás és egy fiatal ember minősége élteti. „A mamának ötletei vannak” – mondta Burcu – „én meg megvalósítom őket”.
Mindig abban bízunk, hogy amikor egy új generáció lép a színpadra, új minőség születik. Az ifjúsági munka egyik legfontosabb küldetése ezeknek a minőségeknek az életre keltése. Generációs váltásnak a minőségekre váltással kell együtt járnia, minőségekre van szükség a társadalmi terekben, új színekre, vidám ellenpontokra. Mennyi ilyen és hasonló minőség lappanghat a budapesti Kazinczy utcában, Alsómocsoládon vagy Börcsön vagy Szegeden! Vajon vigyázunk-e ezekre a minőségekre? Valami ilyesmi jutott eszembe Çökertmében.
