Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről a belgrádi Akademija 28 közönségére látok. Más közönség ez, mint a Vesele Domacice-jé, megállapodott, 20-as éveik végefelé, 30-as éveik elején járó ifjú emberek. Azt mondanám, hogy ez a hely lehetett volna a Bem Budapesten, ha megmarad annak, aminek álmodtatott. Mert az Akademija, a Nemanja és a Svetozar Markovic utca sarkán egy klubmozi, egy kellemesen használt, használattól koptatott bútorokkal berendezett kávézó és ivóhely, egy méretes kiállítótér, valamint egy könyvesbolt egyvelege. Három szintes. Én most a földszinten ülök és körülvesz ez az élénk, a szerb fiatal értelmiségiek beszélgetéséből összetömörödő zaj. No meg e fölött Paul Anka énekel most, a falat borító képeken Clark Gable csókol, Marylin Monroe hátáról félresiklik a selyemköntös, Satchmo fúj, Tom Waits grimaszol. Keresztutak. Idejövet a Manjez parkon vágtam át. A hideg szél felkavarta a nedves leveleket, megborzongtak a fák. Egy sárga levél vitorlázott át előttem. Egy nagymamát figyeltem, ahogyan az unokájával átvágnak a parkon. A Down-szindrómás kislány vastag szemüvegében tükröződtek a tér leveleiket levető fái. A hirtelen kinyíló felhők mögül idevillantott a Nap egy fénysugarat és végigsimította a kislány arcát. Felnevetett és megcsókolta a nagyi kezét. A nagyi szemüvege is felragyogott erre a fényben és visszacsókolta a kislány kezét. Ezen nevetni kellett. Együtt nevettek. A park közepén egy fiatal pár, gyermekkocsival. Csak egy tenyérnyi tisztásra árad most ez a kései napsütés, éppen ott megálltak, arcuk fürdették a fényben. A kocsi élénk mozgásba kezdett és vékonyka hangocska tekeredett elő a takaró alól. A pár lecsukott szemmel állt a fényben, váll váll mellett, szelíd összeérésben és egyszerre mosolyodtak el, ahogyan az az ismerős hangocska megcsiklandozta a fülüket. A tér sarkán egy gyönyörű leány jött szembe velem. Olyan, aki után megfordulnak a fiúk és elismerően füttyentenek fogaik között, halkan és diszkréten, hogy azért ne tűnjék tolakodásnak. Mobiltelefont szorított a füléhez, sietős léptei izgalmas ritmust vertek az aszfalton. Arcán folytak a könnyek, hallgatott valakit és sírt, közben nem váltott ritmust és mielőtt felocsúdtam volna, máris mögöttem szólt az a zene. A lámpa pirosra váltott és áradt a forgalom a Slavia felől, két sávban, egymásba érő kocsik végehossza nincsen folyama. A párhuzamos sávban haladó két Lux taxi beérte egymást. A járda felőli kocsiban felvakkantott a duda. A belső sávban haladó taxiból két hosszabb hang harsant. A két taxis egymásra nézett és egyikük sem nézte az utat, összemosolyodtak. Most mögöttük, szinte egyszerre türelmetlen dudaszó harsant. A forgalom lassulás nélkül haladt tovább. Az autókürtök hangja végighullámzott a soron. A lámpa zöldre váltott, átkeltem, befordultam a sarkon, beléptem a Bem mozi bejáratát idéző és a hatvanas évekből ittmaradt üvegtáblás, fémkeretes ajtón és most az Akademija 28 közönségére látok. Béke van, minden lehetséges. Keresztutakra érhetünk és onnan eldönthetjük, hogy hogyan tovább. Láthatunk és látszhatunk, akarhatunk és változhatunk, esélyeket adhatunk és jó pillanatokat kaphatunk. Éppen csak a minap mesélte beszélgetőtársam, hogy amikor bombázták a várost, akkor sem adták fel a szokásaikat. Ő valahol Palilulában lakik, az Akademija pedig itt van, Vracaron is túl, jókora távolság, de itt találkoztak mindig is a barátok, ezen a bombázás okán sem lehetett változtatni. A buszok elég rendetlenül jártak, de jártak, az emberek bementek dolgozni, amíg csak lehetett, a kocsmák kinyitottak és a barátok találkoztak, ittak, beszélgettek. „A túlélés egyik módszere ez volt, nekünk.” – mondta beszélgetőtársam, harmincas éveiben járó programozó és web-designer, holland cégeknek dolgozik innen, Belgrádból, elég jól keres és euróban, jól megvan és nem akar elmenni innen, pedig elég jó ajánlatokat kapott és lakhatna Amszterdamban is, de nem akar elmenni innen, mert itt van az Akademija és itt vannak a barátok, akikkel minden héten csak kell találkozni, csak ki kell beszélnük magukból a mindent, a béke végtelen történeteit. Amikor bombáztak, megszólaltak a szirénák, sietősebbre fogta a lépteit, de ide tartott, éppen ide, ahol én most ülök. „Rakiját ittuk sörrel és sokat” – mondta nekem. „Néha csak hallgattunk. Összerezzentünk arra nagy dörrenésre, amikor az Usce toronyba becsapódott a rakéta. Itt ültünk és kértünk még egy kört.” Az áramszünet volt a legrosszabb, az új hadviselés jegyében a NATO bevetette az „új bombázási módszert”, nem bombákat dobtak, hanem az áramvezetékeket megbénító és az áramlást megszakító speciális fémszalagokat. A frizsiderek nem működtek, a lakásokban sötét volt és a kocsmák korábban zártak, hiszen a gyertyák csonkig égtek csak egyszer – és másnap is nap volt, háborúban még gyertyát szerezni sem egyszerű. Virágzott a feketepiac. De az Akademija soha sem zárt be, a bombázás több, mint két hónapja alatt a barátok idegyűltek, elmesélték az aktuális vicceket, nevettek egy sort, majd hallgattak egy kicsit és ittak. Rakiját és sört, mindig ugyanazt és odakint időnként egy éles dörrenés, egy villanás, egy alacsonyan áthúzó gép hangrobbanása. Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, az Akademija 28 közönségére látok. Lehetnék akár a Bem mozi előcsarnokában is, szinte várom, hogy belépjen Menyhárt Jenő, és akkor majd kitolódik a záróra, mert az ilyen helyeken afféle kicsinységekkel, hogy záróra, nem lehet megakasztani egy fontos beszélgetést, amivel jól telik az idő, az életidő, az esély az élményekre, a nevetésekre és a felismerésekre. Békében minden lehetséges. Todos esposibile en la Paz.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr43361304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.