Debrecen. A folyamatos jövő

2011.12.08. 21:07

Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, akkor a "Rózsa" Intercity Express büfé-kocsijának arra a folyosójára látok, amelyet az evő-helyet az ivóhelytől választja el. Mert ezen a típuson, étkező kocsin – azt tapasztaltam ez idáig – ez a utazások szokásainak kialakult rendje szerint kialakított útvonal. Az afféle rítus. Amott esetleg így-úgy előkészített ételeket esznek, kávét vagy teát (!) isznak a kedves utasok, vagy kiterítik az egyetemi jegyzeteket, ketten, hárman a diák-utazók közül (valahogy mindig kóla körül), és tanulnak. Mert az utazás, tanulás. Esetleg azok az úgynevezett „IC-professzorok” ülnek ottan a körben, mert azoknál az asztaloknál lehet majdnem-körben ülni, és ezek a professzorok mindig az egyetemi reformokról beszélgetnek ilyenkor, amelyek őket valahogyan mindig kihagyják a számításokból, de még a kalkulációkból is. Ilyenkor tőlük hallhatunk olyan bölcsességet, amelyeket még a Parlamentben sem. Míg emitt, ezen a fertályon, ahol most ülök, ezekben a kiöblösödő helyeken, inkább inni szoktak az emberek. Az utazás-tanulásban járatlan, bizalmatlan és ezért tapasztalatlan utasok gyanakvásokkal telve, sietősen hörpölik itt, a „bárban” a kávét és persze állva, az itt ismerősök és utazásban-tapasztaltak ráérősen a sört, vagy az unikumot, esetleg mind a kettőt, váltogatva isszák. Az ott étterem, ez itt a bár, mondhatnánk nagyon szimplifikálva a történetet. Nos, ez az IC 17.08-kor hagyja el a Nagyállomást és, mint az imént hallhattam a peron felett harsogó hangszórókból a Budapest Keleti pályaudvar – Nyíregyháza – Debrecen – Budapest Nyugati pályaudvar útvonalon közlekedik. Ez nem is magyar banán, hanem egyenesen a magyar bumeráng. Budapestről jó messzire elküldöm, de Budapestre. Tényleg kiváló ötlet ez a menetrend! Összeköttetés a Kelet és a Nyugat között, átjáró. Amióta ezek az IC-k járják ezt az útvonalat, lehet, hogy a szociológiai kutatások tárgya már nem a „fekete vonat” és „a” Cséplő Gyurik, hanem az új-ingázók, az itt, a vonaton tanulók, jegyzeteikbe belealvók. (Sajnos, még nem találkoztam ez irányú kutatások eredményeivel.) Ezen az IC-n, viszonylaton, a hivatásos tanulók és nem a nyugdíjasok vannak látható többségben. Kofák, piacokra igyekvő üzletemberek itt nincsenek. A diákok ezen a vonaton tanulnak, jegyzeteikbe, könyveikbe mélyednek, laptopjukon matatnak és ők nem látogatják a büfé-kocsit, mert az nekik drága, és amelyet egyébként, ha van (!) a tolatásrendezők ezen a viszonylaton mindig a 21-es kocsi mögé akasztják. Ez a 21-es kocsi volt az elmúlt években a dohányosok szentélye, jut ez most eszembe és nosztalgia, amely álom, amely köd, stílszerűen A füst. Mostanra ez már megszűnt. A mindig velejéig hűségesen így viselkedő, ehhez igazodó, sőt ízig-vérig állami vállalatként működő közlekedési üzem döntéshozói már az idén ősszel 2012. január 1-jét teremtettek itt, ezen a fontos és láthatóan jól kihasznált viszonylaton, megállították akkor az időt a vasúton, ahol az idő egyébként fontos indikátor, de ez esetben mégis képesek voltak megállítani az időt, mint az óraátállításkor, amikor bevárják az időmúlást a vonatok. Itt most a törvényt bevárták, ilyen nézőpontból ez bizony hungarikum. A MÁV természeténél fogva túlmozgásos, hát ezért talán kíváncsian előre szaladt, a MÁV vonatai nemdohányzó járatokká lettek még mielőtt a nemdohányzók védelmében alkotott törvény errefelé is kifejtette volna már áldásos hatásait. A helyfoglalásom a 22-es kocsiban megjelölt egy helyet nekem, de annál a büfé-kocsi jobbnak tűnik. Dohányozni nem, de inni azért lehet. Éppen csak letelepszem és máris elém perdül a Télanyó! Az utasok kiszolgálása végett itt tartózkodó hölgy Télapó jelmezt visel most, persze szakáll nélkül, hiszen Télanyó ő, a vörös nadrág helyett ezért a decens szoknyácska, most mellénykéje van Télanyónak (hm!) és… és mosolyog. Reám mosolyog. A kocsit karácsonyt idéző dekorációk, de műanyag girlandok öltöztetik díszbe máma, ezek persze rajzfilm-zölden rezegnek a síneknek az ő  általuk diktálta ritmusában, műanyag-fények idebent, gurulunk az alföldi sötétben, amely odakint van, süppedt tanyák. Hajdúszoboszlóig megcsodálhatom eme karácsonyi design csodáit, Szolnokig szerintem elbeszélgethetünk arról, hogy milyen jól is áll kiskegyednek ez a Télanyó jelmez, meg azt is, hogy ezek az öreg krapekok, a felöltözött alkalmi Télapók, mennyivel, de mennyivel unalmasabbak, mint Ön, ugyebár, ebben a piros mellénykében. (És milyen hülyén tetszene kinézni itten nekünk, kedves utasoknak, egy gumis szakállban, de azért ezt a jópofizó megjegyzést itt és most mellőzni fogjuk.) Ceglédnél talán majd kérek még egy sört és Zuglóban esetleg megjegyzem, hogy milyen korán is sötétedik, amely az utazás legostobább megjegyzése lesz majd nyilván, hiszen már akkor is töksötét volt, amikor felszálltam a Nagyállomás negyedik vágányának peronjáról. No meg akkorra már talán 19.07 körül járunk majd. Aztán majd csak kiszállok ottan a sínek végén (fejpályaudvar!) és felvillantom szemüvegemet egy Combino fényes fedélzetén. Aztán talán a Bem Mozi felé veszem az irányt, de ezt most még nem tudhatom. Az utazás, amely, ugye tanulás, soha nem jósolja meg ennyire előre a következő utakat. Ettől tehát most még odább vagyunk. Utazunk, Debrecenből utazunk Budapestre, szegény országból szegény országba. Hivalkodó városból hivalkodásba. Szegénység? Milyen relatív fogalom ez most, és éppen ezen a vonaton, viszonylaton, útvonalon, éppen onnan, ahonnan jövök és éppen oda, ahonnan megyek. Ifjú kollégáknak egyszer majd elmesélem, és nyilván egy ilyen IC-n mesélhetem el majd, és éppen itten, egy ilyen típusú büfé-kocsiban („utazó szakmai képzés, kollégáim! TÁMOP, Fiatalok Lendületben, stb?”), hogy Debrecenben soha sem állt meg úgy az idő, mint a magosságos Pesten. Mert ifjúsági ügyekben itten soha sem állt az idő, hanem mindig haladt, és előre haladt, mert itt érzékenyen figyelték mindig a másik embert, nagyon figyelmesen szemlélték az ember által képviselt Közösséget és mindezeknek a rezdüléseiből következtettek a következő lépésre és nem vártak felülről, oldalról vagy a csatornák nyílásain át bezuhogó direktívákra, iránymutatásokra, parancsokra. Itt az itt élő fiatal volt mindig a prioritás és miközben „odafönn” folyton folyvást változtak ezek a célkitűzések, a saját maguk által fogalmazott csakis itt maradt, mindig itt, olyannak, eredetinek, mint amivel az egész történet kezdődött. Ez az egész történet az pedig nem kisebb történet annál, mint amit a magyar ifjúsági munka történeteként jegyezhetünk. Abban a képzeletbeli büfé-kocsiban biztosan ezt is mondanám majd az ifjú kollégáknak. Bizony. Mert így van ez. A vonat meglódul Szolnok után és most sokáig nem lassítunk, nem állunk meg, megyünk. Debrecen, mint fordítókorong, szakmai utak elindítója, összefoglalója és segítője. Ezek a debreceni szakmai konferenciák, mint a mai is volt, a mindig befejezett mondatokkal és a mindig a következő emberi eseményekre nyitott kérdésekkel operálnak. Most is így volt. Ki mindenki villant meg itt, az Utazó számára, aki én voltam most, ha csak egy pillanatra, de egyetemesebb érvényességgel! A drága jó, eligazító Weöres Sándor pillant ide egy pillanatra és mondja azt, hogy „A remekmű sérthető, / a pusztaság sérthetetlen, / a valóság hihetetlen, / a hazugság hihető.” Itt ennek az igazsága az ifjúsági szakma egésze számára értelmet nyer, mert itt vannak azok a szakmai generációk, azok a személyek, azok az emberek, akik mindig tovább lökik az angyalok dákójával a szakmai tennivalók biliárdgolyóit. Ezt, aki a szakmai szívével figyel, megérzi, észreveszi.

Mindig van valaki az aktuális minisztériumból, aki ettől függetlenül, a saját monológját mondja fel. De itt, ebben a közegben az mutatkozik meg, hogy mi a hasznos, a jó, az elfogadott és az is, hogy mi az, ami nem. Kedves kollégák, így van ez.

Vonatom megy, mindjárt az ifjúsági ügyek iránt közönyt mutató városba, Budapestre érek. A Télanyó számol, kattog a gépe, mint a vonatom kerekei alattam. Az ifjúsági szakmát formáló-alakító személyek együttműködéseket emlegetnek. Nyilvánvaló. Pedig majd’ mindenki ott volt Debrecenben A Mobilitás Észak-alföldi Regionális Ifjúsági Szolgáltató Iroda és a Hajdúsági Hallgatókért és Civilekért Egyesület által a debreceni Klinika Moziban „Helyzetek” címmel megrendezett szakmai konferencián. A vonat most még megy, majd megáll. De az, amit Debrecenben az ifjúsági ügyek szakmaiságának elismertetése érdekében tesznek, az nem áll meg sohasem. Mert így van ez. Debrecenben. Bizony, kedves ifjú kollégák, bizony.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr463449149

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cseresznyemaghasadás 2012.07.02. 09:54:44

hagymázas lázálmokat hord össze a szerző, maga sem érti mit is akarna mondani.

Debrecen és ifjúsági munka, frászt!