Csak megérkezett a Tél Hercege Belgrádba is. Talán tíz napja sincsen, hogy még láttam, a Cvetni Trg-en kinyitottak a teraszok és kint ültek az emberek és fényesre mosdatták arcukat a napfénnyel, ráérősen fürdették barátságaikat a derűs, langyos délutánban. Ama Herceg napok óta csak üzengette, hogy majd mindjárt jön, de most már megérkezett végre, előbb két napos esővel, hideg széllel küldte az előörseit, szerdán már havazott, a Herceg fényes-fehér kísérete élén végigvágtatott a Kneza Milosán. Csütörtök reggelre lefagytak a reggeli párák, ügyetlen kűröket futottak a járókelők a járdákon. A folyók felől érkező metsző hideg szélben nem esett jól a hosszú várakozás a buszmegállóban. A Zemun felől Régi Belgrád felé közlekedő buszok mindig zsúfoltak. Hosszú útvonalon járnak, végül is két világot kötnek össze, és bőven van utas e két világ között is. Az a megálló, ahol várakoztam Novi Beogradban, éppen szemben van a Hotel Jugoszláviával. A „Balkán legnagyobb szállodája” egyébként már évek óta üres, lakatlan. Csak egyik sarkában van élet, itt működik Belgrád Gran Casinoja. Körülötte általában fekete, nagyméretű, diszkréten páncélozott járművek várják gazdáikat. Négyen fagyoskodtunk ott a buszra várva. Egy lány, piros mobiltelefonjával melegítette a fülét, ráérősen csevegett valakivel. Egy idősebb úr, kopottas kabátban, füles sapkában, bevásárló kocsival. Egy hölgy, szigorú tekintettel. No meg a kis cigány fiúcska. Sapkája a kezében. Rövid, béleletlen kabátkában, a nadrágja jobb térdénél lyukas volt és látni engedte a csontos térdét, legalább két számmal nagyobb csizmájában bőséges helye volt a fagyoknak, hidegnek, zoknira azonban nem futotta, láthatóan. Topogott a legényke, némán, összeszorított szájjal. A szeméből patakzott a könny, talán a hidegtől, talán valami mély bánattól, megbántottságtól. Orrocskájából kis ezüst patak csordult ki. A kabátujjával letörölte, láthatóan nem először. A 83-as végre megérkezett, felszálltunk, a fiúcska utoljára. Még kérő pillantásával visszanézett valakire, akit a sötétben eddig nem is vettem észre, aztán durcásan felhúzta a vállát. Az ajtók sziszegve ránk csapódtak, tovább lódultunk. A kisfiú ott megállt, az ajtónak támaszkodva. Tudva lévő, hogy a belgrádi buszmegállók jelentős távolságra vannak egymástól, hosszú percekig tart az út két megálló között, bőven van idő elhelyezkedni, töprengeni, telefonálgatni. A piros telefonos lány tovább csevegett. A szigorú tekintetű asszonyság azonnal leült, a bevásárló kocsis úr szuszogva, fújtatva nyomult a busz vége felé. A kis cigány gyermek pedig rázendített. Énekelt valami hosszú balladát, nap és hold, szerelem és halál kavarogtak benne, valami régi dallamra cifrázta, szépen. Nem lehetett több nyolc évesnél, de énekében tapasztalat volt és fájdalom, mert valami szíveket szaggatóan szép történetet énekelt meg. Szépen is énekelte, még az is lehet, ha iskoláznák a hangját, vihetné valamire. A buszon lehalkultak a beszélgetések, a kisfiú hangja szárnyalt csak, hozzá a motor brummogása szolgáltatta a basszust. Hosszú volt a megálló, az ének éppen kitartott. A buszon ülő emberek elfordultak, szótlan bámultak ki az ablakon, a szigorú asszonyság arcára kiült a bosszúság, a lány befejezte a telefonbeszélgetést. Aztán a dal csak véget ért, a kis legény elindult koszos, nyűtt sapkájával, körbejárt alamizsnáért. A többség átnézett felette, néhányan elfordultak. Az volt a furcsa, hogy nem is mondott semmit sem. Nem kért, szinte nem is nézett a kuncsaftjaira, valami fáradt rutinnal ment tovább és nyújtotta a sapkát némán. A leány, aki telefonált, adott neki valami pénzt, adtam én is, a mellettem ülő úr is. A szigorú tekintetű asszony ráförmedt valamit, röviden, határozottan. A bevásárló kocsis úr pedig csak nézte a kis jövevényt, mint aki egy idegent lát. Mások sem kotorásztak a zsebükben. A következő megállóban a fiúcska leszállt és még láttam, ahogyan elindul a zebrához, hogy átvágjon az úton az áttellenben lévő megállóhoz, hogy visszainduljon oda, ahol majd le kell adnia a bevételét. A Zeleni Piacjánál a busz végzett az útjával, innen fordul majd vissza Zemun felé, leszálltunk és sietősen szétszéledtünk. Engem a hideg szél fújt fel a dombra, a Moszkva Hotel és a Terazije felé. Mindünk árnyékát ugyanaz a belgrádi este festette feketére. Pedig a Herceg, a Tél Hercege nemcsak hideget, de fényes havat is hozott Belgrádba.

Két nap múlva leszálltam az Avala Eurocity Express névvel megtisztelt helyiérdekű vonatról. Délután volt, három óra. A Keleti pályaudvar magos csarnoka visszhangzotta a szavakat, a galambok szárnycsattogását, az érthetetlen hangosbemondót. Kifelé tartottam, egy cigarettára vágytam, mert Kelebia, az több, mint három órányira volt már, ahol a vágánytól szigorúan – és egyenruhás felügyelet mellett – öt méteres távolságot tartva az utolsó cigarettát elszívtam. Hűséges bőröndöm zörögve követett. Rántott rajtam egy kicsit, odakint megálltunk. Elővettem a tárcám, kihalásztam egy cigit és rágyújtottam. Még bele se szívtam, amikor hozzám lépett egy ember. „Bocsánat, barna vagyok. A lányomat elvesztettem.” Nagyon tárgyilagosan mondta mindezt, nyugodtan és nézett. „Adjon az Isten szerencsét, forró kemencét, üres zsákomba gabonát” – mondta aztán az ember. Borostás arcából, mint két félbevágott gesztenye, nyílott rám a tekintete. „Elfelejtettem a többit” – mentegetőzött – „Nagy László, tudom. Tanár voltam.” Kotorásztam a zsebemben, tudtam, hogy kellene lennie ott valami aprónak, ami a kezembe akadt, odaadtam. „Köszönöm” – mondta az ember – „csak a lányomat ne vesztettem volna el, igazán, tudja. Tudja?” Aztán elfordult tőlem és én meg szívtam a cigarettámat. Mellettem állt egy másik dohányos társ. Tanúja lehetett a beszélgetésnek, csóválta a fejét, nem tudtam, hogy ez most nekem, vagy ennek az embernek szól. A barna ember, a cigány ember most hirtelen megint felbukkant mellettünk. „Most láttam, hogy mennyit adott!” – rikkantotta el magát – „Nagy László, a költő!” Megint nem tudtam, hogy ez most nekem vagy másnak szólt-e. A mellettem álló dohányzásban-társam hangosan felnevetett. A kopott kabátos, borostás, gesztenye-szemű ember elfordult tőlünk. Egy pillanat alatt elnyelte a pályaudvar előtt hullámzó közönség. Befejeztem a cigarettámat és elindultam a metrólejárat felé. Hűséges bőröndöm kerekei viháncoltak a repedezett-töredezett pesti aszfalton.