Damiel vidéken

2012.02.25. 18:47

Suhanás a táj fölött. „Vetődések. Gyűrődések. Kitüremkedések, kitörések és kihűlések.” Kondenzcsíkokkal domesztikált kék ég. Girbe-gurba szárú V-t írnak az égre a vadlibák. Vak gödörszemben hófehér pillantás. Feketéllő föld barázdái. „Kapával, ekével, ásóval domesztikált táj.” Kultúrtájban traktornyom barázdái öregítik a mező arcát. Egy tanyaudvaron téglákon csorog lefelé az olvadó hólé. Egy kutya nézi az eget, morog, nyugtalan. Suhanás. Egy aprócska pont, ember ballag balról át. Tetők úsznak elé, szaporodnak a házak. Az utca végén kicsiny állomás, előtte a bakter, piros sapkája pont a vonat-hosszú mondat végén. Sín kanyarog. Párhuzamosan futó ezüst szalag és a tó ezüstje, az öregnád barnája. Domb, szelíden tűnődő szőlőtőkék párhuzamos magánya. Városka …

 

Árkád. Betonlábakon álló ház, vörös téglákkal kirakott földszinten alumínium keretbe foglalt portál. „Ruci Turi” hirdeti a neon. Damiel nekidől a hűvös kirakatnak és végignéz a Szent István úton, a Fő utcán, az Utcán, ahol délután még Mari néni döcögött végig, nehezen, sípoló lélegzettel és Damiel hallgatta, hogy „fáj a lábam, a lábam fáj, sohasem fájt a lábam”. Csütörtök délután volt és ugyanazon az utcán Józsika rohant végig iskolai órákról jövet és Damiel hallgatta a szuszogását, ahogy kapkodta a levegőt, mert keskeny vállait a nehéz táska lefelé húzta, vágta a kabát alatt a húst, és Józsika kezében hintázott a fuvola fekete doboza és Damiel hallgatta, ahogyan Józsikában csak keringett az egyetlen mondat végtelenített körhintája, magnószalagja: „a fene enné meg, a fene enné meg, a fene egye meg, egye meg a fene, dó szó re mi fá”. Ügyvéd úr szaladt át a piroson, a sarkon, szorítva hóna alá az irattáskát, „15% elég lesz, megmagyarázom majd neki, hogy semmiképpen se többet. Igen, 15%” és az ügyvéd úr kikerült egy tócsát, a frissen és gyorsan olvadó hó ereszkedett. Délután volt, sütött a nap és Damiel nekivetette a hátát a falnak, hogy kényelmesen végignézhessen a mindig belátható Szent István úton. Egy Volán feliratú busz kapaszkodott most a megálló elé és az az öregúr, aki eddig egy szomorú platán esetlenül öregedő levelét szorongatta a kezében, amellyel minden áthaladó autónak odaintett korábban, miközben táncra perdült, a levéllel a kezében perdült-fordult – Damielt megragadta a „forgalomirányítás!” bevillanó szavának szépsége és a felkiáltójel drámaisága. Gimnazista Juli pedig, aki a megállóból nézte a megállóban perdülő öregurat, arra gondolt, hogy „Szegény. Bolond.” A Szent Istvánról elnevezett fő utca telis tele volt szavakkal, szép mozdulatokkal még a délután. Damiel jegyzetelt. Most meg este van, nyolc óra, a Nap már csak elköszönt és az utca üres, mert csütörtök van, Damiel áll itten egy dunántúli kisváros panel-házának vörös téglákkal kirakott földszintjének falához támaszkodva. Az angyalok fekete kashmír kabát-egyenruháján a fal téglapora soha sem hagyhat nyomot, mint ahogy a frissen festett szomszédos panel fala sem hagyhatná a nyomát, ha annak dőlne volna. Az utca teljesen üres és egyetlen gondolat sem imbolyog most előre Damiel jegyzetfüzete számára. Angyali szárnyai a kashmír kabát alatt. Csütörtökön Damiel nem repül, inkább transzportálódik, inkább mondja, hogy „beam me Scotty”, persze csak viccből, mert hallotta már elégszer. Damiel tudja, hogy hűvös van – mindig elbűvölték azok a pára-pamacsok, amelyek a szájakból bújnak elő akkor, amikor hideg van. „Képregények buborékjai.” – gondolta Damiel, és elhelyezte ezekben a buborékokban a maga jegyzeteit, mert már sokat tudott az emberi természetről. Sokat, de nem eleget. Most tehát egy kissé tehetetlen angyal. Eddig telhetetlenül jegyzetelő angyal volt. A Szent István út üres csütörtökön este nyolc órakor, Józsika már otthon van és nézi a tévét. Marika néni már otthon van és fájós lábát a sámlin lévő kispárnán nyugtatva nézi a tévét. Az ügyvéd úr is otthon van és egy laptop képernyőjére görnyed. Ujjai járnak a billentyűzeten, le-fel járnak az ujjai a billentyűzeten és ír. Csak a Szent Istvánról elnevezett úton nincsen most senki sem, de ugyanígy üres a Kossuth utca, de még a Rákóczi út, sőt a Malom-köz is. Semmi, senki sem mozdul. Bár az angyalok soha sem unatkoznak, legfeljebb elfogynak a dolgaik egy kis időre, most Damiel mégis arra gondol, hogy menni kéne már, odébb állni, de az angyaloknak nincsen hazájuk, mert Ők mindenütt otthonosan mozognak, így Damiel még ácsorog itt, a vörös tégláknak vetve hátát, lehunyja a szemét, kinyitja, lecsukja, nyitja. Az úton, a Fő úton senki, semmi se mozdul. Most még valahogy nem akar helyet váltani, mert meg akarja érteni a csütörtököt, a Szent István úton a csütörtököt, itt. Aztán észreveszi, hogy még mindig a jobb kezében szorongatja a jegyzetfüzetét és a másik kezével a tollát markolja, mintha lenne valami, amit meg kell örökítenie. Kissé restelkedve zsebre vágja kedves tárgyait, miközben kissé szégyenkezve száll fel a Kormányhivatal székházának a lapos tetejére, ahonnan a mobilszolgáltatók tornyai merednek rézsút felfelé. Onnan üzeni majd mindjárt, hogy szeretné, ha Cassiel-el meg tudná beszélni ezt a dolgot vajon, hogy mindez miért. Mentében még egyszer végigpillant az üresen fénylő fekete utcán, amelyet itt-ott még beroskadó hókupacok szegélyeznek. Senki. Egyetlen megörökíthető gondolat sem imbolyog elébe. Damiel odébb áll most, hogy találkozhasson Cassiel-el.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr824203822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.