Egy modern nagyváros gyomrában a szakadatlan fogyasztásra berendezkedett várostársadalom szemetét emészti a nap minden percében. Szakadt műanyag zacskók, üres dobozok, lejárt szavatosságú újságok, krumplihéj, összenyomott műanyag palack, lemerült elem, törött kezű játékmackó mind mennek a kukába. Belgrádban sincsen ez másképpen. Szelektív hulladék-gyűjtés itt még nincsen, az Európai Unió környezetvédelmi regulái még mindig távol vannak innen. Itt eddig nagy, szürke alumínium kukákban gyűjtötték a polgárok az általuk megtermelt háztartási szemetet. Éppen egy éve figyelem, hogyan. A kukák úgy 50-100 méterenként csoportosulnak, két-három házra jut egy ilyen ácsorgó szürke csoport, nagy torkuk kitárva, nyelik, amit beléjük tömünk. Én a járdáról közelítem meg a hozzánk legközelebb eső szemétgyűjtőt. Sokszor átéltem már, hogy míg én a teli szemeteszsákunkat – amiben csörömpölnek az üvegek - lazán lóbálva, fütyörészve közeledek jobbról, addig balról, az úttest felől máris odatoppan az itt ügyeletes gyűjtögető a kukához és munkához lát. A gyűjtögető felszerelése egyszerű, célszerű és praktikus. Az alkalomnak megfelelő öltözet az kitaposott, lapos sarkú cipő, könnyen felrántható nadrág (legtöbbször valamiféle jogger-szerelésből), kikönyökölt pulóver, rajta széldzseki vagy esőkabát, nem ritkán esőtől-széltől, erős napfénytől is óvó sapka. Szoknyás gyűjtögetők nincsenek. A szegénységnek ez az állapota elmossa a külsődleges nemi jegyeket. Hölgyek és urak egyformában. Mert a gyűjtögető az bizony szegény. Látható, hogy amit csinál, az a foglalkozása, hivatása neki, vagyis, hogy abból él, hogy gyűjtöget, hogy lomizik. Gyűjti abból, amit mások kidobnak azt, ami nekik érték, megélhetés. Eszközei: méretes, strapát bíró műanyag táskák és szatyrok, vállra vetve, hónaljban szorongatva. Egy bot, se nem túl hosszú, de se nem túl rövid, éppen elégséges hosszúságú ahhoz, hogy a kukába behajolva feltúrhatóvá legyenek a felső rétegek. A túrás végett a botnak erősnek, de könnyűnek is kell lennie, e célra mogyorófaág vagy sietve kettéfűrészelt seprűnyél egyaránt megfelel. Míg én jobbról közeledem, addig a gyűjtögető balról. Én unottan behajítom a szemeteszsákot a kukába, a gyűjtögető figyelmes, koncentrált pillantással felméri a tartalmakat. Túr egyet-kettőt. Ha valami kincs bukkanna fel az így felkavart felszín alól, azt emberünk (vagy asszonyunk) sietve kiemeli, szakértő pillantással megbecsüli, aztán a döntéstől függően megy vissza, vagy kerül a szatyorba. Aztán a gyűjtögető távozik. Lehet valami íratlan szabálya a túrás műveletének, mert a túrás művelete nem jár kukán kívüli szennyezéssel. Erre minden gyűjtögető figyel, tapasztalataim szerint. Siet a következő kuka-szigethez, ahol a művelet megismétlődik. Ismétlődik szakadatlan. Télen és nyáron, hóban és napsütésben. Mivel ezek a kukák mindent befogadnak, ami csak szemétként keletkezhet egy otthonban, ezért Belgrádban lényegében ismeretlen a budapestieket oly sok örömmel eltöltető lomtalanítás eseménye. Itt a kukákban vagy mellettük időnként régen eltörött bútorok, egyszerre csak megvakult csillárok, karnisok, agyonforgatott őskori lemezjátszók, (sőt talán a valamikor rajtuk forgó lemezek is!), múltbeli kincsek is előkerülhetnek. Ilyenkor a gyűjtögető egy másik fontos alapfelszereléshez nyúl. A mobiltelefonjához. Mert ilyenkor értesíteni kell a gyűjtögetők szigorú hierarchiába rendeződött társadalmának a következő fokán állókat a leletekről. Gyűjtögetőnk tehát megáll az aktuális kuka mellett és telefonál. Aztán őriz. Néhány perc múlva egészen biztosan bekanyarodik majd a Krunska sarkán egy négy keréken guruló, pöfögő, füstöt eregető szerkezet, sem nem autó sem nem motor, valami, ami mégis megy valahová. A szerkezet elején egy ember ül és tekergeti a bicikli-kormányt, ügyesen leparkol a kuka mellett, és a fellelt kincs a gyorshegesztéssel kialakított raktérbe hajítódik, a már ott púposodó tárgy-halom tetején. Azt gondolom, hogy a gyűjtögetők kognitív várostérképén világos igazodási pontok vannak és körzetek, ahol senki sem tévedhet valaki más területeire. Első gyűjtögetőnk felelőssége a döntés, a szállító felelőssége ezen döntések jóváhagyása és a kincseknek a válogatás valami távoli helyszínére való elszállítása. Van olyan gyűjtő, aki csak papírra hajt, és van olyan, aki fára, van olyan is, hogy mindenre, ami mozdítható. Ott bizonyára mások veszik át majd az átválogatás feladatait és ott is bizonyára van egy főnök, aki kalkulál majd, a műveletek és a nap végén. Ő fizeti ennek a rendszernek az eddig bemutatott két szereplője számára munkájuk ellenértékét. Nem fixért dolgoznak. Mindig annyit kapnak majd, amilyen szerencséjük volt. Ez az összeg persze alapvetően azon múlik, hogy vajon volt-e Nikolicéknál nagytakarítás, vagy, hogy vajon vásároltak-e most Pavic szomszédék egy sztereó berendezést, mert az sok méretes papírdoboz, csomagolóanyag, vagy, hogy vajon éppen ma, most szánta-e rá magát Milosevic úr arra, hogy rendbe tegye a pincéjét. A munka tehát változatos, egyik nap sem olyan, mint a másik. A szerencse forgandó és a motiváció erős. Az efféle lomizás a nagyvárosi élet talaján megfogant vállalkozás. A hálózat csúcsán nagyon gazdag vállalkozók ülnek, öltönyös, okostelefonos urak, akik már eltartják a feleséget, a gyermekeik már jó iskolákba járnak és céges papírokon nyújtják be a pályázataikat az állami tenderekre, amelyeket az EU finanszíroz jelenleg. A szemét jó biznisz keveseknek és sokaknak sok és nehéz munka. De ez a szemét életben tart sokakat, sőt a feltörekvés változatos lehetőségeit kínálja fel a számukra. A kukát túrókból kerülnek ki majd a szállítók, a szállítókból egyszer csak válogató is lehet. A válogató csoportfőnökké emelkedhet és a csoportfőnök egyszer csak, ha ügyes, talán majd a válogatók főnöke és az értékesítésben dolgozó is lehet. Onnan pedig már csak egy lépés valami legális vállalkozás, valami megtakarítás, valami, ami még ennél is jobb élet. Pusmognak itt minden félét az emberek. Például azt is, hogy annak idején Milosevics klánja is a szemét-bizniszben kereste többek között a párt-finanszírozás forrásait. Sőt arról is beszélnek errefelé, hogy ez mostan sincsen másképpen. Az utódpártok is boldogulást látnak ezen a kimeríthetetlen terepen. Én ezt nem tudom. Én csak azt látom, hogy amikor én a járdáról közelítek a kukák felé, akkor valaki az úttest felől jelenik meg a kukáknál és túr egyet, néz egyet, figyel, dönt, eltesz vagy telefonál.

Igen, ez a rendszer egy maffia-szervezet hierarchiájára emlékeztet. Még el is fedi azt, hogy vannak mások is ennek a rendszernek a legaljában. A páriák. Azok, aki ott élnek a szeméttelepek mellett. Azok, akiknek nem volt tehetségük a talpaláshoz, vagy nem fogadta be őket ez a rendszer, vagy csak kikoptak belőle egyszer, mert ez bizony egészség-próbáló feladatok sorát kínálta fel nekik. A város határában, a szeméttelepek mellett itten méretes viskó-városok alakultak ki. A pancsovai-híd mellett például sok ezren élnek egy ilyen „favellában”. Villany és vezetékes víz nincsen. Az ilyen-olyan talált anyagokból összerótt fedelek alatt mégis emberek, családok élnek. Abból élnek, amit a fentebb bemutatott módszerekkel kiválogatott, aztán a városi kukásautók által minden nap összegyűjtött és ideűrített tartalmakból még ki tudnak venni. Képzelhető, hogy mi maradhatott nekik azután, hogy egy jól szervezett rendszer már átválogatta a tartalmakat.

Belgrád benyomásaim szerint tudomásul vette és megszokta ezt a rendszert. A fedél nélkül élőknek például itten a kukák oldalára akasztott zacskókban juttatnak adományokat. Ha valakinek van valami felkínálni való adománya, azt a kuka szélére akasztja egy műanyag zacskóban. A gyűjtögetők tiszteletben tartják ezt. Ők a kuka belsejét túrják. Az oldalra akasztott adomány lehet kenyér, vagy ruha, használati cikk, szappan például, mint azt a minap megfigyeltem. A társadalomban élő ember szégyenlőségével üzenik a társadalmon kívüli embereknek, hogy „tudunk rólatok”. Csendes, hivalkodás nélküli szolidaritás. A kuka oldalára akasztott „adomány” mindig eltűnik, valahogyan.

Most itten, ahol lakom, Belgrád Vracar kerületében, egy új projekt szárnyal. Túrják a kukák helyét, hogy helyükre majd modern szemét-gyűjtő szigeteket illesszenek. Ezek a francia gyűjtőhelyekre emlékeztető, az úttest szintje alá süllyesztett dobozok lényegében, amiben majd minden belehajítunk, mint eddig is, de a kukás autók majd egészben emelik ki. Lényegében egy zárt – persze higiénikusabb rendszer, mint az, ami volt -, de ellenáll majd a gyűjtögetőknek. A doboz-jelleg miatt ez már nem lesz feltárható kincsesbánya többé a számukra. Most majd azt figyelhetem, hogy mit is csinál majd holnap után, ha ez a projekt beteljesedik, a „mi gyűjtögetőnk” itten a botjával, a vöröses szatyraival, a Nokia telefonjával.

Mivel a szociológia tudománya még nem érte el a várostársadalom ezen interjúalanyait és se fókusz-csoportos beszélgetések tapasztalataira, se omnibusz-vizsgálatok egzakt eredményire sem támaszkodhatunk, marad a részes megfigyelés. Én majd – mint eddig is – a háztartási szemetünk esszenciájával a járda felől közelítem meg ezt a dobozt. Lesem majd, hogy ki bukkan fel majd a másik oldalon. 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr364356348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.