A magyar ifjúságpolitika története elakadások, megtorpanások, felívelések és ellanyhulások története volt az elmúlt húsz évben. Voltak már csendesebb és zajosabb, spontánabb és szervezettebb, fényesebb és szürkébb korszakai is. Kialakultak a trendjei és folyamatai, egyes ötletek kifutották a pályájukat, egyes kezdeményezések intézményes formát öltöttek, mások elhaltak, csendben vagy zajok és zörejek között múltak ki. Jó szavak és ostobaságok párbajoztak egymással sokszor konferenciákon, mosolyok és dühök cseréltek gazdát, tettekre más tettek csavarodtak reá, együttműködések alakultak szakmai szimpátiák alapján, emberek kapták el egymás tekintetében az elismerés fényét és emberek fordították el tekintetüket arcokról, amelyekre üresség sápadtságát a semmit nem mondás festette fel. Mondhatni tehát, hogy a magyar ifjúságpolitika elmúlt húsz éves története teljesen racionálisan követte a magyar társadalomban zajló folyamatokat. A magyar ifjúsági munka tudatos szereplőinek köre bővült, sok civil kezdeményezés hasznosságában rejlő erejét visszaigazolta a társadalmi környezet, az elmúlt években ezek a közösségek sorra-rendre ünnepelték megalakulásuk 20. évfordulóját. Ez a magyar ifjúságpolitika természetesen nem volt érinthetetlen a magos politikában zajló mindennapos játszmáktól sem. Nem is lehetett az, hiszen cselekvési lehetőségeit közpolitikák egész sora határozza meg. Cselekvési tereinek határait többnyire közpénzek szabják tágabbra vagy szűkebbre. Szereplőinek egy része közalkalmazott vagy köztisztviselő. A magyar gazdaságban még húsz évvel a rendszerváltás után is az Állam meghatározó szereplő. A civil társadalom tökéletlenségeinek ez az egyik fő oka, gyengeségeinek indoka pedig a szegénység. Szegény emberek civil társadalma egyedül nem teremthet tartós intézményeket, nem működtethet szolgáltatásokat. A települések nagy részének élhetőségét az állami forrásokból odaosztott juttatások határozzák meg. A magyar ifjúsági munka lehetőségeire a decentralizálás és a központosítás, és az aktuális politikai szereplők ezzel kapcsolatos nézőpontja mindig erős hatással volt. Jelentős hatást gyakorolt itt az is, hogy a fiatalok problémái időnként olyan politikusok érdeklődését is felkeltették, akik ebben médiaszereplési lehetőséget, pártjukban előremeneteli lehetőséget és az nem értelmes és alázatos cselekedet lehetőségeit látták meg. Mégis, hogy beszélhetünk magyar ifjúsági munkáról, még ma is, az azoknak a személyeknek köszönhető, akik felismeréseikkel, kitartásukkal, elkötelezettségükkel tették a dolgukat és a meggyőződésük szerint helyes dolgok megcsinálhatóságának az érdekében még a szükséges kompromisszumok megkötésére is készen álltak, mindig. A magyar ifjúságpolitika fórumain nem voltak látványos lázadások az elmúlt két évtizedben. A kollégák csak eltűrték felkészületlen politikusok üres fecsegését a konferenciáikon, kivárták a fegyelmezetlen köztisztviselőket, akik a „sok a dolgom” hivatkozással rendszeresen lekésték a megfelelő időpontokat, kivárták a Központ hezitálásait és várták az onnan valahogyan mindig késve érkező impulzusokat. Nekik mindig volt programjuk, a kormányok ifjúságpolitikai programja pedig mindig lassan alakult, formálódott valahogyan, de ő kivárták ezt is és jó arcot vágtak az aktualitásokhoz és az aktuális egyeztetéseknek nevezett kinyilatkoztatásokhoz, mert tudták, hogy ez csak akkor számít majd, ha végül is hagyják őket dolgozni. Dolgoztak tehát és ezt a magyar ifjúsági munka területein végül is többé-kevésbé hagyták eddig. Ha majd egyszer valakinek eszébe jutna, hogy vajon mit is csináltak, mit is dolgoztak ezek az emberek a fiatalokkal és a fiatalokért, meglepő dolgokat találhat majd. Meglepőeket és sokat, sok szépet is. Olyan alkalmakat, amelyekben a fiatalokat végre a kreativitásuk felszabadítása irányába vezették; képzéseket, amelyek után a résztvevők másként kezdtek el gondolkodni a dolgaikról; helyeket, ahol maguk alakították ki a játékszabályokat; cselekvéseket, amelyek iránya egy élhetőbb társadalmi környezethez való tényleges hozzájárulás volt; önkormányzati hivatalokat, ahol a fiatalokkal való dialógusokat intézményesítették és ezáltal azok beépültek a testületek határozatainak szellemébe. Még mindig megíratlan az elmúlt húsz év magyar ifjúsági munkájának és korszakainak, valamint korszakváltásainak története, miközben eddig keletkezett dokumentumai már bőséggel megtölthetnének egy könyvtárat is. Aki akar, abban a könyvtárban sokat olvashat erről.

Ha most, 2012-ben körülnézünk a magyar ifjúságpolitika háza táján, észre fogjuk venni, hogy most már minden másként van. Az Állam nevében cselekvő Kormány úgy tűnik, hogy véglegesen lemondott már arról, hogy abba a könyvtárba olvasójegyet váltson. A Kormánynak van egyébiránt ifjúságpolitikája és ezt a www.újnemzedék.hu fel is tárja nekünk. De a következetesen nem olvasó magatartásból logikusan következik, hogy tudunk egy másik, ezzel párhuzamosan működő ifjúságpolitikáról, sőt talán egy harmadikról is. Ezt ugyan nem ifjúságpolitikának hívják, de akként hat. Az az írott és az ifjúságpolitikában eddig megszokottakhoz képest jelentős média-jelenléttel kísért program nem működik, az elhallgatott és eltitkolt ifjúságpolitika ugyanakkor hatékony. Ennek a rejtőzködő, lopakodó ifjúságpolitikának az eredményeképpen a magyar ifjúsági munka elmúlt húsz év alatt kialakult intézményei teljes egészében elvesztették az állami költségvetési támogatást, a Mobilitás – mint szakmai intézmény – felolvadt egy értetlenkedő másik hivatal elasztikus közegében, szakemberek elveszítették állásukat, vagy fizetésük 30-40%-át, a civil szereplők pedig most majd újratanulhatják a civil támogatások játszmáit egy lényegében régi-új támogatási keretben, de jelentősen lecsökkentett forrásokért folytatott versenyben. A magyar ifjúságpolitikának most keretet adó nyilvános program az Európa Unió forrásainak lehívását ígéri, miközben nemzeti célként nevezi meg a dolgozat tárgyát és erre a „nemzeti célra” most már – úgy tűnik - esély sem kínálkozik akár egyetlen alkotmányban rögzített forintot is költeni. A program jelen van az internetes felületeken, de csupa idézet az egész körítés, és ami még ennél is rosszabb, foltos emlékezetű múltakat idéz. Máris szomszédok, Vuk-ok, idetévedt turisták elragadtatott fotói keverednek össze az újnemzedék féjszbuk oldalán, igazi PR ujjgyakorlat ez, de tényleges cselekvés nélkül, pedig a PR az akció, és a vezetés is akció, nem pozíció. Úgy tűnik, hogy ama másik ifjúságpolitika pont erre, az utóbbira épít. A pozícióra. A magyar ifjúságpolitika vezetése, folyamatainak kormányzati koordinálása most úgy mondják, két pólusú. Ez azt jelenti, hogy Navracsics miniszter úr kabinetfőnöke ráérő idejében – úgy két ReGenerációs fellépés között – népszerűsíti a dr. Varsányiné által „hozott szalonnával” zsírozott programját, amúgy pedig az államigazgatási cselekvés (amíg erről más döntése a Kormánynak nincsen), a Nefmi nevű alakulatnál van, aki egyébiránt államigazgatási keretek között értékelhető dolgot az eltelt majd két évben nem csinált. Ha csak a szakmában fontos embereket érintő kirúgások, a Mobilitás ellehetetlenítése és az Európai Ifjúsági Központtal kapcsolatos hezitáló álláspontjának az ellehetetlenítés felé tartó gyakorlati tettekre való ültetése annak nem számít. Ezen kívül a többi néma csönd. Ha az érdeklődő adófizető polgár a nefmi honlapjára téved, csak azt látja, hogy Soltész úr már megint meglátogatott egy rehabilitációs foglalkoztatót és soha nem láthatja azt, hogy Soltész úr eleven diskurzust folytatott volna mondjuk a magyar ifjúságkutatókkal. Téglássy főosztályvezető úrról is csak akkor hallani, ha meghirdeti a prohibiconista drogpolitikát, de aztán annak a gyakorlatra váltásával kapcsolatos lépéseiről mélyen hallgat. Az Y-Generáció Fidelitas-ba tömörülő képviselői szintén jelentős PR tevékenységet végeznek a honlapjukon, de ettől a generációtól az önérdekek képviseletén kívül amúgy sem várhatunk mást. Lee van Cleef pedig (az, akiről Cseh Tamás énekel) csak néz, csinos zakójában hátát a falnak veti és így tovább. A magyar ifjúságpolitika új korszaka most lehangoló történetek sorozata, amelyek – sajnos – nagyon is egy irányba mutatnak. Oda, ahol csak akkor történik valami, ha a Központban az a három ember, aki az ügyekben döntések szempontjából most igazán fontos, majd egyszerre ér rá és lesz idejük beszélgetni egymással. Mert egyébiránt semmi más sem fontos. Egy történelmi pillanatnak vagyunk tehát a tanúi, annak, hogy egy pluralista, sokszínű, a társadalmi tagoltságokat követő ifjúsági munkát egy paternalista, egyközpontú, akaratkövető (és nem folyamat követő) ifjúságpolitika vált fel. Lehetnénk akkor tehát Kínában is. Talán Ukrajnában, lehet, hogy Oroszországban, mert ezekben az országban van az szokásban, hogy a Párt ifjúsági szervezete az állami ifjúságpolitika irányítója. Miközben Magyarország 2004-ben, úgy hittük, hogy az Európai Unióba való belépéssel végre a Történelem Főutcájára tévedett annyi mellékösvényen keringés, helykeresés után, most azt látjuk, hogy ezen a Fő utcán részeg pártkatonák imbolyognak és dalolják teli torokból azt, hogy aszondja’ „A fő utcán végestelen végig, mindenkinek az anyja szentségit” … Ezek a pártkatonák nem beszélgetnek senkivel, mert beszélgetésekre nincsen szükségük. Ezek a pártkatonák jogszabályokat sem fogalmaznak, mert jogszabályokra sincsen szükségük, ezek a pártkatonák döntenek támogatásokról pártszimpátiák alapján, mert semmilyen más szimpátiára sincsen szükségük. Ezek a pártkatonák szervezett gyűléseken hirdetik az igét, amelyet honlapjukon majd egyeztetéseknek neveznek és közben vagy nem mondanak semmit, vagy, amit mondanak az semmit sem jelent és ezért semmit sem ér. Párbeszéd, dialógus, ugyan minek! Odajutottunk, hogy ki kell mondanunk, hogy a magyar ifjúságpolitika letért az európai útról és, ha ez így megy tovább végérvényesen és hosszú évekre ki fog szakadni abból a közegből, amelynek egyébként oly sokat köszönhet. Közben egészen elképesztően bürokratikus alapokon szerveződik persze a Magyar Nemzeti Ifjúsági Tanács, hogy aztán majd a megalakulása után beálljon ebbe a dicstelen sorba és díszlete legyen mindennek, amelyet most magyar ifjúságpolitikai intézményrendszernek nevezhetnénk, ha ez a szóösszetétel nem kötelezne arra, hogy NE nevezzük annak. Mindezen közben működik a ReGeneráció, a Kormány nagyívű ifjúságpolitikai programja, de úgy, hogy a fentebb szóba hozott urakhoz és minisztériumi struktúrákhoz semmi köze sincsen. A kormányzati koordináció már az összes, ifjúsági ügyekben releváns közpolitikai területet felügyelő Nefmiben sem működik, nemhogy hatással lehetne afféle apróságokra, hogy költségvetési tervezés, programfinanszírozás, vagy mondjuk a magyar fiatalok egyik aktuálisan égető problémájára – ami az első munkahelyhez férés -, mint jelentős társadalmi kihívásra válaszoló program indítása. Az ifjúsági munka alapvető értéktartományában mindig is a demokráciára nevelés, az európai magyar polgár formálásához való hozzájárulás szerepelt központi értékként, amelyet a közösségi tanulás keretei között támogatott. Most ezt az értéktartományt egy olyan iskolai filozófia-váltás hívja ki párbajozni, amely ÁLLAMpolgári nevelésről beszél, mintha nem a polgároknak lenne állama, mintha a polgár az állam tulajdona lenne. Most ezt az értéktartományt a Jobbik ideológiájához húzó fiatalok sokasága kezdi ki kívülről, akiknek alternatívát senkit sem kínál a demokratikus értékben való tájékozódáshoz. Az európai útról való leszédelgéssel járó frusztrációkat csak tovább erősíti az, hogy ma már szinte csak az EU Ifjúság Lendületben Programja ad pénzügyi és szakmai támasztékokat a cselekvőknek, miközben az ezeknek a forrásoknak a közösségekben és szervezetekben való abszorbálását segítő intézmény, a Mobilitás Országos Ifjúsági Szolgálat elvesztette intézményi önállóságát, a folyamatos szolgáltatásokhoz szükséges eszközöket, mindazt, amivel eddig az európai források befogadásának műveleteit segíthette, amivel eddig dolgozott. Majd két év telt el azóta, hogy a fentebb említett urak elfoglalták hivatalukat. Majd egy év telt el azóta, hogy a Young&Partners elkészítette az Új Nemzedék Jövőjéért Programot. Majd egy éve van jelen ez a program a cyber-térben. És … ? Mi is történt valójában? 

Persze, hogy tudom, mindezen közben a magyar civil társadalom él, teszi a dolgát és a magyar ifjúsági munka is megteremti a maga eredményeit és megszenvedi a maga kudarcait minden nap. De ez normális. Az, ami magyar kormányzati ifjúságpolitika címén most zajlik, az nem normális. Megtörtént a váltás és már eleget tudunk ahhoz, hogy azt mondjuk, ez a váltás rossz útra tévedt, és oda jutott, hogy emberi és szervezeti károkat okoz, amelyek elhárítása most már sokkal többe kerül majd, mint a megelőzésük. Sajnos. Egy szegényedő Magyarországon, ahol bizony nagyon is eminens fontosságú kérdés az, hogy mi történik most a ma fiatalokkal. Az elvesztegetett erőforrásokat soha pótolni már nem lehet. Az elhalasztott cselevéseket már nem érdemes vizsgálni, mert a társadalmi idő órája annál sokkal gyorsabban ketyeg. A magyar ifjúságpolitika történetében most már mindenképpen egy új fejezet íródik, amely több lesz, mint lábjegyzet. De a higgadt elemzők számára biztosan kihívást jelent majd az, hogy megértsék és ezáltal megértessék, hogyan lehet fenntartani a közpolitikák efféle kettős csapdáját (’double-bind’), hogy tudniillik: „…Magyarországon a szükséges változások alapvető erőforrásai a fiatalok…” (ahogyan a kormányzati keretprogramnak nevezett Új Nemzedék Jövőjéért program állítja az előszavában), azon közben pedig a velük és értük cselekvő ifjúsági munka szereplőit, tereit, fórumait minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül, de minden lehetséges módon ellehetetlenítették.

Stand up comedy? Inkább: Stand up! Comedy!