„A Haza minden előtt”. Így van éppen a Kalemegdan kellős közepén, mondhatni mértanilag nagyon pontosan kimért helyen. Mert ezen a helyen van egy fehér, négyszögletesre faragott kőtömb. A kő sajátossága, hogy ott mindig ott marad, ahová leteszik. A kő nem mozog a maga akarata szerint, a követ azt mindig mások akarata és cselekvése mozgatja. Úgy látszik, hogy ez a kő differentia specifika-ja, alaptermészete neki. A kő nem izeg és nem mozog. Ahová lerakták, ott marad, ott van. Ezért a kő kényelmesen elnyúl, folyton pihen, figyel, szemlélődik. A kő csak úgy elvan. A felirattal ellátott kő (lsd szobor, emlékmű, stb) már egy másik történet. Egy felirattal ellátott kő vándorolhat. Jön és megy, ahogyan a Történelem széljárása igazítja. Azt gondolnánk, hogy ez széljárás kiigazítja vándorlásait. Ez a kő szempontjából nincsen így. A kő nem gondolkodik erről. Megy oda, ahová viszik. Szemlélődik ott, ahová lerakják. Oda ül, ahová újra telepítik.

Az a kő, amelyről beszélek egy olyan nagyobbacska darab. Belgrád városának közepén található. Nem tudom, hogy mit gondoltak a geodéták akkor, amikor kimérték Új-Belgrád helyét, de tényleg, mintha ez a kő a Város mértani-geometriai közepe lenne. Ha ott állok, mögöttem a régi és többszörösen újra fogalmazott város, előttem pedig ez a beton-rengeteg, amelyet azonban kényelmes Blok-okba rendeztek anno a város tervezői. Ha taxit hívok Novi Beogradban, a célirány például az, hogy ez és ez az ulica, Blok 46. Közmegegyezés ez a taxisok és az utasok között. Még Budapesten és még ma is vannak olyan utasok, akik azt mondják, hogy Kissalétrom utca, Józsefváros, bizony. Így van ez itt is.

A mi kövünkön most magyar trikolórt lenget a belgrádi forró szél, az „a” Śurda szele (főszereplő Ljubişa Samarđiç), amely a Kosava. Ez a szél mindig a végtelen bácskai síkságok felől fúj, betör a városba, felkavarja a fákkal árnyas dorçoli utcák csendjét, körüljárja az akácfákat Vraçarban, szóval teszi a dolgát itt, a Kalemegdanon is. A mi kövünkön most két magyar és egy szerb koszorú várja az elmúlást. Várja, mert élő virágból alkottattak és ezért elmúlásra ítéltettek. Ezek nyilván azok a koszorúk, amelyeket a magyar diákok helyeztek el, akik a „nándorfehérvári diadal 556. évfordulóján” itt jártak, ők a Lakitelek Alapítvány által meghirdetett „Hadak villáma” vetélkedő győztesei voltak. Az utazást a http://hunyadijarat.hu/  szervezte meg (Pro Rekreatione Közhasznú Kft).

A világ dolgai azért valahogyan mindig a helyükre kerülnek. Belgrádból élő magyar adófizetőként jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy Kormányunk van elégséges pénze a jóvoltunkból és ezt arra költi, hogy rekonstruáljon egy olyan történetet, amely soha nem történt meg. Dugovics Titusz soha sem létezett, Hunyadi János éppen ott halt meg, amerre – Nyugatra nézünk -, bizony ott a Gardoş-torony tövében, Zemunban (Zimony), ahol volt egykor egy vár, amelyet a nándorfehérvári vár köveiből építettek. Gratulálok Hende Csaba miniszter úr beszédírójának, akinek sikerült aktuális mondanivalókat belecsempésznie a nagyon fontos beszédbe, amelynek áthallásai egyébiránt nagyon szerencsétlenek. Mert ez lehetne egy európai keresztényi ünnep, ahogyan az a bizonyos pápai bulla megjegyezni méltóztatott volt. (http://index.hu/belfold/2012/07/22/locsoltak_a_dunat_nandorfehervar_emlekere)

Fotózom ma a kövön heverő koszorúkat. Az esemény píárja igazán jó volt. Elszámolható és csak remélni és kívánni tudom, hogy nem EU-s forrásokból fedezték a költségeit ... A történeti forrásokra gondolok, mert itt élek a XXI. században. Sajnálom. Megéltem. Ezek a források pedig azt mondják, hogy ezt a nándorfehérvári várat Európa védte az „ottomán veszedelem ellen”: cseh, baden-würtenbergi és bajor, olasz zsoldosok, Capistrano (Kapisztrán János) által rekrutált keresztesek, sok szerb, a védők alig egyharmada volt az akkori magyar királyság területéről származó és a csatát eldöntő úgymond nehézlovasság, amely kitört a Várból és elfoglalta a törökök ágyúit, az sem volt magyar - sajnos. Ez a Dugović is nagyon gyanús … Döbrentei uramnak (1824)  köszönhetően szép kis hőstörténet kerekedett ebből.

Persze a kérdés csak kérdés marad. Belgrádban élő magyar adófizetőként örülök, hogy az adóforintokból ilyen fontos eseményekre is futja. De miért így? Miért nem válik – válhat – egy igazi Európa-ünnepé ez a „Nándorfehérvári diadal”, olyanná, amely tényleg összeköt a szomszédainkkal és nem elválaszt Tőlük?

Vajon mit láttak a magyar tizedikes diákok a mai Belgrádból, államköltségen? Mit vettek észre? Megjegyzéseikre igazán kíváncsi lennék … 

Linkek:

Koszorúk ma (hétfőn) a Kalemegdan kellő közepén:

IMG 3971

IMG 3968

IMG 3965

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr104673402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.