Digitális diétán voltam néhány napig. Laptopom hátizsákomban ringatózott. Okostelefonom, tabloidom, e-book olvasóm nincsen. Öt éve beszerzett mobilomra nem érkezett se hívás, sem sms, én sem hívtam senkit. Egyszerűen nem volt rá szükségem, reám sem volt szüksége senkinek odakint a partokon. Eltűntem a cyber-térből néhány napra. A szelet kerestük ugyanis valahol Murter-szigete előtt, majd 4-es erősségében meg is találtuk, így a kissé kerekded Smokvica és a nyurga, messzire nyújtózó Kornat-szigetek közötti átjárón elegánsan belefeszülve behajóztuk a Kornati-csatornára és úgy 80°-on Dugi Otok felé igyekeztünk. A szél csalfa volt, térült-fordult, de mi nem engedtük elszaladni. A fedélzeti munka elég sok fontos és el nem halasztható elfoglaltságot adott, ringatóztunk a szeszélyesen szétszórt kisebb-nagyobb szigetek között, körülvett bennünket a Kornati-szigetek különleges világa, a kopár szirtek, felmeredő sziklafalak, az egykoron még művelt, aztán odahagyott földeket körülkerítő kőkerítések univerzuma. Amire aztán a hosszú nap végén, a Ċuška-öbölben kiszaladt a horgony a fészkéből, már azt is elfelejtettük, hogy Internet is van a világon.

A digitális diéta jótékonyan hatott az idegeimre. Azok a kis, a csiga teleszkópos szarvacskáihoz hasonló tüskék, amelyeket idegrendszeremre növeszt a mindennapi internethasználat és amelyek oly sokszor idegesen rándulnak össze az interneten kapott impulzusokra, eltűntek, a képernyő előtt állandóan használt szemüveg nélkül a látásom kiélesedett, napszemüvegben is én vettem észre először az öbölből az éjszakai halászatra kihajózó flottillát, ahogyan a tengerbe alámerülő Nap utolsó sugarainak aranyló és bíborló fényeit begyűjtő árbocaikkal a nyílt tenger felé igyekeztek, utunkat keresztezve. Elgyönyörködtünk az égi színjátékban, körülvett bennünket a szelíden neszező tenger, arcunk verejtékét langyos szél hűtötte, az orrhullámok csendes ritmusa felülírta városi életünk katatón dalait.

Egy Elan 333-as sloop fedélzetéről jó látási viszonyok mellett legfeljebb úgy 4-5 mérföldre (8-9 km-re) lát el az ember, nyilván messzelátóval egy kicsit többet vehet ki részletekből, de a lényeg mégis csak az, hogy itt látókörünk korlátozott. A közelebbről még jól felismerhető tárgyakat a távolság rejtélyes körvonalakkal ruházza fel, messzebbről azt gondolnánk arról a távoli szikláról, hogy az öböl bejárata a mögött nyílik, közelebbről kiderül, hogy az, amit eddig sziklánknak gondoltunk az bizony egy fekete testű motoros, ahogyan a part közelében ringatózik. A szelet a legjobban az arcán érzi meg az ember. Míg a parton általában mindig az orrunk elé és lefelé nézünk, a hajón még az efféle „vasárnapi hobbi-hajós” is, mint én, hamar megszokja azt, hogy felfelé nézzen, a vitorlákat, az árboc csúcsán forgó szélmérőt figyelje. A hajó fedélzetén általában felfelé, az égre emeljük a tekintetünket, mert ott vannak a számunkra lényeges információk. Felhők, amelyek elárulják azt is, hogy hol is bujkál a szél, színek, amelyek elmondják nekünk, hogy mire számíthatunk majd a következő órákban. Hajónkon nem használunk gps-t. Helyünket magunk határozzuk meg és ehhez azt használjuk, ami a rendelkezésünkre áll. Megtanultam azt például, hogy távolságot az ujjunkkal is jól becsülhetünk. Persze a legalapvetőbb eszközök a rendelkezésre állnak. Így azt is jól megtanultam, hogy térkép és kompasz nélkül nem hajózhatunk. (Ifjúságpolitikai közbevetéssel: a társadalom tengerén talán Kompasz nélkül sem, de ez igazán máshová, messzire vezetne.) 

A digitális diétából visszatérvén – már otthon, a megszokott munka-környezetemben – újra üzembe helyeztem a számítógépemet. Az jutott eszembe, hogy az arcomat cirógató szél és a ezernyi módon üzenő égbolt után vajon milyen messzire jutok a facebookon? Vajon meddig, hová lát el az ember ennek az eszköznek a segítségével? Ha végül is céljához ér, vajon mit is lát ott?

A hír-portálok olvasásával kezdtem a digitális hazatérést és az jutott eszembe, hogy vajon mi is gyorsította fel a hírek gyors terjesztéséhez fűződő kölcsönös érdekeket? Az, hogy tekintetünk az új technikai eszközök segítségével kiélesedett és ezért több részletet veszünk észre, így aztán ugyan arról az eseményről újabb híradásokat vagyunk képesek faragni (a hírterjesztők oldalán), vagy az, hogy az eszközök birtokolhatóvá váltak a felhasználói oldalon és ezért a terjesztőknek velünk, mint potenciális hír-előállítókkal kell konkurálniuk és nem az üzleti konkurenciával? „Mindennapi összeesküvés-elméleteinket ad meg nekünk ma” – hangzik ma már a napi fohász és szétfutnak ezek az elméletek a drótok érzékeny idegrendszerén, nos ilyenkor kicsiny csiga-antennánk összerándul. Az Elbizonytalanodott Ember üzenetei hullámoznak előttünk katatón ritmusukban, dallamuk nincsen, inkább drum’n’baze vagy dubstep ez, mégcsak hiphop sem. A Trollok Köztársaságában sok a katonai puccsal uralomra jutott Elnök és kevés a Választhatóként-felelős-Választó, virágzik a hír-piac, hír-agóra, hír-kóceráj. Az a bizonyos Polgár elveszőben van a kommentekből, sőt, a Polgár finnyásan elfordul mindettől, a hír-fogyasztó proletárok átvették az irányítást, a komment már sokszor többet ér, mint maga a hír. Létrejött az új Mitológia új Szörnyetege: amelynek ezer cézárfeje van, mindig üvölt, leheletének benzin-szaga és alvadt-vér szaga van, ezer öklét rázza valahová, talán az Égre, mindig izeg-mozog, lázad, olvadt ólmot okád elénk, amely ezer új formát ölt, ahogyan megszilárdul. Ebből jósolunk társadalmi közérzetet. Mindenre akad magyarázat és minderre cáfolat. Mindenki tud valamit jobban másnál és a Szakértők felolvadnak egy univerzális Bálban, ahol a talpalávalót a guċai fesztivál szerb rezesbandái fújnák ezer trombitán. A hírportálok olvasásához már tudhatod, hogy bele kell nézned a kommentekbe is ahhoz, hogy a Valóság Nagybátyád nyomában maradhass. Aki persze elköltözött, aki persze folyton-folyvást költözik és soha sem küld levelezőlapokat. Egyszer csak írt egy hosszú levelet és azt még mindig őrzi a Család, de mire megértettük, hogy mit is üzent, már annyi, de annyi mindent láttunk, hogy úgy kellett döntenünk, hogy megvárjuk a következő levelét. Várjuk, várjuk azóta is. Addig is kommentelünk, trollok leszünk, leszállunk az alvilágba, mert ott egy kicsit élet-szívó vámpírok lehetünk és kitolhatunk azokkal, akik írással keresik a kenyerüket.

Aztán a facebook-ra tévedtem. Én csak úgy fészelgetek. Mások nálam bizonyára sokkal lelkesebben fészelnek. Amerikában az Internet-használók 51%-as facebook-használó. Európában is közelít az alkalmazók aránya az Internet-használók 30%-ához. Egy bizonyos Jeff Bullas (http://www.jeffbullas.com) szerint 2012 márciusában 901 millió ember (minden 7,7 emberből egy) használta rendszeresen a facebookot, a napi aktív használók száma 526 millió (2011-ben 372 millióan használták aktívan az alkalmazást), 3,2 milliárd (!) megjegyzést és ’like’-olást jegyeznek a használók naponta. A http://searchenginejournal.com/social-media-demographics-infographic/41185 látványos infografikája szerint az amerikai facebook használók úgy 23 perc 20 másodpercenként csekkolják az oldalukat, barátaikat, ismerőseiket. A facebook tőzsdei bevezetése óta még több, sokszor egymással feleselgető információ található a szociális/közösségi média ezen zászlóshajójának működéséről. Ezek olvastán csak az a régi, szarkasztikus megjegyzés jut eszünkbe, hogy ti. „a statisztika olyan, mint egy jó bikini, mindent megmutat, de még éppen eltakarja a lényeget”. Mintha új mérési eszközkért kiáltana ez a világ, mert a korábbi, más dolgok mérésére kifejlesztett eszközök nem mutatják meg igazán a lényegét.

Most, amikor ezt írom, 215 ismerősömmel szerénykedhetek. Van olyan ismerősöm is, akinek 2.923 ismerőse van, nyilván úgy gyűjti őket, ahogyan más egykoron a bélyeget, amikor minden bélyeget levágtunk mindenféle boríték sarkáról. Bár a facebook mindenkivel összeköthet, a valóságomban a legkevésbé van így. A virtuális-térben-Ismerőseimről még mindig keveset tudok. Akikre, ha nem klikkelek, azok akkor sincsenek jelen az én valóságomban, ha egyébként, nagyon is jól tudom, hogy léteznek, lélegeznek, éreznek, vannak jobb és rosszabb napjaik, sokszor álmodnak merészeket és sokszor adják fel azt, hogy megvalósítsák azt, ami az álomban öltött testet először. A facebook a klikkeléseket kínálja folyton folyvást a maga piacán, így szelektál, válogat még ismerőseim között is, akkor is, ha én nem válogatnék. Pedig, ha végigklikkelek ismerőseimen, azt láthatom, hogy a valóságukban ott van a normalitásuk. Az az ezernyi, sokféle, sokszínű normalitás, amely emberként a sajátunk. Ha Globális korunkban a Glokalitás szivárványszíneit akarnánk megérteni, akkor klikkeljünk csak bátran és készítsünk mikro-statisztikákat arról, hogy ki-mit -mikor és -hogyan közöl magáról a facebookon. Rögtön észre vehetjük majd, hogy azért mégis az emberi természet és az egyéniség az, amely túlnövi a technikát. Megtaláljuk azokat, akik bújócskázni a facebookra járnak és azokat, akiket a megmutatás vágya fűt. Rábukkanhatunk a magányra és észrevehetjük a közélet lázait, kis tudatásokban azt, hogy vannak még, akik nem mondanak le arról, hogy ne csak passzív szenvedői legyenek a nagy történeteknek, hanem alakítói is. A facebookon is ott van az Élet, mert Mi vagyunk ott.

Aztán persze észre vehetjük azt, hogy valamilyen rejtélyes kéz ez a természetes életet szerkeszti a közreműködésünk nélkül. Klikkelésekkel manipulálja, számol akkor, amikor nem is a számok nyelvén lehet tudatni azt, ami fontos. Ezért az ellentmondásért elismerés: a fészelők társadalmát folyton-folyvást izgalom járja át. Egy kismacska képe az üzenőfalon és az arra adott reakciók, vajon mely ismerősöm látja azt, amit én láttam meg a kismacska szemetükrében? Öten is lájkoltak? Holnap vajon mit tudatok velük? Mi fontos történt velem? Válófélben lévő nő-barátom csupa boldog fotóval üzen a falán, tudatja folyton-folyvást, hogy Ővele most már minden rendben van (a lakásból kiköltözött férj persze szintén ismerős a facebookon). Pedig én tudom – mert beszélgetek Vele, mert látom Őt -, hogy mennyire nincsen rendben ez a sarkaiból kifordult világ. A lakás üres, a bútorok minden este tüntetnek, bizonyos cd-k ellenállnak annak, hogy lejátsszák őket, nem jó hazamenni tehát, de a facebook-on csupa derűs fotó, kaland, nyaralások turista-kék ege, egymást örömmel megölelő barátokkal készített fotók. Aztán a nagypapák és az unokák kommunikációja. Kis bökések, egymástól távol került családok diszkrét üzenetei. Tinik, akik egy órával korábban kelnek az iskolába menet előtt, hogy még megnézhessék, hogy miről is kellene majd beszélgetniük a haverokkal. Hetedik hónapos terhes anyák, akik profilt fabrikálnak a még meg nem született gyermeknek, hogy mire megérkezik erre a földre, otthonos legyen Neki is a világ. Perek, amelyek elhunytak most már valahol, valamilyen szerveren örökre megőrzött profiljáért folynak, mert perelni kell azért, hogy ez az emlék ne a személytelen szerveré, hanem a személyes családé legyen.

Hosszú történetek immár, amelyek itt kezdődtek el és itt értek véget. Facebook-házasságok és facebook-válások, kis forradalmak és elbukott küzdelmek, civil kurázsi és kormány-propaganda, egy jó üzlet és egy kis üzlet fenntarthatósága. Minden. Van ismerősöm, aki majd minden nap arról tudósít, hogy mi történik most Egyiptomban. Arabul. A facebook mégsem a világ. Amelyben csak azért vagyunk, hogy valahol otthon legyünk benne. Mégis: észre kell vennem, hogy nem látok elég messzire, nem látok a dolgok mélyére. Aztán történik valami és átráng ez a villamos idegesség a hálózaton. Egy fiatal lányt megöltek Pécsett. Neve lett, arca lett, története lett. A facebook.com jóvoltából, segítségével? A budapesti Szent István téren virrasztottak is az emlékére. Vajon a facebook-felület korai bekapcsolása nélkül ez megtörténhetett-e volna? Nagyon kegyetlen a sors. 2012. július 15-én úgy szólt egy másik hír, hogy Győrben, a Bán Aladár utcában megöltek egy három gyermekes, 41 éves asszonyt. Ugyanazon a felületen, a facebookon ez nem hír. Nem létezik. Az áldozatnak neve nincsen. Kommentelők sem szórják szerteszét átkaikat. A „leszbiánus” Karády Katalin búgja most a cd-ről, hogy „Egy nap a világ” … Talán így van ez, ezen a felületen.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr904673140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tachikomatip 2012.07.24. 19:38:42

„A digitális diétából visszatérvén – már otthon, a megszokott munka-környezetemben – újra üzembe helyeztem a számítógépemet. Az jutott eszembe, hogy az arcomat cirógató szél és a ezernyi módon üzenő égbolt után vajon milyen messzire jutok a facebookon? Vajon meddig, hová lát el az ember ennek az eszköznek a segítségével? Ha végül is céljához ér, vajon mit is lát ott?”

ez passzus már költészet. nagyszerű! respect!