Egy lap a válság-naplóból

2012.08.27. 16:12

Görögország mély pénzügyi válságban van. Bemondta már a rádió, megírták az újságok, kibeszélték már többször a televíziókban régen (és azóta is). Az Égei-tenger lustán görgeti széles hátú hullámait a görög szigetek és a török partok között. A Nap süt, a felhőtlen ég kékje lágyabb tónusokkal, a tenger kékje harsányabb színekkel tudatja, hogy Nyár van. A szigetek körül élénk a forgalom. A kikötők zsúfoltak, a Dodekánesz-szigetek közötti átjárókban nagy a nyüzsgés. Méretes kompok vágtatnak át a kishajók konvojain, itt-ott egy-egy tekintélyes magánjacht kivagyi gazdája ereszti ki a lóerőket a szépen dizájnolt motorburkolatok fogságából, motort bömböltetve, széles orrhullámokat vetve hintáztatják meg a lustább, lassabb vitorlásokat. Unatkozó milliomos-feleségek barnulnak ott a napozófedélzeten, fehér egyenruhás személyzet keveri a mojitókat, nekik bezzeg mindig, minden körülmények között jut jég a kimeríthetetlen fedélzeti hűtőszekrények mélyéből, bekapcsolják a klímát, egy-egy ilyen hajó 200 liter benzint is elfogyaszt egy óra alatt, ők is a görög szigetek valamelyikére tartanak.

Nagy a nyüzsgés a híres Rhodos körül is. A Mandraki Marina előtt várakozunk a bebocsátásra, a Szent Miklósról elnevezett egykori világítótorony romjai előtt, várjuk, hogy behajózhassunk az ismert világ egyik legrégebbi épített kikötőjébe, pontosan ott majd, ahol az a híres Rhodosi Kolosszus terpesztette szét egykoron óriási bronzlábait. A talapzatban még ott vannak a 2 és fél ezer éves kövek, az ókori világ egyik csodájából más nem maradt, később majd látjuk az ügyetlen kézzel fogalmazott műanyag turista-ajándékokként (Made in China) „élő” verzióit a sétálóutcák boltjaiban.

A rhodosi marina – elfogódottság ide, tisztelet oda – hírhedt egy kikötőhely. A kikötői kalauz szerint itt csak horgonyozni lehet, mouring nincsen, a horgony kivetésekor azonban illendő odafigyelni, mert a kikötőmeder telis tele van elvesztett régi horgonyokkal, kötelekkel, két és fél ezer év szemetével. Észak-északkelet szél fúj, megnyomja a hajót, ahogyan a kijelölt kikötőhely felé fordulnánk. Meg kell ismételni a manővert, de nincsen elég hely, egy török gulet vág elénk, sietve, a megengedett három csomós sebességnél sokkal gyorsabban. Aztán egy motorcsónak zúg el előttünk, mögöttünk pedig egy francia 52 láb hosszú Beneteau Oceanis igyekszik valahová. Valahogyan mégis odakínlódjuk magunkat a helyhez, de éppen csak beférnénk, amikor egy váratlan szélroham megnyomja a hajó orrát. Telibe kapjuk a szomszéd mouring kötelét és az a hajónk alá csúszik. A horgony már kint van, harminc-negyven méter hosszú lánc köti a hajó orrát, visszahúzni most már nem lehet, próbálkozom, de a lánc megfeszül, a horgonymotor tiltakozik. A kikötőmester kiáltozik valamit, a kikötők szokásos nézőközönsége beszól, mindenkinek van egy jó tanácsa. Megoldjuk a dolgot egy kis segítséggel, rögzítjük a hajót, de a szomszéd mouringja alattunk van, vagy a hajócsavarra vagy a kílre tekeredhetett, mindenképpen ki kell szabadítani. „Ide búvár kell” – mondja a kikötőmester ellentmondást nem tűrő hangon és már telefonál is. Negyed óra múlva itt a búvár. Nikosz, köpcös, kissé pohos alak kackiás bajusszal, mintha egy régi olimpikon lenne az első olimpiáról. Körülnéz, hümmög és fontoskodik, majd felölti a munkaruhát és alámerül az olajos, koszos kikötői vízbe. Matat valamit a víz alatt, időnként felbukkan, különböző kötéldarabokat mutat, eltűnik, késsel a kezében jön a felszínre megint, aztán egyszer csak felbukkant diadalmasan és mutatja, hogy itt a mouring! Átviszi a hajónk alatt a szomszédhoz, újra rögzítik az ő hajóját is,aztán nekünk is ad egy mouringot, „találtam” – mondja, „ez a maguké”. Így aztán most már mi is a kikötői kalauz szerint nem létező mouringon vagyunk. A horgonyt azért kint hagyjuk most, majd az induláskor megoldjuk, döntünk.Nikosz búvár kikászálódik a vízből, leveszi a maszkját, fúj egyet és azt mondja: „100 Euro”. Hm. Kifizetjük. Nikosz elteszi a pénzt, barátságosan megpödri a bajuszkáját és elköszön. Csak nézünk utána. Való igaz, hogy jót tett velünk, de egy olyan hibát hozott helyre, amelyet nem mi követtünk el, ugyanis kiderült, hogy a szomszéd mouring kötele a mi hajónk ellentétes oldalán volt. Ez pedig csak akkor fordulhat elő, ha a kikötőszemélyzet nem tart rendet a háza táján. Állami marina ez, meg is látszik rajta. A legendás kikötő elhanyagolt, szemetes, takarítatlan és már takaríthatatlanul koszos. Az ötven hajó befogadására alkalmas kikötőhelyhez tartozó szolgáltatások enyhén szólva is hiányosak. A zuhanyozó és a mosdó leírásától most tartózkodnék. Aykud, a szomszéd török hajó skippere világosítja meg az elménket. Elmondja, hogy ő minden évben többször is ellátogat Rhodosba. Neki van itt egy ügynöke, akit felhív telefonon és ez az ember mindent elintéz neki. „Negyven euro” – mondja – „és soha sincsen problémám.” Ezt úgy kell érteni, hogy mivel Rhodos schengeni határ, be kell lépnünk nekünk is, el kell intézni a papírokat, az útlevél- és vámellenőrzést, stb. „Csak egy telefon” – mondja Aykud, „és minden rendben van. Ha nincsen ügynökük, akkor ez nehéz lesz.” – mondja, amikor végighallgatja a történetünket, „ajánlom az én ügynökömet”. Felfogadtuk az ügynököt és tényleg nem volt problémánk. Most már volt időnk arra (mert megvásároltuk), hogy felkeressük a Várost. Már ekkor is kapisgálhattuk volna a rhodosi szisztéma természetét, de csak akkor jöttünk rá a mibenlétére, amikor az Eleftherias kapun át beléptünk a Lovagok Ősi Városába.

Rhodos ősi várának kellős közepén ugyanis egy óriási pók szövi-szövögeti a hálóját. A háló erős és hibátlan. A gyanútlan turisták csapdája, akik csak áradnak befelé a D’Amboise kapun vagy az Arsenal kapun és máris a háló foglyai, a hálóé, amelynek a neve Üzlet Mindenáron. Ebből a hálóból, ha egyszer ide belépsz, menekvés nincsen. A turistahajók kikötőjében ott állnak az ’all-inclusive’ tömegturizmus úszó objektumai. A Costa Atlantica – a hírhedt Costa Concordia idősebb nővére -, mellette a Louise Cristal, az Aegean Paradise, az Aida Társaság hajója, tengeri óriások, a profitéhség szörnyetegei, 3.500-5.500 utas hajónként és áradnak a kapukon befelé a népek. Öt percenkét húznak el felettünk a különböző légitársaságok charter-járatai és ők is hozzáadják a maguk „rakományát” a Pók Zsákmányához. Áradnak befelé a kapukon a turisták, falják, nyeldeklik a kapuk ezt az áradást. Odabent minden talpalatnyi helyet üzlet, étterem, bár, foglal el. Az áradó tömeg szétárad az ősi utcákon és bámulja a falakat, a falakon a hirdetéseket, a hirdetések alatt a boltokat. Bámul és fogyaszt, csodálkozik és vásárol. A Phytagoria utcán végestelen végig gagyi bőrárú, ízléstelen ajándéktárgy, bizonytalan eredetű ékszereket kínáló „aranyműves”, a görög konyha lebutított változatát drágán kínáló étterem, egy-egy trafik a kötelező – és tucatfotókat kínáló – levelezőlapokkal. Izzadó orosz turistákat traktál történelemmel az izzadó idegenvezető, darálja a mondanivalóját és olyan dolgokat mutogat, amelyeket már réges régen maga alá temetett a nemtörődömség, a kivagyiság és a magánüzlet mindent felülíró érdeke. A Világöröksége Része Rhodos fuldoklik a reárakódott rétegek alatt, a Régészeti Múzeum becsületét is felejtetni képes miliő alakult ki itt – a tömegturizmus minden káros, a természeti és az épített környezetet szétromboló hatása itten igazán megtapasztalható. 

A turisták izzadságtól ragacsos zsebében pénz, bankkártya van, azokon a kapukon a Pénz áramlik be a Városba, az Államba, de a macskaköves ősi utcákon valahogyan valahová úgy látszik, hogy elpárolog, mert ellenkező esetben bizonyára futná a Világörökség karban tartására, takarításra, a marina előtt sorban álló hajók és hajósok méltó fogadására … Torokszorító élmény Rhodos ősi várában, hogy minden lehetséges sarkon görög, bolgár és román cigány gyermekek kéregetnek, kezükbe tangóharmonikát, melléjük kutyakölyköt rendelt valamilyen Mr. Petchum, vagy fehérre festette őket, hogy pózoljanak a turista sokadalomnak. Megfigyeltem egyiküket, hogy eszik, lopva, valamit, amit a szemétből csent elő. Egy dickensi történet is ott van Rhodosban, minden sarkon, a helyi hatóságok szeme előtt a gyermekek kizsákmányolása a Világörökség kellős közepén. Hiába no, hiszen áradnak a turisták át a kapukon, a Pók megszőtte már a hálóját, ebből a hálóból – úgy látszik – menekvés nincsen.

Aykud a török skipper persze tudott egy jó családi éttermet a falakon kívül, ahol mennyei görög mezze-ben volt részünk. Heten fejenként 16 eurot fizettünk az emlékezetes vacsoráért (a meglehetősen iható helyi borral együtt!). Igaz, a taxi este nyolc előtt 5, nyolc utána pedig 7 euróért fuvarozott a „tetthelyre” minket.

Aztán „hazafelé”, a hajóra botorkáltunk, a kikötői köteleket és bakokat kerülgetve. Öt hajóval mellettünk egy méretes motoros jacht unatkozott. Kék búvárlámpái sejtelmes fénykoszorút vontak körülötte, silabizáltuk a nevét: „Aegean Dream”, hófehérre polírozott oldalán a marina vizén úszó olajfoltok villództak kékes-zölden. „Ez biztosan a búváré” – dobta be valaki. Ezen sokat nevettünk aznap este. Hogy el ne felejtsem: a horgonyzóhelyért egyébként 19,20 Eurót fizettünk. Ez volt minden tengerek legolcsóbb marinája … (Csak irányadó árként a dalmáciai példul Trogír marinája 78 Eurót kóstált tavaly. …)

IMG_4788.JPG

(A képen: Nikosz a búvár (jobbra), és Aykud, a segítőkész török skipper.)

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr994735327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.