Что это? Ето что!

2012.09.17. 17:56

Örmény ismerősöm afféle jereváni széplélek, emberi jogi aktivistaként határozza meg magát. Egyesületi keretek között keresi a helyét a világban, ismerős dolgokat csinál: képez, tanácsadóként helyi ifjúsági projekteket segít, nemzetközi színtéren az Európa Tanács keretei között mozog. Így ismeri Budapestet is, nagyon jól. „A szép várost”, ahogyan a BEIK negyedik emeleti teraszáról látszik. Az „udvarias várost”, ahol mindig jól érzi magát. Az „érdekes város”, amely a számára belépő abba a számára mindig izgalmas Európába. „Amikor meghallottam, hogy a magyarok elbocsátották Safarovot, nem akartam elhinni. A magyarok nem tesznek ilyet.” – mondta nekem. „Nem tehettek ilyet, gondoltam, hiszen ismerniük kell az azeri vezetést. Még mondtam is az ismerőseimnek, hogy a magyarok nem ilyenek. Az egy európai ország.” – teszi hozzá, „Semmi újdonsággal nem szolgál ez az azeri rendszer, ez ilyen, ezt lehet ismerni.” Aztán elmondta, hogy otthon volt aznap, amikor felhorgadtak az indulatok az ügy körül. Tudnunk kellene, hogy ez az örmény-azeri feszültség állandóan ott vibrál a levegőben, ráadásul februárban választások lesznek Örményországban, ilyenkor meg inkább izzik a téma körül a levegő, értenünk kellene a lelki mozgatórugókat itten, amelyek sokszor olyannyira szürreálisak, hogy sokszor már maguk sem értik, de egy-egy meggondolatlan kijelentéstől, kampányban kiejtett szótól, nemzetközi konferencián szándékosan félreérthetően fogalmazott mondattól sokan kiadnak, mindig kiakadnak. Erre játszik is mindkét országban a regnáló politikai elit. Az örmények az állandó fenyegetettség állapotában, amely egy mély, a megrázó történelmi tapasztalatok állandó felidézésétől táplált és különböző kulturális köntösökben megjelenő érzés, érzület, családokban tovább élő történetek hullámzása, és erre a talajra hulló szómagokból mindig a viszály virágai szökkennek szárba. A viszály pedig arrafelé általában fegyverrel a kézben ölti fel fizikai testét. 

Hallgattunk egy sort. A Верста Étterem teraszán álltunk örmény ismerősömmel, éppen egy versztányi Szimferopoltól. Dohányoztam, ő csak úgy álldogált mellettem, már kibeszéltük közös ügyünket, erről több mondanivalónk nem volt már. Mit is mondhattunk volna. Ami megtörtént, az már csak itt maradt. Aztán csak elkövetkezett az ukrajnai utazásom egyik legszürreálisabb pillanata. A hangszórókból valami ismerős dallam kúszott elő. Megkérdeztem tőle, hogy „olyan ismerős, mi ez?” „Ez egy régi filmzene” – mondta – „volt ez a szovjet filmsorozat a mesterkémről, aki Berlinben …” „Stirlitz!” – vágtam rá. „Azt még én ismerem! Vjacseszlav Tyihonov. Mindenféle viccek jutnak erről eszembe…” - mondtam, ami előugrott: „Stirlitz befordul a Wilhelmstrasse és az Unten den Linden sarkán. Ott állnak a prostituáltak. ’Kurvák’, gondolja Stirlitz. ’Stirlitz’ gondolják a kurvák.” Nevettünk. A zene csak áradt tovább és most Ő következett a viccekkel. „Stirlitz autót vezet a berlini Müller strassén. Egyszer csak meglátja Müller Oberstrumbahnführert az út mellett, stoppol. Stirlitz fékez egy kicsit, aztán gázt ad és csóválja a fejét. Öt perc múlva újra látja Müllert, ott áll az járdán, a Müller strassén és stoppol. Stirlitz gázt ad és csóválja a fejét. Alig telik el három perc, Müller újra felbukkan a járdaszegélyen. Stirlitz csóválja a fejét: ez a Müller viccel velem.” Nagyot nevettem ezen, mert a berlini Müller strassét kivételesen elég jól ismerem. A Krím felett alkonyodott, felettünk az égen a Nyugatról ideáradó fény vörösre festette a szürke felhőcskéket. A szemhatáron egy bíborló parázs, a gyorsan süllyedő nap utolsó jelenése. Körülötte elmélyült a vörös, a piros, az utolsó fényjáték még rávillantott az étterem előtt álló választási plakátra, amelyen Sevcsenko, a futballista tűnt fel egy pillanatra. Aztán egy újabb vicc érkezett örmény ismerősömtől.  „Stirlitz belép a Wilhelmstrasse 25. szám alatt, a Gestapo Főparancsnokság épületébe. Felmegy az első emeletre. Végigsiet a hosszú folyosón. Oberstrumbahnführer Müller irodájának ajtaja. Stirlitz megigazítja az egyenruháját és udvariasan kopogtat. Semmi válasz. Stirlitz hangosabban kopog. Nincs válasz. Stirlitz dörömböl. Válasz nincsen. Stirlitz lenyomja a kilincset. Az ajtó nem enged. Stirlitz vállal nekifeszül az ajtónak. Az nem mozdul. Stirlitz hátrál a hosszú folyosón, aztán lendületet vesz, és nekirohan az ajtónak. Az ajtó nem enged. Stirlitz a földre huppan, aztán feltápászkodik és megigazítja az egyenruháját. ’Zárva van’ – állapítja meg tárgyilagosan.” Nevettem persze, de egyszer csak bevillant, micsoda történet ez? Milyen ismerős történet ez? Hiszen egy közös ügyünkké váló eseményről beszélgettünk még csak az imént, ahogyan ott álldogáltunk a Verszta Étterem teraszán, sok-sok versztányira országainktól, Ukrajnában, de a Krím-félsziget alkonyati ege alatt.

Nekem az jutott az eszembe, hogy nekirohantunk egy ajtónak, amelyről már első udvarias kopogtatás után is megállapíthattuk volna, hogy zárva van az európai értékek előtt.    

IMG_6269.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr524783905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.