Ha most pillantok fel a képernyőről már megint a Vesle Domaćice zsibongó közönségére látok. Odakint, a teraszon most többen vannak. A belgrádiak – ha egy kicsit is enyhébb az idő – azonnal birtokba veszik teraszaikat és most süt a nap, szép, derült őszi nap van. A megelőző hétvége foglalkoztat még mindig, erős élmények, erős képek, furcsa benyomások.

Október 6-a idén a szombatra jutott, reggel volt, szokásom szerint friss kenyérért mentem. A Krunskán bandukoltam a Svetozar Markovića felé, de csak lassan haladhattam, mert előttem rohamrendőrök ballagtak komótosan. Elfoglalták az egész járdát, kikerülni őket nem lehetett. Szembe fújt a szél. Megütötte az orromat a rendőrök izzadtság szaga. Afféle munkás verejték párlott elő a sötétkék egyenruhákból. Nehéz testi munka ez, hiába, no meg meleg volt aznap Belgrádban. Cipelték a pajzsot, a sisakot, egyenruhájuk felett viselték a golyóálló kevlár-mellényüket, oldalukat gumibot verdeste, övüket lehúzta a töltött revolver, derekukon kicsiny tokjában a kézibilincs himbálózott. A rohamrendőrök térdét, könyökét és vállát a rögbijátékosok védőfelszerelésére hajazó térd-, könyök- és hajlatvédők óvták, ettől a járásuk valahogyan mackósabb lett. Befordultak ezek a nagydarab kék mackók a Beogradska sarkán és szembe a forgalommal ballagtak lefelé, a Slavija felé. Libasorba mentek, az autók láttukra lassítottak, tisztelettel kikerülték a sort. Október 6-án a rendőrök megszállták a város fontos pontjait. Később láttuk, ahogyan a Manjež-park minden bejáratánál bejáratonként legalább 6-8 robocop ácsorog, némelyikük a pajzsára támaszkodva nézte a lányokat, mások nevetgéltek, lassan telhetett az idejük, mert a park üres volt és senki sem igyekezett arrafelé.

A híres-hirhedt Beograd Parada napján tehát sütött a nap, még valahogyan itt volt a nyár, zöldteltek a fák. A Terazije felé menet átvágtunk a Cvetni trg lassan benépesülő teraszai között. A Média Centarba igyekeztünk, mert oda hirdették meg a betiltott Parada szervezői aznapi akciójukat. A kormánypropaganda is talán közrejátszott abban, hogy a máskor zsúfolt úton nem jártak sokan. A Media Centar egy elhanyagolt irodaépületben van egyébként, a város központi helyén, csak néhány lépésre a sétálóutcáktól, de azokhoz képest a másik oldalon. Ha onnan körülnézünk jobbra az Albania épülete magasodik elénk, a másik oldalról a Hotel Moskva homlokzatáról idebiccentek a Zsolnay-gyártotta sötétzöld figurák, nem sokkal távolabb, de mellettünk hamburgert majszoltak már néhányan – reggeli gyanánt - a McDonald’s teraszán.

A Media Centar bejárata előtt rendőrkordon ácsorgott, a járdát a Trg Republica felől acélkerítés szűkítette le, a Terrazije ezen szakaszán 16 rendőrautót számoltam össze, afféle begyűjtő-kocsikat, rácsos ablakokkal. A Hotel Moskva előtti járdán terepszín-ruhás robocopok, az elitalakulat, a csendőrség tömeglélektani szakértői, teljes felszerelésük minden tekintélyével. A Media Centar bejárata az épület oldaláról nyílik, egy kis vak udvarról, amelyről nincsen kijárat, csak a főutca felé, ezt a kis teret is málló vakolatú oszlopok szűkítik le. Az udvarocska másik oldalán kicsiny boltok árválkodnak. A Media Centar az emeleten van, a lift előtt és a lépcsőházban, valamint a terem bejáratánál kigyúrt biztonsági emberek álltak.

Amikor beléptünk, a terem már majdnem tele volt. A hátsó sorban kamerák sorakoztak előre szegezett objektíveikkel, a hosszú előadói asztal előtt fotósok hada zsibongott. A terem kapacitása úgy ránézésre sem lehetett több, mint legfeljebb 150 ember. Odakint még ránézésre is sokkal több volt a rendőr. A terem fülledt levegőjében valami izgatottság vibrált, nyilván az, hogy át kellett verekednünk magunkat a rendőrök sorfalain, az már önmagában is adott egy kis adrenalint. Persze még inkább maga a Történet. A Parada első megrendezésére 2009-ben tettek itt sikertelen kísérletet. 2010-ben felvonulhattak a melegek Belgrádban, de micsoda áron! Egyébként nem kell itt a berlini Love Parade-ra, de még csak a budapesti Andrássy útra sem asszociálni, néhány ember vonult szerény, maga-készítette táblákkal, egyetlen szivárványszín zászlót emeltek a magasba, vonultak csendben, zárt alakzatban a kijelölt útvonalon. Vonultak a jogaikért. Rövid felvonulás után az SKC-ba (az Egyetemisták Kulturális Központjába) gyűltek össze, amelyet rendőrkordon zárt körül. A felvonuláson velük meneteltek a frissen elkészített Parada c. film (amelyről később írok majd) szereplői is, sőt a film a felvonuláson készített képekkel zárul. De a film azt már nem örökítette meg, ahogyan a nap folytatódott. Mert az SKC-ből ki kellett menteni a résztvevőket buszokkal, mert időközben néhány száz méterrel odébb elszabadult a pokol. A város különböző pontjain lángoltak fel az ellentüntetők fáklyái. Autók égtek, kirakatüvegek törtek, rendőrök véreztek. Az utcakő a szélsőségesek fegyvere. A Krunskán égett az akkor éppen kormányzó Demokrata Párt székháza, a Tašmajdan park előtt maszkos bőrfejűek ököl-, bot- és utcakőpárbajt vívtak a könnygázzal válaszoló rendőrökkel. A tüntetőket a Skupština előtt egy pópa bújtogatta, időnként megáldotta az elhajított flaszterdarabokat. A Dveri korosabb hívei szentképekkel űzték távolra a gonoszt. Mindezek a képek gyorsan végigjárták a világhálót, a youtube-on szép kis gyűjtemény látható erről. A nemzetközi szervezetek képviselői rosszallóan rácsodálkoztak az „Európába igyekvő” Szerbiára és szokásuk szerint beszóltak: „a gyülekezés és szabad véleménynyilvánítás joga ugyebár alapvető jog.” A takarítóbrigádok másnapra rendbe tették a belvárost, a kirakatok néhány nap múlva újraüvegezték, az élet ment tovább, a Kralja Mihailan korzóztak tovább a népek. A tanulságokat nyilván ki-ki levonta magának.

2011-ben hosszú huzavona után az akkor még a Demokrata Párt vezérelte kormánykoalíció belügyminisztere Ivica Dačić három nappal a meghirdetett időpont előtt tiltotta be az eseményt. „Nem akarunk vérfürdőt Belgrád utcáin.” – jelentette ki többek között, de olyan hangsúllyal, mintha az LGBT közösség tagjai szaggatták volna fel a járdákat és nem a huligánok. Három napig emiatt rendkívüli állapotok voltak érvényben Belgrád városában 2011-ben, tilos volt a gyülekezés, a közterületi eseményeket elhalasztották, és ott unatkoztak a rendőrök a Slaviján, időnként elugrottak egy pljeskavićáért, álltak a pajzsokra támaszkodva mindenütt, ahol csak csoportosulás úgy ab ovo lehetséges lett volna. Tegyük hozzá még azt is, hogy a rendőrök nem hivatalos szakszervezete azt is kijelentette, hogy ők bizony „nem hajlandóak a melegeket védeni”, mintha ők nem is lennének oltalomra érdemes állampolgárok. A helyi polgárok persze mindezek után egyáltalán nem csoportosultak, a Beograd Parada 2011-ben is elmaradt, kis szobákba bezárt és intenzív rendőri jelenléttel kísért együttlétek pótolták a nyilvános kiállás hangosabb lehetőségeit.

Aztán választottak a szerbek idén, új a kormány-koalíció és új a kormány feje (és belügyminisztere) éppen az az Ivica Dačić, aki már tavaly is olyan drámai szavakkal ecsetelte a „melegek felvonulásának nemzetbiztonsági kockázatait.” Ezzel az előtörténettel már májusban is kérdéses volt az, hogy érdemes-e egyáltalán belevágni az esemény szervezésébe. De a meleg közösség nem adta fel. Ráadásul váratlan segítséget, bátorítás kapott onnan, ahonnan a legkevésbé volt várható. A frissen hivatalba lépő elnök, a Progresszív Pártot választási győzelemre vezető Tomislav Nikolić egy sajtótájékoztatón kapott kérdésre válaszolva kijelentette, hogy „akár én magam is részt veszek majd a Paradán”.

Most egy viccet kell elmesélnem előbb, hogy érthetőbb legyen a történet. A viccet a májusi választásokkor hallottam. Így szól. „Amikor az elnökünk vasmunkás volt (Tito), az ország ajtaja-ablaka tárva-nyitva volt, mindenki mehetett oda, ahova csak akart. Amikor az elnökünk egy bankár lett (Milosević) a pénzünk elszállt. Amikor az elnökünk egy pszichiáter volt (Tadić) mindannyian megbolondultunk. És most az elnökünk egy temetkezési vállalkozó …” 

Nos, a Parada októberi időpontjához közeledvén egy sajtótájékoztatón emlékeztették is az elnököt az ígéretére. „Sajnos, nem lehetek ott” – válaszolta – „mert temetésre kell mennem”. Most ne tessék nevetni, mert a temetés az egy komoly dolog. Azon a hétvégén újratemették Knez Pavlet itten, bizony. Ő az a régens, aki a fiatalkorú uralkodó rossz szellemeként gazsulált a Harmadik Birodalomnak és aláírta 1941-ben a Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozást. Lett is ebből hadd-el-hadd Belgrádban! Három napos intenzív utca tüntetések kergették el Őt és április 6-án a németek megbombázták a várost (abba se hagyták 10-éig), aztán kezdődött a háborúság, jöttek Mihajlović ćetnikjei és Tito vörös csillagos partizánjai. Nos ez a Pál régens 1946-ban (távollétében) háborús bűnössé nyilvánítatott, 2011-ben rehabilitálták, idén már temették is a Karađorđevićek családi sírboltjában. Ezért „minden szerbek elnökének” nem lehetett érkezése, hogy csatlakozzon azokhoz a szerb polgárokhoz, akik a kiállni próbáltak a szexuális kisebbségek jogaiért.

A Media Centar termében meleg volt tehát, gyorsan fogyott a levegő. A jelenlévők már túl voltak az elmúlt néhány nap izgalmas bejelentései keltette hullámzások okozta fejfájáson. Arra vártak, hogy vajon történhet-e még valami olyan, amely másféle közösséget teremt közöttük. Egy hosszú asztal mögött, amelyet az LGBT mozgalom nemzetközi szimbólumaként a szivárványszín transzparens díszített most, ott sorakoztak az eseményen megszólaló személyek. Goran Miletić és Boban Stojanović, a Parada szervezői, Vincent Deger, az EU Misszió vezetője, Birgitta Ohlsson svéd miniszter, az Európai Parlament két képviselője, Marije Cornelissen Hollandiából és Keith Taylor Angliából, mindketten a Zöld Frakció tagjai. A kamerák sűrű kattogása, felvillanó vakuk fénylobbanásai, a kamerák zümmögő objektívjai előtt Boban Stojanović felszólította a jelenlévőket, hogy egy perces némasággal tisztelegjenek Vojin Dimitrijević, a belgrádi Emberi Jogi Központ az eseményt megelőző napon elhunyt alapítója és fáradhatatlan igazgatója emlékének.

(Miletic, Jovanovic)

Dimitrijević professzor nagy alakja volt az emberi jogok érvényesítéséért folytatott küzdelmeknek. A 70-es években egy televízió-műsor tette ismertté, akkoriban az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában volt aktív, később az Európa Tanács Velencei Bizottságában és az Emberi Jogi Bíróságon szerzett nemzetközi elismertséget. Amikor 1998-ban az egyetemek önállóságát jelentősen csorbító új törvényt megalkotta a Milosević-rezsim egyetemi oktatóként csatlakozott az oktatók sztrájkjához, ezért állásából elbocsátották. A Belgrádi Emberi Jogi Központot egyébként 1995-ben hozta létre és állt annak élén haláláig. Nemzedékek nevelőjeként, az emberi jogokért való bátor kiállás példájaként áll most már az utókor színe előtt, némán álltunk mi is Media Centarban, e vegyes közönség tagjaiként csendesen tűnődtünk azon, hogy az efféle személyes hozzájárulások milyen fontosak, ma már sokszor elfelejtjük, hogy az, ahogyan ma emberi jogokról gondolkodunk, ahogyan azokért cselekszünk, az bizony egy hosszú-hosszú út eredménye, amelyen emberi példák, személyes hozzájárulások, bátor cselekedetek jelentik a mérföldköveket. No és annak a felismerése, hogy az emberi jogok univerzálisak, nem oszthatók és nem osztogathatók, az emberi méltóságból hajtanak ki, amelyek embervoltunk miatt illet meg minket, amely éppen embervoltunk miatt tartozik hozzánk. „A jog nem az, amit adnak, hanem az, amit nem vehetnek el.” Így álltunk ott a belgrádi Media Centarban, október 6-án, délelőtt 11 órakor. Az a néma harang, amely John Donne szerint („… ne kérdezd, hogy kiért szól a harang … érted szól…”) a terem nyomott levegője alatt megkondult bennük, aztán folytatódott az esemény úgy, ahogyan az ilyen helyzetben elvárható.

Csendes és hangosabb, visszafogottabb és indulatosabb szavak jöttek le az előadói emelvényről, talán megbocsátható, ha azt mondom, számomra különösebb meglepetéseket nem keltvén. A teremben ránézvést is többségben voltak azok a vendégek, akik szolidaritásból és nem közvetlen érintettségük okán tartották fontosnak, hogy ott legyenek. Sokan voltak ott a belgrádi nemzetközi közösség képviseletében. A holland és a svéd nagykövet, az amerikai nagykövetség munkatársai, az EU Delegáció, az Európa Tanács és az OESCE irodáinak munkatársai, vezetői. Svéd aktivisták, a Civil Rights Defenders hálózat (ez a magyar TASZ-hoz hasonló szervezet) képviselői, szimpatizánsok Szkopjéből. … No és persze a leginkább érintettek, néhányan a szerbiai Labrisz, az itten meleg szervezetek aktivistái, azok, akiket a tiltás, az elutasítás, a nyílt és leplezetlen kirekesztés rejtőzködő fél-életre kényszerít, akik a fizikai fenyegetettség légkörében élnek és bujkálnak, akik e légkörben önmagukat nem vállalhatják el olyannak, akik vannak. A balkáni meleg közösségek naplóiban olyan fekete lapok vannak, Európa boldogabbik felén ma már elképzelhetetlen durvaságú támadások, amelyek a végén soha nem gyógyuló sebek, néma temetések, hivatalosan elhallgatott halál-ok található. Pedig az eléggé nyilvánvalónak látszik a külső szemlélődő számára, hogy egy toleráns társadalom sokkal jobban teljesít, mint az intoleráns. A toleráns társadalmak valahogyan mindig előttünk haladnak a gazdaságban, a társadalmi béke fenntartásában, az emberi méltóság kiteljesítésében.

Szavakról beszélünk most, arról a mondanivalóról, amely a teremben jelen lévők számára természetesen érthető. A teremben azonban az érintettek és az így vagy úgy beavatottak ültek és nem azok, akiknek az a gondolkodásmód, a toleranciának ezen értelmezése teljességgel idegen. Az eseményt megelőző szerdán Irinej pártriárka, a szerb autokláv ortodox egyház feje például még valami olyasmit talált mondani, hogy „a Parada egy elviselhetetlen morális teher Belgrádon és a szerb keresztény értékeken, a családok méltóságán és az alapvető emberi szövetségeken.” A méltóságos Pátriárka sürgette a kormányt a Parada betiltására és cseppet sem csodálható, hogy mennydörgő kinyilatkoztatása meghallgatásra talált. Tegyük hozzá azt is, hogy a szervezők – szerintem – elkövették azt a hibát, hogy a kísérő-rendezvények sorába illesztették Elisabeth Ohlson Wallin svéd leszbikus fotóművész „Ecce homo” (egyébként 1998-ban készített) fotókiállítását, amely rendkívül provokatív módon ábrázolja Krisztust (meleg vagy transzvesztita „szöveg”-környezetben, Újszövetségi utalásokkal). Ez a nyilvánvalóan súlyos provokációnak bizonyult a keresztény egyház számára, még akkor is, ha a kiállítást egy rendkívül eredeti (és kevésbé látogatott) belgrádi alternatív múzeumban, a „Kulturális Méregtelenítés Központjában” (Center for Cultural Decontamination, http://czkd.org) nyitották volna meg, október 3-án. Nos, „volna”, mert aznap a környéket barikádok kerítették körbe, úgy kétezer rohamrendőr vonult fel és a megnyitó elmaradt.

Tovább fogyott a levegő a Media Centarban. A holland Európa-parlamenti képviselő szimpatikus üzenetet hozott, valami valódi kicsiny cselekvést, amelyet zöld-párti fiatalok készítettek: egy nagyméretű molinót, sok arcképpel, amelyen a Virtuális Parada kiáll a Beograd Parada mellett. Hullottak és álltak, ácsorogtak az alapvető jogokról kimondott szavak ebben a sűrű közegbe és én közben azon tűnődtem, hogy a politikai társadalom miért nem veheti észre azt, hogy az emberi jogok emlegetése itt nem egy szélsőséges, radikális állásfoglalás, hanem az élet egy természetes velejárója, már csak azért is, mert a társadalom az nem homogén. Vagyunk ilyenek és olyanok is. Vajon a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos elfogadó vélekedések tényleg olyan távolra esnek a vállalható tartománytól? Muszáj-e tényleg azt mondani, hogy a betiltást a szerb közvélemény „80%-a” támogatja, mint ahogy azt Dačić miniszterelnök kijelenteni méltóztatott? Vajon tényleg igaz-e az az itteni összeesküvés-elméletek birodalmába tartozni látszó pletyka, hogy a huligánokat a rendőrség mozgatja és tetszés szerint „bevethetőek” – most például a melegek ellen? Mert ahogyan körülnéztem a teremben, senkiről sem feltételezhettem, hogy majd kimegy a Terazijére és ott autókat gyújtogat, üzletek portáljaiba vágja bele a követ, hogy rendőrökre támad bikacsökkel.

Alig egy óra hosszat tartott a megszólalások sorozata. Aztán a „tömeg” levonult a lépcsőn – lassan haladhattak csak, mert mindenütt ott álltak azok a kigyúrt biztonságaik. Lementünk a kicsiny, szűk udvarra és ott ácsorogtunk egy kicsit. Semmi sem történt. Kifeszítették a molinójukat a macedón szimpatizánsok (mind a négyen), aztán a Virtual Parade molinót szorongatták néhányan. A rendőrkordon felénk fordult és nézett minket – ez egy kicsit furcsa volt, ha már a biztonsági kockázatot a huligánok támadása jelentené. … De megértettük, itt a biztonsági kockázat ez a néhány ember volt. Aztán szépen, lassan szét oszoltak az emberek. Eltűntek a már élénkülő belvárosi forgatagban. Senki sem fordult utánuk, hiszen nem látszott az rajtuk, hogy kifélék-mifélék, éppen úgy jártak-keltek, mint mások.

A hétvége azonban még nem ért véget. Másnap böngésztük a B92 internetes portál egyébként kiváló, informatív híreit. Az eseményről egy fotót tűztek a szövegfolyamba, annak a hosszú asztalnak az a szegelete látszik, ahol Miletić és Stojavonić ültek. Az asztal hosszabbik része a fotón nem látható, a szövegben utalás arra nincsen, hogy ott a nemzetközi közvélemény képviseletében valaki jelen lett volna, megszólalt volna. Sajtószabadság, korrekt tájékoztatás, hmm, anno.

Vasárnap szép volt az idő, sétáltunk egyet a Duna partján, szellőzködtünk egy kicsit, aztán betértünk a Mali Vila-ba, hogy harapjunk valamit. Az étteremben egy méretes társaság mulatott, három tagú zenekar szolgáltatta a hangulati aláfestést. Csak az volt a feltűnő, hogy a zenekar háta mögé egy láthatóan csak az erre az alkalomra készített plakátot tűztek. Sređan rođendan Vladimir! – hirdette a plakát. A társaság Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök hatvanadik születésnapját ünnepelte! Megkérdeztük a pincért, hogy „Who’re they? Russians?” Mire ő somolygott egyet és azt válaszolta: „Our people, serbs”.

A Civil Rights Defenders egyébként október elsején jelentette meg a legutóbb jelentését a szerbiai emberjogi helyzetekről (http://www.civilrightsdefenders.org/country-reports/human-rights-in-serbia). Tanulságos olvasmány. Ebből idézek most zárszóként: „Egy 2010-ben készített felmérés szerint 67%-a a (szerb polgároknak) gondolja úgy, hogy a homoszexualitás betegség és 56%-uk véleménye az, hogy ez veszélyes a társadalomra. 53%-uk azt gondolja, hogy az Államnak aktívan fel kell lépnie ellenük. …”