Ha azok az angyalok odafent kikönyökölnek felhőerkélyeik csipkés szegélyére és lenéznek a földre, egy pillantással befoghatják az örömöket kísérő bánatot, a teliséget és az ürességet, a gazdagság pompáját és a szegénység színeit. A mindenben mindig benne rejlő ellentmondásokat. A telítettség és az üresség egyidejű feszültségeit. Az emberi természetnek ezt az örök dialektikáját. Az angyali nézőpont sokoldalú, összetett, halszemoptikával készített panoráma-kép elfogulatlan perspektívából. Az angyalok nem foglalnak állást, mert hiszen éppen az az állásuk, hogy „az” Üzenet/Üdvözlet közvetítői legyenek – ez nem mindig jut el hozzánk, ezért van az Ember régi találós kérdése, hogy vannak-e egyáltalán angyalok?

Olyan régi kérdés ez, mint mi vagyunk, régiek itt a Földünkön. Persze megújulók, persze változók, persze frissek, elevenek, életet faggatók, halállal viaskodók, de régiek is egyben, régi üzenetekkel folyton pereskedők. Angyali segítség nélkül is boldogulók. Most bezzeg persze jó lenne olvasni az Angyali Zsurnált, vajon, hogy mit tudósítottak azok az angyalok a Balkán felett nézelődve november 16-áról? Mert ott nézelődtek őkelmék csipkés erkélyeik könyöklőjére támaszkodva és látták, hogy Zágrábban leszáll egy repülőgép és kiszáll belőle Ante Gotovina és Mladen Markać, kezet ráznak, ölelnek és férfias ölelésekkel köszöntik őket, egy katonatárs kihúzza magát és feszesen tiszteleg. Aztán a zágrábi Jelasič-térre sietett a konvoj, ahol a horvát hősök eggyé váltak az őket ünneplő tömeggel. A tömeg már órák óta nézte a kivetítőkön a hágai ENSZ Nemzetközi Törvényszék Fellebviteli Tanácsának tárgyalását és kitörő örömmel üdvözölte a döntést, amely szerint a tábornokok nem bűnösek az első fokú ítéletben rájuk rótt háborús bűnökben. (A 2011-ben megtartott első fokú tárgyaláson Gotovina 24, Markać 18 év börtönt kapott.) Az euforikusan ünneplő tömeg emlékezetéből kitörölhetetlen emléknapot teremtett magának és Közösségének ott a téren. Azoknak, akik ott voltak és testközelből érték meg, ez a nap úgy él majd az emlékeikben, hogy az az összetartozás, az összekovácsolt nemzet napja, az Igazság Örök Pillanata.

Az angyali nézőpont persze befogta Belgrádot is, ahol szokásos medrében ment az élet aznap is, mint mindig. Csörömpöltek a rozsdás villamosok a Beogradskán lefelé, hogy aztán bekanyarodjanak a Nemanjijára, hogy a Knez Miloša sarkán álldogáljanak majd megint 97 másodpercet, hogy legyen idő ránézni most is a 1999-es precíziós NATO bombázásban kibelezett szomorú romokat és hogy aztán megálljanak a pályaudvar előtt is, ahonnan mindig kevés vonat indul, és ahonnan Nyugatra nem Zágrábon, hanem Budapesten keresztül vezetnek az utak. A figyelmes angyalok láthatták, hogy ez a hírhálózatokon végigrángó hír azonnal aktivitást váltott ki a hálózatokban, láthatták azt is, hogy élénkülnek meg a kommentek a hivatalos hírek alján, de láthatták azt is, hogy hogyan sírja el magát abban az új-belgrádi panelben D., egy horvátországi szerb menekült. Láthatták azt is, hogy hogyan veszi elő kis fotóalbumát, amelyet mindig magánál hord és amelyben ott vannak azok a képek a felégetett házáról, az emberi ürülékkel összekent falakról és az ürülék-graffitikról, amelyek semmit jót sem ígértek azoknak, akik szerbként jöttek a világra. „Oluja” (Vihar) mondta nekem akkor D. még csak a minap. Pancsován találkoztunk az Élő Könyvtárban. „Plijtvicén volt a házunk” – mondta. Az angyalok halszemoptikája hűvös távolságtartással rögzíti ezt a képet is.

Az angyalok állásukkal játszanak, ha állást foglalnának most. A kommentelőket nem köti angyali fegyelem. Azt mondhatják, ami a szívükön, azt ami az indulataikban és szépítés nélkül. A horvátok az igazság győzelmét ünnepelték, a szerbek a kisemmizettségen keseregtek. Én még a La Lunában farigcsáltam a legutóbbi posztomat – tinik társasságában hullott a forgács – észre se vettem, hogy mi történt. Amikor már otthon kinyitottam a google keresésre nyíló lapokat, mint egy régi ház elfelejtett szekrényéből dűlt reám a Csontváz.

Az azonnali szerb hivatalos reakciókból szemelgetvén. Nikolić elnök: „A Hágai Bíróság mai döntése nem szolgálja a térség stabilizálásra tett erőfeszítéseket, ez feltépi a régi sebeket és pellengérre állítja azt a maroknyi szerbet, aki változatlanul Horvátországban él, hiszen most már bárki elkövethet bármit ellenük az ’igazság’ nevében, büntetlenül”. Hozzátette, hogy több, mint 220.000 szerbet űztek el az otthonukból a Vihar Hadművelet alatt és ezerszám öltek meg fegyvertelen civileket, asszonyokat és gyermekeket. „Ki a felelős mindezért? A Hágai Bíróság ítélete legitimálhatja azt, hogy egyesek a II. világháború óta elkövetett legnagyobb népirtást ünnepelhessék. Ez egy olyan állapotot teremt, amely megakadályozza azt, hogy az eltűnteket kereső szerb családok megtudhassák, hogy szeretteik hol is vannak.” Dačić miniszterelnök: „(ez a döntés) megerősíti azokat, akik eddig is azt mondták, hogy a Hágai Bíróság nem elfogulatlan és az egyetlen funkciója az, hogy politikai döntéseket szolgáljon (ki).” Rasim Ljajic, a szerb kormány egyetlen muzulmán tagja, a Hágai Bírósággal való kapcsolattartásért és együttműködésért felelős tanács elnökeként azt mondta, hogy „Ez egy részrehajló igazságszolgáltatás példája, amely rosszabb, mint az igazságtalanság.” Vladimir Vukćević, a háborús bűnök kivizsgálásáért felelős szerbiai főügyész pedig ezt mondta: „Az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnök egyik legsúlyosabb példája ez, amely események során ártatlan emberek ezreit ölték meg vagy űzték el az otthonaikból és most senki sem viseli ezeknek a cselekedeteknek a felelősségét.” A szerb kormány rendkívüli ülését követően bejelentették, hogy ezután „Szerbia kizárólag a technikai kapcsolattartásra szorítkozik a Hágai Bírósággal.”

Villamos-áramként cikáztak végig a hírek és kommentek a Dróton. A ’vox populi’ partraszállt, valaki azt találta írni, hogy „most majd twiter- és komment-háború kezdődik a szerbek és a horvátok között”. A kommentek spektruma a horvátokat felmentő és mindent megbocsátó euforikus mondatoktól (pld: „ez a döntés a térség békéjét szolgálja”) a szerbek keserű, indulatos kijelentésekig terjed (pld: „meg kell szakítanunk az EU-hoz való csatlakozás folyamatát, soha többet együtt ezekkel a horvát fasisztákkal”). Ezek hatásos mondatok, indulatok vezérelte állásfoglalások, felkavart iszap fekete lenyomatai. A modern média-világban ezeknek a pro- és kontra állásfoglalásoknak a hatása nagyon erős, pedig sokkal jobb lenne egy kicsit távolságtartóbban, ha úgy tetszik, angyali módon elgondolkodni erről az új helyzetről.

A helyzet ugyanis új, ha egy kicsit közelebbről szemügyre vesszük magát az ítéletet. Látni fogjuk ugyanis (részletesebben: http://icty.org), hogy azt a Fellebbviteli Tanács 3:2 arányú szavazással fogadta el. A Tanács minden bírója fűzött különvéleményt az ítélethez, de két tagja – Carmel Aigus és Fausto Pocar – a felmentő ítélet ellen szavazott. Pocar bíró a gyakorlattól eléggé eltérő megoldásként másnap nemzetközi sajtótájékoztatón is fontosnak tartotta, hogy elmondja azt, hogy a „bíróság nem vette figyelembe az első fokú tárgyalás 1.300 oldalas anyagát … és most jogot alkotott.” A kérdés, hogy a soron következő, rendkívül jelentős hatású ítéleteket ez befolyásolja-e? Ne felejtsük el, hogy a hónap végén hirdetnek ítéletet a KLA (Kosovo Felszabadítási Front) egyik parancsnoka, majd hamarosan a Szarajevót lövető és a Srebenicai vérengzésért perbe fogott Mladić tábornok ügyeiben. Itt, Belgrádban már mondogatják, hogy „akkor mi Mladićunk is ártatlan ugye?”

„Fog ez még kapni egy vajszínű árnyalatot” – ahogyan Esterházy Péter mondta egyszer. Ha történelmi esemény volt ez Zágrábban, de az Belgrádban is. Itt ez meghatározza majd az elkövetkező időszak kulcsfontosságú történeteit. Például azt, hogy hogyan alakulnak majd azok a tárgyalások, amelyek Koszovóval kapcsolatosak (ezek nagyon intenzív szakaszba léptek). Meghatározza azt, hogy hogyan alakult majd a szerbiai társadalom képe arról, hogy érdemes-e csatlakozniuk az Európai Unióhoz és végül alapvető hatással lesz arra, hogy miben tud és miben nem akar türelmet mutatni a szerb társadalom. Ráadásul olyan politikai körülmények között, amikor részben a gazdasági helyzet, részben a kormány politikai filozófiája rendkívül szűk ösvényt jelölt ki a szükséges manőverezésekhez.

A horvátok egy ellentmondásos életrajzú hőst kaptak az EU-tagság küszöbén. Gotovina egy kalandfilm főhőseként is megállhatná a helyét (állítólag készül is a film …), de ez a fiatal horvát generációknak, akiknek hősökre van szüksége, igénye, nem biztos, hogy jó hír. Majd később kiderül, hogy akkor azonosulniuk kell azzal is, hogy a háborús győzelmek ártatlan áldozatok vérén váltatnak meg. Itt, a Balkánon oly sokszor változott a hős-készlet és emiatt olyannyira ellentmondásosra sikeredett, hogy elfordultak a szomszédok egymástól. Pedig a jó szomszédság a jóllét és a jó közérzet alapja. Most a horvát társadalom jó alaposan elfordul a szomszédjaitól és Nyugatra tekint, miközben horgonyait hajója itt vetette ki. Egy szolidáris, megértő, jó szomszédság kialakítása majd megint új generációkra vár. Kérdés az, hogy ki milyen segítséget tud nekik ehhez a nagy művelethez nyújtani az előző generációkból? Vagy elölről kell-e kezdeniük mindent?

A levitézlett szerb elnök Boris Tadić is megszólalt ezekben a napokban persze, és mondott szerintem egy fontos mondatot: „Óvom attól a horvátokat, hogy túlünnepeljék a hágai ítéletet.” Kis mondat ez, de elsikkadt ez is, mint a nagy mondatok, ezt is maga alá temette az túláradó kommunikáció, mert íme a Horvát Labdarúgó Szövetsége elnöke azt találta mondani hirtelenjében, hogy „a legközelebbi horvát-szerb meccsen felkérem Gotovinát és Markać-ot a kezdőrúgás elvégzésére.” Legközelebb a két csapat 2013. március 6-án a világbajnoki selejtezőn találkozik, valószínűleg Zágrábban. Egy horvát napilap bombasztikus címe pedig így hangzott: "Horvátország ártatlan!" Hajajaj, így mennek a dolgok errefelé. A vajdaság.ma (vajma)  hírportál közölte is a képet, hogy a forduló valamelyik meccsén a kemény mag ki is feszítette az alkalomhoz készített transzparensét, hogy "Csetnikek, készüljetek!"

Epilógus

 

Szombat este hazafelé mentünk egy fotókiállításról, amelyről majd írnom kell később egy kicsit. Este volt és úgy fél tíz. A Slaviján összefutottunk a Crvena Zvezda szurkolóival. Komor menet volt, semmi öröm, pedig a Zvezda 3:2-re megnyerte a 143. derbit. Máskor késő éjjelig ünnepelnek győzelmet a delijéék. A belváros felé mentek ezek a komor fiatalok és egy pillanatra megütött az a félelem, amit akkor érez az ember, amikor nem tudja, hogy most ez a sálakba burkolózó, kapucnik alá arcukat rejtő tömeg merre is irányítja majd az indulatait. Néhány robocop kísérte őket, ránézésre is gyengébb erő. Aztán szerencsére nem történt semmi különös, semmi olyan, ami Belgrádban szokatlan lenne. Nem támadták meg a Horvát Nagykövetséget – mint azt 2008-ban tették, amikor felgyújtották -, nem feszültek neki az EU Delegáció irodaházának. Az igazat megvallva semmit sem olvastam másnap arról, hogy valami történt volna. Szombaton a Radikális Párt demonstrációjának volt csak nyoma a Pionirski Parkban, de az sem volt sok.

Most hétfő van és ha most nézek fel a Monk’s Barban a képernyő kék-hideg tekintetéről a teremre, már megint csakis a fesztelenül és jókedvűen fecsegő belgrádi fiatalokra látok. A többi most néma csönd. A történelem megint csak ideizent, a megoldásokat pedig majd valamelyik későbbi generációra testálja. De azt a napot, 2012. november 16-át jegyezzük meg. Történt valami nagyon fontos, amelynek jelentős hatása lesz, de nemcsak a Balkánon, Európában is.

Angyalaink meg könyökölnek odafent és írják tudósításaikat az Angyali Zsurnálnak. Ők is teszik a dolguk.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr834915151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.