Erős képek balladája. Kóborlások ...
2013. október 28. írta: wootsch

Erős képek balladája. Kóborlások ...

Amikor beléptem, a Monk’s Bar üres volt. „Dobar dan. Kako ste?” - üdvözölt kedvesen az ismerős pincér. „Nije loše, dobro sam”. Köznapi szertartásunk ezzel véget ért. Nem mondtam el neki, hogy merre jártam. Iggy Pop nézett vissza a falról, szemében most mintha a barát elvesztése iránt érzett feldolgozhatatlan fájdalommal. A Monk’s-ban gyakran volt hallgatható Lou Reed, itt tucc-tucc soha sem szólt, most, hogy írok, valami jazz kavarog a háttérben diszkréten. Jó, hogy vannak ismerős helyek, ahol hosszú utazások után elüldögélhetünk, ahol ismerős a széken a mélyedés, az asztalon a repedés, a pohár, a hangulat. Erős képekkel bennem ülök itt – visszatértem egy másik világból, belém hasított. Még sokáig állok majd a Rio de la Plata partján, érzem, hogy ottani kóborlásaim nem értek véget. Asuncionból indultam el, három és fél óra múltán már Sao Pauloban voltam, várni kellett a KLM amsterdami járatára, innen már csak 13 óra Európa, 940 km-es óránkénti sebességgel közeledtem Európa-hazámhoz a mélyfekete éjszakában. A fedélzeten már mindenki aludt, kínlódtam, hogy valahogy álomba gömbölyödjek, de éber volt ez bóbiskolás, csak kísértek ezek az erős képek és utaztak velem. Az előttem ülő ismeretlen útitárs bekapcsolva hagyta a képernyőjét, ez a gyengéd-kéken villódzó fény világított abban a szűk térben, amelybe most azok az erős képek, a félbeszakított álmok beleszorultak. A gép rázkódott, valami viharzónán keltünk át, turbulens mozgások táncoltatták meg a pislákoló fényeket is, „fasten your seat bells, please, captain speaking” hallatszott valahonnan a távolból. Stewardesek siettek végig a folyosón, csak nem sikerült álomtalan aludni. Az éjszakai repülés testetlenné, de mégis, ólomsúlyúvá varázsolja ezt a teret, a könnyű takaró zizegett, mint egy nehéz gondolatokkal teleírt régi papiros, valaki horkantott egyet, távolabb felgyúlt egy olvasólámpa fénye és éles szegélyű kört metszett ki a félhomályból. Bekapcsoltam a képernyőmet és megnéztem, hogy hol járunk. Az Egyenlítőt léptük át éppen, akkor a Dél Keresztje már mögöttünk van, most már majd az órajárással egyezően kavarog le a víz a lefolyókban és nem ellenkezőleg, mint odaát, otthonosabb lesz a fény, a tér, a szagok, a beszéd. Álmosan botorkáltunk le a gépről, véletlen összesorsolt útitársak gyors búcsút mondtak egymásnak, szomszédom a hamburgi csatlakozása felé gurította kicsiny bőröndjét, én a budapesti járatot kerestem a táblán. Schipol nemzetközi forgataga elnyelte az onnan érkezőket, összekeverte őket a tömeggel, mindenki jött valahonnan és ment valahová. Azoknak az erős képeknek a villódzása a belső képernyőmön csak nem csillapult, vadul kergették egymást bennem és ez így maradt Budapestig. Rövid megálló volt ez csak, egy lélegzetvétel, egy rég nem látott barát, aki maga is egy erős kép. Az Avala EC pontos volt, ritmusa éppen olyan, mint mindig. A határig még csak elvan valahogy az ember, de Sremski Karlovci után egyre hosszabbnak tűnik az út, nálam majdnem mindig itt következik be az a holtpont, amikor a testem tiltakozni kezd, most a bőröm alá bújt erős képekkel való birkózással együtt kimerített az út, 26 órát töltöttem levegőben és repülőtereken, most ezt megéreztem. Belgrád a legjobb arcával fogadott, éppen olyan volt minden, mint mindig: álltak a taxik a rozzant állomásépület előtt, a sporttáskám kerekei tiltakoztak a nem gurulóbőrönd-barát járdák repedésein és hiányain. A villamosmegálló előtt a lámpa zöldre váltott. Szinte azonnal befutott a 2-es villamos. Feltuszkolódtam a fedélzetre és hozzáérintettem a jegyemet a képernyőhöz. Még el sem enyészet az érvényesítés pittyenésének hangja, amikor hozzám lépett az ellenőr. Odaadtam az elektronikus jegyemet, leellenőrizte a masináján, majd odalépett a kolléganőjéhez és … megcsókolta a hölgyet! Szépen és szerelmesen, hosszan csókolózott a két helyi ork a belgrádi 2-es villamoson, miközben döcögtünk felfelé a Slavija megállóhoz és ez a kép, ez a jelenet annyira, de annyira belgrádi volt, hogy ebből megértettem: megérkeztem. Latin-amerikai kóborlásaim képei azonban kísérnek, bennem vannak, sőt, némelyikük színei egyre élesebbek. Most meg pontot tettem a mondat végére és felnézek a képernyőről és a Monk’s Bar falain látom a képeket, Elvis Costello-t és Iggy Pop-ot, Lou Reed-et, aki csak elment, sajnos … – ’Walkin’ on the Wild Side’ … a képek odaátról …

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr585603191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.