Museo_de_las_Memorias. Asuncion. Kóborlások emlékezetek útvesztőiben ...
2013. november 04. írta: wootsch

Museo_de_las_Memorias. Asuncion. Kóborlások emlékezetek útvesztőiben ...

A Calle Chile távolabb esik Asuncion belvárosának forgatagától. Csendes utcák hálózata veszi körül, jobbára egyszintes, legfeljebb két emeletes családi házak, egymáshoz szorult, megkopott villák. Kívülről ez az épület sem különbözik a környezetétől. A terror háza természetes egyszerűséggel simul a környezetéhez. 1956-tól egészen 1992-ig a házon egy semmitmondó felirat takarta el a valódi funkcióját. ’Direccon Nacional Asuntos Tecnicos’ – ez állt azon a táblán, a népek egymás között suttogva „la Tecnica”-ként emlegették. Most a bejárat melletti táblán egy másik feliratot böngészhetünk, ez az egyszerűnek látszó épület a „Museo de las Memorias”, emlékhely, a Strossner diktatúra áldozataira emlékeztet. A múzeumot 2006-ban nyitották meg, véletlen éppen azon a napon, amikor a Diktátor, aki olyan maradandóan mély nyomot hagyott Paraguay népeinek lelkén, meghalt. Brazíliában halt meg a diktátor, békésen, párnák között, 93 évesen, hogy milyen lelkiismerettel – ha az volt ott egyáltalán -, arról nem szól a fáma. Ezt a múzeumot rendszerének egy áldozata dr. Martín Almada alapította és az általa létrehozott alapítvány működteti. Az alapítványt feleségéről, Celestína Perez de Almada-ról nevezte el, aki 33 évesen halt meg, egy szívroham vitte el, férje börtönben volt, naponta zaklatták, ismeretlen hangok telefonon fenyegették, azt mondják, egyszer élőben „közvetítették” férje kínzásának hangjait – nem bírta ki. Férje nem lehetett gyermekeinek édesanyjának a temetésén. Doktor Almada három évet töltött börtönben ítélet nélkül. Naponta kínozták, gyötörték. Könyvíró ember volt, pedagógus, ez volt a rovásán a rendszer szerint. Az Amnesty International intenzív nemzetközi kampánya szabadította ki a börtönből, Európába emigrált, Párizsba élt, az UNESCO-nál dolgozott pedagógiai programokon. Amikor Strossnert egy katonai puccs kilökte örökkévalónak tűnő rendszerének elnöki székéből, akkor Almada hazatért és hangot, formát adott a paraguayi emberi jogi mozgalmaknak. Nemzetközi tekintélyét is latba vetve harcolt az igazságért és azért, hogy az áldozatoknak igazságot szolgáltassanak. Ő volt az, aki 1992-ben rátalált arra a rendőrségi irattárra, amely bizonyította, hogy Strossner milyen eszközöket használt népe ellen viselt folytatólagos háborújában. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a diktatúráknak mindig ugyanolyan a természete és, hogy a diktátorok egy idő után csakis a saját hangjukat akarják hallani, ezért olyan a nagy a buzgalmuk abban, hogy elhallgattassák mindazok hangját, akik nem akarnak vagy nem tudnak úgy beszélni, ahogyan ők. Egy diktatórikus rendszer a jog elfoglalásával és az alkotmányos intézmények elfoglalásával kezdi. Strossner is megváltoztatta az alkotmányt, hogy elháruljon az akadály az előtt, hogy újra lehessen választani, aztán hadat üzent az érdekképviseleteknek és a tisztségviselők hamar börtönökben találták magukat, ahonnan, nem kevesen, el is tűntek nyom nélkül. A minisztériumok és egyéb hivatalok tisztesen fizetett posztjait a kedvencek és kegyencek foglalták el gyorsan, az efféle rendszerek sokszor korrumpálnak kinevezésekkel, egyívásúak bizalmas beszélgetései megszüntették a diskurzusokat, egy társadalom természetes pluralizmusát, sokféleségét, többszínűségét megszüntették és egységesen a tüzérek parolijának pirosára festették, mert Strossner tüzértiszt volt. Ez azt is jelenti, hogy amikor Asuncionban sétál az ember, láthatja, hogy egyes házak lépcsőit, lábazatát mind a mai napig arra pirosra festik … így van ez. A kegyencek kereskedhettek droggal, fegyverrel, emberrel, mivel mikor, a diktatúrák soha sem szabadulhatnak meg a korrupciótól, ahol az így megszerzett vagyont végül ott fent, a csúcson kontrollálják és beleszólnak, mikor meddig lehet elmenni. Strossner rendszere hatékony volt, mert másképpen nem maradhatott volna székében az elnök 1954-től 1989-ig. Akkor megbuktatták és akkor egészen a szomszédos Brazíliáig kergették ki az országból (a vagyonával együtt egyébiránt), de a „Technikai Hivatal” abban az épületben, a Chile utcában még tovább működött. „Rendszerváltás” ide vagy oda, dr. Almada és társai 1992-ben észlelték, hogy az épületben még mindig működik a titkosrendőrség által üzemeltetett hivatal, bizony! A ’89 után időszak elegendőnek bizonyult arra, hogy eltüntessék a „hivatal” eredeti funkciójára utaló nyomokat. A kínzókamrából egyszerű irodát alakítottak ki. Az udvar végi cellákat elfalazták. Az ott megkínzottak és megöltek vérét feltakarították. A múzeum szerény, szegényes és kissé ügyetlen. Bizonytalan kísérlet elmondhatatlan vétkek elmondására. Tág teret kínál a fantáziának – és ez akár a javára is válhatna, ha nem akadályozna ebben az, hogy a tárgyi anyag csekély és poros. Ez az épület egy kihallgató-központ volt, ide érkeztek az elsötétített üvegablakú autók, belökték a delikvenseket, nőket és férfiakat, előfordult, hogy anyákat gyermekeikkel és áthajszolták őket a „rutinokon”. Ügyvédek, bírók, paragrafusok citálása itt nem játszott szerepet. Néhány rendőrtisztnek lett neve a megtalált iratok alapján, néhány vallató-legény mindörökre névtelen marad. A kínvallatásokat modernizálták. Nem válik ez a „technicizálás” emberiségünk javára. Amikor azokat az aktákat megtalálták egy eldugott rendőrörs elzárt zugában, kiderült, hogy a vallatók az ismert világ lehető legjobb kiképzésében részesülhettek. Amerikai tanítóik voltak. A gavalléros amerikai kormány legalább 400 paraguayi kiképzését fizette a panamai „Escola America”-ban, amely Latin-Amerika népeik ellen szakadatlan harcban álló kormányainak szolgálatában álló katonák és rendőrök kiképzését végezte és gavallérosan fizette azoknak a „csendes amerikaiknak” a napidíját is, akik a helyszínen végezték el a betanítás műveleteit. A kis múzeumban ott van egy térkép arról, hogy az hírhedtté vált „Condor Akció” hogyan fertőzte meg Latin-Amerika országait. Chile (Allende kormányának megbuktatása), Argentína „piszkos háborúja”, Paraguay, Bolívia … micsoda tenger micsoda hullámai moshatják ezt a tisztára? A „kommunizmus befolyása elleni háború” jelszava alatt valami erkölcsi felmentés kísérlete látszik felsejleni. De itt, az asuncioni Chile utcában (hmm) mit lehet mondani erről, ha az idegenvezetőnk arról beszél, hogy az udvar végi cellában sokszor negyven-hatvan embert is összezsúfoltak, aztán kiszólítottak valakit közülük és elvitték a szomszéd szobába, felhangosították a zenét, de az sem nyomhatta el a kínzások hangjait. A többiek hallgatták az ördögi-emberi muzsikát és reszkettek azért, hogy ne ők legyenek a következők. Van valami félelmetes abban, hogy mind a mai napig viták vannak azon, hogy hány ember tűnt el ebben a rendszerben. Eltűnt: ez azt jelenti, hogy semmit sem tudnak róluk, sokukról már több, mint harminc éve semmit. Nincs sírjuk, amit a megmaradt hozzátartozók felkereshetnének, nincsen tárgyuk, amelyet a hátramaradottak megsimíthatnának az eltávozott tenyerének nyomait keresve. Nincsen levelük, amelyeket újra és újra el lehetne olvasni arról a szeretetről, amely abban a végső állapotban árad belőlünk. Csak a Semmi van, amelynek ágán testetlen szívünk vacog – Büntetés, amely a következő Generációkat is sújtja. „Donde Está?” – „Hol vannak?”, ez a természetes kérdés politikai mozgalmak jelszava itt. Argentinában már több, mint harminc éve, Paraguayban már több, mint 25 éve. Nem vidám kirándulás ez a látogatás az asuncioni Museo del Memoriasban. Nem az, bizony. Sütött a nap odakint, forró Tavasz. Egy feliraton diadalmasan harsogott egy üzenet: „Feliz Primavera” (Boldog Tavaszt!), mégis, milyen tavasznak örülhetünk most? Kísérőnk elmondja még azt, hogy a helyi közvélemény inkább tartózkodó, mintsem befogadó ezzel a múzeummal kapcsolatban. Eltűrik, többségük nem akar tudni arról, hogy mi is történt itt. Kevés a helyi látogató és iskolai osztályok is csak ritkán tévednek erre. Még mindig sokan vannak itt, akik bizonyos nosztalgiákkal gondolnak vissza Strossner rendszerére, amikor biztonság és kiszámíthatóság uralkodott. A Terror kívül esik a konyhák és a hálószobák ablakától vagy onnan nem is látható.

Aztán azt olvassuk a helyi újságokban, hogy az új kormány Strossner unokáját küldené nagykövetként az ENSZ-be, most, itt Asuncionban, 2013. októberében. Így volt ez bizony, azon a napon.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr955614473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.