A Cotentin-félsziget a normandiai partokból kinövő kiszögellés, itt a part mintha összeszedte volna a Le Havre-tól kezdve elveszni látszó minden bátorságát, felkanyarodik, óvatosan nekivág az északi iránynak, Barfleur-nél ez a bátorság azonban elfogyhatott, mert ott megtorpan a partvonal, sietősen bekanyarodik, majdnem párhuzamos lesz a vonala a szemközti, látótávolságon túl húzódó angol partokkal, a bizonytalansága a cherbourg-i öbölnél már tetten érhető, ott egy kicsit mégis kiegyenesedik a part vonala, hogy aztán feladja a Tenger iránti kíváncsiskodást La Hogue-nél, ott a félsziget csúcsát jelző fok, az azt jelölő impozáns világítótorony, aztán onnan a partvonal, már mintegy lemondva a további próbatételekről, szinte egyenes vonalban Délnek fordul. Jó néhány kilométert halad „lefelé”, hogy ott aztán ott újra bátran kiegyenesedjék.

A kiszögellés mind keleti, mind nyugati irányban öblöt formál tehát. A keleti öblöt 1944. június 6-án után „Utah Beach”-ként ismerte meg a világ, és ott, ahol a kanyarulat, attól Keletre, ott van a „Bloody Omaha Beach” is. Ez az normandiai kiszögellés – talán éppen ezért is – sok olyan történetnek adott kereteket, amelyeket ma történelemként tanulmányozhatunk. Itt ért össze az angol és a francia történeteknek a sora. Hódító Vilmos, a normann herceg innen indult Anglia meghódítására, itt volt János, az angolok legendás királya. Barfleurnél a vitéz Tourville vívott hősies csatát az angolokkal a legendás 'Soleil Royal' fedélzetén, amelyet a tengerészek „minden idők legszebb vitorlás csatahajójának” neveznek. A XVII. század óta roncsait már széjjelhordták azok az apályok és a dagályok, az áramlatok, amelyek szakadatlan és megalkuvás nélkül ostromolják itt a partokat. A természet és az emberi természet viharai itt tehát folyton-folyvást összeértek és ez különleges aurával vonja be a tájat. A félsziget keleti és nyugati partja között húzódik a 'bocage': évszázados sövények által lehatárolt földek és mélyutak bonyolult „sakktáblája”, amely annyi, de annyi tragikus meglepetést okozott az itt ledobott amerikai ejtőernyősöknek 1944-ben. Carentan-ban vagy Sté Marie Église-ben és e városkák körül lépten-nyomon a '101-esek' (a „Vijjogó Sasok”) és a '82-esek' bátor katonáinak nyomaira bukkanhat a figyelmes nyomkeresőként vizslató turista, azokéra, akik úgy ugrottak és úgy landoltak a sövények között azon éjszakán, amikor „a randevújuk volt a végzettel”, hogy arra voltak motiváltak, hogy megszabadítják Európát egy embertelen rezsim által emberekre kényszerített rémálomtól.

A nyugati parton, azon az egyenesen, a partmenti táj szelídebb és nem jelölik halott katonák emlékhelyei. Hosszú, homokos-fövenyes partszakaszok mellett kanyarodik a tengerparti országút. A városok persze őrzik a maguk háborús emlékhelyeit. Ezeknek Avranches egy különleges gyújtópontja, ahol végül becsappant a szövetséges csapatok csapdája és lehetővé vált, hogy az amerikai, angol-skót, francia és lengyel páncélosok kitörhessenek a síkságokra Párizs felé. Anno. A várostól akár ki is lehet gyalogolni a tengerpartra, Genets falucska irányába, és onnan, ha jó az idő, feltűnnek 'Le Mont' körvonalai. A városka archívumába, öreg fóliánsokat őriznek hűséggel, amelyeket szelíd barátok körmöltek néma csendben ama kolostor magányában. Ezek az ősi könyvek kötik össze ezt a partszakaszt azzal a magányos sziklával, amelyre azt a fantasztikus épületegyüttest emelték és amelynek körvonalai távolról is kiemelkednek a tájból.

A Mont Saint Michel az Emberiség közös kultúrkincsének a része, Világörökség. Dagályból is kiemelkedő szikla volt Anno 709-ben, amikor Aubert-nek, Avranches püspökének álmában megjelent az Arkangyal Mihály és rámutatott erre a természeti tüneményre. A későbbi Szent Aubert sietve kis kápolnát emelt itt a sziklán és jöttek a zarándokok, hogy megtiszteljék az Arkangyalt, hogy védelmet és menedéket kérjenek Tőle a nehéz időkben, amiből bőséggel voltak akkoriban. Sok zarándokot, akiket az a vágy vezérelt, hogy mielőbb e szakrális hely közelébe juthasson és ezért gyalog vágott neki a látogatásnak, elpusztítottak a könyörtelen tenger hullámai, mert itt a tenger ereje és hatalma bizony megmutatkozik. Voltak olyanok is, akik ennek az útnak már Granville-ből nekivágtak, de az onnan való távolság még hívő testvérek között is vagy 15 kilométer ... Az ár és az apály különbsége itt 14 méter (!), ami azt jelenti, hogy apálykor a tenger határvonala La Mont-tól 7(!) kilométerre húzódik. A sziklát apálykor körül lehet járni száraz lábbal is, minden oldaláról megszemlélhető, hogy bevésődhessen retinánkra a Természet és az Ember egymásra találásának a harmóniája, itt.

Ezt az aktuális helyzetet a Bédekkerek Mai Turistái a homokos fövenyre írott elmés üzeneteikkel domesztikálják. De úgy nagyjából hat óra múlva megindul az óceán, a hullámok egymás elé vágva, egymást előzgetve rohannak a Szikla felé, itt-ott összetorlódnak, ilyenkor dühös veszekedéseik tajtéka csap fel, de még ekkor is csak előre nyomakodnak, lökdösődve-torlódva, egymást versenyre hajszolva. Az Ember nem is értheti, hogy lehet ez a hatalmas víz ilyen heves, ilyen sebes. A beérkező áradat sietősen körülfogja a Sziklát, másodpercek alatt letörli a homokra rajzolt üzeneteket – most már csak a Féjszbúkra kapkodva feltöltött fotók őrzik őket. A Tenger visszatér, hogy jelezze, itt jussa van. A szikla és rajta a városka és az abból kimagasló katedrális a vízen lebeg, tükörképe szelídülő hullámokon izeg-mozog. Aztán majd visszavonul a víz, a tükörkép kiszabadul és elenyészik a levegőégben, a torony tetején, ahol Saint Michel arany szobra emeli arany kardját bele, oda, ahol a tükörkép elenyészett már és marad megint a föveny, a homokos vízmély, amely íme most, kitárul. Kis erecskék csordogálnak még itt-ott, kagylóhéjak, tengeri fű csomói, gondatlan emberek által a tengernek vetett törmelékek, amelyeket még Ő sem tud megemészteni, ezek terülnek el a fövenyen és a turisták csak áramlanak, mint a dagály és firkálják mulandó üzeneteiket a homokra.

Még augusztusban is, amikor nem szabad, egyszerűen nem szabad meglátogatni a Hegyet, mert ilyenkor már lépni sem lehet az egyetlen utcácskán (amelyet azonban Grand Rue-nek neveznek...) a turisták cunamiájától, még akkor is „átjön” hogy egy nagy pillanat tanúi vagyunk. A pillanaté, amikor az Ember kiegyezésre törekedett a Természettel és a Sziklára alázatosan ráépítette a Templomát. Több, mint ötszáz évig építette az Ember ezt a templomot, bizony, generációkon át, óvatosan, lépésről-lépésre, aztán börtönt csinált az együttesből, mert a Tenger a rabok legbiztosabb őrizője, aztán vissza adta a Sziklát a rendeltetésének – és mára ez a Turisták Zarándokhelye, akik turistaként viselkednek, mert mi mást is tehetnének … Le Mont. A tenger majd érkezik menetrendje szerint és körülfogja, átöleli, megringatja, hullámokkal kényezteti, figyelmezteti, hogy csak el ne feledjük: itt egy kiegyezés történt miközöttünk. Ma már Történelem.