Belgrádi esők ... és kosárlabda... belgrádi noteszlap
2014. szeptember 16. írta: wootsch

Belgrádi esők ... és kosárlabda... belgrádi noteszlap

Amikor Vraćarban esik az eső, új hangokkal telnek meg az utcák és ezek elnyomják az utca máskor megszokott zajait, az autókerekek surrogását, a női léptek kopogását, Daliborka kerekes iskolabőröndöcskéje kerekének kattogását, még a vidám kukások szemétfaló autójának zaját is. A bádogtetőkön doboló esőcseppek zaja, a szűk kapacitású ereszekben fortyogó, bugyborékoló víz sodródása, az esőcsatornák fuldoklása, ahogyan nagy kortyokban nyelik az áradatot és ezt közvetlenül a járdákra öntik ki ilyenkor, ott pedig a házak falától kiinduló erekből patakok lesznek, az utcák közepén folyóvá egyesülnek, amely, ahogyan megszületett, máris a valódi, nagy folyók felé törekszik. Itt-ott szerény csatornák állják az útját, amelyeket a rohanó víz gyorsan megtölt, aztán megkerüli őket és rohan lefelé tovább, mert Vraćar fent van, a Száva pedig odalent – a vizeknek randevúja, esők idején. Ebben az évben sokat, nagyon sokat esett errefelé. Talán még a Duna és a Száva is csodálkozik, most, szeptemberben mindkettejük medre túltöltött, hullámzásukban semmi kellem, semmi báj, piszkos-barna felszínükön messziről idehozott faágak, partokról lemosott bokrok torlódnak össze a belgrádi Kalemegdan alatt, ahol a két folyó találkozik.Az elmúlt napokban mindig esett, csak esett, a városba beszivárognak a baljós hírek vidékről, most Nyugat-Szerbiában alakul ki egy kritikus helyzet a Dunánál, de a Száva is itt van, a három országot összekötő folyó idehozza majd azt a vizet, amely már annyi gondot okozott Szlovéniában, Horvátországban, Magyarországon. 2014-ben Nyugat-Balkán országai szinte folyamatosan az áradásokkal küszködnek.

Az eső pedig érkezik és nincsen tekintettel semmire és senkire sem, minden nap egy újabb, nem kívánt adagot zúdít a nyakunkba és ilyenkor a vraćari utcák megtelnek azokkal a zajokkal. Vasárnap kosárlabda-történelem formálódott: a madridi világbajnokságon Szerbia a döntőt vívta az amerikaikkal, mikor is fordult ez elő utoljára? Persze erre mindenki tudja itt a választ és kívülről fújják, hogy 2002-ben verték az USA-t a döntőben, ráadásul amerikai földön, igaz, azt a csapatot még Jugoszláviának hívták, kis-Jugoszláviának, itt szerb csapatként tartják számon, ki is volt abban a válogatottban „crnagorac”? A döntő este 9-kor kezdődött, az eső úgy valamikor akkortájt érkezett az Avala felől, a Trg Republika 'public viewing'-ján kinyíltak az ernyők, ide-oda hajladozhattak a nézők – gondolom -, hogy láthassanak valamit. Az első negyedben Szerbia még egyenrangú félként küzdött meg a fizikai és magassági fölényben lévő amerikaikkal, Teodošić bemutatott néhány meglepő trükköt, álompasszt adott Raduljica-nak, aki hosszan kapaszkodott a gyűrűn, aztán feltűnt, hogy az „amik” milyen tudatosan készítik elő a hárompontos dobásokhoz a terepet és Kyire Irving vagy Harden nem tudtak hibázni.

A Nebojšina utcában néztem a „gémet”, haverokkal, akik meghívtak valamelyikükhöz, valami wales-i malt whiskey-t ittunk LAV sörrel, a tálcákon burek és ćevapi, no meg mogyoró, ahogyan múlt az idő, egyre fogyó lelkesedéssel bámultuk a képernyőt, a szerbek kapaszkodtak a tisztes vereségért, Saša Đorđević - „aki csodát művelt a csapattal” - arcára kiült a tanácstalanság … így esett. Az RTS még kikapcsolt a térre, ahol az esernyők alatt hajladozó nézők csak kitartottak, aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni. Vraćarból Vraćarba sem volt egyszerű, mert az utcán egy mindent elsodró áradat rohant meglepő sebességgel a Karađorđe Park irányába, bokán felül érő vízben gázoltunk át, az esőtől megfeketült térből kifehérlő Száva temploma előtt elváltak útjaink, onnan nekem az utam a Slavija felé, és innen már lefelé kellett, hogy vigyen, az áradattal együtt meneteltem. Tegnapig száradtak cuccaim a nyirkossá vált fürdőszobában.

Persze, hogy tegnap is esett az eső. Azért vagy húsz ezer lelkes szurkoló csak összegyűlt, hogy köszöntse a Csapatot, amely felvillantotta és élővé tette a legendát, amely a Kosárlabda errefelé. Az urak, akikkel együtt szomorkodtunk vasárnap, mindegyike játszik. Minden héten két meccset játszanak egymás ellen, tétre és vérre, becsületre. Csütörtökön este és Vasárnap reggel. Megboldogult ifjúkorukban valamennyien legendás klubok játékosai voltak, M. a Cibonában hajtott és korosztályos válogatott volt, míg egy sérülés véget nem vetett profi pályafutásának, Đ. a Partizanban volt bal bedobó, D. a Zvezda első csapatában vitézkedett egy darabig … ellenfeleik változóak, hetekig vitatkoznak egy rosszul sikerült hárításon. A kosárlabda és meccseik egy külön világ, sőt a világnak egy olyan gyémánt-tengelye, amely köré maga világ is elrendeződik. Cégek menedzserei már az urak és némelyikük saját tisztes vállalkozását működteti, más multinacionális cég regionális főnöke, de, ha játszanak, akkor Marko és Duško, Goran és Đuro („hajde Đura”) kölykök, a Játék Kölykei, akik számára egy három pontos kosár a sarokból, az hetekig tartó témája a barátok beszélgetésének, amelynek soha sincsen vége, mert nem lehet, mert a Barátság csak örök.

Csak ennek az Esőnek lenne vége már!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr416703713

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.