Októberi budapesti csendesség ... noteszlap Budapestről
2014. október 28. írta: wootsch

Októberi budapesti csendesség ... noteszlap Budapestről

A belgrádi noteszemben lapozgatok, miközben a budapesti naplót kellene írni. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a belvárosi Csendes dekoratív falait látom és délutáni, beszélgetős csendességére hallgatok rá. Már túl vagyok a hírek „átlapozásán”, napi gyűlölet-félóra, félreértés-félóra, „Szabad Nép félóra” teljesült tehát …. ó, ez a magyar október … az, aki Magyar Nemzetbe lapoz, nem lép tovább a Magyar Hírlapnál, aki pedig HVG-be merül el, az legfeljebb a Magyar Narancsig jut el, tovább se … a magyar október itt, Budapesten, ahová beestem, hazajöttem, hogy körülnézzek egy kicsit, hogy átmossam a fülem azokkal a szavakkal, amelyeket csak itt hallhatok, hogy látásom kiélesedhessék a csakis itt lejátszható helyzetek szemlélésétől, az a magyar október vesz körül, amely évek, mit évek, évtizedek óta kavarja fel a Város szellemi állóvizeinek felszínét. A belgrádi noteszből kellene most kiírni valamit, de nem tudok, mert itt vagyok, az október végi Budapest vesz körül, ráadásként ma még a nap is süt, a Károlyi kertben még mindig zöldellnek a fák lombkoronái és ráérős kismamák babakocsikat tolnak, és én láttam ezt. A Csendesben félhomály van. Nem írhatok tehát arról, amely mögöttem maradt, csak arról, ami körülvesz, ebből következően arról, ami előttem van – és csakis egyetlen dolgot veszek észre, azt, hogy október van Budapesten, az az izgága, békétlenséget hozó hónap, amikor emlékezés meghasonlás, sőt maghasadás, érzelmek atommagjának kifakadása, kis, helyi robbanásokkal. Október vége van Budapesten, hónapok óta nem jártam itthon, idehaza, a Városomban és most egy diavetítés állóképeiként látom a helyeket, az arcokat, a gesztusokat. A vigalmi negyeddé alakult Gozsdu udvart és környékét, ahová most már a turisták járnak kötelezőn és ahonnan vissza szorult az innovatív lendület, a nonprofit szellem és korai idők esetlenségükkel és spontaneitásukkal megkapó akciók bája. A Kazinczy utcából kinőtt növény valamiféle Monto-vá terebélyesedett és kevés helytől eltekintve eltűnt belőle az őszinteség és a nyíltság, az afféle, amikor még azt kínálták, amijük volt és nem azt, amijük nincsen. Budapestet most simlisebbnek látom, mint korábban. Sok éves taxis-háborúságok után is a Liszt Ferencről elnevezett repülőtér érkezési csarnokában az első magyar szó, amit hallok, az a „taxi, taxi”, egy, a budapesti folklór részeként változatlanul utasokra vadászó rabló-taxis műfajú alak tukmálta volna magát rám és nem volt egyedül. Az épület előtt rendőrök unatkoztak párosával és gondosan figyeltek arra, hogy az 5 perc megállás vagy sok száz forint / perc parkolási díj egyenlegében a gátlástalan profit-szerzők oldalára álljanak. „Magyarország jobban teljesít” - suhant el előttem a minap megtartott választásokról még itt maradt plakát, a repülőtér egyetlen taxis szolgáltatójaként tendert nyert Főtaxiból kibámulván, no meg az, hogy „elszámoltatjuk a bankokat”, meg az, hogy „több pénz az önkormányzatoknak”, aztán az üresen tátongó Fradi-stadion és a krómnikkel sas, amely nem szárnyal, csak ott nem repül, ahol kéne. Tudtam már, hogy „rangadó lesz” az OTP Ligában: Loki-Fradi, gondoltam is taxiban, hogy talán majd lesz érkezésem, hogy ránézzek egykor-volt csapatomra, csak egy kicsit, szigorúan összehúzott szemmel, de végül is, nem tettem, mert nem is akartam volt, inkább hallgattam és beszélgettem és néztem – és a taxi ment, hogy megérkeztem, elvonultak a plakátok, aztán gyalogra váltottam, akkor meg a járókelők vonultak mellettem, szembe velem, együtt velük és tőlük függetlenül, külön is mentem én itten a budapestiekkel, akikről már nem tudtam megállapítani, hogy kifélék, mifélék, mert láttam rajtuk, hogy semmi kedvük sincsen ahhoz, hogy ezt megosszák velem. Az úttesten egy Bentley suhant el éppen és a sofőr önfeledten nevetett bele a kezében tartott telefonba, a villamosmegállóban egy hölgy lépett elém és egy hosszú mesébe kezdett arról, hogy megműtötték a lábát, és ennek a történetnek csak annyi volt végül is a meséje, hogy tudok-e segíteni pár forinttal, de én nem tudtam, mert nem volt forint a zsebemben, egy fillér se sok, annyi se, azt a néhány eurót pedig, amit gyűrögettem ott, bevallom, és szégyellem, de nem adtam oda és tulajdonképpen nem is kellett volna, mert aztán később, a Deák téren, mindjárt a Budapest Eye alatt láttam sorstársait, ahogyan bevackolódnak ott, a mocskos kövekre terített kétes tisztaságú paplanra vagy kopott takaróra és aznap még esett az eső és a Deák-téri aluljáró tényleg piszkos volt, és ettől ezek a szerencsétlen ember-társak még elesettebbnek látszottak, de amúgy is, azért látható volt, hogy mennyire lecsúsztak már azon a társadalmi csúszdán, amelynek már nem támasztéka az, hogy „esélyek egyenlősége”, vagy az, hogy „összetartó és kiegyensúlyozott társadalom” - nos ott aztán osztogathattam volna …, de mint már mondottam volt, nem volt mit, ezért éppen azzal a szégyenlős határozottsággal léptem át rajtuk, mint a körülöttem siető budapestiek. Régebben voltam idehaza, mint talán mondtam már, persze olvastam közben a sajtóhíreket azokról a jótéteményekről, amelyeket ez a város nyújt a fedél nélküli polgártársaknak, de rajtuk ez nem látszott, azt hiszem, hogy nem olvasnak kormányoldalakat az interneten. A Batthyányi-téren kiszállván a metróból, kaptam még a retinámra gyorsan lefényképezhető és az ott gyülekező hajléktalanokról készíthető diát, azokról, akik a Máltai Szeretszolgálat romjaiban is műemlék-jellegű épülete körül töltötték az időt éppen – és onnan mentem tovább, hogy megnézzem a város legújabb látványosságát, a Várkert-bazárt, és demagóg voltam, mert szomorú. Az arra ráfordított összeg töredéke is elegendő lehetne arra, hogy az a társadalom számkivetettjeinek a szolgálatába álló épületet egy, legalább állagmegóvást célzó felújítással tiszteljék meg, ha már előtte ott van Kölcsey szobra, amelyre drága koszorúk kerülnek néhanap, hogy a kontraszt még jobb legyen. „Hazádnak rendületlenül ...”, nemde bár … és odaát ott lebegett az Ország Gyűlésének az épülete, a cirkalmas beszédek megfagyott emlékműveként, amelyet a megvilágítására alkalmazott fények lebegővé és ezoterikussá tettek ebben az anyagiasságba merevedett látképben. Így séta közben nem tudtam eldönteni azt, hogy vajon az én érzékelő-rendszerem kopott meg azok alatt a hosszú hónapok alatt, amelyeket nem itthon töltöttem, vagy a maga a város változott így és abba az irányba, hogy válogatás nélkül dobja elém ezeket a képeket: a pompásan és drágán felújított terek fényei mellett a kisiklott sorsok mély árnyékait. Most sokkal élesebbnek láttam ezek kontrasztját, mint korábban bármikor. Mintha Városom, Budapest, egy korai oktatófilm színhelyévé vált volna és az a film a kapitalizmus válságának a dokumentumfilmje lenne … színesen fekete-fehér oktatófilm. Nem tudom. Máskor jobban fogadott városom – most nyegle és semmit sem jelentő politikai jelmondatok borították az utcáit, mert még itt maradtak a választási plakátok és a választási plakátokon az arcok, amelyek oly hasonlatosak voltak egymáshoz, hogy nem tehettem különbséget fideszes, elempés vagy szocialista, jobbikista vagy egyéb jelöltek között. Mintha a város, amely korábban ellenállt ennek, a magyar politikai elit játszóterévé vált volna, egy nagy homokozóvá, amelyben ugyanabból a homokból építenek a felek várat és az azt leromboló buldózert. Homokrombolót homokból. Nem tudom. A Csendesben csendesség van, halk beszélgetések most és a szomszéd asztalnál egy japán kisasszony magyar nyelvórát abszolvál. Átellenben Kádár János átfogalmazott portréja szemléli mindezt és engemet együtt a kétségeimmel, Kádár elvtárs fülei e képen egér-fülek a Micky egérére hajazva, arcvonásaira az ismeretlen művész ráfestette a Vigyorex-vegyület fogyasztásának következményeit a Batman nevű opuszból, tömegkultúrális toposzok találkozása, beleértve ebbe Kádár elvtársat is, aki maga is tömegkultúrává vált itten, 2014. októberében, nevet ezzel a vigyorral ezen a rendszeren, vagy valami máson nevet talán, tüntetések évada, október, Budapest. Városomban. A Csendesben. Csendben. Ugyanabban a noteszben a belgrádi lapok és a budapesti napló.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr966841057

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lobster thermidor 2014.11.27. 22:38:24

Azért te kedves Péterem, egy igazán nagyon kibaszott szarházi vagy.