Keresztutakon. Multikulti

2015/03/02. - írta: wootsch

Ha most nézek fel a képernyőmről, akkor azt látom, ahogyan Strasbourg sirályainak szárnyán megcsillan ez a bágyadt, átmeneti fény. A Café Atlanticoban ülök, ez egy hajó, amely a rakparthoz van kikötve, amelynek mohos köveit a felduzzadt állapotú Ill folyó hullámocskái csapkodják lustán. Itt ülök és a megérkezésünkre gondolok most. Útkereszteződéseken át vezet az utazás, utak találkozási pontjaihoz ér el az utazó, e találkozási pontokon jobbra vagy balra kell fordulni, az utazások útvesztőiben forgolódunk és keressük a kivezető utat, az utazás belső és külső mozgásokról készített mozgófénykép, film, amelyet ki lehet kockázni, és amely egyes képei életlenek, más képek pedig diákként is megállják a helyük. Az utazás filmje rosszul hangosított némafilm, gyakran csak hangfoszlányok jutnak el hozzánk, gyakran csak zörejek, vonatkerekek csattogása, repülők motorjának brummogása. Belgrádból Strasbourgba … az első útkereszteződés a frankfurti repülőtér volt. Az Air Serbia multikulti légitársaság (tulajdonosa az Etihad és kisebb hányadában a Szerb Állam) repülőgépén a főpilóta holland volt, a másodpilóta Ivanović, a stewardesek szerb szépségek. E Keletről, a Balkánról érkező gépeket a frankfurti mega-repülőtér szervezési elvei szerint valami periferiális helyre érkeztetik, jó lesz az is az onnan érkező népeknek gondolhatják, mert a terminál e része kényelmetlen, szolgáltatásiban szegényes, még mosdó sincsen a várakozásra kijelölt térben. Minden olyan, mint a Balkánról szóló előítéletekben. Aztán az érkező utasnak emiatt hosszú gyalogutat kell megtennie a kicsekkolásig. Onnan pedig megint csak hosszas gyaloglással jut el az ember a vasútig, hiszen vonatra kell szállni innen ahhoz, hogy Strasbourgba mehessünk. Az út hosszú, az ember vonszolja a csomagját, itt-ott rossz irányba fordul, aztán korrigál, de ezzel időt veszít. Mire a vonathoz értünk, kiderült, hogy le is késtük az eredetileg kiszemelt járatot. Nem kell persze sokat várni a következő vonat érkezéséig, Németországban a vasút az egy jól szervezett nagyüzem nagy hagyományokkal, annyi volt csak a változás, hogy majd Mannheim-ben és nem Karlsruhéban kell átszállni Offenburg felé, de az ICE-n a Bistroban így is, úgy is jól telik az idő. A vonat multikulti közönsége itt mindig közlékeny, barátságos, oldott. Ebben feltétlenül segít az is persze, hogy a kiszolgálás is barátságos és oldott, a felszolgált menü kitűnő, a sört pedig talpas üvegpohárba csapolta kifogástalanul Atanaszov, a pincérünk, aki egyébiránt hesseni dialektusban beszélte a németet és balkáni akcentussal az angolt, de mindkettőt hibátlanul. Csak megérkeztünk Offenburgba aztán és ott konstatáltuk, hogy tervezett menetrendünk a késésünk miatt már felborult, Strasbourg felé a következő vonat majd csak egy óra múlva indul, türelmetlenek voltunk már, „menjünk taxival” mondta akkor feleségem. „Ez lehetséges” - mondta, látván értetlenkedésemet. Azt tudtam azért, hogy Offenburg az Baden-Würtenberg és a Fekete-erdei hegység egyik kapuja, valami 40 km-re van Strasbourgtól, amely város viszont a Rajna túlpartján és egy másik országban található. Azt nem tudtam viszont, hogy Európának e térségében a kognitív térképet nem nemzetállami iskolákban sulykolt sztereotípiák, hanem az élet természetes együttműködéseiben csiszolódó tudások alakítják. Strasbourg vonzáskörzete bőven túlnyúlik Offenburgon is. A taxisnak szeme sem rebbent a cím hallatán, a franciául mondott Verdun-t (ejtsd: Verde:n) németül is meg kellett ismételni (Verdun) és aztán csak annyit kérdezett, hogy hová esik a ház a „Schwarzwald strassétól”, amely egyébként az Avenue Forêt Noire itt, Strasbourgban, de az offenburgi német taxisnak egyszerűbb saját nevén neveznie a dolgokat. Aztán mentünk a korán feketedő estében és taxisunk érdeklődött, hogy honnan is jövünk és merre is megyünk. „Belgrádból jövünk” mondtuk, sofőrünk nevetett, mert járt a városban, tudta, hogy hol van. „Török vagyok” - mondta. Beszédes volt a sorőrünk, akcentusából már tudtuk, hogy török. Alpern Izmirből költözött ide, mint megtudtuk tőle, a család egyik fele itt, a másik ott. Ezen mi nevettünk, mert voltunk Izmirben, a kikötőt ismerjük valamelyest és emlékeztünk egy-két dologra. Ezen meg ő vidámodott meg egy kicsit, mert a családi ház a kikötő mellett van. Így teltek a percek, az autó motorja brummogott, Alpern csevegett és a Mercedes fényszóróinak a fényében felvillantak az útvonalat szegélyező táblák, hogy Kork, hogy Odelsheim, hogy Appenweir, így mentünk. Aztán Alpern a török sofőr megkérdezte, hogy ki is vagyunk. „Ich bin aus Franken” - mondta az én feleségem, „aber mein mann ist Ungarn”. „Multikulti” - mondta nevetve Alpern, a török sofőr, a német autóban, a Rajna határfolyóhoz közeledvén, hogy átkeljünk Franciaországba. Kehl-nél keltünk át ezen a multikulti Rajnán, amely Svájcban ered és német és francia földeket öntöz, hogy aztán Hollandiában elérje a tengert. Innen nem messze, a Fekete-erdőben ered az a másik, nekünk ismerősebb, de szintén multikulti folyó, amely német földek hordalékát viszi át Ausztrián, Szlovákián és Magyarországon, aztán Szerbián és Bulgárián át, hogy Romániában elérje a szintén multikulti Fekete-tengert. Hogy él és milyen eleven ez az otthon gúnyosan emlegetett fogalom! Ez a multikulti – és milyen alattomos módon élnek vissza ezzel rosszakaratú, az interkulturális tanulásban járatlan emberek! Mindegy is, mert a Mercedes megállt a ház előtt (Alpern, a török sofőr Offenburgból nem használt GPS-t ehhez), mi kiszálltunk, megérkeztünk és most itt vagyunk már néhány hónapja. Most megint felnézek a laptop képernyőjéről, a Café Atlantico közben benépesedett, velem szemben egy másik blogger ül, mellettem Plate de Jour-t eszik egy hölgy, a söröm most Pelforth, a sirályok szárnyán megcsillan a fény és a szárnyak rebbenése vakítóan fehér villanások sorozata a piszkosszürke víz felett. A túlparton egy öreg fűzfa szomorkodik a tavaszra várva. Tegnap Freiburgba kirándultunk és az utcákon áradt a tömeg, mert kisütött a nap. Freiburgban sok az utcazenész. Az egyik sarkon egy chilei-mexikói keverék banda nyomta, két sarokkal odébb valami balkáni kollégák, amott egy magányos hippi Bob Dylan örökzöldeket pengetett, odébb pedig egy német kollégájuk az Elements of Crime slágereivel próbálkozott. Az utcán áradó tömegben német és francia szó keveredett (Freiburg egy bevásárlóváros a franciák számára, főleg Colmarból, Mulhouse-ból, talán Strasbourgból is járnak át ide vásárolni ezt-azt, no meg a közeli svájci Bázelből is). Két orosz hölgyre figyeltem fel a tömegben, akik, amennyire csekély orosz tudásommal megállapíthattam, nem Borisz Nyemcov minapi meggyilkolásáról beszélgettek, hanem valami ruháról, amelyet a Karstadt-ban láttak az imént. Egy albán (koszovói?) család vágtatott át a színen és a mama hangosan szidta a megszeppentnek látszó lányát. Az árkádok alatt egy cigány asszony kéregetett. Multikulti. A Münsterplatzon álló ősi templom tornyában megzendültek a harangok, délután volt, a multikulti tömeg felett zengett-zúgott ez az ősi hang és elnyomta az utcazenészek zenei kísérleteinek hangját is, de mindegyikük tovább játszotta a magáét és ezen senki sem csodálkozott.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr487233609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.